Kolnay össze volt zavarodva. Ilyesmi utoljára matekórán fordult elő vele, akkor sem hagyta, hogy bárki észrevegye rajta, de most Barabás boldognak tűnt, ami érthetetlenebb volt bármilyen matekpéldánál.

Csütörtök reggel, mikor felébredt Kolnay kanapéján, Barabás vigyorgott, mintha nem is zavarta volna, hogy előző este képen röhögték a melegbárban, az anyja a földbe döngölte, ráadásul kénytelen volt az ősellenségénél tölteni az éjszakát. A próbán kifejezetten jó kedve volt, együtt dúdolt a zenével, Kolnay alig tudta leállítani, hogy hagyja abba a kornyikálást, mielőtt valamelyikük megsüketül. A végén kénytelen volt leénekelni őt a színpadról, amitől Barabás annyira elkezdett röhögni, hogy egy emelésnél majdnem elejtette őt. Utána az idő nagyrészét azzal töltötték, hogy a folyosón kergették egymást, illetve Kolnay kergette Barabást, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy most tényleg megöli. Barabás ennek ellenére csak vigyorgott.

Mikor Kolnay hazaindult, a férfi magától értetődő természetességgel mellé csapódott, és az egyik e-sport bajnokságról magyarázott. Kolnay csak az ajtó előtt eszmélt rá, hogy Barabás nem itt lakik, úgyhogy megtorpant.

– Mi van? – nézett le rá Barabás. – Elvesztetted a kulcsod?

– Neked nem itt kéne lenned.

Barabás erre végre abbahagyta a vigyorgást, a szája sarka lefelé konyult, az arcára odamerevedett a feszültség, és ez rosszabb volt, mintha vigyorgott meg dúdolt volna, Kolnay a gyomrában érezte, ahogy kúszik benne felfelé az idegesség. Barabás már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Kolnay rádörrent:

– Nem érdekel! – Azzal kinyitotta az ajtót, és benyomult a lakásba. Barabás úgy toporgott a küszöbön, mintha odafagyott volna. – Jössz már?! – szólt hátra neki Kolnay.

Barabás elmosolyodott, a fejét lehajtva átlépte Kolnay küszöbét, és Kolnayt úgy elöntötte a megkönnyebbülés, hogy azt hitte, sírni fog tőle. Márpedig az ilyesmi az ő érzelmileg túlfűtött életében is csak nagyon ritkán fordult elő, úgyhogy nem csoda, hogy össze volt zavarodva.

Barabás az éjszaka közelebb kúszott, már a hálószoba padlóján aludt egy gumimatracon, amit pofátlanul előásatott Kolnayval, hogy megnézhessenek valami horrorfilmet, amitől Kolnay fél éjszaka nem bírt aludni, Barnabás meg csak röhögött, pont a legvéresebb részeken, mikor Kolnay az ujjai közül lesett kifelé.

– Nem mondtad, hogy félsz a horrorfilmektől – mondta Barabás, miután leoltották a villanyt.

– Mert nem is félek!

– Igaz is, te szerepelsz bennük.

– Ha sokat pofázol, itt is mindjárt lesz egy texasi láncfűrészes!

Ezen Barabás csak nevetett, mintha Kolnay valami nagyon vicceset mondott volna, és Kolnay is úgy érezte, bár ez eddig sem volt kétség, hogy iszonyatosan jó humora van, pedig nem is viccnek szánta. Aztán Barabás elaludt, olyan mélyen, hogy arra sem ébredt fel, mikor Kolnay átesett rajta vécére menet. Sőt, arra sem, mikor Kolnay, felriadva egy rémálomból, kizuhant az ágyából, egyenesen rá. Talán csak nyögött egyet, de nem mozdult, úgy feküdt tovább, mint egy darab fa.

Kolnay egy pillanatra megriadt, megölte, de Barabás lélegzett, érezte, mikor az orra elé dugta a mutatóujját, hogy csekkolja. Még a szíve is legalább úgy zakatolt, mint Kolnayé. Talán ő is rosszat álmodott.

