Nemecsek Csele ágya mellett ült, és panaszkodott. Hogy pontosan miről, azt Csele nem tudta volna megmondani. Elfárasztotta a figyelem, a szeme le-lecsukódott, de a térde egy-egy váratlan lüktetésére felriadt, újra Nemecsekre összpontosított, és ez így ment tovább, végtelen körben.

– Miért csak most veszi észre? – kérdezte Nemecsek csöndesen, nyomorultul. Csele halványan emlékezett, hogy Rácz tanár úrról volt szó, a nyolcadik adásról. – Miért csak most esik le neki, hogy én is nála tanultam? És miért így? Miért csak azt veszi észre, hogy ja, maga biztosan jóban van a Csabával?!

Csele helytelenítően hümmögött.

– Meg a Gerébnek is volt pofája azt mondani, hogy csak téged ismétellek! Mintha majmolnálak, mint egy óvodás! Csak azért, mert az ember néha beépít egy kurva pliét!

– Az nem plié volt – mormolta Csele álmosan, mert arra azért emlékezett, hogy egy plié nem ért annyit, mint Nemecsek tour jetéje. Sőt, igazából tök más mozdulatok voltak.

– Nem tökmindegy?! Én tudom, mi volt, az én koreográfiám! – Nemecsek állkapcsa megfeszült, az ajtóra bámult.

– Bocsánat. – Csele azt sem tudta, ki esett ki a műsorból, csak annyit fogott fel, hogy Rácz a tőle szokatlanul magas pontszám ellenére is lehúzta Nemecsek produkcióját a szóbeli értékelésében, mert nem volt elég „eredeti". Úgy tűnt, Csele a műsor történetében örökre ellőtte a haláltánchoz való jogokat.

Nemecsek megdörzsölte az arcát.

– Már nem tudom, mit csináljak. Mintha a kevésbé tehetséges ikred lennék, komolyan.

Csele lehunyt szemmel hümmögött.

– Gondolom az sem segít, hogy adás után rögtön iderohantál. – Érezte, hogy Nemecsek finoman hátrasimítja a haját. – Ne nézd a homlokomat.

Nemecsek pár szívdobbanás erejéig hallgatott.

– Fáj? – kérdezte aztán, Csele térdére célozva.

– Nem. Sok bennem az izé. Fájdalomcsillapító.

– Azt látom. – Nemecsek hangján hallatszott, hogy vigyorog. Csele felmordult.

– Inkább izéld még a hajamat.

A műtét állítólag rendben ment. Csele a nyolcadik adás előtt öt perccel felébredt, kiharcolta, hogy végignézhesse azt Pannus tabletjén, de Áts Feriék tánca közepén bealudt, és csak akkor ébredt fel újra, mikor Nemecsek lélekszakadva berontott a kórterembe. Arra hivatkozott, hogy ő Csele öccse, amivel Pannus lelkesen egyetértett, mert otthon várta egy meleg zuhany és a zuhany alatt Liliom Emília. Szóval Nemecsek most már hivatalosan is Csele öccse volt, amit nem volt nehéz elhinni, mert mindketten szőkék voltak, és jóképűek, azon a konvencionális, semmitmondó módon, csak Nemecsek kicsit piszébb talán, a recepciós nővér pedig túl kimerült és alulfizetett, hogy ellenőrizze Nemecsek személyijét. Nem mintha Csele öt éves lett volna, hogy állandó felügyeletre legyen szüksége, de azért jó volt, hogy volt kit utasítgatni.

Csele általában szerette ezt a kellemesen sajgó álmosságot, de most nyúzott volt, kényelmetlen az ágy, túl meleg a szoba, az ablakot meg nem lehetett kinyitni, mert a másik ágyban a néni lázas volt, és folyton fázott. Legalább másnap már hazaengedik.

