Csele fintorogva bicegett el a medence mellett a lelátók felé, a papucsa alatt cuppogott a víz, hiába voltak elkerítve a standok. A fülledt levegőben a haja izzadtan az arcába tapadt, a térde meg-megsajdult még, de már gyógyulófélben volt, már csak fáslizni kellett. Máskor semmi problémája nem lett volna az uszodával, de valamiféle paranoia kísértette a sérülése óta, mert most meg volt győződve róla, hogy el fog csúszni, és kitöri a nyakát. Ráadásul, ami még fontosabb, fehér nadrágot viselt.

Csele önszántából sosem vett volna részt ilyen erőszakos sporteseményen, de most a Csónakos kérte rá, vagyis inkább csak megemlítette, hogy barátságos meccsük van a szlovákiai csapat ellen, Csele pedig... Csele pedig jött. Pedig máskor soha nem jött volna.

Az egyik elülső sorba foglalt magának jegyet, hogy ne kelljen sokat lépcsőznie. Ennek az az előnye is megvolt, hogy a játékosok pont ráláttak, mikor bevonultak, így Csónakos is könnyen észrevehette őt. Csele remélte, nem veszi rossz néven, hogy ő eljött kíváncsiskodni.

Csónakossal a legtöbb napjukat együtt töltötték, gyakran Csele ágyában, most, hogy Nemecsek az idő nagyrészében a saját rózsaszín ködében lebegett. Igaz, ez nem jelentette azt, hogy Csele nem próbálta meg titkolni előle, mennyire kötődik, mekkora hülyét csinál belőle a szerelem. Ezért Csónakosnak külön fogkeféje volt a fürdőszobában, de csak Csele piperecuccai közé rejtve, nehogy Ernőnek feltűnjön; külön bögréje, de csak a szekrény leghátuljában, nehogy Nemecsek rálásson, ugyanott, ahova Csele Csónakos kedvenc kávéját tette, mikor megvette, még mielőtt Csónakos egyáltalán megcsókolta volna őt; külön törülközője, de csak Csele szekrényének leghátuljában.

Csónakos lassan szétterpeszkedett Csele életében, mint egy hömpölygő áradat, de sosem beszéltek róla külön, hányadán álltak, és hogy az most milyen kiváltságokkal járt. Szabad volt Cselének eljönnie Csónakos meccsére? Vagy az még túl intim volt, túlságosan fontoskodó, amolyan „boyfriend"-szerep?

Csele még sosem járt senkivel, szégyen, nem szégyen huszonhat évesen. Kalandjai persze voltak, igaz, abból sem túl sok, egy csók, egy kis taperolás, a szex különféle fokozatai, de olyan mély, együtt-tervezős, együtt-fejlődős kapcsolata még sohasem volt. Fel sem vállalta őt senki soha. Közben meg az egész életét felemésztette a tánc, hogy is lett volna kapcsolata? Nem csoda, hogy úgy izgult ezen a meccsen, mint egy szégyenlős kamaszlány.

Azért kihúzta magát, igaz, sosem kellett kiegyenesítenie a derekát, már csak megszokásból is szálegyenesen ült mindig, de most direkt figyelt is, hogy felszegje az állát, büszkén nézzen szembe bármivel, ami következik.

A nézők lassan elhelyezkedtek, a csapatok pedig kivonultak a medence mellé, felsorakoztak, amíg elhangzott a két himnusz. Csónakos ekkor vette észre Cselét.

A szeme felcsillant, és integetett, az sem érdekelte, hogy még szólt a himnusz. Cselét elfogta valami megmagyarázhatatlan félénkség, ami csak feldühítette, hiszen ő sosem szokott szégyenlős lenni, miért húzza be fülét-farkát egy ártatlan kis integetéstől?

Úgyhogy visszaintegetett, még csókot is dobott, mire Csónakos fészkelődni kezdett, talán kényelmetlenül érezte magát a csapattársai között, de mintha nevetett volna, és Csele érezte, hogy az arcába vér szökik. Ez is milyen hülyeség volt.

