Boka még sosem volt szaunában, és ha belegondolt, abban sem volt biztos, hogy így akarta tölteni a hétfő délutánját. Szívesebben próbált volna Nemecsekkel, de Nemecsek a nyolcadik adás után beteget jelentett, és nem válaszolt az üzeneteire, Boka pedig próba helyett éppen a haragját próbálta elnyomni sötét, rothadó szíve legmélyebb zugába. Kezdett nagyon elege lenni belőle, hogy Nemecsek minden kudarc után elzárta magát, de mit tehetett volna? Nemecsek a világ többi részével együtt őt sem akarta látni.

Eduárd éppen ilyen és ehhez hasonló témákon fortyogva találta a büfében, ahol Boka a sokadik kávéját kortyolgatta. Bokának semmi kedve nem volt beszélgetni, de Eduárd idősebb és tapasztaltabb nála, azt pedig azért mégsem illett, elutasítani egy ilyen kollégát. Váltottak néhány szót, Boka udvariasan érdeklődött Eduárd kedves feleségének hogyléte felől, majd remélte, hogy ezzel vége is van a megpróbáltatásainak, de Eduárd ekkor megkérdezte:

– Te nem jössz, Jani? Elviszem a Geréb gyereket szaunába, hátha segít az idegein, neked sem ártana, olyan nyúzottnak tűnsz.

Boka még senkit sem gyűlölt annyira, mint Eduárdot abban a pillanatban, és már nyitotta a száját, hogy udvariasan elutasítsa az ajánlatot, mikor Eduárd megveregette a vállát.

– Na, gyere! Jót fog tenni neked egy kis gőz.

Boka ekkor elgondolkozott rajta, túlzás lenne-e lelöknie Eduárdot a lépcsőn, de annyira megrémült a gondolattól, hogy semmi ereje nem maradt tiltakozni, és mikor legközelebb felocsúdott, már a parkolóban jártak, Eduárddal, Gerébbel és az időközben hozzájuk csapódott Áts Ferivel és Pásztorral.

Eduárdot régi ismerősként üdvözölték a szaunában, és néhány perc múlva már mind a négyen elmerültek a gőzben, derekuk körül egy törülközővel. Eduárd fellélegzett, mintha ugyan lehetett volna lélegezni abban a fullasztó melegben. Boka csüggedten gubbasztott a forró padon, a hátán viszketett a lecsorgó izzadtság, és a másodperceket számolta, amíg végre szabadulhat.

– Mi van veled, Jani fiam, úgy ülsz ott, mint egy ázott veréb – szólt oda neki Eduárd. Boka feszesen elmosolyodott.

– Nem szeretem a meleget.

Geréb felhorkant, mire Boka vetett rá egy szúrós pillantást. Geréb megköszörülte a torkát.

Eduárd elbámult.

– Hát miért nem mondtad eddig? Vagy húsz percig jöttünk ide, igazán szólhattál volna.

Áts Feri és a Pásztor összenevettek. Boka összeszorította a fogát. Mit lehetett erre mondani? Szólt volna ő, de ezek szerint Nemecsek folytonos bujkálhatnékja neki is elvette az eszét.

– Ez a te bajod, Jani – szólalt meg az Áts Feri, mintha ismerte volna Bokát. Mintha olyan viszonyban lettek volna, hogy ilyeneket ki lehessen mondani. – Nem küzdesz semmiért, csak teszed, amit mondanak.

Boka rámeredt.

– Még nem hallottam olyat, hogy a tapintat és a kötelességtudat jellemhiba lenne. Az, hogy így gondolod, talán többet elárul rólad, mint rólam.

– Na, fiúk, ne veszekedjetek – szólt közbe Eduárd. – Nem azért vagyunk itt, hogy veszekedjünk.

– Szerintem a Ferinek igaza van – szólalt meg Geréb halkan Boka mellett. Boka szerette volna rávágni, hogy Geréb csak azért gondolja így, mert szeretne az Áts Feri nadrágjába jutni, de Eduárdra pillantva meggondolta magát. Ki tudja, hova jut el ez a beszélgetés.

