Először is szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvas, és külön köszönöm a sok kedves kommentet, amire ha nem is mindig válaszolok, de mindegyiket elolvasom és mindegyiknek örülök. Szóval, köszönöm és jó olvasást a fejezethez. :)

Kulcs fordult a zárban, és Csele felkönyökölt a kanapén, úgy figyelte, hátha Nemecsek jött vissza, de az ajtóban csak Csónakos állt, egyik ujján pörgetve Cseléék lakásának kulcsát.

– Szevasz, papuskám.

Csele visszahanyatlott a párnái közé.

– Te nem Nemecsek vagy – morogta, mire Csónakos megvonta a vállát.

– Bocs. Nemecsek csak egy van. – Körbepillantott az elsötétített szobában, kutató pillantása elsuhant a mosogatóban halmozódó edényeken és a morzsákkal borított asztalon, majd megállapodott Cselén.

– Mit akarsz? – mordult rá Csele.

– Úgy nézel ki, mint egy vámpír. – Csónakos kis gondolkodás után hozzátette: – A kevésbé szexi fajta.

– Tűnj el! – köpte Csele. – Ha csak azért jöttél, hogy sértegess, tűnj el!

– És ha nem azért jöttem?

– Csak menj már! – Csele felkönyökölt, majdnem legurult a kanapéról a mozdulat hevességétől. – Takarodj!

Majd Nemecsek kimagyarázza. Majd Nemecsek elsimítja, akárkit is bánt meg, amíg ebben a konstans, lüktető fájdalomban él, Csele szinte hallotta csitító hangját: „Hiszen a Csele ilyen, nem szabad rá haragudni..." Csele maga is tudta, hogy milyen, mint az állat, amely csapdába kerülve saját lábát rágja le a szabadulásért, valami folyton tépte és kínozta odabent, amíg végül szinte veszettül mart ő is bárkibe, aki közel jött, csak ne ő legyen az egyetlen, akinek fáj. Csónakos mégis felé lépett.

Leguggolt mellé, ujjait összefonta, úgy figyelte őt.

– Bocsáss meg.

– Tessék? – Cseléből döbbent sóhajként szaladt ki a szó.

– Az én hibám az egész. – Csónakos tekintete Csele dagadt, rögzítőbe börtönzött térdére vándorolt. – Elejtettelek, és emiatt...

– Nem! – Csele megpróbált felülni, helyrehozni a tévedést, mert nem hagyhatta, hogy Csónakos azt higgye, ő tette tönkre Cselét, mikor Csónakos soha nem volt más, csak kedves hozzá, de haszontalan lába csak megsajdult, és nem engedelmeskedett. – Nem, nem, nem érted! – Csónakos a vállánál fogva visszanyomta, Csele pedig szuszogva felnézett rá. – Nem érted. Ha te nem ejtesz el, történik más.

Csónakos úgy tudott nézni, hogy abba beleszakadt a szív. Csele egésze, a gerincének veleje reszketett, de a keze biztos volt, mikor kinyúlt, és megsimította a férfi arcát.

– Nem a te hibád volt. – Nehezen jöttek a szavak, nehezen jött még a lélegzet is. – Hanem az enyém. – Csele lehunyta a szemét, el akart húzódni, de Csónakos elkapta a kezét. Csele halkan nyelt. – Öt éve, az EB-n... elejtettem Mónit. Éppen előtte látott csókolózni egy másik versenyzővel, és tánc közben... nem tudtam másra gondolni. Nem koncentráltam, és az emelésnél rosszul léptem, elejtettem Mónit, és miközben próbáltam elkapni... – A térde felé intett. – Hülyén estem.

Csónakos még mindig csak nézte őt, végtelenül, kiismerhetetlenül, és Csele mellkasában újra felzúgott a harag. Mit akart itt Csónakos?! Kinevetni őt? Viccet csinálni a fájdalmából?!

– Most már elmehetsz. Elmondtam mindent, amit tudni akartál.

– Kemény vagy, Csabika. – Csónakos mosolygott. – Hiszen még csak most jöttem.

– Nem kellett volna.

Csónakos felállt, körbejárkált a szobában, kipillantott a redőny résein át. Csele türelmetlenül figyelte.

– Mész már?

– Te, Csabika – fordult meg a sarkán Csónakos vigyorogva. A kezét zsebre dugta, és a levegőbe szimatolt. – Te mikor fürödtél meg utoljára?

Csele hozzávágott egy párnát.

– Tűnj el innen!

– Csak mondom.

Csele összefonta maga előtt két karját.

– Nem olyan könnyű fürdeni, amikor lábra sem tudsz állni.

– És a Nemecsek nem segít?

Csele elfordította a fejét, makacsul a bejárati ajtóra bámult, hátha Csónakos veszi az adást.

– Most már nincsen Nemecsek – morogta. Most már nem volt senki, elmart maga mellől mindenkit, és többé nem volt, akibe beletépjen, csak önmaga.

Csónakos most az asztalon heverő morzsákat ropogtatta az ujjbegyei közt, a körmeivel széttört egyet-egyet.

– Miért nem mész már?! – dörrent rá Csele.

Csónakos a vállát vonogatta.

– Ha akarod, segíthetek – emelte fel a fejét aztán.

– Fürdeni? – meredt rá Csele.

Csónakos megvonta a vállát.

– Akár.

Bosszantóan közönyösnek tűnt, mintha nem is érdekelte volna, hogy meztelenül láthatná Cselét. Nem illett ilyenkor legalább elpirulni vagy lelkesedni egy kicsit?

– Felesleges – csúszott lejjebb a kanapén Csele. – Úgysem hagyom el többé ezt a házat.