Miután a vízbe ugrottak, Csónakos még odaúszott elé, annyira jutott ideje, hogy azt mondja:

– Eljöttél, papuskám? – Az edző már fújta is vissza a helyére, és Csele azt sem tudta, merre nézzen, olyannyira a figyelem középpontjában érezte magát. Hogy a válogatott vízilabdázó Csónakos András pont őmiatta bomlassza itt a morált...

Csele arra számított, a meccs maga érdektelen lesz. Durva, persze, meg erőszakos, Csele nemegyszer attól tartott, hogy valaki éppen vízbe fullad, de aztán mindig feljöttek a felszínre, még csak nem is köhögtek látványosan, mint ő szokott, ha néha, véletlenül a víz alá került, például a Balatonban, mikor nem akarta, úgy szokott feljönni, köhögve, prüszkölve, taknyát-nyálát törölgetve, mint aki halálán van. A vízilabdázók pedig csak úsztak tovább.

Csónakos teste is mindig tiszta zúzódás volt, a vállai, a mellkasa, a sípcsontja, ahol kalimpálva megrúgták a víz alatt, néha Csele alig mert hozzáérni, mert csak sziszegett, olyankor csak a halántékát csókolta, az arcát, és hátrasimogatta a haját a homlokából. Csónakos bezzeg jól nézett ki akkor is, mikor hátralapult a haja.

Pattogott a labda játékosról játékosra, Csele szíve felvette a játék ritmusát, zakatolt a mellkasában, miközben ő megfeszült a székén, valahányszor a labda Csónakos kezén volt, és mikor az egyik ilyenből gól lett, azt sem tudta, mit csinál, felugrott, és megtapsolta, a térdét sem érezte, belesajdult-e vagy sem.

És Csónakos őt nézte, vigyorgott, mielőtt újra eltűnt volna a játék forgatagától habzó vízben. Csele visszafojtott lélegzettel figyelte a labda útját egyik kézből a másikba, a sok egyforma úszósapkás fej között nehezére esett megkülönböztetni, merre volt Csónakos, de ezekben a feszült pillanatokban, mikor magával ragadta a játék, nem is érdekelte. Csak mikor a bíró sípjának éles hangja keresztül hasított a hangzavaron, és valaki kifelé igyekezett a medencéből, akkor jött rá, hogy Csónakos az, akit olyan szigorúan kiparancsoltak, mert az orrából egy szerencsétlen arcon könyöklés miatt ömlött a vér.

Csele felpattant, lefelé araszolt a lelátón. Csónakost az edző kiküldte, hogy a folyosón megnézesse az orrát a sportorvossal, de a sportorvos végül Csónakos nélkül tért vissza, súgott valamit az edzőnek, Csele pedig a papucsát is levette, hogy Csónakos nyomába eredve elosonjon mellettük.

Csónakos a vért mosta le az orráról az öltözőben, Csele az ajtóból hallotta sziszegős káromkodását.

– Hadd nézzem.

– Csabika. – Csónakos szeme elkerekedett, mikor Csele a vállánál fogva maga felé fordította, de mire a férfi az adagolóból tépett papírtörlővel törölgetni kezdte az orrát, már vigyorgott. – Neked nem lenne szabad itt lenned.

– Nézd meg, hogy nézel ki. – Csele nem emelte fel a tekintetét Csónakos orráról, a férfi állát két ujja közé csippentve törölgette a vért. – Mondtam én, hogy brutális, erőszakos sport, remélem, legalább valami büntetőt kapsz az egészből, ha már betörték az orrodat... És csupa vér vagy, most nézd meg...

– Eljöttél a meccsemre.

Csele bólintott, a mozdulatai lassultak. Csónakos nedves karjával átfogta a derekát, mire Csele megrezzent, el akarta tolni magától.

– Ez a legjobb ingem...