– Marha – morogta Kolnay. – Hülye fasz. – Meglapogatta Barabás szanaszét álló haját, miközben mellé hengeredett. – Úgy kell vigyázni rá, mintha a szülője lennék. – Az arcát Barabás karjának nyomta, belélegezte Barabás puha, meleg bőrének illatát, és mivel egy áldott jó lélek volt – a nénik is megmondták –, ott maradt Barabás mellett a földön, hogy átsegítse őt a rémálmain.

Barabás reszketett.

– Kuss már – mondta Kolnay megnyugtatóan, mire Barabás csak még jobban reszketett. Kolnay az oldalába húzta, ügyetlenül lapogatta Barabás hátát. Mi volt ő, valami gyerekcsősz? – Látod, nem kellett volna megnézni ezt a hülye filmet, most tudnál rendesen aludni.

Barabás egyre csak rázkódott Kolnay karjai között, és Kolnay nagyon remélte, hogy sír, mert ha nem, ez az egész hirtelen nagyon kínos lett volna. Szerencsére éppen mielőtt Kolnay arra mert volna gondolni, hogy Barabás nem sír, hanem mégis felébredt, és röhög rajta, Barabás elhallgatott. Onnantól már nyugton volt, kellemes, megnyugtató meleg Kolnay oldalában, és Kolnay szeme lassan lecsukódott, de már nem rémálmának véres, nyugtalanító képeit látta maga előtt, hanem a Barabás hülye fejét előző estéről, és azzal a kósza gondolattal aludt el, hogy ha Barabás valami balszerencse folytán meg akarná őt csókolni, Kolnay csak azután vágná pofán, miután végzett.

Másnap reggel Barabást a ruhásszekrényében találta.

– Mit csinálsz?

– Lopom a cuccaid – felelte Barabás magától értetődő természetességgel. Maga elé mérte Kolnay egyik fekete pólóját és egy másik együtteseset. – Szerinted melyik áll jobban?

Kolnay kirántotta a kezéből az együtteses pólót, és az arcába csapta a szekrényajtót.

– Tűnj el a lakásomból!

– Oké – felelte Barabás. – Hagytam neked kávét az asztalon.

Kilépett a ruhásszekrényből, és a cipőjébe taposva az ajtó felé indult. Mikor a kilincsre tette a kezét, Kolnay rámordult:

– Meg sem vársz? – Hiszen ugyanoda mentek, de mire is számíthatott volna egy Barabástól?

Azért Barabás megfordult, mintha várt volna erre.

– Megvárhatlak. Ha szeretnéd – vigyorodott el.

– Nem szeretném – morogta Kolnay. Igyekezett extra lassan készülődni, de mikor frissen és felöltözve kilépett a szobájából, Barabás a konyhaasztalnál ülve mobilozott, és Kolnaynak minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa feltörni készülő vigyorát.

– Menjünk.

És ez volt a legrosszabb: hogy amikor bezárta maguk mögött az ajtót, és Barabás megvárta a lépcső tetején, Kolnay boldog volt.

Csoda, ha ezek után majd megveszett valami kis normalitásért? Hogy lehessen valakit utálni, valakivel veszekedni? Csoda, ha már alig várta, hogy a hetedik adás után hazamehessen, lehetőleg Barabás nélkül, és miszlikbe apríthassa Brbs89-et?

A hetedik adáson Barabás úgy táncolt, mint egy kisangyal, ami azt jelentette, hogy hallgatott Kolnayra és nem kezdett idióta magánakciókba. Kolnay eddig is tudta, hogy zseniális koreográfus, de mikor a továbbjutók között előbb mondták be a nevüket, mint Nemecsekékét, még inkább meggyőződhetett róla. Boka és Nemecsek mindketten nyúzottnak tűntek, mint akiket nem is érdekel az adás. Nemecsek, amint megtudta, hogy továbbjutottak, el is tűnt a balfenéken, és Kolnay az első adandó alkalommal követte.

– Mi van veled? – kérdezte, miközben öltöztek.

– Szar – morogta Nemecsek. – Minden csupa szar.

Kolnay, ha eddig udvarias volt, most már tényleg aggódni kezdett. Nemecsek, a kis, pozitív Nemecsek, amióta ismerte, még nem nézett ilyen sötéten a környezetére. Ha a Barabás-ügy nem lett volna elég, ez csak még jobban megerősítette Kolnayt a hitében, hogy a feje tetejére állt a világ.

