– Nem mondod!

Barabás Kolnay telefonjának hátlapjához szorította a fülét, hátha így hall is valamit, de Csele vartyogása továbbra is kivehetetlen volt, csak Kolnay vörösödött el egyre jobban.

– Én mindjárt gondoltam, hogy el sem ment otthonról...

Csele félbeszakította Kolnayt, mondott valamit, aminek Kolnay szemmel láthatólag nem örült, bár már az is felhúzhatta, hogy félbeszakították. Közben megpróbálta lerázni Barabás markát a csuklójáról, de Barabás nem engedett. Mikor Kolnay elkezdett sétálni a téren, akkor is követte, belekapaszkodott a karjába, és a telefonnak szorította a fülét. A háta kezdett begörcsölni az erőltetett testhelyzetről.

– Azért örülünk, hogy megvan – préselte ki magából Kolnay, miközben igyekezett oldalba könyökölni Barabást, de nem talált. – Máskor is... Még mindig várok arra a bocsánatkérésre, mondjuk...

Csele felemelte a hangját a telefonban, és Barabás arra gondolt, na, most összevesznek, de Kolnay szája széle megrándult, lassan tenyérbemászó vigyorba húzódott, és Barabás akkor megértett Kolnayról valami nagyon fontosat.

– Neked is, Csabi – fuvolázta a telefonba, azzal letette. Barabás végre kiegyenesedhetett.

– Te imádod, ha felbaszhatod az embert, nem? – pillantott le Kolnayra vigyorogva.

– Én? – Kolnay sikertelenül küzdött a mosolyával. – Soha! Aljas vád, de mire is számíthatna az ember egy Barabástól? – Sötét szeme ragyogott, ahogy felnézett Barabásra, és Barabás úgy érezte, mintha szálka akadt volna el a torkában, fulladt tőle. Ha ő egyszer meghal, az is a Kolnay hibája lesz.

– Dehogynem – mondta, és érezte, hogy az arcizmai fájnak a vigyorgástól. – Mindent csak azért csinálsz, hogy felbaszhass másokat. De mi lesz veled, ha egyszer téged basznak...? – Kolnay köhögni kezdett. – Fel, úgy értem – tette hozzá Barabás vigyorogva.

– Még beszélni sem tudsz rendesen! – mordult rá Kolnay. – Nemhogy táncolni, beszélni sem!

– Most miért? Tényleg el kell beszélgessünk róla, hogyan születnek a gyerekek? – Barabás, amint kimondta, a legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Hiszen ez akkor merült fel, mikor Brbs89-ként és kingklny-ként beszélgettek, és Barabás szorongva leste Kolnay arcán, vajon leesik-e neki, mennyire elszólta magát.

Kolnay azonban, mintha észre sem vette volna, még mindig Barabás lehagyott igekötőjén dühöngött, miközben a buszmegálló felé masírozott.

– Különben engem nem basznak – csattant fel, olyan hangosan, hogy páran feléjük fordultak –, én baszok másokat, világos?!

Barabás úgy röhögött, hogy csak a hüvelykujját tudta felmutatni, hogy igenis, megértette, kristálytiszta. Az éjszakai buszon azért inkább úgy tett, mintha nem ismerné Kolnayt, bár nehéz volt tőle elhúzódni a tömegben. Hiába volt lassan december, odabent az emberek testhője megemelte a hőmérsékletet, és Barabás izzadni kezdett a kabátja alatt.

– Mit csinálsz? – meredt rá Kolnay, miközben Barabás igyekezett minél nagyobb távolságot tenni maguk közé.

– Nem hagyhatom, hogy az emberek tudják, hogy olyanokkal barátkozom, akik üvöltve tárgyalják a szexuális életüket – mondta Barabás.

– Én nem is... – Kolnay előbb elsápadt, majd elvörösödött. – Az egészet amúgy is te találtad ki, ne akarj belőle kibújni most! – Kinyúlt, hogy a kabátjánál fogva magához rántsa Barabást, de a kanyarban a busz megrándult, és Barabás már jött magától, nekicsapódott Kolnaynak, a falnak préselte őt. Kolnay felnyögött.

– Mit ettél te, vasat?! Miért vagy ilyen nehéz?!

Barabás elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Bezzeg Kolnay még emlékezett rá, Barabás érezte emelkedő és süllyedő mellkasát a sajátja ellen, izmainak minden nyugtalan rezdülését, amivel próbálta eltolni magától Barabást, de a busz közben megállt, és a felszálló tömeg új hulláma csak közelebb préselte őket egymáshoz.