– Csabika. – Csónakos ezt olyan halkan mondta, hogy Csele meglepetten felemelte a tekintetét.

– Andris.

Csónakos elvigyorodott.

– Most ki az, aki jön, amikor nem is hívják?

Csele sértetten hümmögött, elnézett Csónakos válla felett. Már nem próbált elhúzódni, mikor Csónakos szorosabbra fűzte a karjait a derekán, és magához húzta, hiába nedvesedett át az inge, ahol Csónakos mellkasának dőlt.

– Csupa víz leszek – mondta azért, a tisztesség kedvéért. – Meg össze fogsz vérezni.

Csónakos az ujjait Csele hajába fűzve megcsókolta, az érintése hideg volt, csak az ajka égetett, ez a pontnyi forróság pedig olvadásnak indított valamit Cselében, mert ellágyult Csónakos karjai között, amik olyan biztosan tartották, amilyen biztosan a folyó csiszol fényesre egy követ.

– Jó, hogy jöttél – mondta Csónakos, mikor elhúzódott. A tekintetében most nyoma sem volt incselkedésnek. Olyan szokatlan volt ez a komoly, mélykék tekintet, hogy Csele egészen zavarba jött. – Jót teszel nekem.

– Ó. Akkor jó. Akkor máskor is jövök.

– Még akkor is, ha ez egy brutális, erőszakos sport? Akkor is, ha vér fog folyni?

Csele megforgatta a szemét.

– Valakinek azt is fel kell törölgetnie.

Csónakos nedvesen elnevette magát.

– Akkor gyere. Hozzál felmosóvödröt.

– Hülye vagy.

Csónakos Cseléének koccantotta a homlokát.

– Hogy fogok így visszamenni a medencébe, mi? – Csattanós csókot nyomott Csele szájára. – Mikor itt vagy, ahol nem kéne lenned, hogy fogok én visszamenni a meccshez?

Csele önelégülten vonogatta a vállát, Csónakost pedig nem engedte volna el a világért sem.

– Nem tudom, majd megoldod valahogy... – Közelebb dörgölődzött. – Különben meg jól áll neked ez az egész fecske dolog, kár, hogy nyakig vízben vagytok...

– Csabika. – Csónakos felnyögött. – Szörnyű befolyás vagy.

– Én? – pislogott Csele ártatlanul. – De hát az előbb mondtad, hogy milyen jó, hogy jöttem.

Még valamit akart mondani, de Csónakos megcsókolta, így elhalt a nyelvén az összes évődő megjegyzés, csak Csónakos lassan melegedő bőre maradt a tenyere alatt. Tényleg... Hogy fog így Csónakos visszajutni a medencéhez, mikor Csele magának akarta őt, most rögtön, mindenestül?

Csónakos ráharapott Csele ajkára, lassan lefejtette a nyakából a férfi karjait.

– Vissza kell mennem – mormolta két csók között –, hátha még... még visszaállítanak... Majd otthon...

Otthon. Cselét szíven ütötte a szó, hogy van otthon, kettejüknek is, hiába lakott ott az Ernő vagy Csónakos családja, azért mégis volt otthon, és szótlanul elhúzódott, csókot nyomott Csónakos arcára.

– Majd otthon – mondta. – Ha megnyeritek a meccset, olyat kapsz otthon...

Csónakos szeme felcsillant, visszahajolt még egy időhúzó csókra.

– Milyet kapok?

– Amit csak akarsz. Csak nyerd meg ezt a meccset!

*

– Így értetted, hogy egyszer elviszel balettelőadásra? – Boka szétnyitotta, és pozicionálta a harmadik sor utolsó székét.

– Miért? – Nemecsek a létra tetejét két combja közé szorítva éppen felnyújtózott, hogy a stúdiójának tükre fölé erősítse a sötét drapériát, és Boka felegyenesedett, hogy megcsodálja a látványt. – Ez balett.

– Azt nem mondtad, hogy tízévesek fogják előadni.