– Miért?

– A Boka – legyintett Nemecsek. – Elegem van belőle.

– De hát ő a Boka János! – képedt el Kolnay. – A színész! – Ő tökéletes volt, legalábbis Kolnay mindig így hallotta.

– Tudom, kicsoda! – csattant fel Nemecsek. – Attól még lehet... – Itt Nemecsek beharapta az ajkát.

– Mondhatod, hogy fasz – segítette ki Kolnay előzékenyen.

Nemecsek ennél diplomatikusabban fejezte be a mondatot.

– Attól még lehet fárasztó. – Legyintett. – Mindegy, mennem kell a Cseléhez, már biztos kikészítette a Csónakost.

– Csele meg a Csónakos együtt lógnak? – Újabb és újabb meglepetések. Kolnay azt hitte, miután Csónakos hibájából elvesztették a versenyt, Cselének esze ágában sem lesz szóba állni a férfival, még akkor is, ha előtte lefeküdtek. Csele olyasvalakinek tűnt, akinek nem számított sokat egy egyéjszakás kaland, főleg, ha a partnere akadályozta a munkájában.

Nemecsek elvigyorodott, aznap először.

– Nagyon jól megvannak, hidd el. Nagyon jól – hangsúlyozta.

– Ne, ezt miért kellett, most látom magam előtt – nyögött fel Kolnay –, utállak, Ernő, tudod, hogy vizuális típus vagyok! – Nemecsek csak nevetett rajta, úgyhogy Kolnay utána hajította a cipőjét, de Nemecsek kikerülte, és már ott sem volt. A cipő az éppen érkező Boka halántékán csapódott.

– Már elnézést! – mordult Kolnayra, mire Kolnayból kirobbant a nevetés, Boka annyira úgy hangzott, mint egy dühöngő idős bácsi. Úgy is nézett ki, ahogy lerogyott az egyik padra, és kifújta a levegőt, mintha legalább ezer éves lenne. Mögötte szépen besorjázott a többi táncos is.

– Veled mi van? – érdeklődött Kolnay.

– Semmi. – Boka megdörzsölte az arcát. – Elfáradtam.

– Nemecsek?

– Nem.

– Geréb?

Boka villogó szemmel felkapta a fejét.

– Mi közöm nekem a Gerébhez?!

– Szóval Geréb – állapította meg Kolnay. Mindenki tudta, hogy Boka meg Geréb kínos exek voltak, és amennyire a Geréb értett a „se veled, se nélküled" kapcsolatokhoz, akár Bokával is összejöhetett újra.

– A Geréb egy fasz – morogta Boka.

– Hé! – csattant fel Geréb az öltöző másik oldalán. – Nem én tehetek róla, hogy a Nemecsek...

Eduárd, aki a padon pihegve a homlokáról törölgette az izzadtságcseppeket, megérintette a könyökét.

– Dezső fiam, vegyél egy mély levegőt!

Geréb úgy is tett, engedelmesen lótuszülésbe kuporodott a padlón, és az sem érdekelte, hogy körülötte néhányan fulladoznak a röhögéstől.

– Van egy cigid? – pislogott fel Kolnayra elkínzottan Boka, de Kolnay nem tudott válaszolni, mert ő sem kapott levegőt. Kész csoda volt egyébként, hogy Geréb meg Eduárd még versenyben voltak, és helyette Liliom Emíliát szavazták ki a nézők, de Kolnay tudta, hogy még egy öreg, kopaszodó humorista is előbb nyer egy ilyen műsorban, mint egy nő. A szavazóközönség mindig a helyes férfiaknak drukkolt, Geréb pedig, ha az ember részegen, kancsalítva nézte, biztos bejött valakinek. Bokának, leginkább.

– Mit csinál a Geréb a padlón? – jelent meg Barabás Kolnay mögött. Kolnay rosszallóan hunyorított a kezében tartott automatás kávéra.

– Nem fogsz tudni aludni.

Barabás vigyorogva lehúzta a kávét.

– És? Holnap szabadnap.

– Attól még szar lesz neked.

– És az téged mióta érdekel?