– Miben van igaza, szeretném tudni – mondta inkább élesen, mert ha ő nem küzdött, akkor a világon senki sem küzdött. A karrierje, a szakmai elismerés, a díjak, Pál őrmester, az talán mind semmi volt? Az talán könnyen jött, az ölébe hullott mind?!

Geréb kerülte a tekintetét.

– Hogy nem küzdesz.

– Miért kellene küzdenem, mondd? – csattant fel Boka. – Miért kellene küzdenem még?!

Geréb halkan nyelt.

– Nemecsekért.

Boka riadt pillantást vetett Eduárd felé, de Eduárd csak bólintott felé. Boka megnyalta a száját, a felsőajka felett sósan megült az izzadtság.

– Mi van Nemecsekkel?

– Kedveled őt, nem?

– Szép is lenne, ha nem kedvelném a táncpartneremet!

Áts Feri felhorkant.

– De ő nem kedvel téged.

Boka szúrós pillantást vetett rá.

– Az mindegy. Nem kell, hogy minden kollégáját kedvelje az ember.

– De te hagyod, hogy ne kedveljenek.

– Ez nem igaz. – Te is így jutottál el idáig, nem? Egósimogatással. Ezt mondta egyszer Kolnay valamikor régen. Boka emlékezett, ez akkor mennyire bántotta őt, ahogy most bántotta a feltételezés, hogy soha nem küzdött semmiért.

– Mit tettél eddig a saját védelmedben? Semmit. Nemecsek azért haragszik, mert azt hiszi, elárultad a bizalmát. – Geréb olyan halkan, olyan nyugodtan beszélt, ahogy Boka még sohasem hallotta beszélni. – Te pedig meg sem próbáltad magad védeni.

– Én próbáltam, de a Csele...

Pásztor felnyögött.

– Istenem, ne legyél már ennyire töketlen!

– Parancsolsz? – pillantott rá sápadtan Boka. Pásztor mellett Áts Feri válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Ádinak igaza van – mondta. – Igazán összeszedhetnéd magad, ahelyett, hogy a Cselét hibáztatod. Ennyi erővel a Csele tehet a globális felmelegedésről is.

– Nem vagyok hajlandó erről tovább beszélni! – csattant fel Boka. A törülközőt a dereka köré szorítva felkelt, hogy induljon, de Eduárd hangja megállította.

– Te jófiú vagy, Jani – mondta. – Te tiszteled, ha azt mondják, „nem".

Boka válla megereszkedett, ahogy kifújta a levegőt. Végre egy értelmes ember.

– Pontosan.

– Jól is teszed. De biztos vagy benne, hogy itt egyértelmű a „nem"?

Boka halkan nyelt. A nyolcadik adás előtti hétre gondolt, az estére, mikor a csípője Nemecsekének feszült, a lélegzete Nemecsekében kavarodott el. Táncpartnernek lenni... ez a távolság.

– Nemecsek szereti elzárni magát, hogy duzzogjon – mondta Geréb. – Szereti felhúzni a falait. De te megpróbáltad, akár egyszer is, ledönteni őket?

Boka mély lélegzetet vett. Ha cselekedni akart, nem csak Nemecsek falait kellett ledöntenie.

– Egész életedben azt tetted, amit vártak tőled – folytatta Geréb. – Interjút adtál, mert azt akarták, eljöttél ebbe a műsorba, itt vagy ebben a szaunában, pedig utálod. És közben rettegsz, mit gondolnak rólad, mi lesz, ha csak egy lépést is elvétesz, és nem leszel többé Boka János, a színész. A profi.

Boka összeszorította a fogát.

– Úgy teszel, mintha ismernél.

– Mert ismerlek. – Geréb hangja elfulladt. – És tudom, hogy még sosem küzdöttél semmiért, ami kívül esik a tökéletes imázsodon. Sosem küzdöttél semmiért, amire igazán vágytál. – Mély levegőt vett. – És ismerem Nemecseket is, és tudom, hogy Nemecsek nem jön, hogyha nem hívják. Hogyha csak ülsz a fenekeden, és...

– Értettem – szakította félbe Boka. – Megértettem!

– Akkor mire vársz? – szólt közbe Áts Feri. – Ilyenkor kell a reptérre futni.

