Mikor Csónakos egyik reggel befutott Cseléékhez, az egész brancsot Nemecsek stúdiójában találta, legalábbis Nemecseket, Cselét, Bokát és Kolnayt, ami majdnem az egész brancs volt. Még akkor is, ha Csónakos nem volt biztos benne, hogy hol kezdődött, és hol végződött az a bizonyos brancs. Kolnay Bokának segített nyújtani, ami annyiból állt, hogy két könyékkel a hátára dőlt, és hangosan panaszkodott Barabásról, aki még csak meg sem tudta védeni magát, mert nem volt ott. Nemecsek meg valószínűleg megveszett, vagy legalábbis elkapott valami prionbetegséget, mert úgy ugrált körbe a teremben, mint valami megkergült szarvas, Csele meg, sápadt, eltökélt Csele csak nézte a két mankója közül, és időnként bólintott egyet, vagy éppen ciccegett, szóval ő sem tűnt kifejezetten normálisnak.

– Te meg hogy jutottál le az emeletről? – lépett a férfi mellé Csónakos, megsimította a könyökét.

– Ugrottam – morogta Csele, de elmosolyodott, mikor felnézett Csónakosra.

– A Csele fog edzeni minket – mondta Nemecsek zihálva. Boka felhördült, de csak azért, mert Kolnay a gerince helyett a veséjébe tehénkedett.

– És volt pofája nem érteni! – harsogta. – Érted?! Volt pofája nem levágni, hogy miért olyan nagy probléma, hogy amióta ismerem, hazudott nekem!

Boka hörgött valamit, amit kis erőfeszítéssel akár támogatásnak vagy egyetértésnek is lehetett venni. Kolnay legalábbis annak vette, mert megújult lelkesedéssel nyomorgatta a férfit.

– Kösz, Boka – mondta meghatottan.

– Te, Nemecsek – szólt oda a férfinak Csónakos –, nem akarod megmenteni a pasidat?

– A táncpartnerem. És be van állva a csípője – mondta Nemecsek utálkozva, Boka pedig nyögött valami hasonlót.

– És erre vajon hogy jöttek rá? – súgta Csónakos Cselének, mire a férfi elnevette magát, Csónakos vállának dőlt. Csónakos átkarolta a derekát, mintha még mindig a zsűri előtt álltak volna.

– Az egész az én hibám – mormolta Csele. – Hogy mindenki veszekszik, az én hibám. Én mondtam Barabásnak, hogy próbáljon összebarátkozni Kolnayval, mielőtt elmondja neki, kicsoda, és Nemecseknek is én mondtam, hogy...

– Nem szabad összejönni kollégákkal, tudom – bólintott Csónakos. Ha valamit, ezt a szabályt intimen ismerte.

Csele az ajkára harapott. Elkeseredetten figyelte, ahogy Kolnay a földbe passzírozta Bokát, miközben Nemecsek részvétlenül ugrált mellettük.

– Nem tudom, hogyan tegyem jóvá. Mi van, ha... – Elharapta a mondatot, megrázta a fejét. Csónakos megszorította a derekát.

– Be vagy szarva, mi? – Cselét két nap múlva, a nyolcadik adás napján műtötték. Egy kis idegesség normális volt ilyenkor, Csónakosnak is életében egyszer izzadt a tenyere, a néhány évvel ezelőtti vállműtétje előtt, de Cselét még csak nem is idegesség, hanem határozott halálfélelem lengte körbe. Mintha nem másodszorra csinálta volna végig ezt az egészet.

– Na, végre! – csattant fel Kolnay, mikor Barabás lehajtott fejjel átlépte a küszöböt, aztán halk kattanással befogta a száját, és a falat kezdte tanulmányozni. Csele mély sóhajjal kibontakozott Csónakos karjából.

– Csatlakozol?

Csónakos megrántotta a vállát. Sosem ártott egy kis plusz edzés.

Csele pedig kegyetlen tempót diktált. Csónakos oldala a harmincadik kör futás környékén kezdett szúrni, és Csele megengedte, hogy sétáljon, de a többieket felkergette az emeletre.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk, még egyet fel és le! – ütötte össze a két tenyerét, a mankóját a hóna alá szorítva. Érdekes mód még Barabás sem panaszkodott, pedig úgy nézett ki, mint aki mindjárt kiköpi a tüdejét. Ennek ellenére csak keményebben tepert, hogy felvegye a tempót Kolnayval.