– Nem érdekel, csak szar lesz neked. Olyannak kéne lenned, mint a Geréb, látod, ő meditál... – Kolnay elröhögte az utolsó szót, Boka pedig közben elosont mellettük, hátha talál valaki mást, akitől cigarettát bumlizhat.

Kolnay ezek után csoda, ha megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor hazaért? Ha a Geréb meditált, a Nemecsek morcos volt, a Boka goromba és Barabás volt a legelviselhetőbb ember az egész stúdióban, csoda, ha Kolnay csak hálószobájának magányában érezte magát biztonságban a közelgő világvége elől?

De a földre terített gumimatrac még ott is Barabásra emlékeztette. Az egyik székre dobva a férfi pólóját is megtalálta, azt, amiben két napig rohangászott. Tuti Barabás csak azért hagyta itt, hogy oka legyen újra megostromolni Kolnay lakását, amikor visszakéri. Talán pont ezért Kolnay a földre lökte a pólót, és áthajtott rajta a székének kerekeivel, mikor lehuppant a számítógépe elé.

Az Orkok és elfek zenéje megnyugtatóan felzendült a fülhallgatójában, és ahogy minden este, Kolnay most is ott találta Brbs89-et az Elveszett lelkek mezején.

– Azt hittem, elmenekültél – szólalt meg Brbs89 gúnyosan, és Kolnay ujjai megtorpantak a billentyűzet felett. Ebből már nem tudott kibújni.

– Szeretted volna, mi? – A torka furcsán száraznak érződött.

– Inkább kinéztem volna egy hozzád hasonló orkból.

Kolnay összeszorította a szemét.

Amihez a legjobban értett, az a hazugság volt. Öt évesen kezdte, mikor elhitette magával, hogy a nagymamája Floridába vonult vissza a Kerepesi úti temető nyugalma helyett. Ezt válaszolta, ha bárki kérdezte, ezt mondta saját magának is, néha még most is elhitte. Hazudott, ha szomorú volt, ha boldog, ha szerelmes. És a végén kivétel nélkül mindig maguk alá temették a hazugságai. Ahogy most is: érezte, tudta, úgy, ahogy rémálmokban tudja az ember, úgy, ahogy eddig is sejtette, de kétségbeesetten igyekezett tagadni, hogy Barabás van a vonal túlvégén. Ahogy azt is, hogy Barabás tudja, ő kingklny. Talán már tudta egy ideje – és nem mondta el.

– Itt vagy még? – kérdezte Brbs89, és az elváltoztatott elfhangban Kolnay most először hallotta őt, az igazi Barabást.

– Mióta is játszunk együtt? – kérdezte. A hangja még saját maga számára is furcsán nyugodtnak hangzott.

– Honnan kéne nekem azt tudnom? – vágta rá Barabás, és Kolnay majdnem elröhögte magát, mert a férfi még nála is jobban hazudott.

– Szerintem egy éve. Egy éve ismerlek, és még az igazi nevedet sem tudom.

– Nem is kell tudnod. Én sem tudom a tiédet. – Ó, Barabás nagyon jó volt ebben a játékban, azt még Kolnaynak is el kellett ismernie, most, hogy kifogyott a kifogásokból.

– Látni szeretnélek.

– Nem kell látnod. – Barabás befeszült, mire Kolnay elvigyorodott.

– Miért, ronda vagy? Biztos ronda vagy.

– Nem arról van szó, én... Félek, hogy te vagy ronda.

– Hogy én, ronda?! – csattant fel Kolnay, de gyorsan az ajkába harapott, mielőtt kiszaladhatott volna belőle: „Pontosan tudod, hogy nézek ki, Barabás, ne etess baromságokkal!" – Találkozzunk. Játsszunk élőben.

– Fogadjunk, hogy annyira ronda vagy, hogy nem is kell megerőltetned magad az orkjelmezhez.

Kolnay meglepődött. Barabásnak még sohasem sikerült megbántania, ez az idióta megjegyzés most mégis úgy fájt, mintha Kolnayt érdekelte volna, Barabás mit gondol róla. Kifújta a levegőt.

– Nem úgy gondoltam, akar a halál veled LARP-ozni! De van egy internet kávézó a Dohány utcában, találkozhatnánk ott. Megnézhetnénk, akkor is jó vagy-e, miközben néznek.