Boka értetlenül pislogott.

– A reptérre...

– Csak menj már! – kiáltott rá Pásztor, és Boka meglódult, szinte mintha ösztönből jött volna, az ajtó felé sietett.

*

Ha Nemecsek „betegsége" egészen szombatig kitartott, ő azt sem bánta volna. A konyhába is csak akkor járt ki, ha már úgy érezte, a gyomra elkezdte emészteni önmagát, és Csele, ha kegyeskedett elszakítani a száját Csónakosétól, megjegyezte, hogy van a hűtőben krumplipüré meg virsli.

– Kösz – morogta Nemecsek. Még, hogy az ember húszas éveinek közepén éri el élete csúcsát... Ha ez így volt, Nemecsek sohasem lesz több, mint egy hideg virslit rágcsáló takarókupac.

– Nincs ma próba, papuskám? – kérdezte Csónakos, nyilvánvalóan csak azért, mert Nemecsek jelenléte miatt nem nyúlkálhatott a Csele nadrágjába. Ó, Nemecsek mit nem adott volna azért, hogy az összes boldog pár kihaljon a világból!

– És neked nincs edzés? – vetette oda, miközben elhaladt a kanapé mellett, maga mögött húzva a vállára terített takarót.

Csónakos a vállát vonogatta.

– Jól van, na, csak kérdeztem.

– Beteg vagyok – közölte Nemecsek, majd becsapta maga után a szobája ajtaját, és bekapcsolta a laptopját, hogy a Youtube legmélyebb bugyraiba merülve cicás videókat nézzen. Éppen egy tízórás vicces macskavideó második órájában tartott, mikor kopogtattak.

– Ernő – mondta Csele a csukott ajtó mögül –, elmegyek a Csónakossal, későn jövök haza. Csak, hogy ne ijedj meg.

Nemecsek felhorkant. Mintha valami elveszett kiskacsa lett volna, aki az anyukája nélkül éhen pusztul. Mintha nem ő lett volna, aki a legmélyebb pontján is elviselte Cselét, amíg Cselének hirtelen már nem volt szüksége rá.

Azért erőt vett magán, és kikiabálta, hogy jól van. Lenémította a macskás videókat, úgy hallgatózott, Cseléék mikor hagyják el a lakást. Egy darabig csönd volt, aztán csapódott az ajtó, Nemecsek pedig fellélegzett. Legalább végre nem foglalták a kanapét.

Kivonszolta magát a konyhába egy pohár vízért, és mélyeket kortyolt belőle, miközben újabb macskás videók után kutatott. Csakhogy mikor megfordult, a kanapén Bokát találta.

– Szervusz – mondta Boka sápadtan.

Nemecsek ijedtében hozzávágta a vízzel teli poharát.

– Mit keresel itt?!

Boka csak a gyors reflexeinek köszönhette, hogy az üvegpohár nem találta fejen, de a víz még így is végigömlött rajta, sőt, a szőnyegre és Csele díszpárnáira is bőven jutott belőle.

– Nem számítottam rá, hogy ennyire nem akarsz látni – jegyezte meg Boka csöndesen. Felkelt, hogy Nemecsek kezébe nyomja a poharat, és Nemecsek hirtelen szeretett volna belekapaszkodni, szerette volna átölelni a férfit, és beszívni megnyugtató öblítő-illatát, támaszt találni abban, aki annyival megfontoltabb és bölcsebb volt nála, de helyette azt mondta:

– Beteg vagyok. Szóltam róla. – Lassan végigmérte Bokát. – Te mit keresel itt?

– A Csele engedett be – mondta Boka.

Nemecsek felhorkant. Pont a Cselére vallott, hogy ármánykodni kezdjen Nemecsek háta mögött; nem véletlenül volt ő, aki azt tanácsolta Barabásnak, hogy addig húzza a vallomását Kolnaynak, amíg csak lehet, aztán csak rá kell nézni, abból is mi lett.

– Tényleg beteg vagy, vagy csak menekülsz? – kérdezte Boka.

Nemecsek beharapta az ajkát, hogy ne csattanjon fel.

– Mi közöd van hozzá?