– A francba már – mordult fel Kolnay, és Barabás újra röhögni kezdett.

Így zötyögött velük a busz, Kolnay beszorulva Barabás két karja közé, kapaszkodóként Barabás könyökét szorítva, miközben Barabás vigyorogva figyelte az elsuhanó házakat a férfi feje fölött, és nem értette, mi történik vele, de arra gondolt, nem akarja, hogy ez az este véget érjen. És ha rajta múlik, nem is fog.

A busz megállt a következő megállóban. Barabással szemközt kékeszöld neonfények villogtak, nagybetűkkel hirdették valamelyik kevésbé híres pinceklub nevét. A nyitott ablakon keresztül Barabás szinte hallani vélte az odabent dübörgő zenét.

Barabás kocka volt, ő nem járt klubokba, amikben táncolni lehetett, sulibulikon is csak állt a bordásfal mellett, és nézte, ahogy a lányok kígyóként vonaglanak, miközben a fiúk igyekeztek minél észrevétlenebbül hozzájuk dörgölődzni, amíg egy tanár végül szét nem kapcsolta a vonatot, mikor már kicsit túl sok lett a teremben a nemi érés. De Kolnay más volt, Kolnay biztosan a tánctér királyaként gondolt magára, és ha Barabás marasztalni akarta, egy klubnál nem akadt erre jobb hely.

Barabás megragadta Kolnay kezét, és mielőtt az ajtók hangos szusszanással becsapódhattak volna, lerángatta a buszról.

– Táncoljunk!

– Megőrültél?! – rántotta el a kezét Kolnay. – Szerda este van, egész délelőtt táncoltunk, de te...

– Csütörtök – vágott közbe Barabás.

– Mi?

– Csütörtök van. Elmúlt éjfél.

– Annál több ok rá, hogy hazamenjünk. – Kolnay összehúzta magán a kabátját. – De te, te a végtelen eszeddel hagytad elmenni a buszt, és most várhatok egy órát, hogy...

– Oké, nagypapa – vonta meg a vállát Barabás, mert tudta, hogy ennél semmi sem cseszi fel jobban Kolnayt. Jól gondolta.

Kolnay megtorpant, megpördült, és rámeredt.

– Hogy mi van?

– Mehetsz, ha akarsz – mondta Barabás kimérten. Mintha minden szóval kötélen táncolt volna, szikrázott a bőre alatt az elektromosság. Soha nem érezte így magát, csak Kolnayval. – Én inkább elmegyek szórakozni, mivel még nem múltam el hatvan.

– Te? – meredt rá Kolnay. – Azt sem tudod, hogyan kell szórakozni, én kellek neked, hogy megmutassam!

– De te haza akarsz menni, meginni egy pohár meleg tejet és elaludni a tévé előtt, mint az öregek. Ezt nevezed szórakozásnak?

– A meleg tejet te találtad ki! – csattant fel Kolnay. – Nem szoktam meleg tejet iszogatni!

– Szerintem meg de.

– Te csak ne találj ki magadnak történeteket a szokásaimról!

– Én soha. Nem is gondolok rád.

– De igen, egyfolytában rám gondolsz, meg vagy őrülve értem!

Barabás arca fellángolt.

– Ez nem igaz!

– De igen! Most is te akarsz velem táncolni menni!

Barabás összehúzta magán a kabátját. Ez pocsék ötlet volt, ki akart ezzel a méregzsákkal több időt tölteni, mint amennyi feltétlenül szükséges volt? Barabásnak biztos elment az esze.

– Tudod mit, már nem is akarok – mondta. – Inkább hazamegyek, akar a fene veled lógni!

Kolnay a könyökénél fogva visszarántotta.

– Most már nem, most már hagytad elmenni az éjszakai buszt, és a következő csak egy óra múlva jön, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül maradni veled egy sötét buszmegállóban!

– Miért, félsz tőlem? – vigyorodott el Barabás.

– Fél tőled a fene! – mordult rá Kolnay. – Inkább halálra unnám magam, most már bemegyek abba a klubba, ha már kitaláltam, hogy szórakozzunk.

– Én találtam ki! – lökte oldalba Barabás.

– Az most nem számít – forgatta a szemét Kolnay, miközben átterelte őt a kihalt úttesten a klub felé, és Barabás nem értette, miért hagyja magát, hacsak nem azért, mert Kolnay érintése olyan volt, mint valami méreg, vagy inkább drog, ami majdnem ugyanaz, ha Kolnayról volt szó, és mielőtt észrevette volna, Barabás menthetetlenül rászokott.