– Ne legyél sznob! – Nemecsek olyan hevesen pördült meg, hogy a létra megingott vele, Boka pedig odasietett, hogy megtámassza. – Csak azért, mert tízévesek, attól még igenis szépen tudnak előadni. Én csak tudom.

Boka elnevette magát.

– Hogyne. Te már csak tudod. – Felnézett Nemecsekre. – Viszont azt sem mondtad, hogy nekem kell előkészítenem a termet.

Nemecsek lebiggyesztette az ajkát.

– De tegnap este megígérted, hogy bármit kérhetek tőled.

Boka lehunyta a szemét. Egy erősebb ember talán nem ígérgetett volna fűt-fát Nemecsek combjai között pár perc gyönyörért, de Boka nem volt erősebb ember, meg különben is, az volt a kedvenc része. Megköszörülte a torkát.

– Ez rettentően manipulatív, Ernő. – Mindig ilyen meleg volt Nemecsek stúdiójában?

Nemecsek elvigyorodott.

– Tudom.

– Ernő. – Boka igyekezett szigorúságot erőltetni a hangjába. Működhetett, mert Nemecsek felsóhajtott.

– Jól van. Bocsánat? – ajánlotta fel. – Ha sietsz valahova, menj nyugodtan.

– Nem. – Boka felnyújtózott egy csókra. – Befejezem, nem tarthat olyan sokáig. Csak marad időm, hogy virágot vegyek a koreográfusnak.

– Ó – lehelte Nemecsek, és olyan kecsesen lépett le a létráról Boka ölelésébe, mintha olvadt volna. Hiába, a táncosok. A karjait Boka nyaka köré fonta, lábujjhegyre kellett állnia, hogy megcsókolja a férfit. – Akkor mire vársz?

– Úgy – mondta Boka csúfolódva. – Hogy most meg elküldesz. Most meg már menjek, mi?

– Mhm. – Nemecsek álmodozva bólogatott. – És rózsát kérek majd, jó? Vöröset.

Boka elnevette magát.

– Pont százat, nem?

Nemecsek szeme felcsillant.

– Lehet?

– Nem. Nagyon drága.

Nemecsek fintorogva ellépett tőle.

– Most tönkretetted. Te borzasztó realista.

– Legyen huszonöt, jó? – Boka visszahúzta magához a férfit. – A huszonöt csak háromnegyeddel kevésbé romantikus, mint a száz.

– Az sok! – húzta ki magát Nemecsek. – Nem lehetne mondjuk csak egynegyeddel kevesebb?

– Hetvenöt rózsa, Ernő? – Boka kritikusan szemügyre vette a férfi karjait. – El fogod te azt bírni?

Nemecsek édesen elmosolyodott.

– Majd segítesz cipelni. – A nagyobb hatás kedvéért Boka farzsebébe csúsztatta a kezét.

Boka lehajtotta a fejét, rázkódott a nevetéstől.

– Visszaélést tapasztalok, Ernő.

Nemecsek felnyújtózott, finoman Boka ajkába harapott, de elhúzódott, mielőtt Boka úgy igazán megcsókolhatta volna.

– Csak szeretnéd. – Olyan szemtelenül vigyorgott rá, hogy Boka legszívesebben, ott helyben... De Nemecsek megpaskolta a fenekét, hogy indulásra ösztökélje.

– Ne felejtsd el, hogy rózsa legyen – szólt Boka után. Boka visszafordult az ajtóból.

– Nem akarsz inkább valami eredetit?

– Hogy eredetit? – bámult el Ernő. – A rózsa a szerelem virága, nem?

– És épp ezért egy túljátszott, kivénhedt költői eszköz. Mit szólnál mondjuk egy... Vénusz légycsapójához?

– János! – kérte ki magának Nemecsek, Boka pedig nevetve kilépett a folyosóra.

Nem emlékezett, mikor volt utoljára ilyen boldog. Még a kora decemberi sötét is puhábban ereszkedett, miközben a virágbolt felé sétált, élesebbek lettek az utcai fények, úgy ragyogtak, mint megannyi urbánus csillag.