– A táncpartnered vagyok. – Boka közelebb lépett, olyan közel, hogy Nemecsek szinte érezte a testéből áradó hőt. – Felelősséggel tartozom érted.

Nemecsek lehunyta a szemét, reszketve kifújta a levegőt.

– Te mondtad nekem. – Boka ujjai hegyével megsimította Nemecsek kézfejét. Nemecsek megborzongott. – Hogy táncpartnernek lenni ez a távolság. Ez a leheletnyi határ. – A lélegzete forrón Nemecsek ajkának csapódott.

– De én nem vagyok jó táncos – suttogta Nemecsek. Abban is kételkedett, táncos volt-e egyáltalán.

– Én mégis bízom benned – mormolta Boka. Nemecsek fülében zúgott a lüktető vér, ahogy felnézett rá, elmosta Boka szavait. – Felelős vagyok érted. Úgy kapaszkodom beléd, mintha te lennél a mindenem.

Nemecsek lélegzete szaporán, reszketve érkezett. Boka karjai lassan a férfi dereka köré fonódtak.

– Engedj be – lehelte. – Hadd akarjalak. Hadd fájjak érted.

– Nem... – Nemecsek hangja elcsuklott. Boka ingét az öklébe gyűrte. – Nem...

Boka az övének döntötte a homlokát.

– Hadd küzdjek érted – súgta.

Nemecsek megreszketett. Már nem tudta, ő miért küzdött, miért tiltakozott még mindig, mikor Boka karja olyan szilárd, olyan biztos volt a dereka körül.

– Meg kell nyernem a versenyt – préselte ki magából.

Boka bólintott.

– Akkor megnyerjük. Együtt.

– Nem fogok a karjaidba omlani, csak azért, mert...

– Tudom. – Boka elmosolyodott. – Mikor eljön az idő, elengedlek, mintha sosem lettél volna. Tudom. De addig...

– És a Geréb? – vágott a szavába Nemecsek.

– Mi van a Gerébbel?

Nemecsek reszkető lélegzetet vett.

– Azt hittem, te most a Geréb után futsz.

Boka lepillantott Nemecsek köré font karjaira.

– Igen, egyértelműen a Geréb után futok. Ezért vagyok itt veled, mert annyira szerelmes vagyok a Gerébbe.

Nemecsek elnevette magát, végigfuttatta a kezét Boka karján.

– Látod? Megmondtam.

– Igen, te megmondtad. Te mindig a helyes konklúziót vonod le mindenből. – Boka oldalra biccentette a fejét, mikor Nemecsek nevetve rásziszegett. – Miért? Nincs igazam?

– Inkább csókolj meg.

– Úgy, még bizonygassam... – Boka szavai elhaltak Nemecsek ajkában, mikor Nemecsek lábujjhegyre állva megcsókolta őt, sürgetőn, mintha kifuthatnának az időből. Boka visszacsókolt, meleg ujjaival Nemecsek hajába túrt.

– Azt hittem, azért jöttél – mormolta Nemecsek, mikor elhúzódott.

– Mhm. – Boka visszahajolt Nemecsek ajkaira, lassan, ráérősen csókolta a férfit. – Nehezebbre számítottam – dünnyögte két csók között. – Térden állva könyörgésre, ilyesmire.

Nemecsek élesen beszívta a levegőt, ahogy Bokának feszült csípőtől csípőig.

– Még lehet róla szó.

*

Kolnay úgy ébredt fel szombat reggel, hogy csak legyünk már túl ezen. A kapcsolatuk Barabás toporzékolós hisztije óta semmit sem javult, a próbáik sorra kudarcba fulladtak, az emelést, amit Kolnay betervezett, egyszer sem sikerült normálisan kivitelezniük. Kolnay nem akart kiesni a műsorból, de kezdte úgy érezni, ez elkerülhetetlen lesz.

Mintha Barabás hazugságaival együtt saját maga egy darabját is elvesztette volna. A harag, ami eddig hajtotta, mintha elpárolgott volna, és nem maradt más a helyén, csak valami végtelen, csontmély szomorúság. Csoda, hogy Kolnay élete nyolcvan százalékát önámítással töltötte?