Nem tudott már visszaaludni, hiába Nemecsek keze a hajában, hiába a szobára ráülő sötétség, az ajtórésen bederengő aranyló lámpafény. Csele, mikor egy-egy pillanatra felnyitotta a szemét, néha azt képzelte, kinyílik, érte, neki nyílik ki az ajtó. Nemecsek csuklójának nyomta az orrát.

– A Csónakos mit csinál? Nézte az adást?

Nemecsek hangjában nevetős elképedés bujkált.

– Nem hiszem. Van jobb dolga is.

– Biztosan nagyon elfoglalt – bólogatott Csele. Csónakosnak karrierje volt, meg nagy családja, nem ért ő rá Csele mindenféle problémájával foglalkozni.

– Biztosan. – Nemecsek kinevette. – Amúgy is megtiltottad neki, hogy jöjjön.

– Tudom, de... – Csele lebiggyesztette az ajkát. Már nem értette magát, miért mondta Csónakosnak, ne jöjjön látogatóba, mikor a férfi annyival kínosabb helyzetekben is látta őt. Csak valami nevetséges büszkeségre tudott gondolni, de hol volt az már? – Szerinted, ha felhívom, felveszi?

– Hajnali egy óra van. Aludj inkább.

Ebben volt valami, ez jó tanács volt. Csele utálta a jó tanácsokat.

– Ne duzzogjál – szólt rá Nemecsek. Elvigyorodott. – Beleestél, mi? Csónakosba.

– Nem. – Csele elfordította a fejét, a párnába nyomta az arcát. – Nem vagyok gyerek, hogy szerelmes legyek.

Nemecsek megpöckölte a halántékát.

– De halott sem.

Csele nem válaszolt, csak mormogott valamit.

Másnap hazaengedték, Pannus jött érte az apjuk kocsijával. Nemecsek közben hazament, és Cselét tolókocsiban kísérte a kapuig egy helyes férfinővér, aki úgy mosolygott barna körszakálla rejtekében, mintha akarna valamit. Csele arra gondolt, milyen lenne visszaflörtölni, belegabalyodni valami könnyűbe és izgalmasba, a gyomrában, a mellkasa mélyén bizsergett a „mi lenne, ha...", ő mégis kedvetlen volt, nyűgös, és menthetetlenül öregnek érezte magát. Mi volt a baj vele, hogy még ez sem érdekelte? Aki csak ránézett, elsőre mind playboynak hitte, és jó lett volna felérni a reputációjához, csak egyszer hagyni maga után valami benyomást, összetört szíveket, ahogy Pannus tette, flörtölni jobbra-balra, de Cselének ehhez sosem volt kedve, mindig annyira lefoglalta a munkája.

Talán tényleg szívtelen robot volt, ahogy Nemecsek mondta.

– Csabika!

Csele felkapta a fejét, megállásra intette a nővért.

– Csabika!

Csónakos rohant felé a főépületből, a pólója gyűrött, a haja kócos, a dzsekije lobogott mögötte, és Csele kihúzta magát, érezte, ahogy a szája mosolyra húzódik. Csónakos zihálva megállt előtte.

– Kerestelek, Csabika. Gyere, mutatok valamit!

A kezét nyújtotta, és Csele ment volna vele, akár a világ végére is, csak pillanatnyilag nem tudott lábra állni, a tolókocsija fogantyúit pedig egy másik férfi tartotta.

– Ismeritek egymást? – A nővér egyikükről a másikukra nézett.

– Persze – mondta Csele, mert Csónakosnál mi sem volt egyértelműbb. A nővér láthatott valamit a szeme csillogásában, a szája sarkában remegő mosolyban, mert hátralépett, mindentudó elnézéssel levette róla a kezét.

– Majd adjátok le a tolókocsit a főépületben – mondta, mielőtt átadta a terepet Csónakosnak.

Csónakos olyan frekvencián vibrált, hogy Cselének igyekeznie kellett, ha fel akarta vele venni a tempót. A férfi folyamatosan beszélt, valami Audiról, a Jászai térről, a Vígszínházról, magzatvízről, Kláriról, Zsoltiról, miközben a szülészet épülete felé tolta Cselét, de Cselében csak akkor állt össze a kép, akkor csapódott bele a felismerés, mikor megálltak a koraszülött osztály hosszú üvegfala előtt.