Odabent a klubban dübörgött a zene, férfiak ácsorogtak csapatostul, akármerre fordult, és Barabás, legalábbis a régi Barabás kapásból visszafordult volna, mert a régi Barabás legfeljebb hipszter romkocsmákba járt, akkor is csak ha vonszolták, de ő most az új Barabás volt, aki szeretett táncolni, és nem akarta, hogy ez az este véget érjen és Kolnay elengedje a csuklóját, bármit is jelentsen ez, ezért utat vágott magának a tömegben a bárpulthoz, és rendelt két töményet (bármit is jelentsen ez).

Kolnay röhögni kezdett. Barabás először azt hitte, azon röhög, hogy ő mennyire nem tud alkoholizálni, és már azon volt, hogy visszavágjon valamivel, már csak rá kellett jönnie, mivel, ám ekkor Kolnay megszólalt.

– Az amúgy leesett, hogy ez egy melegbár?

Barabás nem tudta, hogy most zavarba kéne-e jönnie, úgyhogy inkább csak azt kérdezte:

– Baj?

Kolnay megvonta a vállát.

– Nem. Mondjuk elképesztő, hogy nem vetted észre, de mit is várhatnánk egy Barabástól? – Azzal felhajtotta az éppen eléjük csúsztatott italokat. Mind a kettőt. Barabásét is.

– Hé!

– Ennyivel jössz nekem.

– Nem jövök neked semmivel, add vissza a vodkámat! – ragadta meg a férfi vállait Barabás, és megrázta.

– Mit fogsz csinálni, benyúlsz a számba, és kiszeded? – grimaszolt Kolnay.

– Tehetek egy próbát... – De mielőtt Barabás tényleg tehetett volna valamit, Kolnay ellökte magától, és rendelt még egy kört, majd várakozóan Barabásra pislogott.

– Te fizetsz – szögezte le Barabás. – Ezt te fizeted.

– Te akartál idejönni... – pillogott rá Kolnay ártatlanul.

– Elviselhetetlen vagy! – csattant fel Barabás. – Hol a tárcád? – Benyúlt Kolnay kabátzsebébe, előbb az egyikbe, majd a másikba, végigtapogatta a kapucnis pulcsiját is, és Kolnay csak nevetett, olyan őszintén és nyugodtan, ahogy Barabás még sohasem hallotta, és ha nem tudta volna, hogy Kolnay hülye hozzá, hogy ilyesmit kitaláljon, azt hitte volna, valami csapdába sétált, egy olyan alternatív valóságba, amelyben Kolnay azért húzza őt, mert azt akarja, hogy ő, Barabás hozzáérjen. De ilyenek csak a filmekben léteztek, és Barabás okosabb volt, mint Kolnay, még a tárcáját is megtalálta, és mikor kifizette a második kört Kolnay egyetlen kétezreséből, Kolnay nem szólt egy szót sem.

– Fogadjunk, hogy jobban táncolok, mint te – vigyorodott el Barabás, mert két shot vodkával a szervezetében a sorsot kísérteni nem is tűnt olyan ijesztőnek.

– Soha! – tiltakozott Kolnay szélesen. Ő már túl volt a harmadik vodkáján is. – Te soha nem fogsz nálam jobban táncolni! Soha! Meg se próbáld!

– Félsz, mi? – vigyorodott el Barabás. – Félsz, hogy mégis jobban táncolok. Kati néni azt mondta...

– Hagyd már azt a szerencsétlen Kati nénit! – Kolnay megragadta Barabás pulcsiját, és a tömegbe rántotta. – Nem szenvedett már így is eleget, hogy téged kellett tanítania?

– Imádott engem! – kérte ki magának Barabás, de nem tudta visszafojtani a horkantva feltörő nevetést, mert Kolnay mosolygott, és a hangjában nem volt semmi él. – Neked különben sem megy a hip-hop!

– Jobban megy, mint neked! – vágott vissza Kolnay.

– Ez csak egyféleképpen tudjuk eldönteni – bólogatott Barabás. Kolnay szemében megvillantak a fények.

– Táncpárbaj! – vágta rá.

