Boka összerezzent, mikor hétfőn Nemecsek belökte a táncterem ajtaját. Előző este előadása volt, részt vett az afterpartin is, úgy fojtotta alkoholba a bánatát, mint valami ostoba tinédzser. Ideje sem jutott, hogy beszéljen Nemecsekkel a szombati szerencsétlen fellépésük után.

A produkció olyan volt, mintha nem is a hetedik adásban lettek volna, Boka ügyetlen és tétova, Nemecsek türelmetlen, de tapintatos, amivel persze nem mentek semmire. Cselének a végén igaza volt: ha Nemecseket megérinteni nem is volt kínos, Nemecsek érintése igenis az volt, legalábbis Boka nem tudta nem észrevenni, milyen ostobán feldobogott a szíve, mikor Nemecsek végigfuttatta a kezét a mellkasán. Remélte, hogy Nemecsek a nyolcadik adásra kevésbé zavarbaejtő koreográfiát talál ki, de arra nem számított, hogy Nemecsek majd egy táblát vonszol be a terembe, rajta a még játékban maradt táncosok neveivel.

– Tudnál... Tudnál kicsit segíteni? – szuszogta, miközben a küszöbön próbálta áttuszkolni a táblát.

Boka felrezzent másnapos döbbenetéből.

– Persze! Persze, de... Miért...?

– Elegem van a szarakodásból. – Nemecsek hangja olyan határozottan csendült, hogy Boka vére riadtan az ölébe szökött tőle. Megköszörülte a torkát.

– Ezt hogy érted?

– Eddig kedves voltam, de most már tudom, hogy nyerni jöttem ide. Úgyhogy nyerni is fogok.

– Mármint... fogunk? – kockáztatta meg Boka.

– Nem. Fogok.

– Ó. Oké. – Boka maga is érezte, hogy ez most nem róla szólt. Ő csak arra kellett, hogy megtegye, amire Nemecsek kérte, és próbálja nem elárulni, mennyire szűknek érzi éppen a nadrágját. Elengedni a gyeplőt, rábízni magát Nemecsekre... Boka nehezen szedte a levegőt. Le kellett hunynia a szemét egy pillanatra, úgy próbálta kontrollálni. – Mi a terved?

– Akit ki kell ejtenünk, az Áts Feri. Figyelsz rám?

– Mhm.

– Áts Feri és a Pásztor hogyishívják...

– Ádám.

– Tessék?

– Pásztor Ádám a bokszoló – magyarázta Boka, hátha ez megnyugtatja felajzott idegeit. – Pásztor Sanyi meg a testvére, azt hiszem, vállalkozó. – Ha jól emlékezett Pásztor Ádám Wikipédia lapjára.

– A lényeg – hangsúlyozta Nemecsek megkocogtatva a táblát, amin már csak öt versenyző neve állt –, hogy Áts és Pásztor ugyanabban a súlycsoportban vannak, ezért egyikük sem tudja felemelni a másikat, pedig a nézők imádják a látványos emeléseket. Én viszont kisebb vagyok nálad, és könnyebb is. Annyiszor emelsz fel, ahányszor én azt mondom.

Boka köhintett, hogy meglazítsa a torkában rekedt nyögést. Az, hogy egy emelés mennyire veszélyes, csak másodpercekkel később kezdett derengeni neki.

– De... de mi lesz, ha elejtelek?

– Nem fogsz elejteni.

– De Csónakos is...

– Te nem a Csónakos vagy.

– De... Nem kellene ennyire megbíznod bennem, Ernő.

Nemecsek türelmetlenül felcsattant:

– Ez tánc, Boka, nem magánélet! Egy tánc sikere csak azon múlik, mennyit gyakoroltál és mennyire figyelsz oda, nem azon, mennyire... – Itt elhallgatott, a füle hegye kipirult. – Hagyjuk ezt. A tánc és a magánélet két külön dolog.

– Ernő... – Boka nem tudta, mit szeretett volna. Talán megfogni Nemecsek kezét, a homlokának dönteni a homlokát, belélegezni a lélegzetét. Lehunyni a szemét, és csak létezni Nemecsekkel. – Ernő, én...