– És itt voltam egész éjszaka – mondta Csónakos lassan csituló lélegzettel. Meleg keze Csele vállán nyugodott, ahogy előremutatott az egyik fal mögötti inkubátorra, tőlük balra. Odabent a fehér textilen apró, húsvörös gyerekkupac feküdt, sokkolóan eleven. Ha Csele nagyon figyelt, még mellkasának emelkedését és süllyedését is látta, az első lélegzeteket ebből a hatalmas világból. – Ő Balu. Balázs. Az unokaöcsém.

Csele szemét elfutották a könnyek.

– Nagybácsi lettem – mondta Csónakos.

– Gratulálok. – Csele könnyesen elnevette magát, a keze élével megtörölte a szemét. – Nagyon szép.

Csónakos leguggolt mellé, Csele vállának döntötte a fejét. Csele hallotta maga mellett a férfi meg-megrebbenő lélegzetét, és a könnyei egyre csak sebesebben folytak, pedig nem is értette, miért sír, csak azt tudta, hogy a szívét most marokra fogta valami felfoghatatlan, valami igazi.

Csónakos Csele ép térdére fektette a kezét, a másik kezével felnyúlt, hogy elsimogassa Csele könnyeit. Csele válla megreszketett, ahogy kifújta a levegőt, a férfi felé fordult, az ajkára hajolt. Csónakost csókolni olyan volt, mint az elkerülhetetlen, a férfi állkapcsának íve tökéletesen illett Csele tenyerébe, az ajka Csele ajkára. Úgy csókolta őt, mintha mindig tudta volna, hogy ez a pillanat el fog érkezni.

Mikor elszakadtak egymástól, Csele elnevette magát.

– Szabad ezt itt? – Megtörölte a szemét. – A babák előtt.

– Ezért hoztalak ide – vigyorodott el Csónakos –, hadd lássanak valami szépet.

Csele nevetve Csónakos vállának gödrébe rejtette az arcát, átölelte a férfi nyakát, közelebb húzta, Csónakos széles tenyere Csele hátán pihent, és Csele kifújta a levegőt, Csónakos bőrébe lélegezte minden reszkető boldogságát. Ha minden más elveszett is, megmaradtak neki ezek az ölelő karok.

*

Kolnay haragudott. Barabás azt mondta volna, Kolnay mindig haragudott, de így még sohasem, ilyen némán, mélyen, őszintén. Csoda volt, hogy a kilencedik adásba bejutottak; Barabás gyanította, hogy ezt is csak a közönségszavazatoknak köszönhették. Hozzá sem mert érni Kolnayhoz, úgy áradt a férfiból a sértettség, és Kolnay sem lelkesedett az ötletért, hogy meg kell érintenie Barabást, ha fel akarja emelni. Mégis, valahogy igazságtalannak tűnt, hogy Kolnay valami ilyen apró faszság miatt adja fel az amúgy szintén röhejes álmait.

– Én nem hazudtam – szólalt meg Barabás, mikor próba közben túl hosszúra nyúlt közöttük a csend. – Sosem hazudtam neked, csak nem mondtam el dolgokat. Az más.

– Persze. Más.

Barabás torka elszorult. Kolnay sosem hagyott rá semmit, sosem hallgatott, sosem adta volna el az utolsó szót. Most olyan volt, mintha valami eltört volna benne, a szemei fénytelen feketék, és Barabás szerette volna a vállánál fogva megrázni, hátha Kolnay legalább akkor hajlandó lesz leharapni a fejét, de nem tette.

– Én azt hittem, jó lesz. – Ezt csak suttogva merte kiejteni. – Azt hittem, örülni fogsz nekem. – Visszanézve úgy fájt ez a remény, ami akkor megbizsergette az ujjai hegyéig, de Barabás most még annak is örült volna, ha Kolnay a fejéhez vágja, mekkora hülye volt, kézségesen egyetértett volna, mert igen, igen, az volt, naiv és hülye, és rosszul volt magától, amiért azt gondolta, Kolnay valaha örülhetne neki.