– Kő-papír-olló! – mondta Barabás ugyanakkor, és Kolnay elröhögte magát. Barabás úgy érezte magát, mintha megnyerte volna az ötöslottót, mintha ez az alternatív valóság, amiben Kolnay nevetett a viccein, nem lett volna elég. – De igazad van – mondta megengedőn, mert úgy hallotta, Kolnay imádja, mikor igaza van. – Egy táncpárbaj sokkal jobb ötlet.

Kolnay úgy táncolt, mintha Barabás igazi fenyegetést jelentett volna, csupa csípő volt, csupa kihívó kézmozdulat, csupa „engem nézz, csak engem" fordulat, amíg az emberek lehúzódtak a táncparkettről, és tapsolni kezdték neki a ritmust. Barabás igyekezett lekicsinylően bólogatni. Kolnay végigsimított a mellkasán, a csípője hipnotikusan kígyózott – „engem nézz, csak engem" –, majd terpeszbe ugrott, mire minden torokból egyszerre zúgott fel az elismerő hujjogás. Kolnay Barabás felé billegtette a mutatóujját.

Barabás a táncparkettre gázolt. Fogalma sem volt, mit fog csinálni; a régi Barabás, sőt, még a józan Barabás is rég köddé vált volna ennyi figyelemtől, de az új, részeg Barabásnak esze ágában sem volt megfutamodni. Ő is tudott annyit, mint Kolnay, vagy talán még többet. Ő tudott néptáncolni.

Mikor a kezét csípőre téve elkezdett egyik oldalról a másikra szökdelni, Kolnay felnevetett. Ahogy körülötte mindenki más is, zúgott a klub a röhögéstől, de Barabás csak Kolnayt nézte. Az ő nemezise csak Kolnay volt, csak Kolnay nevetése számított az ötszázból, és Kolnay nevetése nem volt megalázó, csak tiszta, őszinte, mint a patakcsobogás.

Aztán Kolnay elkapta Barabás karját, magához húzta a férfit, a csípőjére igazította a kezét.

– Mutassuk meg nekik, mit tudunk! – súgta, mintha az az ötszáz bármit is számított volna, mintha nem csak ők léteztek volna egyedül a világon. De Barabás hagyta, hogy vezessék, a következő adásra készülő koreográfiájuk lépései már az izmaiba ivódtak, csípő feszült csípőnek, a lépéseik egymásba vesztek, és mikor Barabás keze Kolnay derekáról a fenekére csúszott, a tömeg jótékonyan összezárt körülöttük. Barabás neki is szaladt valakinek, mikor Kolnay ellökte magától.

– Nem! – Kolnay olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy Barabás már látta magát rácsok mögött szexuális zaklatásért. Pedig csak elfáradt a keze, ő nem akart semmit... Nem Kolnayval, Kolnayval soha, fúj, bárki mással, de Kolnayval... – Elfelejtettem! – jajdult fel Kolnay. A kijárat felé igyekezett, Barabás csak a lépcsőknél érte utol.

– Mit felejtettél el?

– Barnabás89-et!

– Kit?

– Barnabás89-et! – Végre kiértek a szabadba, Kolnay felhevült lehelete fehéren párállott előtte a hidegben. – A nemezisemet! – Barabás értetlen tekintetére megforgatta a szemét. – Nézd, van ez a játék... Videójáték, tudom, hogy tudod, mi az, ne játszd a hülyét!

Mintha arcon csapták volna, Barabás hátralépett. Mi van, ha Kolnay rájött?

– Én nem...

– Látom, hogy nem, csak kuss, és elmagyarázom! – hadarta Kolnay, miközben rendületlenül menetelt az éjszakai busz felé. – Van ez a játék, az a neve, hogy Orkok és elfek, olyan, mint a WoW, a kedvedért lefordítom, na, ez a kedvenc játékom, és ebben a játékban van a Barnabás89...

Barabás olyan hangosan röhögött fel, hogy zengtek tőle a házfalak.

– Most mi van? – meredt rá Kolnay. – Ne tegyél úgy, mintha gáz lenne, abból élsz, hogy videójátékozol!

– Barnabás... Barnabás89... – nyögte Barabás –, milyen szar név már az, hogy Barnabás...

– Kuss, a te neved sem jobb! – dörrent rá Kolnay. – Különben is csak egy betű különbség, Barabás meg Barnabás... Ne röhögj már így! Most biztos hízik a mája, hogy nem jelentkeztem be, azt hiszi, elmenekültem... – mormolta.

Barabás elkapta Kolnay kezét.

– Szerintem túléli.

– Nem érted. – Kolnay olyan türelmetlenül meredt rá, mintha Barabás lett volna a hülye, és nem ő. – Azt fogja hinni, legyőzött.