– Mondd, hogy a próbával kapcsolatos – sóhajtotta Nemecsek. – Ha nem táncról van szó, nem akarom hallani.

– Én... Én csak azon gondolkoztam, hol láthatnék jó balettelőadást – nyögte ki Boka, mert nem jutott más eszébe, amivel elérhetné Nemecseket. – Mit lenne érdemes megnéznem, tudod. – Remélte, hogy Nemecsek emlékszik még az ígéretére, hogy elviszi őt balettra. Nemecsek arca nem enyhült meg.

– Ez hogy jutott eszedbe a taktikai megbeszélés közepén?

Boka úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek.

– Én csak...

Nemecsek mély levegőt vett.

– Majd próba után összeírok neked egy listát.

Aznap este Boka órákat töltött azzal, hogy végigolvassa a Nemecsek listáján szereplő összes balettelőadás Wikipédia-lapját minimum három nyelven. Mellé jegyzetelt, a lap tetejére felírta az előadás nevét, a szereplőket, a történetet nagy vonalakban; végül így aludt el, a billentyűzetére borulva, az enter sarka belenyomódott az arcába.

– Szörnyen nézel ki – közölte vele Nemecsek, mikor a férfi másnap bevánszorgott próbára.

– Köszönöm. Jó ezt hallani.

– Akármit is csinálsz, ne most tedd tönkre magad. Szükségem van rád a próbákon.

Boka elmosolyodott. Egy kis kialvatlanságban nem volt semmi új, évek óta nem tudta rendesen kialudni magát.

– Kedves, hogy így aggódsz értem.

Nemecsek nem nézett rá, összecsapta a kezét.

– Akkor kezdjük el a próbát!

Nemecsek koreográfiája semmit sem lazult, megmaradtak benne a forró érintések, viszont Bokának most már igyekeznie kellett, ha tartani akarta a lépést Nemecsekkel. A férfi sosem szólt egy rossz szót sem, csak a szemén látszott, a szája körüli ráncokon, hogy kezdi bosszantani Boka ügyetlenkedése.

Bezzeg Boka rendezői nem titkolták, mit gondolnak az utóbbi időben felvett hanyag munkaetikájáról.

– János, maga késett. János, a lányok a sminkben panaszkodnak, hogy annyira kialvatlannak néz ki, hogy órákig kell dolgozniuk magán. János, nem magára vall, hogy nem tanulja meg a szöveget. János, most nem táncolni tanul, vigyen egy kis erőt abba az ütésbe!

Boka csak mosolygott, és bólogatott. Az egyetem ennél sokkal keményebb volt, túl lehetett élni három óra alváson is. Mikor egy kis ideje volt, a pillanatnyi szünetben egyik próbától a másikig, a villamoson zötyögve vastag könyveket olvasott a balettról, vagy videókat nézett a telefonján különböző fellépésekről, és várta azt az öt percet, amikor a táncpróbának vége volt, és ők kettesben maradtak az öltözőben Nemecsekkel. Ezért az öt percért küzdött, ebbe kapaszkodott mindennap.

– Ha szólót táncolhatnál, bármilyen szólót – kérdezte –, melyiket választanád?

Nemecsek hümmögött, miközben lehámozta magáról átizzadt pólóját. Boka figyelte, ahogy a hátában felhullámzanak az izmai. Boka az utóbbi időben sok balett táncost látott, izmosabbakat, karcsúbbakat, mint Nemecsek, Boka mégis csak az ő hátát akarta végigcsókolni.

– Albrechtet. – Nemecsek megfordult. Az arcán már nyoma sem volt annak a feszültségnek, amit a próbák alatt úgy hordott magán, akár egy második bőrt. Ilyenkor, az öltözőben, mikor balettről beszéltek, megnyugodott, a tekintete ellágyult, és bár Boka tudta, hogy ez nem neki szól, mégis megtett bármit, hogy előcsalogassa ezt a pillantást.

Nemecsek végigtörölte a mellkasát egy törülközővel, és a pólójáért nyúlt. Boka követte a mozdulatot a tekintetével. Tudta, hogy már csak pár perce van, pár ruhadarabnyi idő: póló után nadrág, öv, pár pillanatnyi matatás, aztán zokni, cipő, a cipőt meg kell kötni, majd Nemecsek a vállára kapja a táskáját, hogy távozzon. Mindig így ment, Boka hamar ráérzett az ütemre.