– De szarul nézel ki! – üdvözölte Nemecsek, mikor Kolnay bevonszolta magát a főpróbára.

– Neked is jó reggelt – mordult rá Kolnay. Nemecsek ezzel szemben ragyogott, olyan vakítóan, hogy Kolnaynak ingere támadt eltakarni a szemét. – Te mitől vagy ilyen gusztustalanul jókedvű?

– Miért ne lennék? – csicseregte Nemecsek. – Olyan szép nap van!

Kolnay az ablakon keresztül kipillantott az odakint zuhogó szürke esőre.

– Ja, hogy megfektettek tegnap este – morogta, mert más okot nem tudott, amitől valakinek ilyen időben jókedve lenne.

Nemecsek elvörösödött.

– És ha csak jó híreket kaptam?

Kolnay felhorkant, de már nem jutott ideje szokásos észbontóan intelligens riposztjainak egyikére, mert Boka odaszólt, hogy „Jössz, Ernő?", Nemecsek pedig már utána is lebegett egy rózsaszín ködfelhőn. Kolnay a legszívesebben csak lefeküdt volna a földre arccal lefelé meghalni.

– Utálom a boldog embereket. – Barabás állt meg mellette, kezében egy pohár kávéval, és legalább olyan nyúzottan nézett Nemecsekék után, mint ahogy Kolnay érezte magát.

– Én örülök a boldogságuknak – mondta Kolnay, csak ne kelljen egyetértenie Barabással. Barabás lepillantott rá, mire Kolnay gyomrában megremegett az érzés, amit egészen idáig próbált elnyomni magában. Elkapta a tekintetét. – Bámészkodás helyett inkább gyere próbálni!

Szerette volna, ha a nap nem lesz ennél rosszabb, de próba közben végig magán érezte Barabás tekintetét. Mintha nem lett volna így is elég meleg a reflektorok fényében. Barabás úgy figyelte, ahogy e-sport versenyt szokott nézni az ember, mintha analizálta volna Kolnay minden mozdulatát, minden lépését, minden rebbenését. Kolnaynak fogalma sem volt, mi járhat a fejében, de biztos volt benne, Barabás röhög rajta. Majd' megszakad a röhögéstől, ha arra gondol, Kolnay mennyi mindent megosztott vele, mennyi mindent rábízott magából, miközben fogalma sem volt, hogy akivel beszél, az igazából Brbs89.

Kolnay feladta az emelést. Faszt se érdekelt már, hogy Brbs89 megnyerte a fogadást; Kolnay rég törölte a játékot mindenhonnan.

Kolnay megkönnyebbült, mikor végre végeztek az első próbával. Zihálva bólintott Barabás felé.

– Jó. Nem volt rossz. – Azzal már menekült is a színpadról.

– Te, Pali...

Barabás lassú, álmodozó hangjára Kolnay megtorpant a lépcső előtt, de nem fordult hátra. A válla megreszketett minden kapkodó lélegzettel.

– Igen?

– Ha én egyszer megcsókolnálak... – Kolnay hátában megfeszültek az izmok. – Az hülyén nézne ki, nem? Ha megcsókolnálak.

Kolnay lassan kifújta a levegőt.

– Ez hogy jutott eszedbe?

Barabás nem válaszolt. Kolnay szeretett volna hátrafordulni, de a szíve olyan gyorsan vert, hogy attól félt, ha megfordul, Barabás észreveszi a bőre alatt a szívdobogást. Megnyalta az ajkát.

Barabás közelebb lépett.

– Nagyon le kéne hajolnom – mormolta.

Kolnay összerezzent, leugrott a színpadról. Szinte, mint a fuldokló, úgy rontott be a mosdóba, megkapaszkodott a mosdókagylóban. Ahogy felemelte a fejét, rémült, tágra nyílt szemű tükörképe meredt rá.

– Ne nézz így – suttogta. – Ne nézz így rám. – Összeszorította a szemét. – Nem csináltam semmit.

Mi a fene volt Barabással? Mi a fene volt Kolnayval? Hol volt a harag, ami egész életében hajtotta, mi volt Kolnay nélküle? Ki volt ő valójában?