Kolnay felgyorsított, már kettesével szedte a lépcsőfokokat. Barabás erre a hosszú lábaival három fokot lépett egyszerre, Kolnay hiába próbálta oldalba könyökölni, miközben felfelé kocogtak. Csele idegesen turkált a hajában.

– Ebből katasztrófa lesz...

– Én igazán nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam – vetette oda Boka, ahogy elhaladt mellette –, de...

– Ne legyél szívtelen – lihegte Nemecsek. A falnak támaszkodva megállt, hogy kifújja magát, mire Csele, mintha ösztönből tenné, ráförmedt:

– Nincs lazsálás!

– Tudod, mit? – pillantott rá sötéten Nemecsek, mielőtt újra kocogni kezdett. – A Boka tényleg megmondta.

Csele a kezébe temette az arcát, Csónakos pedig fel-felhorkantva nevetett a nyomorán.

Kolnay és Barabás már lefelé haladva is lökdösték egymást, Csele pedig az ujjai közül kémlelte őket.

– Le fognak esni...

– Papuskám, nem akarok Boka-féle okostojásnak tűnni – jegyezte meg Csónakos –, de te vagy az edző, mi lenne, ha csak leállítanád őket?

Csele rápillantott, lassan végigmérte őt.

– Te miért nem vagy a lépcsőn?

Kolnay felüvöltött. Mire egy emberként odakapták a fejüket, Barabás a pólójánál fogva már vissza is rántotta a férfit a lépcső széléről, Kolnay reszketve, zihálva simult Barabás oldalának, onnan bámult űzött tekintettel abba az öt lépcsőfoknyi mélységbe, amelybe zuhanhatott volna, ha nincs Barabás.

A főkapu döndülve becsapódott.

– Fiúkat futtatunk, Csaba? – jegyezte meg vigyorogva az érkező Geréb. A frappáns beszólásra egyedül Csónakostól érkezett egy szánakozó szusszanás, és még ő is nagylelkűnek érezte magát.

– Késtél – sziszegte Csele.

– Én meg majdnem meghaltam! – csattant fel Kolnay vádlón.

– És az hol az én hibám? – tárta szét a karját Geréb. – Amúgy bocs, Eduárddal elhúzódott a próba. Nem tudom, tudjátok-e, de elég nehéz ötvenes pasikat rávenni, hogy mozgassák a csípőjüket is egy kicsit.

– Nem akarok udvariatlannak tűnni – mondta Boka –, de te kitől kaptál meghívást?

– Attól, hogy becsomagolod, papuskám, még nem leszel kevésbé udvariatlan – tájékoztatta Csónakos segítőkészen. Boka csak fáradtan felszusszant, a pólója nyakával megtörölte vöröslő, izzadt arcát.

Nemecsek ellépett mellettük, és megragadta Geréb karját.

– Én hívtam a Dezsőt.

– De, Ernő...! – nyögte Csele és Boka szinte szinkronban, majd olyan utálkozó pillantást vetettek egymásra, mintha nem is ugyanaz lett volna a céljuk. Vagyis hát... Valami hasonló. Abban legalábbis egyetértettek, hogy egyikőjük sem szerette Gerébet.

– Ez valami mazochizmus a részedről, Ernő? – sziszegte Csele előrébb lépve.

– Hé! – kérte ki magának Geréb. Csónakos szinte már sajnálta a srácot.

– Nem azért – védekezett Nemecsek –, de a Geréb is ugyanúgy megérdemel egy esélyt. Ő is táncol a műsorban, miért ne szállhatna be a közös edzésbe?

– Úgy van! – Geréb kihúzta magát. – Miért ne szállhatnék be a közös edzésbe?

– Nézd, hogy elszaladt az idő...! – szólalt meg Boka Nemecsek stúdiója felé araszolva, ahol a kabátokat hagyták. – Nekem lassan indulnom kell... – Felszisszent, mikor Nemecsek visszarántotta.

– De még nem is táncoltunk...

Kolnay és Barabás szinte egyszerre nyögtek fel.

– Ez még csak a bemelegítés volt?!