– Miért?

– Azt mondják az ő szólója az egyik legnehezebb. – Nemecsek már az övével matatott. – Mármint színészi szempontból, ahogy halálra táncolja magát, nehéz eljátszani. Rácz egyszer azt mondta, egy táncosnak nem érdemes Albrechtet játszania, amíg minimum harmincnégy nem lesz, vagy legalábbis kell hozzá egy szakmai érettség. – Lehuppant a padra, és a mellkasához húzta a térdét, most jött a zokni. Boka nevetséges módon szerette azt, ahogy Nemecsek a zokniját vette, noha tudta, hogy ez azt jelentette, a beszélgetésnek mindjárt vége. Most rajta volt a sor, hogy újra kérdezzen, de mielőtt megtehette volna, Nemecsek felemelte a fejét, és egyenesen ránézett.

– Nem öltözöl?

A buborék, amibe Boka olyan ügyesen beleringatta magát, szétpattant. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, úgyhogy inkább becsukta. Ügyetlenül gyűrögette a kezében a pólóját, amit a látszat kedvéért mindig levetett. Nemecsek sosem szokott kérdezni, Nemecsek legtöbbször rá sem nézett, csak ha Boka ajánlást kért tőle, észre sem vette, nem is érdekelte, hogy Boka csigalassan öltözött, mert jobban lekötötte őt, hogy Nemecseket bámulja.

– Nem sietsz sehova? – kérdezte Nemecsek.

Boka biztos sietett valahova, mindig sietett, de hirtelen arra sem emlékezett, milyen nap van.

– Ööö... – mondta sokatmondóan. – Én, üm... Meg kell néznem... – Nemecsek már a cipőnél tartott, és Boka arra számított, indul, de Nemecsek türelmesen várta, hogy ő izzadó ujjakkal előkotorja a telefonját, és megnézze a naptárját. Először tévedésből a kamerát nyitotta meg, aztán az üzeneteit, amikre értetlenül meredt egy darabig, amíg Nemecsek hangja fel nem rázta kialvatlan dermedtségéből.

– Na?

Boka végre megnyitotta a naptárat.

– Van egy... interjúm. – A képernyőre hunyorított. Nem is emlékezett, mikor beszélték meg ezt az interjút, de az órára pillantva látta, hogy késésben van róla. – Aztán esti forgatás... – Összeszedte annyira a lélekjelenlétét, hogy írjon egy üzenetet az újságírónak, és elnézést kérjen, ígérve, hogy sietni fog.

Nemecsek zsebre dugott kézzel előre-hátra hintázott a sarkán, amíg Boka ügyetlen, tétova mozdulatokkal öltözni kezdett.

– Neked nem kell sietned valahova? – nézett fel Nemecsekre, miközben a nadrágját húzta fel.

– Nem igazán – vonta meg a vállát Nemecsek. – Csak hazamennék, de Csónakos úgyis ott van, úgyhogy inkább hagyok nekik egy kis teret.

– Ó. – Tényleg, a Csele és a Csónakos. Boka egy ideje elfelejtette megkérdezni, hogy vannak, annyira el volt foglalva a balettel. Talán inkább erre kellett volna felhasználnia az értékes öltözési idejét, Nemecsek életéről érdeklődni, úgyhogy most megtette.

– A Csele jól van, munkát keres, a Csónakos meg próbálja lebeszélni róla. Meg arról is, hogy a ValóVilágba jelentkezzen. – Nemecsek arcán mosoly suhant át. – Szerintem csak azért, mert félti a többi versenyzőt.

Boka bólogatott. Fogalma sem volt, mi az a ValóVilág, és nem jutott eszébe, valaha tudta-e, és elfelejtette, vagy soha nem ismerkedett meg a koncepcióval. Nemecsekkel együtt léptek ki az öltözőből, és Boka minden percben várta, hogy Nemecsek meggyorsítja a lépteit, lehagyja őt, és elmegy. Még meg is állt ennek érdekében, csak hamarabb túlessen rajta, de Nemecsek is megállt vele.