– Nem fogja.

– Honnan tudod? Nem ismered Barnabás89-et.

– Téged nem lehet legyőzni. – Barabás közelebb lépett. Kolnay hátrahajtotta a fejét, úgy nézett fel rá, némán, döbbenten. Körülöttük mintha megfagyott volna a levegő, eltompult a budapesti éjszaka. – Tudom, hogy téged nem lehet legyőzni – mondta Barabás újra, hátha Kolnay nem hallotta.

Kolnay megnyalta az ajkát.

– Honnan tudod?

– Ismerlek.

– Nem ismersz.

– Barátok vagyunk – mondta Barabás, és tudta, hogy igaz.

– Ó – sóhajtotta Kolnay. Olyan furcsa volt tőle ez a sóhaj, mintha nem is lett volna önmaga, úgyhogy Barabás a homlokára simította a tenyerét, hogy megnézze, nem lázas-e. Kolnay ellépett tőle. – Nekem akkor is haza kell mennem.

– Gyere fel hozzám! – kapta el a kezét Barabás. – Megmutatom a gépem, fel van tuningolva, olyan gyorsan fut, hogy olyat még nem láttál. És a Steam accountom is tele van cuccokkal, olyanokkal, amikről még nem is hallottál...

Kolnay felvihogott. Barabás szerette volna felvenni ezt a hangot, hogy később, mikor mindketten kijózanodnak, megzsarolhassa vele Kolnayt.

– Mi vagy te, tizenhárom? – mondta Kolnay, de nem húzta el a kezét.

– Tudom, hogy akarod – vigyorodott el Barabás, és egy pillanatra tényleg úgy érezte, mintha tizenhárom lenne, és a Steam accountjával akarna csajozni. Ami marhaság volt, mert Kolnay nem volt csaj. És Barabás nem is akarta felszedni, csak tudta, hogy Kolnay, ha videójátékokról van szó, mindig bekapja a horgot. Ahogy most is.

– Úgysem tudsz meglepni – mondta Kolnay, de már el is indult. – Én minden játékot ismerek.

– De én még annál is többet! – Barabás elkapta a könyökét, és az ellenkező irányba, hazafelé kormányozta.

Mikor hazaértek, Barabás lakásában égett a villany.

– Azt hittem, nincsenek szobatársaid – jegyezte meg Kolnay.

– Nincsenek is – mormolta Barabás. Azt kívánta, bárcsak lett volna nála egy baseballütő, arra az esetre, ha éppen egy betörőt készül rajtakapni, azzal mély levegőt vett, és belökte az ajtót.

– Későn jársz haza.

Barabás gyökeret vert a küszöbön, a torka kiszáradt. Kolnay türelmetlenül meglökte.

– Mi van, odafagytál? – Kidugta a fejét Barabás háta mögül, ő is észrevette Barabás anyját az ebédlőasztalnál. – Helló.

Barabás anyja megemelte a szemöldökét, olyasformán, ahogy a bűnözőkre is nézett.

– Kihez van szerencsém?

– Kolnay vagyok, a Barabás partnere – mondta Kolnay, mert részeg Kolnay közvetlen volt, kedves és őszinte. Beljebb nyomult a lakásba. – Mire van a torta? – intett a tortásdoboz felé az asztalon. – Én is kaphatok?

Barabás anyja végigmérte, majd őt válaszra sem méltatva a fiához fordult.

– A lakásod is rendetlen.

– Mit keresel itt? – préselte ki magából Barabás. Közben Kolnay elkezdte bontogatni a tortát, mintha csak otthon lett volna Barabás lakásában. Barabás anyja alig pillantott rá, de Barabás azt kívánta, bárcsak elrejthetné a férfit az elől a pillantás elől.

– Születésnapod van – mondta a nő.

– Mi, tényleg? Barabás! – Kolnay szemrehányóan rámeredt. – Nem is mondtad, hogy szülinapod van!

– Mert, mit tennél, ha mondtam volna? – Barabás nem nézett a férfira, az anyját figyelte. A szeme sarkát szarkalábak szabdalták, a halántékán fel-felderengett néhány ezüstös hajszál, de a haja még mindig olyan sűrűn, barnán göndörödött, ahogy Barabás emlékezett rá. Fáradtnak tűnt, a vonásai nyersnek, mintha kiégetetlen agyagból formázták volna ügyetlen gyerekkezek.