– Nem érdekel – mondta Kolnay. Barabás szája kiszáradt.

– Ne csináld. Légy szíves.

– Miért, már haragudni sem haragudhatok rendesen?! – mordult fel Kolnay, és Barabás szíve feldobolt, hátha most, hátha most a helyére zökken a világ, és Kolnay mély levegőt vett, talán, hogy ordítson, de aztán csak legyintett. – Mindegy. Csak ezt a fél órát még nyomjuk le.

A magnó felé indult, hogy újraindítsa a zenét, de Barabás elkapta a karját.

– Üss meg akkor.

– Hülye vagy? – Kolnay megpróbált elhúzódni, most már mintha viszolygott is volna Barabástól, de Barabás közelebb lépett.

– Üss meg! Haragudj rendesen! Vagy még erre sem vagy képes?!

Kolnay végre ellökte magától, úgy nézett fel Barabásra, mintha iszonyodott volna tőle, és abban a pillanatban Barabás is iszonyodott magától, a szemét szúró könnyektől. Csapkodni akart, üvölteni, ahogy régen tették, de Kolnay csöndes haragjával szemben semmit sem ért a hisztéria.

– Mit akarsz tőlem?! – tárta szét a karját Barabás. – Mit csináljak, hogy ne haragudj rám?!

Kolnay felnézett rá, a tekintete csupa lágy szomorúság, tőle annyira idegen, hogy Barabás torkában egyre feljebb araszolt a kétségbeesett pánik.

– Nem rád haragszom. Én voltam a hülye, az én hibám az egész.

– Akkor miért engem büntetsz?!

– Büntetlek? – képedt el Kolnay, és Barabás lassan bomló elméjén átfutott a gondolat, mennyire szép így, tágra nyílt szemekkel, elnyílt ajkakkal.

Kolnay. Szép. Barabás tényleg kezdte elveszteni az eszét.

– Miért nem lehetünk barátok? Mi olyan nehéz abban?!

– Nem akarok a barátod lenni. – Kolnay őszintén, szépen és szomorúan rettenetes volt.

– Miért nem?!

– Mert fáj.

– Mi fáj úgy benne?! Bántalak én?! – ordította Barabás. Kolnay horkantva elnevette magát, összefonta maga előtt a karjait.

– Minek akarsz a barátom lenni egyébként is? Mindjárt kiesünk, és nem kell látnunk egymást többé, nem ezt akartad?

– De te nem esel ki! – Barabás megragadta Kolnay vállát. – Te nem esel ki! – Kolnay tágszemű döbbenettel felbámult rá, és Barabás rájött, hogy még mindig kiabál. Lehalkította a hangját. – Megígérted, hogy föl fogsz emelni. Fogadtunk rá. Ha nem emelsz fel, én nyerek, ezt akarod? Hagynál nyerni? Engem?

Kolnay ezt sosem tenné. Kolnaynak mindig igaza volt, és mindig Kolnayé volt az utolsó szó. Kolnay imádta felbaszni az embereket, Kolnay nem félt semmitől, Kolnay egyszer megfogta Barabás kezét, és azt mondta neki, igenis ér valamit.

Kolnay most megvonta a vállát, hogy lerázza magáról Barabás ujjait.

– Szerintem fejezzük be itt a próbát. Holnap találkozunk.

Barabás karja erőtlenül az oldala mellé hullott. Össze kellett szorítania a fogát, hogy ne csússzon ki rajta a torkában rekedt könyörgés. Kérlek... Kolnay megvetette volna érte, és bár már nem volt hova jobban megvetnie, Barabásnak még volt büszkesége. Kérlek, gyere vissza hozzám...