Boka csak sokára érezte meg a kabátja alá szivárgó téli hideget, még fűtötte belülről a stúdió melege, de ahogy feltámadt a szél, elgondolkozott rajta, meddig tart majd.

„Ha eljön az idő, elengedsz majd, mintha sosem lettem volna." Ebben egyeztek meg, az utolsó adás pedig a nyakukon volt.

Mi lesz, ha megnyerik a műsort? És mi lesz, ha elveszítik? Nemecsek minden esetben meg akar majd szabadulni tőle? Milyen gyorsan pergett a homokóra?

– Nagyon csinos lehet a barátnője, hogy ennyi rózsát vesz neki – mondta cinkosan a virágárus néni. Boka udvariasan mosolygott. Igaz, hogy előbújt már a médiában, de mindig voltak, akikhez nem jutott el a hír.

– Az – mondta. – Gyönyörű.

Nemecsekék házához érve megpróbálta elhessegetni magától a nyomasztó gondolatokat a kapcsolatuk jövőjéről. Nem élhetett örökké a saját agyának börtönében, nem akkor, amikor ilyen kevés ideje maradt Nemecsekkel. És bár a puszta önfegyelem nem volt elég, mikor újra belépett a stúdióba, Nemecsek megfordult, hogy ránézzen. Elmosolyodott. És Boka szíve körül megenyhült a szorítás.

– Ó. Tényleg rózsa – állapította meg elégedetten Nemecsek, és már nyújtotta is a kezét a csokorért, de Boka arrébb hessegette.

– És mit fogok neked adni a fellépés után?

– Nem is én lépek fel – duzzogott Nemecsek. Megpróbálta kicselezni Bokát, de Boka könnyedén ellépett mellette.

– Hanem a tízéveseid, tudom. De nem kaphatsz meg mindig mindent azonnal.

Nemecsek szemébe ravasz fény költözött.

– És ha...

Boka szigorúan megköszörülte a torkát, mire Nemecsek megadóan feltette a kezét.

– A fellépés után, értem. Megértettem. – Megragadta Boka kezét. – Nemsokára itt lesznek! Segítesz beszedni a jegyeket?

– Még jegyeket is árultál? – képedt el Boka. Nem tudta elképzelni, ki volt hajlandó fejenként ezerötszáz forintot fizetni azért, hogy a tízévesét egy alagsori táncstúdióban láthassa tütüben totyogni, de Nemecsek csak a vállát vonogatta.

– Valamiből élni kell.

Boka elnevette magát, megszorította Nemecsek kezét.

– Persze, hogy segítek.

Elsőnek a gyerekek érkeztek meg három órával korábban, hogy felkészüljenek az előadásra, felvegyék a jelmezeket és újra átfussák a koreográfiát. Boka szívesen maradt volna, hogy segítsen, de Nemecsek kitessékelte, nehogy lelőjje magának az előadást, úgyhogy Boka felállította magának a kis jegyszedő asztalát, és három órán keresztül a Moszkvai Nagyszínház titkos történetét olvasta. Vajon Nemecsek élete is tele volt intrikával, amíg még balettozott?

Fél hétkor elkezdtek beszivárogni a szülők. Boka első riadalmában félredobta a könyvét, és talpra pattant, mintha legprivátabb szentélyében zavarták volna meg, de az emberek most nem azért jöttek, hogy őt lássák.

Voltak azért, akik még így is felismerték, összesúgtak maguk között, néhány szülő képet is csinált vele, Boka pedig mosolyogva tűrte a felhajtást. Nemecseket is megrohamozták az anyukák, elhalmozták bókokkal a Tánc a csillagok között-ös szerepléséért, dicsérték, milyen lelkesen járnak hozzá a gyerekek, és milyen jól haladnak a táncban, Nemecsek pedig kipirulva feszengett, elmotyogott néhány köszönömöt, majd visszasurrant a gyerekek mellé, ahol úgy tűnt, sokkal kényelmesebben érzi magát.