– Mi az? – nézett fel rá.

Boka kétségbeesetten kutatott valami válasz után, ami nem hangzott végtelenül szánalmasnak, és közben nem tudott, csak egy kicsit, neheztelni, amiért Nemecsek belerondított a gondosan felépített és végletekig csiszolt forgatókönyvébe. Hiszen még azt is kiszámolta, hány kérdés fér bele egy öltözésbe.

– Azt hittem – kezdte, aztán megakadt. – Azt hittem, dolgod van.

Nemecsek furcsán nézett rá.

– És ezért álltál meg?

– Hogy hagyjalak... elmenni, igen. – Boka a hajába túrt. Pontosan látta a pillanatot, mikor felvillant Nemecsek szemében a felismerés, hogy Boka nem normális, hogy sosem volt normális, de a kialvatlanság csak tovább rontotta a dolgokat. Szeretett volna mondani valamit, ami olyan Boka Jánosos volt, olyan összeszedett és karizmatikus, de semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy késésben van az interjúról, úgyhogy újra elindult. Nemecsek mellészegődött, és átfogta a karját.

– Hogy visszarántsalak, ha lelépnél a pirosba – magyarázta Boka kérdő tekintetére. Majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Tudom, hogy nem vagy jól. Mindenki tudja, hogy nem vagy jól.

– Pedig jól vagyok – mondta Boka bizonytalanul.

– Napok óta csak a balettről lehet veled beszélni, és egy kérdést nem tudsz megválaszolni normálisan. Szerintem azt sem tudod, milyen nap van. – Nemecsek szinte dühösnek tűnt, ahogy áttuszkolta Bokát a zebrán. – Hol van az interjúd?

Boka érezte, hogy ez csapda lesz. Hümmögve előkereste a telefonját a zsebéből, és ezúttal elsőre sikerült megnyitnia a naptárat, ami szerencsére jelölte, milyen nap van. A kávézót, ahova megbeszélték a találkozót, pedig álmában is meg tudta volna találni. Büszkén, megnyugodva útnak indult, majd azzal a lendülettel nekisétált egy lámpaoszlopnak.

A kezét az orrára szorítva hátrahőkölt, nekiszaladt Nemecseknek, aki kétrét görnyedve röhögött. Boka arra gondolt, reméli, az interjú nem jár fotózással. A tenyerébe forró vér csöpögött.

Nemecsek válla meg-megremegett, ahogy igyekezett úrrá lenni a nevetésén, gyengéden elhúzta Boka kezét az orra elől.

– Bocsánat... Bocsánat, ne haragudj, csak... Csak annyira nyilvánvaló, hogy nem vagy jól. – Nemecsek beharapta az ajkát, és igyekezett bűntudatosan nézni. Boka felszisszent, mikor Nemecsek az orrának nyomott egy zsebkendőt, a szeme könnybe lábadt, bár már nem tudta, mi fájt jobban: az orra, vagy hogy Nemecsek rájött, hogy nem normális.

– Mit csinálsz? – kérdezte Nemecsek.

Boka pislogott. „Az utcasarkon állok, és próbálom elállítani az orrvérzésem" valahogy nem tűnt megfelelő válasznak, főleg, mivel Nemecsek ezzel tökéletesen tisztában volt.

– Hogy érted?

– Magaddal. Mit csinálsz magaddal, hogy ennyire fáradt vagy? Látni rajtad, hogy nem alszol, de miért nem?

Boka hirtelen meggyűlölte a szürkületet, ami eltakarta előle Nemecsek ellágyuló, aggódóba hajló pillantását. Megsimította Nemecsek arcát.

– Nem csinálok magammal semmit.

– Mi ez a hirtelen megszállottság a balettal? – Nemecsek szinte követelte a választ.

– Szeretem a balettot.

– Azt mondtad, egy előadást sem láttál, mégis olyan könyveket olvasol, amikből én is csak részleteket olvastam az egyetemen.

Boka nem tudta, erre mit mondjon, azt viszont tudta, hogy késésben van az interjújáról, úgyhogy lerázta magáról Nemecsek kezét. Nemecsek utána iramodott.