– Ó. – Barabás mosolygott, Kolnay hallotta a hangján. – Hidd el, nagyon jó vagyok, amikor néznek.

– Szóval ott leszel?

– Ott leszek. És most... – Barabás elfje támadásra készen megemelte a Halálosztás kardját, de Kolnay kilépett a játékból. A telefonja egy másodperccel később felpittyent.

(1:52) Miért léptél le?

Kolnay elharapott egy keserű félmosolyt. Ma este képtelen volt az Orkok és elfekre gondolni.

(1:53) nem érek rá

*

Csele türelmetlenül görgetett egyre lejjebb a Profession.hu-n, miközben ujjával a laptopja ezüstös felületén kopogott. Szemét. Ez a hirdetés is szemét. Ezzel a másikkal kamaszlányokat adnak el szexrabszolgának. Ehhez végzettség kellett. Még több szemét.

Csele háta megsajdult; még ülni sem lehetett kényelmesen ezen a kanapén!

– Ernő! – kiáltotta el magát. Nemecsek kidugta a fejét a szobájából.

– Igen?

– Égesd el nekem ezeket a párnákat – intett a háta mögé Csele. – Kényelmetlenek.

Nemecsek megforgatta a szemét, és visszahúzódott a szobájába. Onnan azért mégis kikiabált:

– Nem azt mondtad, hogy nincsen pénzünk? Nem engedheted meg magadnak, hogy így pazarolj.

– De ezek a párnák az életemre törnek – sziszegte Csele, miközben a párnákat igazgatta a háta mögött. A térde megsajdult. – Ernő!

– Ott van melletted!

Csele körbenézett. Nemecsek biztosan a karfára készítette a fájdalomcsillapítós dobozt, de Csele leverhette a nagy fészkelődésben, mert most a földön hevert.

– Ernő!

– Mi van már megint?! – csörtetett ki a hálószobából Nemecsek egy fél zoknival a kezében.

– Leesett – mutatott a dobozra Csele, miközben igyekezett kellően elesettnek hangzani. Nemecsek mély sóhajjal lehajolt, és felvette neki.

– Elegem van belőled – morogta.

– Érzékeny vagy, Ernő. Pedig én mintabeteg vagyok. – Kulcs zörrent a zárban, és Csónakos lépett be, a haja még csöpögött az uszoda klóros vízétől. – Te meg szárítsd meg a hajad!

– Neked is szép napot, papuskám – vigyorodott el Csónakos. Elvette az egyik szék hátára terített törülközőt, amit Csele direkt erre a célra készített oda, mert ismerte Csónakost, tudta, hogy allergiás a hajszárítóra. Nemecsek közben hörögve eltűnt a szobájában, majd pár perc múlva megjelent indulásra készen, és elsietett Csónakos mellett.

– Sok sikert – morogta oda.

– Azért szeretlek, Ernő! – szólt utána Csele feszülten. Mi lesz vele, ha Nemecseknek tényleg elege lesz belőle?

– Csönd legyen már – kiáltotta vissza Nemecsek az ajtóból –, én is téged! – Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Csónakos a kanapéhoz trappolt, óvatosan felemelte Csele rögzítőzött lábát, és leült, majd hagyta, hogy Csele a combján pihentesse a bokáját.

– Mit csinálsz, papuskám? – Kíváncsian belebámult Csele laptopjába. – Állást keresel? Meg vagy őrülve?

Csele lecsapta a laptopja képernyőjét.

– Nem vagyok! Fogadjunk, hogy te még egy napot sem dolgoztál életedben! – Amint kimondta, elszégyellte magát, hiszen Csónakos egyfolytában edzett, olyan keményen, ahogy sok balett-táncos sem, nem érdemelte meg Csele nyárizáporszerű dührohamait.

– Nyugi van, Csabika, nem azért mondtam, hogy harapjál – vigyorodott el Csónakos. – Csak nem értem, miért nem hagyod magad meggyógyulni.