– Vártam rád – mondta. Minden szava újabb szemrehányás volt, újabb tégla a Barabásban épülő falba.

– Elfelejtettem.

– Csokis! – jelentette be Kolnay elégedetten, mikor végre sikerült kicsomagolnia a tortát. Aztán a tekintete elbizonytalanodva Barabásra rebbent. – De Barabás nem is szereti a csokisat...

Barabás szája sarka mosolyra rándult, pedig most szeretett volna a legkevésbé mosolyogni, mikor az anyja szemében megjelent az az elrévedő, kegyetlen fény.

– Különös – mondta a nő könnyedén. – Pedig minden másban olyan gyerekes az ízlése.

Barabás hallgatott.

– Még nem késő, tudod. – Az édesanyja közelebb lépett. – Akár most is jelentkezhetsz a jogi karra, nem kell várni februárig. Te is tudod, hogy nem neked való ez a magamutogató majomkodás. Videójátékokból pedig nem lehet megélni, ezt is tudod. Okos, racionális fiú vagy, annak neveltelek, elég volt ebből a lázongásból.

Barabás összeszorította a szemét.

– Mikor mész?

– Mikor leadtad a jelentkezésed. Ha valaha szeretnél még egy fityinget is látni a pénzemből, nem húzod sokáig. – Barabás anyja ezt is olyan higgadtan, kimérten mondta, mint a tárgyalóteremben bármit.

– Hé! – csattant fel Kolnay. – Ez zsarolás!

– Legyen szíves, ne szóljon bele a családi ügyeinkbe – szólt rá Barabás anyja nyugodtan. – Sőt, az lenne a legjobb, ha hazamenne.

– Nem kell a pénzed – mondta Barabás. – Egyedül is boldogulok.

– Egy darabig talán – ismerte be a nő, mintha untatta volna a beszélgetés. – De mi lesz azután? Már alig érdekelsz valakit. A karriered leáldozott, mert ahogy mondtam, bohóckodásból nem lehet megélni. Mihez kezdesz azután? Az érettségin is úgy kellett átrángatnom téged. Gyakorlatilag semmihez sem értesz.

Barabás torka elszorult. A legszívesebben kihátrált volna a beszélgetésből, becsukta volna az ajtót, hátrafelé lesétált volna a lépcsőn, mintha kazettán tekernék vissza, vissza a klubba, vissza Kolnay nevetésébe.

– Baromság! – csattant fel Kolnay. Barabás kinyitotta a szemét, meglepetten pislogott a fényben.

– Azt hittem, megmondtam önnek, hogy hallgasson – fordult Kolnay felé a bírónő.

– A Barabás igenis tehetséges! – folytatta Kolnay, mintha meg sem hallotta volna. – A Barabás igenis ért valamihez, még néptáncolni is tud! És olyan reakcióideje van, hogy megnyerte Varsóban az EB-t, és rajongói vannak, és példakép egy csomó kisfiúnak...

– Az ég mentsen meg attól – mondta Barabás anyja szenvtelenül. Kolnay erre még jobban felfújta magát.

– És maga micsoda?! – vágta oda. – Barabás igenis szorgalmas, és okos, és ért ahhoz, amit csinál! És barátai is vannak, ha kell, hajnalig mászkál a városban, hogy segítsen a barátain, amíg maga csak azért jön ide, hogy zsaroljon, pont a fia születésnapján!

– Minden évben így szoktam. Ebben a családban adunk a hagyományokra.

– Mert nincsen szíve! – Kolnay megragadta Barabás kezét, és az ajtó felé húzta. – Maga kegyetlen, és nincsen szíve, és nem érdemli meg Barabást! A Barabás is jobbat érdemel magánál! Gyere, Barabás, menjünk! – A küszöbön azért még megtorpant, visszaszaladt az ebédlőasztalhoz. – A tortát elviszem.

– Kende – szólt utána az anyja. – Mikor meguntad, hogy egy törpe utasítgat, itt leszek.

– Törpe?! – húzta fel magát Kolnay, de Barabás kiterelte az ajtón. Visszanézett az anyjára, visszagondolt Kolnay kezének melegére a kezében.

– Soha nem fogom megunni – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

*

Boka nem volt ideges, de azért fél órával korábban riadt fel nyugtalan, felszínes álmából, mint szokott. Nem aggódott Nemecsekért, de egy órával előbb érkezett a próbaterembe, hátha Nemecsek már ott nyújt, és mikor Boka belép, felemeli a fejét, és elmosolyodik, ahogy csak ő tud, azokkal az ellágyuló, tengerkék szemekkel.