A helyzet hivatalosan is reménytelennek lett nyilvánítva. Barabásnak el kellett ismernie, hogy nem boldogult egyedül: segítségre volt szüksége, és csak egy embert ismert, aki még sosem tévedett.

– Biztos vagy benne, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb ember? – kérdezte Boka fáradtan. – Momentán az én táncpartnerem sem lelkesedik értem túlságosan.

Barabás próba után kapta el a férfit, és mielőtt Boka belelendülhetett volna a tiltakozásba, elvonszolta őt a stúdió büféjébe. Annál az asztalnál ültek, ahol Barabás egyszer egy csokis croissant-ért párbajozott Kolnayval. Utálta, hogy erre még emlékezett.

– Az más – legyintett Boka aggodalmaira –, az szerelmi dráma.

– És akkor ez micsoda? – meredt rá Boka, mintha Barabás lett volna, aki valami iszonyatosan nagy faszságot mondott.

– Én nem vagyok szerelmes a Kolnayba. – Barabásnak igyekeznie kellett, hogy a hangján ne ütközzön ki a türelmetlenség. – Ő a legjobb barátom, éppen elveszítem a legjobb barátomat, az nem fáj eléggé?

– De. Igen. – Boka bocsánatkérően a kávéjába kortyolt. – De mi is a probléma pontosan?

– Hogy a Kolnay nem akar a barátom lenni. – Barabás kezdett elgondolkozni rajta, volt-e bármi értelme megvitatni ezt Bokával. – Azt mondja, fáj neki. Mintha bántanám.

– És azt mondta, miért fáj neki?

Barabás megrázta a fejét. Boka hümmögött, és bele-belekortyolt a kávéjába, Barabás pedig remélte, hogy azért hallgat úgy, mert nagy erőkkel gondolkozik. Kihúzta magát, mikor a férfi végre letette a csészét.

Boka elnevette magát.

– Úgy nézel rám, mintha valami próféta lennék.

Barabás érezte, hogy az arcába vér szökik, megrázta a fejét. Boka úgy nézett rá, mintha az apja lett volna, pedig talán csak négy évvel lehetett idősebb nála.

– Mi lehet az, ami fáj Kolnaynak a barátságotokban?

– Azt mondja, hazudtam neki – motyogta Barabás. – Pedig nem hazudtam, csak nem mondtam meg az igazat. Mikor rájött, azt mondta... Azt hiszem, az zavarta, hogy elmondta nekem a titkait, meg ilyenek. De sosem adnám tovább a titkait, ha ettől fél. Nem is mondott el semmi kínosat.

Boka lenézett a kávéja kavargó felszínébe.

– Talán az zavarja, hogy ő odaadta magát neked, de te ezt nem viszonoztad.

Barabás ingerülten kifújta a levegőt.

– Mintha a szüzességét vettem volna el.

Boka egy pillanatra beharapta az ajkát, majd felemelte a fejét, és Barabás szemébe nézett. Barabás szeretett volna elfordulni, de Boka sötét pillantása a székéhez szögezte.

– Lehet, hogy te nem vagy szerelmes Kolnayba – mondta Boka. – Arra viszont gondoltál már, hogy mi van, ha Kolnay szerelmes beléd?

Barabás elvihogta magát, pedig sosem szokott vihogni.

– Mi van?

Hogy Kolnay? Szerelmes őbelé? Barabás abban sem volt biztos, hogy Kolnay képes volt szerelembe esni, hát még, hogy pont őbelé legyen szerelmes. Mi volt Barabásban olyan különleges, ami Kolnay figyelmét érdemelte volna?

– Lehetetlen.

– Gondold át – mondta Boka. A széke csikorgott, mikor hátratolta, és felállt. – Nekem most mennem kell, de... – Pár pillanatig hallgatott, mielőtt kimondta: – Ha nem ugyanazt akarjátok a másiktól, lehet, hogy Kolnaynak igaza van, és ideje elengedni őt.