Ne. Csak ezt ne, ezt a hangot ne, ezt a nézést ne, ezt a megértő, simogató tekintetet ne, amitől Csele úgy érezte magát, mintha valami baj lenne vele, mintha egy kibaszott osztriga lenne, a héja szétfeszítve, és puha, érzékeny belseje védtelenül. Csónakos keze közéjük szorult, az ujjai oda sem figyelve cirógatni kezdték Csele meztelen oldalát, ott, ahol a pólója egy csíkban felcsúszott, és Csele feldübörgő szívvel lehunyta a szemét.

– Miért...? – sóhajtotta.

– Én is ezt kérdezem.

– Miért csinálod ezt velem?

Csónakos ujjai megtorpantak Csele bőrén.

– Mit csinálok? – kérdezte. Olyan rémülten nézett rá, hogy Csele majdnem elnevette magát.

– Nem azt – simult Csónakos tenyerének. – Azt folytathatod. Csak ne beszélj.

Csónakos felhorkant, de az ujjai újra megkezdték megnyugtató köreiket Csele derekán. Csele lejjebb csúszott a kanapén, kellemes meleg nyaldosta belülről. A fejét a kanapé karfájának támasztotta, nem nézett Csónakosra. Hallgattak.

Fölöttük a felső szomszéd halkan motozott, léptek dobbantak a lépcsőházban. A csövekben dallamosan csörgött a víz. Csele belesuttogta a csöndbe:

– Mi vagyok, ha nem vagyok táncos? – Lehunyta a szemét. – Vagyok még egyáltalán?

Csónakos lassan, tétovázva szólalt meg:

– Persze, hogy vagy.

– Egész életemben táncoltam. Nem tudom, hogyan legyek normális.

– Dehogynem, papuskám.

– Nem érted! – könyökölt fel Csele indulatosan. – Nem értek semmihez, nem érdekel semmi, nem vagyok senki, ha nem táncolok! Miért nem fogod fel?!

Csónakos ujjai Csele pólója alá csúsztak, most Csele hátán futották óvatos köreiket.

– Persze, Csabika, mind tudjuk, hogy faszán tudsz ugrálni. – Csele fel akart ülni, hogy lerúgja a kanapéról, de Csónakos leintette. – Maradjál nyugton. Nem fejeztem be. – Nem nézett Cselére. – Én is tudom, hogy jó táncos vagy. Rácz is megmondta. De ha rád gondolok, nem az jut eszembe, hogy „jaj, a Csabika milyen faszán táncol", hanem az, hogy a Csabika vicces. És okos. És gecire arrogáns és nagyszájú, de közben meg kikészíti nekem a törülközőt, ha vizes hajjal jövök. És rögtön pattan, ha az Ernőkének letörik a körme.

– Én soha nem... – háborodott fel Csele.

– Hadd fejezzem be. – Csónakos végre ránézett, és elmosolyodott. Olyan gyengéd volt, olyan elnéző az a mosoly, hogy Csele torka elszorult. – Miért skatulyáznád be magad – kérdezte Csónakos lágyan –, mikor annyival több vagy, mint csak egy táncos?

Csele visszapislogta feltörő könnyeit. „Nem csinálom ezt," gondolta, „nem akarom ezt csinálni..."

– De nem tudom, ki vagyok. – A hangja megremegett. – Nem tudom, ki akarok lenni...

– Rájössz majd. Csak adj magadnak időt. Kicsit többet, mint amennyit eddig adtál. Találd meg, mi érdekel, és...

– És te? – szakította félbe Csele, mert Csónakos kezdett túl bölcsnek tűnni, ő pedig túl elveszettnek. – Te mi lettél volna, ha nem vízilabdázó?

Csónakos beharapta a száját.

– Ezt beszoptam, papuskám. Egész életemben vízilabdáztam, nem tudom, mit csinálnék nélküle.

Csele elnevette magát.

– Szóval csak a szád nagy.

– De nem, ígérem, szeretek más dolgokat is, szeretem... szeretem a Gyűrűk ura filmeket.

– Én meg a ValóVilágot, abból még nem lehet megélni... – Csele elhallgatott, a fejében tisztán és ragyogón körvonalazódni kezdett a jövő. – Várj...

– Nem – rázta a fejét Csónakos –, nem, papuskám, ez egy nagyon rossz ötlet! – De közben végig röhögött.

– Tudod, hogy megnyerném – vigyorodott el Csele.