Nemecsek nem volt ott.

Boka kiment a folyosóra, megivott egy kávét. Szeretett volna elszívni egy cigit is, de ő hivatalosan leszokóban volt, Csónakostól meg nem tudott kérni, mert Csónakos már nem volt a műsorban, és biztos jobb dolga is volt hétköznap reggel, mint visszajárogatni a stúdióba, ahonnan kirúgták őt. Vagyis kilépett.

Boka hallott róla, hogy felajánlották Csónakosnak, hogy választhat új tánctanárt az eddig kiesettekből, de udvariasan visszautasította, azt mondta, a sportkarrierjére szeretne koncentrálni, de Boka gyanította, hogy inkább csak nem akart Csele nélkül táncolni. A visszatérők kilétének döntését így végül Csele kezébe helyezték. Boka azóta sem tudta, kit választott, de nem is érdekelte, csak azt leste türelmetlenül, mikor lép be Nemecsek az ajtón.

Mikor Nemecsek megérkezett, téli hideget hozott magával. Az arca, a füle hegye kipirult tőle, és Boka két lépéssel már mellette is volt, a legszívesebben magához ölelte volna, még mielőtt a férfi akár a sálját letekerhette volna a nyakából. Nemecsek ellépett tőle, a mosolya udvarias volt, de semmi több. Bokának úgy fájt ez, mint egy arcul csapás.

– Aggódtam érted – mondta.

– Köszönöm – felelte Nemecsek. A sarokban álló szék hátára fektette a kabátját. – Elkezdhetünk nyújtani?

– Meg tudom magyarázni, Ernő – nyúlt a férfi keze után Boka, de Nemecsek kikerülte. – A Geréb csak... Csak beszélgetni volt ott...

– Bizalmasan beszélgetni, tudom – bólintott Nemecsek. – Tudom, hogy ez mit jelent.

Boka, mint a hülye, csak nézte őt.

– Mit jelent?

– Mindenki tudja, mit jelent. – Nemecsek végre ránézett; azok a szemek, amik máskor olyan melegen figyelték őt, most olyanok voltak, mint egy befagyott tó tükre. Boka még így is szerette volna, ha beszakad alatta a jég. – Az ember mindig ezt mondja, ha többet is csinált, mint beszélgetett. A Cselének volt egy barátja, aki...

– De nem, nem érted! – szakította félbe Boka, pedig általában előbb meghalt volna, minthogy valakit félbeszakítson. – Ernő, nem érted, a Geréb tényleg csak beszélgetni volt, van ez a programja, amit csinál, az Eduárd beszélte rá, hogy a múltjából mindenkivel tisztázza a dolgokat, és...

– Számít ez? – Nemecsek leginkább csak fáradtnak tűnt.

– Én azt hittem...

– Mik vagyunk mi egymásnak, János? Hm? – Nemecsek úgy nézett rá, hogy Boka legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Nem tudta, hogy így is ki lehet ejteni a nevét, ilyen hidegen, mintha acélt ütne az ember. – Egyszer lefeküdtünk, ennyi. Valaki mindennap lefekszik valakivel, aztán megbánja másnap reggel.

– Megbántad? – Boka úgy érezte magát, mintha futóhomokba ragadt volna, mintha a körmeivel hasztalanul kaparná a sarat, de az egyre csak nyelné magába.

– Nem ez a lényeg. – Nemecsek a szeme sarkából pillantott rá. Még Bokára nézni sem volt hajlandó. – Attól, hogy egyszer szexeltünk, még nem vagyunk egymásnak semmik.

– Akkor miért jöttél oda aznap?! Miért rohantál el?! – csattant fel Boka. – Mit akartál tőlem, ha nem vagyunk semmik?!

Nemecsek nem nézett rá, a keze megfeszült a szék háttámláján, elfehéredtek az ujjpercei.

– Mert hülye vagyok.

– Nem, Ernő, én...

– Boka! – Kicsapódott az ajtó, és Geréb rontott be rajta, ölelésre tárt karral. – Visszajöttem! – A tekintete Nemecsekre esett. Élesen beszívta a levegőt. – A kurva életbe.

– Bocs – mondta Nemecsek szárazon –, nem akarok zavarni. Elmegyek, iszok egy kávét, addig rendezzétek le, hogy dolgozni tudjunk. – Mielőtt Boka utána szólhatott volna, az ajtó már becsapódott mögötte, és ő kettesben maradt Gerébbel.