Csónakos abban a pillanatban különösen nem bánta már, hogy nem része a műsornak. Néha persze gondolt rá, milyen volt Cselével összesimulni, kéz meleg kézben, mellkastól mellkasig, csípőtől csípőig lüktetni a ritmusra, milyen volt Csele karrierjének csúcsán, karcsún és ragyogón, boldogan, ha boldogság létezett.

De már nem volt sok hátra. Néhány nap múlva, a nyolcadik adás előtti este Csele bevonult a sebészetre, amiről SMS-ben Csónakost is értesítette. Személyesen nem volt szüksége a férfira, ott volt neki a nővére, aki szabadnapot vett ki, hogy az öccse mellett ücsörögjön, és konzervatív női magazinokat olvasgasson, amíg az felébred az altatásból.

Csónakos, mint mindig, a műtét napján is edzésre ment, leúszta a köreit, elvesztett egy gyakorlómeccset, aztán otthon bolognai spagettit főzött a lányoknak és Botinak. Közben időről időre eszébe jutott Csele, vajon mivel tölti az idejét, nem unja-e magát halálra, izgul-e a műtét miatt. Kiment egyet cigizni, közben a telefonja képernyőjét kapargatta, merjen-e rápillantani az üzeneteire. És ha nem jött semmi?

De végül is nem gyerekek voltak. Ha Csónakos beszélni akart valakivel, egyszerűen megtehette, hogy beszél vele, úgyhogy tárcsázta Cselét, a falnak döntötte a hátát, és az ég felé fújta a cigifüstöt.

– Halló? – Csele második csengésre felvette, szóval valószínűleg még nem műtötték.

– Na, mi van, papuskám, megszédítetted már az összes nénit és bácsit a kórteremben?

Csónakos hallotta, ahogy Csele kifújja a levegőt, és mikor megszólalt, a hangja sokkal kevésbé hangzott feszültnek.

– Az te vagy, nem? Aki mindenkit megszédít.

Csónakos elvigyorodott.

– Csak nem téged is?

Szinte látta maga előtt, ahogy Csele felhúzza az orrát.

– Engem aztán nem.

– Kár. Pedig úgy igyekszem.

Csele egy hosszú pillanatig nem válaszolt, és Csónakos érezte, hogy elcseszte. Bármilyen egyszerű és természetes is volt Cselével beszélgetni, Csele bármilyen messzire is engedte menni a taperolásával, nem most volt itt az ideje, hogy Csónakos az érzéseivel fárassza a férfit.

– Én nem akarok egy lenni a sok közül – szólalt meg Csele halkan.

Csónakosban bennrekedt a lélegzet, mint mikor szakadék szélén táncol az ember. Valami elkezdődött, valami... Minden. Minden, amire vágyott, csak karnyújtásnyira volt tőle, olyan közel, hogy szinte a bőrén érezte.

– Akkor mi akarsz lenni, Csabika?

Csele mosolygott, Csónakos hallotta a hangján.

– Azt hittem, meg fogsz sértődni. Hogy azt gondolom rólad, mindenkivel összefekszel, és nincsenek mélyebb értékeid. És összeveszünk.

– És ezt gondolod rólam?

– Nem.

– Akkor jó. – Csónakos kétségbeesetten szerette volna visszaterelni a beszélgetést ahhoz a bizonyos karnyújtásnyira lévő vágy dologhoz, és hallotta, ahogy Csele levegőt vesz, de mielőtt bármit mondhatott volna, Csilla felüvöltött odabent a házban.

– Andris! – Mint a sakál. – Andris! – És nemcsak ő; a három lány egyszerre esett neki a bejárati ajtónak. – Andris, a Zsolti keres!

– Öö... – Mi a faszért kereste őt a Zsolti ilyenkor? Sosem kereste magától, általában a Klári volt az, aki néha rávette, hogy beszéljen egy kicsit az öccsével. A Csónakos fiúk, akik elmentek otthonról, nagyon önzők is voltak. – Asszem nekem most...

– Mi történik? – kérdezte Csele.

– A Klári szül! – üvöltötte Csilla, olyan hangosan, hogy tuti Csele is hallotta. És tényleg.

– Ki az a Klári?

– A bátyám felesége, nekem most... Nekem most mennem kell, de erre még visszatérünk, még... Ezt... A kurva életbe már! – Csónakos nem tudta, Csele hallotta-e ez utóbbit, de kinyomta a telefont, és berontott a házba.