– Tudom, hogy megnyernéd. – Csónakos megdörzsölte a férfi karját. – Tudom, hogy megnyernéd, de aludj rá egyet, oké?

– Sznob vagy. Pont te... – csóválta a fejét Csele.

– Nem vagyok sznob, én rád szavaznék, ígérem, csak... Tudod, mit? Adsz magadnak öt hónapot.

– Mire?

– Hogy megtaláld, mi érdekel. Ha öt hónapon belül nem jövünk rá, mi az, amivel foglalkozni szeretnél, elmehetsz a ValóVilágba. Megegyeztünk? – A kezét nyújtotta, és Csele egye fene alapon belecsapott, mert többet nem remélhetett.

– Megegyeztünk.

*

Barabás nem tudta, miért izgult ennyire. Hiszen csak Kolnayról volt szó, mindennap találkozott Kolnayval! Kolnay nem érdemelte meg, hogy Barabás megfésülje érte a haját vagy a legjobb farmerját vegye fel, Barabás mégis visszarohant a küszöbről egy tükörbe vetett utolsó pillantásért.

Megtámaszkodott a mosdókagyló szélén, és kifújta a levegőt.

– Barátok vagyunk – mormolta. Ha valamiben, a terve sikerében biztos volt. – Örülni fog, hogy én vagyok az. – Megnyalta az ajkát, és igyekezett felidézni a Meg Ryan film utolsó jelenetét. Miután Csele mesélt neki a filmről, Barabás tudományos céllal letorrentelte, jól be is aludt rajta, pedig egész érdekes gondolatai támadtak a kétezres évek eleji cybersecurityról meg a technika fejlődéséről. Mindenesetre a film végére pont felébredt, így nem mulasztotta el a Meg Ryan arcán szétterülő hitetlen mosolyt. Akkor borzalmasan nyálasnak tűnt, főleg úgy, hogy Barabásnak fogalma sem volt, mi történt előtte, vagy hány óra van, de ahogy lekocogott a lépcsőn, ezt a mosolyt képzelte maga elé Kolnay arcán.

Kolnay várta őt. Kolnay remélte, vágyott rá, hogy Barabás legyen Brbs89. Lehet, sírni is fog, annyira örül majd neki, és akkor Barabás kiröhögheti, mekkora simp.

Hogy Kolnay őrá simpeljen... Bármilyen megengedhetetlen volt is ez a nagyvárosi létezésben, Barabás vigyorogva szállt fel a villamosra. Egy tinilány arrébb is csusszant, távolabb tőle, olyan őrültnek nézhetett ki.

Barabás az utolsó előtti megállónál már vissza akart fordulni. Miért hagyta magát erre rábeszélni? Miért nem leplezte le magát játék közben? Hiszen e-sportoló volt, nem showman, nem a személyes találkozások híve. Mit keresett itt? Kolnay örülni fog neki, ebben nem kételkedett, mégis, egy személyes találkozás olyan szörnyen kínos. Mi van, ha nem lesz mit mondaniuk egymásnak? De nem, játszani fognak, Kolnayval játszani pedig a legtermészetesebb dolog volt a világon.

Barabás kifújta a levegőt. Eszébe jutott, ahogy Kolnay tanította táncolni, az arcára kiülő koncentrált figyelem, miközben Barabás lábát igazította lépésbe egy-egy videójátékos kifejezéssel, és hirtelen úgy érezte, a villamos nem tud elég gyorsan menni. Miután leszállt, szinte kocogva vágott át az úttesten, és kanyarodott be a házak közé.

Kolnay várta őt. Kolnay örülni fog neki. Kolnay elmosolyodik, mikor megpillantja, és azt mondja majd:

– Azt akartam, hogy te legyél. Annyira akartam, hogy te legyél. – Pont, mint a filmben.

Egy nyitott ablakban hegedülni tanult egy kis általános iskolás, és minden egyes lépéssel nyárrá melegedett a jeges tél. Barabás szíve izgatottan kalapált a mellkasában. És Kolnay ott állt egy oszlopnak dőlve az internetkávézó bejáratával szemben, napszemüvegben, feszült figyelemmel kémlelte az utcát.

Barabás mosolyogva intett.