Lassan kinyitotta a szemét, előbb az egyiket, majd a másikat. Szembenézett a férfival a tükörben.

Nagy, sötét szemek pislogtak vissza rá. Fekete, kócos haj ült a fején. Az orra túl hosszú volt, a szája túl kicsi, ráncokat vésett köré a vicsorgás. Kolnay elálló fülére simította a kezét, a tükörképe ugyanígy tett. Ha legalább ez lelapult volna rendesen...

A mosdó betegsápadt neonfényeiben Kolnayban nem volt semmi különleges. Csak egy alacsony srác volt, aki szeretett táncolni.

Csak egy srác, akit ugyanúgy meghülyített egy fiú, ahogy bárki mást szokott. Aki ugyanúgy vágyott rá, hogy ismerjék, ismerjék meg rothadó, fekete szíve legeslegmélyéig, és ne engedjék el. Kolnay leguggolva a mosdókagyló hideg porcelánjának nyomta az orrnyergét, összeszorította a szemét. Barabás tenyerében ugyanúgy reszketett, ahogy akárki más, aki valaha vágyott, félt és szeretett.

– Jól vagy? – szólalt meg Csele hangja a feje fölött.

Kolnay megrázta a fejét. Nem volt már hazugság, amibe kapaszkodjon.

Csele megérintette a vállát.

– Nem vagyunk mi olyan mások – mondta szomorúan, mire Kolnay felszipogott. Hogy pont a Cseléhez hasonlítsák...

– Te mit keresel itt? – szólalt meg rekedten. – Nem is vagy már a műsorban.

– A Nemecsekhez jöttem. – Csele lassan, fel-felnyögve leereszkedett mellé, maga mellé fektette a mankóit. – Otthonhagyta az ebédjét.

Kolnay keze élével megtörölte az arcát, a falnak döntötte a hátát Csele mellett.

– Barabás? – kérdezte Csele halkan.

Lehet, hogy Kolnay már nem hazudott magának, de azért nem kellett, hogy minden jöttmentnek igazat mondjon.

– Nem, anyád. – Csele megvető pillantást vetett rá, mire Kolnay lesütötte a szemét. – Barabás – dünnyögte. – Tetű Barabás.

– De gondolom nem az a probléma, hogy utálod a Barabást.

– Pedig utálom a Barabást. Milyen név az már, hogy Barabás? Persze, hogy Barabásnak hívják, a Bibliában is így hívták azt a bűnözőt... Pláne, hogy Kende. Kinek jut ilyesmi eszébe?

– A szüleinek, gondolom.

– Látod, ez a baj veled – meredt Cselére Kolnay. Csele elnevette magát.

– Ezzel most sokat mondtál.

– Legalább annyit, mint te a beszólásaiddal.

Csele olyan sokatmondóan vigyorgott rá, hogy Kolnay inkább elfordította a fejét. Talán tényleg nem voltak olyan mások, Csele meg ő, de egy napra egy fájdalmas beismerés bőven elég volt.

– És ha Barabás is bír téged? – szólalt meg Csele, mintha olvasott volna Kolnay gondolataiban.

– De nem bír.

– Ezt honnan tudod?

– Az előbb is kiröhögött, nem? – morogta Kolnay.

– Mit mondott?

Kolnay beharapta az ajkát.

– Semmit. Faszságot. – Inkább meghalt volna, minthogy pont Cselének beismerje, Barabás mennyire el volt képedve már a gondolattól is, hogy őt meg lehet csókolni. Különben meg ki akarta, hogy Barabás a halszerű szájával hozzáérjen? Kolnay biztosan nem.

– Az amúgy oké, ha akarsz valakit – mondta Csele. Kolnay kezdte egyre inkább gyanítani, hogy tényleg gondolatolvasó. – Az is oké, ha szeretnéd, hogy ő szeressen.

– Nem vagyok gyerek, tudom, hogy oké! – csattant fel Kolnay. Csele megvonta a vállát.

– Néha... Nem tudom, kínos. Beismerni, hogy érdekel, mit gondolnak rólad mások. Főleg, amikor az ember olyan sokat dolgozott rajta előtte, hogy ne érdekelje.