– Megmondtam, hogy szükségem van rád a próbákon!

– És én ott vagyok a próbákon. – Boka túl fáradt volt hozzá, hogy felkapja a vizet, de már közel járt. Hát nem igyekezett eléggé?! Nem tett meg minden tőle telhetőt, hogy kiengesztelje Nemecseket? Járkáló balettenciklopédia lett belőle, mit kellett volna még tennie?!

Nemecsek nem válaszolt, de Boka után futott, és átfogta a karját, így mentek ketten a kávézó felé, ahova Boka megbeszélte az interjúját. Alaposan elkésett, de jó kifogása volt, csak attól tartott, hogy szerencsétlenségének története bekerül az újságba. Rosszabb interjút adott, mint szokott; a kérdéseket ugyan megkapta előre, talán ki is dolgozta a válaszait, de most egy szó nem jutott eszébe. Zavarta a nyüzsgés, a kávéskanál csilingelése a porcelánon, az újságírónő körmeinek színe szúrta a szemét. Nemecsek is zavarta, a tudat, hogy Nemecsek a háta mögötti asztalnál mobilozik, és tejeskávét iszogat, az arcán ugyanaz a makacs düh, amivel Boka szerencsétlenkedését figyelte. És Boka most fáradt volt, olyan végtelenül fáradt, hogy mikor végeztek, nehezére esett felállni, hogy elbúcsúzzon.

– Ne haragudjon. – Próbált egy kellemesnek ható mosolyt az arcára erőltetni, de félt, hogy csak grimasz lett belőle. – Legalább a kávéra hadd hívjam meg, ez a legkevesebb. – Csak remélni merte, hogy ez mellette szól, hiszen nem volt ő rossz ember, csak fáradt. Merte remélni, hogy nem volt rossz ember. Ahogy Nemecsekre pillantott, hirtelen már ebben sem volt biztos.

Mikor elindult, arra számított, hogy Nemecsek marad, de Nemecsek jött. Átfogta Boka karját, és ment vele, mintha őrizte volna. Boka megrázkódott a nevetéstől, és Nemecsek felpillantott rá.

– Mi az?

– Semmi. Nem értelek – csóválta meg a fejét Boka. A mozdulatba belesajdult az orra.

– Én sem értelek téged. – Nemecsek most már mindkét kezével belekapaszkodott a férfiba. – Nem tudod lemondani a forgatást? Csak egy napra?

– Ez nem így működik, Ernő. – Ilona, a rendező megölné, ha cserben hagyná az egész stábot egy ilyen késői értesítéssel.

Nemecsek szorosabban kapaszkodott Bokába, úgy kísérte végig az utcán, makacsul. Igazából nagyon kényelmetlen volt. Igazából Boka nem tudta, ennek ellenére miért ver úgy a szíve.

– Ha női szólót táncolhatnál... – kezdte, mert a balett eddig is működött, jó téma volt, olyan, ami kicsalogatta Nemecseket sértődött csigaházából, de Nemecsek most félbeszakította.

– Nem beszélek veled a balettról. Tönkretesz téged.

– Nem a balett hibája – mondta Boka, mert a balett akkor is gyönyörű volt, ha ő éppen beleőrült. Ha lehunyta a szemét, Basilio variációját látta maga előtt a Don Quijotéból.

– Miért nem alszol? – kérdezte Nemecsek kétségbeesetten.

– Mert olvasok. – Olyan sok előadás volt, amit Boka még nem látott, olyan sok tudás, amit magáévá tehetett, őrizgethetett, csiszolgathatott magában. Olyan sok minden, amin keresztül Nemecsek felfedte önmagát.

A férfi most összeszorította a száját.

– Meg szeretnélek érteni – mondta Boka békülékenyen.

– De ne szeressél!

Boka Nemecsek arcát figyelte, összevont szemöldökét, feszült állkapcsát.

– Haragszol rám?

– Igen! Persze, hogy haragszom rád! – Nemecsek mellkasa megreszketett a beszívott lélegzettel. – El fogod cseszni nekünk az előadást, ha tönkreteszed magad, ráadásul valami hülyeségért!