Boka, mióta felfedezte a balettet, sok balettelőadást látott az interneten, elképesztő táncosokat, lélegzetelállító lépéseket, behind-the-scenes videókat, fejből tudta az ugrások neveit, begyakorolta a kiejtésüket is, ezért a Diótörő előadásra kiválasztott jelenete nem érte különösebb meglepetésként. Csakhogy az internetre feltöltött videókban nem volt Nemecsek.

Boka nem tudta róla levenni a szemét.

Nemecsek úgy hajolt előre, mintha bármelyik pillanatban ugrania kéne, hogy elkapjon valakit, teljes testében megfeszült, de az izmai meg-megrezzentek a gyerekek egy-egy nehezebb lépésénél. Az ajka mozgott, ha Boka hunyorgott, azt is kivehette, hogy a lépések nevét motyogja; még az ujjai is mintha a zene ütemére mozdultak volna. Az oldalvonalra húzódva is minden lélegzetével táncolt, átlényegült a lépésekben, és mikor elhaltak a zene utolsó taktusai is, Boka felpattant, úgy tapsolta meg.

– Bravó! – Felemelte a hangját. – Bravó!

A szülők hátra-hátrapillantgattak, kit tapsolnak meg ilyen hangosan, de Boka tapsa nem szólt egyik gyereknek sem. Ő egyes egyedül Nemecseknek tapsolt, csak őt nézte, és Nemecsek pirosan, nevetve eltakarta az arcát.

A parti csak lassan oszlott fel, a gyerekek és szülők hátramaradtak csevegni. Boka az ajtó mellett várta, hogy Nemecsek végre felszabaduljon,

– Melyik az ön gyereke? – állt meg kérdezősködni az egyik anyuka.

Boka lenézett a kezében tartott virágcsokorra, megköszörülte a torkát.

– Nincs gyerekem.

– Tényleg? – csodálkozott az anyuka. – Akkor hogyhogy itt van?

Bokának fogalma sem volt, Nemecsek felvállalta-e már a szexualitását, vagy csak ártana neki, ha Boka beismerné, hogy miatta van itt. Hiszen Nemecsek gyerekekkel dolgozott, és bár ez nem jelentett semmit, voltak olyan múltszázadban ragadt szülők, akik egyből rosszra gondoltak, ha egy meleg férfi oktatta a gyerekeiket.

Jobb lenne magáénak vallani valamelyik gyereket? A nő sosem jönne rá... Kivéve, ha Boka véletlenül az ő gyerekére mutat rá.

Boka már a gondolattól is leizzadt. Esetleg játsza el, hogy viszonzatlanul szerelmes? Végül is ebben volt valami, az egyik fél érzései mindig erősebbek minden kapcsolatban. De mekkora médiafigyelmet vonna ezzel magára? És Nemecsekre?

A legjobb volt megkímélni Nemecseket a médiacirkusztól, amíg lehetséges. Boka ügynöke ráadásul megölné ezért a véletlen szereplésért, hiszen ő határozottan megmondta, hogy mindent csak előre megbeszélve...

Mielőtt Boka döntésre juthatott volna, mit is mondjon, Nemecsek melléjük lépett.

– Kincső nagyon ügyes volt ma – mosolygott a nőre, akinek már egy fekete hajú, tütüs kislány rángatta a szoknyáját.

Pár szót beszéltek még, amit Boka nem hallott a fülében doboló vértől, majd lassan az utolsó szülő-gyerek páros is elszivárgott, Nemecsek pedig becsukta az ajtókat. Mikor Bokára nézett, a homloka aggódó ráncokba szaladt.

– Minden rendben? – Megfogta Boka kezét, de Boka elhúzódott, megrázta a fejét, hogy elűzze magától a nyomasztó gondolatokat.

A virágcsokrot átnyújtva mosolyt erőltetett az arcára.

– Gratulálok, Ernő. Nagyszerű előadás volt.