A hegedűhúr megpattant, a nyitott ablak becsukódott. Kolnay nem mosolygott vissza rá.

Helyette sarkon fordult, és elsietett, Barabásnak most már tényleg kocognia kellett, ha be akarta érni.

– Pali! Pali, várj már, hova sietsz?

Kolnay megpördült, és Barabás várta, hogy most ráförmed, de nem tette, csak nézett fel rá, a mellkasa reszketve emelkedett és süllyedt. Nem sírt. Nem is mosolygott. Úgy nézett Barabásra, mint aki mindjárt rosszul lesz.

– Mi bajod van? – kérdezte Barabás értetlenül.

– Mit keresel itt? – lőtt vissza Kolnay.

– Te hívtál ide.

– Mikor?

Barabás megnyalta az ajkát.

– Mármint... Kingklny hívott ide. – Mintha velük együtt a szívét is kiköpte volna, olyan nehezen jöttek belőle a szavak. – Tudom, hogy... te vagy kingklny. Én pedig...

Kolnay hátrált egy lépést.

– Barabás89 – suttogta. Úgy nézett fel Barabásra, mintha most látta volna először, és Barabás a legszívesebben kibújt volna a bőréből, Kolnay tekintetének akkora súlya volt.

– Úgy nézel, mint aki nem is örül nekem. Pedig barátok vagyunk. – Igyekezett, hogy a sértődöttség ne ütközzön ki a hangján, de Kolnay észre sem vette.

– Mióta tudod? – A hangja halk volt, mint a lehelet.

Barabás megvonta a vállát.

– Egy ideje. Miért? – Számított ez? Hiszen sikerrel járt, Kolnay és ő összebarátkoztak, Brbs89 kilétének nem kellett volna ekkora dolognak lennie.

– Hazudtál nekem. Tudtad, hogy ki vagyok, és soha... Soha egy szóval sem mondtad... – Kolnay nehezen lélegzett.

Barabás értetlenül fürkészte az arcát.

– Várj, most... nem értem, mi történik. Örülnöd kéne nekem, bírsz engem, nem? A filmben is így volt, miért nem örülsz nekem?

– Megbíztam benned! – csattant fel Kolnay. – Beengedtelek az életembe, olyan dolgokat mondtam el neked, amit senki másnak, de te annyit nem tettél meg, hogy közöld, te vagy a nemezisem!

– De a filmben...

– Ez nem egy kibaszott film! – Barabás hátrahőkölt. Lehet, hogy Kolnay tényleg sírni fog? Hirtelen már nem tűnt helyénvalónak kinevetni, pont akkor, mikor úgy nézett Barabásra, mintha a férfi hátba döfte volna. – Hagytad, hogy hülyét csináljak magamból, hagytad, hogy kiteregessem az összes titkomat, amikor azt sem tudtam, kinek teszem!

– Nekem. Ismersz engem, nem? – tárta szét a karját Barabás. Mit kellett ezt ennyit ragozni?

Kolnay megköszörülte a torkát, szaporán pislogott.

– Már nem vagyok benne olyan biztos.

Barabás szeretett volna haragudni. Szerette volna, ha a keze ökölbe szorul, ha a mellkasában fellángol az a jogos düh, amit éreznie kellett volna, amiért Kolnay meg sem próbált úgy tenni, mint aki örül neki, de helyette... Helyette Barabás gyomra úgy szorult össze, mintha ő lett volna az, aki rosszat tett.

Kolnay elfordult tőle, indulni készült.

– Ne csináld. – A szavak mintha felkarcolták volna Barabás torkát. – Pali, ne csináld már, hiszen ismersz engem.

– Hagyj békén!

– De... – Barabás Kolnay nyomába szegődött, kinyúlt, hogy elkapja a kezét. – Azt mondtad, játszunk, akkor most nem játszunk?

Kolnay ellökte magától.

– Azt mondtam, hagyj békén!

Barabás erre már nem felelt, nem tudott felelni, a karja erőtlenül visszahullott az oldala mellé. Megtorpant, és csak nézte Kolnay távolodó hátát, az agyában semmi, csak néma köd, a bőrén valami bizsergő fantomfájdalom. Mintha kitéptek volna belőle egy darabot.