– Szerintem nem hülyeség – mondta Boka szelíden. – Ez az egyetlen, amiért érdemes tönkretenni magam.

– Semmiért sem érdemes tönkretenned magad! – dörrent rá Nemecsek.

Boka elmosolyodott.

– Tudom. Valamiért mégis mindig itt kötök ki. – Arisztotelész Poétikája. Töréstesztek metodológiája és eredményei. (Tudtad, hogy a töréstesztek nem dolgoznak egy átlagos nő méretének megfelelő bábukkal?) London város bűnügyi statisztikái. Boka mindig talált valamit, amibe beleáshatta magát, amíg az agyon nem nyomta.

Nemecsek előre meredt, az előttük kavargó novemberi sötétbe.

– Sajnálom – mondta Boka. Ő is szeretett volna normális lenni.

Nemecsek megszorította a karját, de nem szólt, csak jött vele, egészen a forgatásig. Ott elszakadt Bokától, és elrohant, hogy Zolitól, Gyuri színészétől kérjen autogramot. Boka mosolyogva megcsóválta a fejét, ahogy utánanézett. Hát ennyit számított Nemecseknek. És ez is milyen jólesett.

– Mi történt az orrával, János? – üdvözölte Ilona.

Boka nem látta értelmét hazudni.

– Nekimentem egy lámpaoszlopnak.

Ilona türelmetlenül felsóhajtott.

– Akkor húzzon el gyorsan az ügyeletre, és vissza ne merje dugni addig a képét, amíg rendbe nem hozta magát! Addig majd Zoli jeleneteit vesszük.

Boka nem tudta, miért nem jutott ez előbb eszébe, miért nem jutott eszébe egyiküknek sem, de azt igen, hogy Ilonának igaza van. Nemecseket nem akarta zavarni, úgy tűnt, nagyon jól érzi magát, miközben a sminkeslányokkal beszélgetett, úgyhogy Boka egyedül ment a közeli kórházba. Szerencsére az orra nem volt eltörve, és bár ezt eddig is sejtette, mégis jó volt erről megerősítést kapni. Éppen kilépett az ajtón, mikor felrezzent a telefonja.

– Boka János, tessék.

– Hol vagy?! – szólt bele Nemecsek. A hangja a pánik határán egyensúlyozott. – Itt hagytál, nem is szóltál, hogy elmész... Hol vagy?!

Boka felpillantott a kórház épületére, a tetején fénylő neonbetűkre.

– Aggódtál értem? – mosolyodott el.

– Persze, hogy aggódtam, úgy mászkálsz, mint az Alzheimeres nagymamám! – csattant fel Nemecsek. – Hol vagy most? Odamegyek!

Boka megvonta a vállát, elmondta Nemecseknek a kórház nevét, és amíg várt, a fal mellé húzódott, bumlizott egy cigit a kijelölt dohányzóterületen mobilozó kamasztól. A srác szeme elkerekedett.

– Te vagy az a János, a Boka János, nem? A színész. – Boka bólintott. – A barátnőm imád téged, csak miattad van éves bérlete.

– Köszönöm, ez nagyon kedves – dünnyögte Boka. Kifújta a füstöt, figyelte, ahogy az szürkén a fekete ég felé tekeredik. A járdát aranyló ragyogásba vonta az utcai lámpák fénye.

– Láttalak a Hamletben, te voltál a Mercutio, nem?

Boka elröhögte magát.

– Laertes – igazította helyre.

– Ja, akkor az. Jó előadás volt, a barátnőm sírt rajta.

– A barátnődnek jó ízlése van.

– Csinálhatok rólad egy videót? Tudod, olyat, amiben mondasz neki valamit. – A fiú Bokának szegezte a kameráját.

Boka mélyet sóhajtott, eltaposta a csikket, és a kamera felé fordult. Kezdett nagyon elege lenni, de ha nemet mond... Ki tudja, hol köt majd ki, melyik újságban, melyik hírportálon, hogy Boka János egy elkényeztetett díva? Épp elég volt mára az a szerencsétlen interjú.

– Mit mondjak neki?

A fiú a vállát vonogatta.