Nemecsek nem tűnt úgy, mint aki megnyugodott. Az egyik székre fektette a virágokat, és közelebb lépett, átölelte Boka derekát.

– Mi történt? Megint kezdődik?

Boka mosolyogva megrázta a fejét, lehajolva Nemecsek vállára támasztotta az állát.

– Megkérdezték tőlem, miért vagyok itt, ha nincsenek gyerekeim – mormolta –, és én... Tudod, hogy nem vagyok jó a spontaneitásban, Ernő.

– Kezdem sejteni – mormolta Nemecsek. Boka elnevette magát, csókot nyomott Nemecsek torkának ívére.

– Nem gondoltam bele, mivel jár egy ilyen kapcsolat. – Nemecsek megfeszült a karjai között. Boka felemelte a fejét. – Mikor utoljára kapcsolatom volt... Éppen csak elkezdtem a karrierem. Az újságok hallani sem akartak rólam, az ötödik fegyverhordozót játszottam minden darabban, és a szexualitásom fel sem merült. És te... Te is láttad, hogy szétszedte Kolnayékat a sajtó. Azt hallottam, Barabást kirúgták az elektronikus sportcsapatából, mert rossz befolyással lehet a fiatal rajongóira. Te pedig... Te gyerekekkel dolgozol. – Boka megcsóválta a fejét. Tényleg kikapcsolta az agyát, mikor Nemecsekkel volt. – Meg sem kérdeztem, tudnak-e róla a szülők, és most majdnem... Rossz ötlet volt eljönni.

És rossz ötlet volt úgy viselkedni, ahogyan viselkedett. Most hullámokban öntötte el a megkésett szégyen, ami normális körülmények között olyan mélyen ült benne, mint a túlélési ösztön. Mozdult, hogy kibontakozzon Nemecsek karjaiból, de Nemecsek megszorította az inge ujját.

– Tudnak. – A lélegzete elfulladt. – Mindenki tud róla, benne van a bemutatkozásomban Facebookon, csak olyan szülők hozzák hozzám a gyerekeiket, akik rendben vannak ezzel, Boka...

– És a média? – Boka megköszörülte a torkát. – Mi lesz a médiával? Ha minden sarkon rákérdeznek, leleplező mélyinterjút akarnak, és ha szakítunk... Mi lesz, ha szakítunk? – Milyen messze volt az a szakítás? – Mi lesz a műsor után? Mi lesz, ha veszítünk? Ha az én hibámból veszítünk?

Nemecsek tátott szájjal megrázta a fejét. Nyilvánvalóan most kapott először ízelítőt abból, milyen volt Boka fejében lenni, elsőként, és a reakciójából ítélve, utolsóként. Boka mély levegőt vett.

– Én... Nem hiszem, hogy jó ötlet...

– Miért most? – vágott közbe Nemecsek. – Hogy jutott ez eszedbe, miért pont most, amikor holnap fellépünk? Eddig miért nem?

– Túl sok időt töltöttem veled. Ha veled vagyok... Nem gondolkodom annyit.

– Miért? Én nem vagyok elég intellektuális?

Boka elnevette magát.

– Nem. – Közelebb lépett. – Azért, mert boldog vagyok.

Nemecsek megragadta a karját, úgy szorította, hogy szinte fájt.

– Ne menj el. Ne most, ne az előadás előtt. – Olyan kétségbeesetten nézett fel Bokára, hogy Bokának kedve lett volna lehajolni, hogy megcsókolja, elsimítsa a szeme sarkából azokat az aggódó ráncokat, de most, hogy eszébe jutott, már fájóan tudatában volt annak, hogy a stúdióba be lehetett látni.

– Majd holnap – kérte Nemecsek. – Holnap, az utolsó adás után megbeszéljük, csak... Maradj velem ma este.

Egy este... Egy estéből csak nem lehetett baj. És ha ez az utolsó estéjük, Boka meg fogja becsülni minden pillanatát.