– Ezt miért kellett?! – dörrent rá Gerébre.

– Faszom. – Geréb megdörzsölte az arcát. – Nem akartam, csak a Csele...

– Telebeszélte a fejét minden szarral! – Boka belerúgott a székbe, ami hangos csattanással felborult. – Azt mondta neki, hogy hazudok, hogy minden férfi hazudik, hogy nem vagyok túl rajtad, hogy lefeküdni valakivel nem is olyan nagy dolog, mert azt hiszi, valami filmben élünk, azt hiszi, mind csak elbaszott sztereotípiák vagyunk, azt hiszi...

– Jól vagy? – Geréb úgy nézett rá, mintha Boka elvesztette volna az eszét. Talán így is volt, Boka mindenesetre úgy érezte, képes lenne leprodukálni egy olyan dührohamot, amiért intézetbe csukják.

– Szerinted úgy nézek ki?!

Geréb hátrált egy lépést, még a kezét is felemelte, mintha Boka megüthette volna őt.

– Mi lenne, ha vennél egy mély levegőt? Eduárd azt mondja...

– Nem érdekelnek az Eduárd faszságai!

Geréb az utóbbi időben minden idejét Eduárddal töltötte, elkezdett jógázni és nyugtató teákat iszogatni szabadidejében. Boka abban a pillanatban már ezért is megtépte volna, mert a Geréb nem Geréb volt többé, nem az ő hangos, lángoló Gerébje, hanem valami idegen, aki hétvégenként ötvenesekkel járt teaházakba.

– És mi lesz, ha a Nemecsek meglát így?! – csattant fel Geréb a régi tüzének maradékával. – Mi lesz, ha rájön, hogy nem vagy normális, és megijed tőled?!

Boka feltépte az ablakot, és kihajolt rajta, zihálva megtámaszkodott az ablakpárkányon. Eddig csak három alkalommal kapott ehhez hasonló dührohamot: mikor az angliai csereévében ellopták az útlevelét, mikor megbuktatták Arisztotelész Poétikájából, és mikor az anyját elütötte egy autó. Mikor úgy csúszott ki a kezéből az irányítás, ahogy homokszemek peregnek ki az ember összezárt markából, mikor a legszívesebben addig üvöltött volna, amíg minden helyre nem jön, mikor elmosódtak az ok-okozati összefüggések, élete börtönének rácsai.

– Különben meg nem hagyhatom, hogy a Cselét szidd – mondta Geréb. – Nekem adta a helyét, most már meg kell védenem, bármit is csinál.

Boka összeszorította a szemét, de Geréb csak nem fogta be a száját.

– Nemecsek egyébként felnőtt ember. El tudja magának dönteni, szeretne-e veled járni.

– Szeretne. Tudom, hogy szeretne – mormolta Boka, és azt kívánta, bárcsak elhinné.

– Ha így lenne, most nem picsognál itt, mint akinek elment az esze.

– Fogd be. – Geréb úgy hangzott, mint Boka belső hangja, az a hang, amit annyira gyűlölt, és aminek az ítéletétől úgy rettegett. De talán igaza volt: talán Nemecsek mégsem akarta őt. Hiszen már az elején látni lehetett, hogy Boka nem normális.

– Én nem akarom ezt csinálni, Dezső – motyogta. – Nem bírom ezt csinálni.

– Jól van már – morogta Geréb. Mikor a férfi mellé lépett, Boka a vállának döntötte a homlokát, Geréb pedig kedvetlenül megveregette a vállát. – Jól van már, majd találsz valaki mást.

– Csak ne beszélj – sóhajtotta Boka. – Olyan elviselhető vagy, mikor nem beszélsz.

Geréb tovább lapogatta a vállát, Boka szinte látta maga előtt az arcára fagyott mogorva grimaszt, ami azt üzente, szívesen lenne bárhol máshol, mint itt. Boka is jobban szeretett volna Nemecsekben elbújni, de Geréb ismerős volt, Gerébet megszokta, és akár akarta, akár nem, Geréb vállára dőlve lassan elcsitult a szíve.

Kopogtattak. Nemecsek még a torkát is megköszörülte, mikor belépett, az arca piros volt. Biztos kint járt a hidegben.

– Akkor elkezdhetjük a próbát? – Mosolyogva pillantott egyik férfiról a másikra, és ahogy Boka nézte, a tekintetében nem tudott felfedezni semmi hamisat. Talán Nemecsek tényleg nem akart tőle egy éjszakánál többet.