– Nem t'om, amit ilyenkor szoktak. Biztos van valami előre megcsinált dumád, a színészeknek mindig van.

Bokának sajnos nem volt előre megcsinált dumája, bármilyen szép is lett volna az. Talán legközelebbre írat valakivel egyet.

– Amúgy Panni a neve – mondta a fiú. Várakozóan pislogott rá.

– Megy? – kérdezte Boka, vállával a falnak dőlve. Nem volt már neki ehhez ereje. A fiú bólintott. – Szervusz, Panni – kezdte Boka, égő arccal a szégyentől. Mintha kívülről látta volna magát: itt van ez kiégett, leharcolt fazon, aki semmi jelentőset nem csinált az életével, aki mellett senki sem tudott megmaradni, még a saját anyja sem, és itt áll a kórház előtt a novemberi hidegben, és egy kamerának magyaráz, mintha lenne valaki, pedig azt sem tudja, mit mondjon és hogyan kezdje. – A barátodtól hallom, hogy szereted a színházat, és hogy rád mindig számíthatunk az előadásainkon. Szeretném megköszönni a folyamatos támogatásodat. A legjobbakat kívánom neked, és remélem, még sok előadást élhetünk át együtt.

Mikor elhallgatott, a fiú kíváncsian meredt rá a telefon fölött.

– Ennyi?

– Boka! – Nemecsek futott feléjük, úgy tűnt, meg sem izzadt közben, pedig hegynek felfelé kellett menni. Boka elmosolyodott. Táncosok.

– Ennyi. – Odabiccentett a fiúnak. – Örültem.

Nemecsek elébe ment, a kezét a férfi hátára téve kiterelte a kapun. Még csak az kellett volna, hogy tőle is hülyeségeket kérdezgessenek. Nemecsek megkapaszkodott a karjában, szemrehányóan felnézett a férfira.

– Otthagytál.

Boka megdörzsölte az arcát; az orra megsajdult.

– Azt hittem, nem vagyunk felelősek egymásért. – A hangjába neheztelés kúszott. – Azt hittem, nem vagyunk egymásnak semmik.

Nemecsek közelebb lépett, felszegte az állát. Csak egy mozdulat lett volna így megcsókolni őt, a fejnek egy óvatlan bólintása, egy elvétett rebbenés.

– Tudod, mit jelent az, hogy táncpartner, János?

Boka sértődötten összeszorította az ajkát. Annyi könyvet elolvasott a táncról, hogy éppen ezt ne tudta volna...!

– Én úgy látom, nem tudod – folytatta Nemecsek. Boka mellkasára csúsztatta a tenyerét, a kabátja alá, dobogó szíve fölé. Boka nem mozdult. Nemecsek megfogta a férfi kezét, és a derekára vezette. – Táncpartnernek lenni – súgta – ez a távolság. – A csípőcsontja Bokáénak feszült. – Ez a leheletnyi határ. Bízol bennem. Felelős vagy értem. Úgy kapaszkodsz belém, mintha én lennék a mindened.

Boka élesen beszívta a levegőt, mikor Nemecsek ingjének gombjai közé csúsztatta az ujjait, végigcirógatta meztelen bőrét.

– De nem csókolsz meg – mormolta Nemecsek a férfi ajkaiba. – Nem akarsz engem, nem fájsz értem, és mikor eljön az idő, elengedsz, mintha sosem lettem volna.

Boka felnyúlt, Nemecsek tarkójára szorított, a hajába markolt. Nemecsek szeme elkerekedett. Forrón elkavarodott köztük a ziháló lélegzet.

– Engedj el – suttogta Nemecsek. A hangok kásásan összeragadtak a torkában. – Engedj el.

Boka mély levegőt vett. Lehunyta a szemét, a karjai lefoszlottak a férfiról, és ahogy Nemecsek ellépett tőle, megcsapta őt a novemberi hideg. Egy pillanatra, abban a hidegben, abban a sötétben azt gondolta, egyedül van a világon.

Nemecsek lassan, érintésről érintésre az övébe csúsztatta puha, meleg kezét. Boka kinyitotta a szemét.

– Menjünk haza – mondta Nemecsek gyengéden. – Hadd legyek felelős érted.