– Mire fel vagy olyan okos? – vicsorgott rá Kolnay. – Ha te nem szemeteled tele a Barabás fejét mindenféle hülyeséggel, most nem tartanánk itt!

Csele nem nézett rá.

– Nem hiszem, hogy magától elmondta volna. Szerintem tartott tőle, hogyan reagálnál. És pontosan úgy reagáltál, ahogy várta.

– Persze, mert most már az én hibám – fonta össze a karját a mellkasa előtt Kolnay.

– Nem azt mondom.

– De pontosan azt mondod.

Csele mélyet sóhajtott.

– Jó. Elismerem, hogy tévedtem. Barabásnak azonnal el kellett volna mondania, amit megtudott.

– Köszönöm – biccentett Kolnay.

– De te hogy reagáltál volna? – tette hozzá Csele, mert láthatóan nem tudta, mikor kell befogni a pofáját. – Lennétek olyan jóban, amilyenben most vagytok, hogyha azonnal elmondja?

– Nem vagyunk jóban.

– Tudod, hogy értem. – Csele megtámaszkodott a tenyerén. – Akkor is ennyi mindent tudnál róla? Akkor is ennyi mindent tudna rólad? Akkor is ugyanúgy éreznél iránta?

Kolnay bosszúsan grimaszolt. Nyilvánvalóan nem, mert ha Barabás elmondja, kicsoda, Kolnay tett volna róla, hogy megtartsa a három lépés távolságot. Soha nem ment volna Barabással moziba. Barabás soha nem látja őt a közösségi házban tanítani. Ő soha nem látja Barabást szembenézni az anyjával. Barabás soha nem fogja meg a vállát, és mondja azt neki, „Téged nem lehet legyőzni."

Ha Barabás elmondja, amit tudott, soha nem lettek volna barátok. Ha Barabás elmondja, amit tudott, most nem kísértené Kolnay bensőjét ez a jóleső reszketés.

– Téged is utállak – mordult Cselére.

– Szívesen – vigyorodott el Csele.

Kolnay megdörzsölte az arcát.

– És most?

Csele ölelésre tárta a karját, de Kolnay a mellkasának támasztotta a kezét.

– Azért vannak határok.

– Na.

– Nem.

Csele lebigyesztette az ajkát, mire Kolnay megforgatta a szemét.

– Fogjunk inkább kezet, az épp elég lesz. – Kezet nyújtott, de Csele magához rántotta, egy pillanatra megszorította, Kolnay hiába küzdött ellene.

– Engedj el! Engedj el, nem a Nemecsek vagyok, hogy taperoljál, megtéplek, hallod, engedj el... – Ellökte magától Cselét, de Csele csak nevetett.

– Tudod, hogy nem tudok elfutni. – Egy fájdalmas nyögéssel helyezkedett, Kolnay tekintete pedig a még mindig befáslizott térdére siklott.

– Nagyon fáj?

Csele megvonta a vállát.

– Meg lehet szokni. – Halkan nyelt egyet. – Amúgy... Köszönöm, hogy meglátogattál. Akkor.

– Azóta is várok arra a bocsánatkérő SMS-re.

– Arra várhatsz is! – csattant fel Csele, és Kolnay elvigyorodott rajta, milyen fellengzősen hátradobta a fejét. Mikor újra ránézett, Csele arca is meglágyult.

– Kéz- és lábtörést ma este. Jók lesztek.

– Nem leszünk – vágta rá Kolnay, csak, hogy vitatkozzon. Csele elröhögte magát, és Kolnay sem tudta elfojtani a mosolyát. Ettől még nem lettek barátok, de hazudott volna, ha azt mondja, Csele nagyjelenete nem könnyített a mellkasára nehezedő súlyon.

– Készen állsz? – toppant Barabás mellé, amíg az öltözőben várakoztak.

Barabás felemelte a fejét, addig elrévedő tekintete Kolnayra fókuszált. Kolnaynak fogalma sem volt, mire gondolhat. Igyekezett megfegyelmezni az izmait, miközben lassan összefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Ha nem állsz készen, akkor is kipasszírozom belőled a továbbjutást – biccentett, mikor Barabás nem válaszolt.