– A Klári szül! – üdvözölte Ágica.

– És ehhez miért kellek én? – meredt rá Csónakos, de már vette is át a telefont. A kagylóból egyből fültövön csapta Zsolti zihálása.

– Andris... Andris, te vagy az? Na, végre! Hívtunk egy taxit, de nem jön, nem jön az a kurva taxi, és itt vagyunk a Jászain... És elfolyt a magzatvíz, ott van a Vígszínház hatos sor ötödik ülésén, tök mindegy, csak gyere már ide!

– A francba. A francba, a kurva életbe... – Csónakos még egy cigit sem tudott elszívni, de Klári felnyögött, olyan igazi fájdalommal, amilyet Csónakos utoljára akkor érezhetett, mikor edzés közben kificamodott a válla, és ez elég volt, hogy mozgásra ösztökélje.

Csónakos annakidején, mikor az első vízilabdás fizetését megkapta az olimpia után, csak azért vett autót, hogy legyen, és csak arra használta, hogy a lányokat iskolába vigye, onnan hazafele bevásároljon, vagy az anyját cipelje orvoshoz, máskor nem is nagyon gondolt rá, de most hálát adott az égnek, hogy volt neki az a 2012-es Honda.

A hegyről lefelé menet már kezdett kicsit megnyugodni, eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nem izgulós típus. Aztán eszébe jutott, hogy amúgy három ember élete múlik rajta meg a 2012-es Hondán. Eszébe jutott az is, hogy Csabikát mostanában műthetik, és a gázra taposva remélte, hogy még idejében felébred, hogy lássa az esti adást, mert mindenki tudta, hogy Csabikának igazán csak ez számított. Arra is rájött, hogy amúgy meg sem kérdezte tőle, izgul-e, de most már esélye sem volt visszatérni ahhoz a beszélgetéshez, amit elkezdtek. Aztán a megcsörrenő telefon figyelmeztette rá, hogy a Jászai sarkán várja őt a Klári, és három ember élete múlik rajta meg a 2012-es Hondán, úgyhogy ideje lesz sietni, és tövig nyomta a gázpedált.

*

Nemecsek nem dohányzott, de most mégis azt kívánta, bárcsak elszívhatna egy cigit. Az öltözőben szokatlanul feszült volt a hangulat, a maradék öt páros nyugtalanul tekintgetett egymásra a helyiség különböző pontjairól. Boka a lábát rázogatta Nemecsek mellett, fel-le, fel-le, Nemecsek fülében doboló szívének ütemére, amíg a férfi a combjára nem fektette a kezét, hogy leállítsa.

– Idegbajt kapok tőled.

Boka elharapott egy mosolyt, elfordította a fejét. Két tenyerébe zárta Nemecsek kezét, és bár Nemecsek nem tudott teljesen megnyugodni, akarata ellenére is felszakadt belőle egy lélegzet. Megszorította Boka kezét.

– Készen álltok? – lépett közéjük Geréb, aki, ahelyett, hogy jófiú módjára meditált volna, ahogy Eduárd tette, beszélgetéssel próbálta levezetni a feszültséget. Boka elengedte Nemecsek kezét.

– Megyek, megnézem, Csele hívott-e – állt fel Nemecsek.

– Most mit mondtam? – tárta szét a karját Geréb, de Nemecseknek nem volt ereje vele foglalkozni. Különben meg nem Geréb hibája volt, hogy Bokát nem érdekelte annyira, hogy az exe előtt is felvállalja, ami köztük volt. Bármi is volt köztük.

– Dezső fiam, inkább gyere, csináld a légzőgyakorlataidat! – szólt rá a férfira Eduárd, Geréb pedig morogva engedelmeskedett. Nemecsek kifelé menet elhaladt Áts Feriék mellett, akik bokszgyakorlatokkal szórakoztatták egymást. Áts Ferihez illett a boksz.