*

Csónakos még sosem örült ennyire, hogy kirúgták a Tánc a csillagok közöttből, mint most, mikor átlépte Cseléék házának küszöbét. Persze eddig is jött ő, akkor is, ha nem hívták, mert jönni akart, de most Csele is akarta, várta őt. Többé nem voltak kollégák.

A lépcsőn ment fel, kettesével szedte a lépcsőfokokat, kis plusz edzés. Megvolt még a kulcsa, de használnia sem kellett, az ajtó nyitva volt, be lehetett lépni.

Csónakos megtorpant a küszöbön. Csele az asztalnál ült, a lábát feltámasztotta a lakás egyetlen másik székére. A kanapéra a mankóit fektette, mellette Geréb feszengett, egyik kezében egy teáscsészével, a másikban kistányérral.

– Mi van itt, papuskáim?

Csele hátradöntötte a fejét, hogy Csónakos futó csókot nyomhasson az ajkára, majd levette a lábát a székről.

– Foglalj helyet, kérlek – mondta negédesen, de tekintetét kihívóan Gerébre szegezte. Persze, hogy csak Gerébet nem akarta hellyel kínálni.

– És ha én az öledbe akarok ülni? – vigyorodott el Csónakos. Csele szeme szigorúan megvillant.

– Az sajnos lehetetlen – intett rögzítőbe zárt térdére.

– Akkor variáljunk egy kicsit. – Csele riadtan beszívta a levegőt, mikor Csónakos az ölébe kapta – óvatosan persze, vigyázva a sérült térdére –, és visszaült vele az asztalhoz, hogy Geréb elfoglalhassa a másik széket. Csele hiába nyújtózkodott, hogy legalább a lábujja hegyét a székre tehesse, és dühösen fújt, mint a macska, Csónakos érezte az arca élén meleg lélegzetét.

– Ne legyél bunkó – súgta oda csöndesen, komolyan. Csele duzzogva elfordította az arcát, de nem mozdult Csónakos öléből.

Geréb megkönnyebbülten leroskadt az asztalhoz.

– Jó, hogy jöttél – mosolygott Csónakosra hálásan. – A Nemecsekről van szó.

– Mi közöd neked a Nemecsekhez? – szólt közbe Csele, de Csónakos már nem is próbálkozott finomítani.

– A Nemecsekről és Bokáról – helyesbített Geréb, de erre Csele csak még jobban felfújta magát.

– Mi közöd neked hozzá, mi van velük? Nem okoztál így is elég kárt?

– Én?! – csattant fel Geréb. – Nem én ültettem el az Ernőben, hogy a „csak beszélgettünk" azt jelenti, hogy biztos, hogy nem beszélgettünk! És talán a Kolnayék kapcsolatát is én tettem tönkre, mi?!

Csele válla legyőzötten megereszkedett. Összeszorította az ajkát.

– És a Szombat esti láz?

– Ernő megbocsátott nekem. – Geréb kétségbeesetten megrázta a fejét. – Te miért nem tudsz?

Tényleg, miért nem? – merült fel Csónakosban is. Talán Cselének is volt valami rendezetlen Geréb-ügye, egy rosszul sikerült egyéjszakás, egy bimbódzó, de viszonzatlan érzelem... Talán Csónakosnak illene féltékenynek lennie?

– Nem neked kellett fölkaparnod az Ernőt a padlóról, te nem láttad, milyen volt. – Csele összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Minden szombat este ott ült a kanapén, és úgy bőgött, hogy azt hitted, megszakad a szíve. És ő persze azt mondja, mindegy már, meg hogy nem is a te hibád volt, hanem az övé, hogy ő nem volt elég jó a műsorba, de tudod, milyen.

Geréb lesütötte a szemét. Úgy fészkelődött a székén, mintha a legszívesebben elmenekülne, de végül összefűzte az ujjait, és felnézett.

– Nem akarom Ernőt bántani többet. Segíteni szeretnék neki. És Bokának.

– Miben?

Geréb elmosolyodott, mint Csónakos húgainak rajzfilmjeiben a főgonoszok.

– Összejönni, természetesen.