Ahogy végigvonultak a színpadra vezető folyosón, mintha Kolnay minden lélegzetét, minden szívdobbanását visszhangozta volna a sötét. Ez nem volt új érzés, máskor is izgult már fellépés előtt, de most, ahogy az ujjai Barabáséba csúsztak, az érzékei felzsongtak.

Feldübörgött a zene, és már nem volt idő kétkedésre. Két pattogó jive lépés között az ujjaik kicsúsztak egymásból, csak akkor kapcsolódtak újra, mikor Kolnay Barabás karjaiba pördült, hogy a férfi végigvezesse őt a színpadon.

– Emelj fel – mondta Barabás, mielőtt kipörgette Kolnayt. Kolnay előtt elkavarodtak a fények, a nézőtér, csak akkor tudott válaszolni, mikor Barabást megkerülve újra visszatalált a karjai közé.

– De azt mondtuk...

– Emelj fel – ismételte Barabás.

– De a próbák...

– Bízom benned. – Azzal Barabás kicsusszant Kolnay fogásából, a férfi háta mögött pattogott. Eltervezték egyszer ezt a részt is, aztán a tragikus próbáik után elvetették, Barabás most mégis úgy rázta a térdét, mintha a terveik sosem változtak volna.

Kolnay megfordult. Barabás még a közönségnek táncolt, de a válla fölött visszanézett rá, és Kolnaynak felrémlett minden szerencsétlen esés, minden óvatlan, tragédiába fulladó mozdulat, amit az ilyen műsorok alatt látott. Biztos, hogy eleget edzett ehhez?

Barabás szembepördült Kolnayval, és Kolnaynak újra felrémlett az este, a Barabás hangjában megbújó meggyőződés, amivel azt mondta, „Téged nem lehet legyőzni". Kifújta a levegőt.

Barabás szemében ott volt a kimondatlan kérdés, ahogy közelebb mozdult, a lépései most már darabosak, ahogy lassan kifogyott az ötletekből. Kolnay lehunyta a szemét.

És bólintott.

Barabás nekifutott, és mikor elrugaszkodott, Kolnay elkapta a férfi derekát, a lábait megvetve a magasba emelte, hiába égtek a karjában az izmok, hiába remegett meg a térde, és a közönség egyöntetű lélegzetvételére Kolnay rádöbbent, hogy megcsinálta. Felemelte Barabást.

Barabás széttárta a karját, és ahogy Kolnay lassan körbefordult vele, a közönség ujjongása közepette felszakadt belőle egy ordítás. Megcsinálta. Ő, Kolnay, tényleg megcsinálta!

– Láttad?! – üvöltötte, mikor letette Barabást, aki épp ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint ő, győzelmi kiáltása épp olyan inkoherens. – Láttad, hogy felemeltelek?!

– Felemeltél! – kiabálta Barabás a karját széttárva. – Felemeltél, fent voltam a magasban, megcsináltad, felemeltél... – Úgy rázta Kolnay vállait, mintha ki akarta volna rázni belőle a lelket is, legalább annyira lelkesen és boldogan, és Kolnaynak akkor annyira tisztának tűnt minden. Olyan egyértelműnek a mozdulat, amivel Barabás nyakába ugrott. Barabás éppen csak el tudta kapni a combjai alatt, és mikor Kolnay megcsókolta, a lélegzete Kolnay lélegzetében fulladt el.

Annyira természetesnek tűnt, annyira magától értetődőnek, szinte tényszerűnek, hogy ők egymásban kezdődtek és végződtek, hogy Kolnay csak arra eszmélt fel, hogy elhaltak a zene utolsó taktusai is. Mikor elszakadt Barabástól, Barabás levegő után kapott, mintha első lélegzetét venné ebből a világból. És Kolnayra csak ekkor zuhant rá a felismerés, hogy nem fejezték be a koreográfiát és a stúdióban szinte tapintani lehet a csöndet. A zsűri pislogás nélkül meredt rájuk, de nem csak ő.

Egy egész ország figyelte lélegzetvisszafojtva, amint Kolnay megcsókolta Barabást. És ami a legrosszabb volt: Barabás nem csókolt vissza.