A folyosóra érve Nemecsek balra fordult. Ahogy elhaladt a stúdióra nyíló ajtó mellett, megcsapta a langymeleg, udvarias taps, ami Kolnayék produkcióját követte. Nemecsek nem figyelte az eseményeket, de tudta, hogy Kolnayék még a szokásosnál is rosszabb viszonyban voltak, és ez kihatott a produkciójukra. Nemecseket nem érintette különösebben, ha most kiestek, bár valahol, az idegessége alatt eltemetve sajnálta Kolnayt, hogy nem sikerült megvalósítani az álmát. Abban pedig csak reménykedni mert, hogy ő több sikerrel fog járni.

A mosdóba érve megmosta az arcát, majd megnézte a telefonját, Csele kereste-e. A férfi megígérte, hogy igyekszik felhívni a műsor kezdete előtt, de Nemecsek tudta, hogy napközben műtötték, így előfordulhatott, hogy Csele még fel sem ébredt az altatásból. És tényleg: Nemecseknek nem érkezett új üzenete.

A mosdó szegélyén megtámaszkodva kifújta a levegőt. Összerezzent, mikor Geréb feltűnt mögötte a tükörben, a karjait összefonva az ajtónak dőlt.

– Izgulsz?

Nemecsek lerázta a vizet a kezéről.

– Ki nem? – Mikor megfordult, Geréb elkapta a karját.

– Tudom, hogy azt hiszed, én meg a Boka... De tévedsz. Hidd el. Miattam ne legyetek rosszban, én nem fogom... ellopni a pasidat, vagy hogy mondaná a Csele.

Nemecsek lefejtette a férfi ujjait a karjáról.

– A Cselének ehhez semmi köze.

– Tényleg? – Geréb szája gúnyos mosolyra húzódott. – Csak mert amióta ismerlek, az ő hülyeségeit szajkózod.

Nemecsek összeszorította a száját.

– Ha így lenne, te most nem lennél a műsorban. – Geréb kijózanodva felegyenesedett, nem mozdult, mikor Nemecsek ellépett mellette.

Nemecsek már a folyosón járt, mikor a férfi utánaszólt.

– Köszönöm.

Nemecsek megtorpant, de nem fordult hátra.

– És bocsáss meg – folytatta Geréb – a Szombat esti lázért. – De az egész olyan régen történt, hogy Nemecsek alig emlékezett, hogy mit tett Geréb és mit tett ő, csak azt tudta, hogy akkor kevés volt. Most több lesz.

Megfordult, és Gerébre mosolygott.

– Inkább gratulálj majd. Miután nyertem.

Geréb elvigyorodott.

– Csak el ne bízd magad.

Mikor Nemecsek visszaért az öltözőbe, Boka az ajtóban várta. Áts Feriék tánca a végéhez közeledett, nemsokára ők jöttek.

– Készen állsz? – kérdezte Boka, miközben a színpadra vezető folyosón várakoztak. A tenyere meghitten simult Nemecsek derekára a sötétben. Nemecsek a férfiénak döntötte a csípőjét, a mellkasa reszketett minden egyes lélegzettel. Kit akart átverni? Benne nem volt acél, mint Cselében vagy az Áts Feriben. Még Boka is szilárdabb volt, határozottabb, mint Nemecsek valaha, mert Nemecsek képlékeny volt, szétbomló, mint a gyurma. Nemecsek senki volt.

De azért jött ide, hogy legyen valaki.

A sötétben nem hallatszott más, csak Nemecsek lélegzete. Távolról zúgott a zene és a taps, lelassult az idő, csak Boka kezének melege maradt a derekán és a ki- és belélegzés megnyugtató monotonitása. A színpadról lejőve Áts Feri elhaladt mellettük, rájuk vigyorgott, azt mondta, „Sok szerencsét, Ernő," de Nemecseknek nem szerencse kellett. Pusztán szerencséből nyerni olyan lett volna, mint egy arculcsapás.

Nemecsek csak a színpadra indulva vette észre, hogy izzadó ujjakkal szorongatja Boka kezét. Boka bátorítóan rámosolygott, de a mosolyában ott remegtek a saját félelmei. Talán Nemecsek túl sokat kért tőle, talán túlfeszítette a húrt. Talán ez az egész produkció halálra volt ítélve, de most már nem volt mit tenni.

A színpadon feldoboltak a zene első taktusai. Boka két tenyere Nemecsek csípőjére simult, a mellkasa szilárdan sugárzó meleg volt Nemecsek háta mögött, és Nemecsek elmosolyodott. Most már kezdődhetett a show.