– És a műtéteddel mi lesz, papuskám? – vigyorodott el Csónakos. – Oda sem fürdesz meg, és majd úgy kell levágni rólad a rádizzadt ruháidat? – A kezével mutatta is, fintorgott is hozzá, hogy a nővérek arcát utánozza. – És a folyosón majd egy toxikus betegről suttognak majd, akinek a szagától rosszul lett a főorvos, és bekerülsz mindenféle top tízes videókba is, meg...

– Jól van! – szakította félbe Csele, mielőtt igazán belelendülhetett volna a bábozásba. – Jól van. Segíts fel!

Csónakos már mellette is volt, átfogta a derekát, és úgy segítette fájdalmas lépésről fájdalmas lépésre a fürdőszoba felé.

– Csak arra kellesz, hogy támaszkodjak – mordult rá Csele, mikor Csónakos érintése a bőrén elviselhetetlen lett –, arra meg egy szék is jó! Inkább egy széket kellett volna hoznom, azzal jobban jártam volna!

– Talán. – Csónakos elengedte Cselét, és Csele arra gondolt, most, most végre sikerült elüldöznie, de Csónakos csak megnyitotta a vízcsapot.

– Felesleges vagy – szólalt meg Csele rekedten. – Még táncolni sem tudsz rendesen, nem értem, mit keresel itt! Hallod?! Nem akarlak itt! Inkább hozok egy széket, csak tűnj el! Mi a fenéért vagy itt, amikor... – A mellkasa zihálva elfulladt, mikor Csónakos a férfi derekára simította a két tenyerét, felfelé görgette a pólóját. – ...amikor... amikor én nem...

Csónakos puha érintése nyomán elsimult odabent a kínzó, szaggató fájdalom. Mintha álomban járna, Csele úgy felelt minden mozdulatára, engedelmesen felemelte a karját.

– Én nem... Nem... – Hol volt, ami úgy tépte eddig? Ami úgy feszítette a mellkasát? Mi volt Csele nélküle?

Csónakos letérdelt elé, lesegítette róla az alsónadrágját, csatolni kezdte Csele rögzítőjét.

– Menj el... – suttogta Csele. – Menj el... Hagyj békén...

Hiszen olyan csúnya volt belül, olyan rothadt és fekete, de Csónakos mégis úgy érintette, mintha Csele lett volna a legtökéletesebb dolog az egész világon, valami törékeny és értékes. Megrázkódott, mintha a szívét tépnék, úgy szakadt fel belőle a zokogás, ahogy a fürdővízbe csúszott.

Csónakos a kád mellett guggolt, a keze Csele arcára simult, és Csele úgy bömbölt, mint egy gyerek, elrejtette az arcát Csónakos tenyerében. Hiszen annyi mindenkit bántott, annyi mindenkibe belemart, még Nemecseket is elüldözte, ahogy annak idején Mónit is, és kegyetlen volt, és szívtelen, de Csónakos csak ült vele, csak nézte őt, mintha Csele minden szörnyűségével együtt elfért volna a tekintetében.

Lassan, könnycseppről könnycseppre elszivárgott a fájdalom, amíg Cselében nem maradt más, csak valami mélységes kimerültség. Mintha a tagjait ólomból öntötték volna, úgy süllyedt mélyebbre a fürdővízbe.

– Csabika – szólalt meg Csónakos halkan.

– Hm?

– Megmossam a hajad?

– Mhm.

Csónakos puha ujjakkal a hajába túrt, eldörzsölte benne a sampont, Csele pedig lehunyta a szemét, ellazult Csónakos keze alatt. Körülötte eltompult a világ, csak Csónakos érintése maradt, és a csobogó víz, ami selymesen végigfutott a homlokán, mikor Csónakos leöblítette a haját. Néhány csepp leszaladt az arcán, lecsöppent az orra hegyéről, megrekedt az ajkai között, és Csónakos elsimogatta őket az ujjával. Csele kinyitotta a szemét.

Csónakos őt nézte, a szeme végtelen-sötét, és Csele arra gondolt, milyen lenne most megcsókolni, ebben a felfüggesztett, tökéletes pillanatban.

– Kiszállsz? – kérdezte Csónakos, mély hangja rezonált Csele bordái között.

– Ühüm.

Csónakos felsegítette, az ágyához támogatta, még a pizsamáját is segített felvenni. Tisztán és felöltözve Csele elterült az ágyán. Mikor Csónakos fel akart állni, elkapta a kezét.

– Ne menj.

Csónakos lenézett rá, és Csele a hüvelykujjával megsimította a férfi ujjperceit.

– Maradj.

Ne engedd vissza azt a kínt.

Csónakos befeküdt mellé az ágyba, átkarolta Csele derekát. Csele le-lecsukódó szemmel simogatta a férfi csuklóját, érezte a nyakában Csónakos egyenletes, megnyugtató lélegzetét. A fájdalom, ha fel is zsongott, elcsitult, mikor Csónakos ujjbegyei kitapintották a helyet a szíve fölött.

– Na-na, Csabika – dörmögte a férfi –, nem marcangolunk.

Csele lehunyta a szemét. Így aludt el, Csónakosba merülve, a férfi szívverésével a sajátja mellett.

Mikor felébredt, Csónakos még mindig ott feküdt mellette, a karját átvetette Csele derekán, úgy ölelte, miközben Csele párnájába nyáladzott. Csele elfintorodott, kisimította Csónakos haját a szeméből. A férfi fiatalabbnak tűnt így, szinte már gondtalannak.

– Andris – suttogta, és a név különös ízt hagyott a szájában, olyan ritkán ejtette ki. – Andris.

Csónakos kinyitotta a szemét, a szája zavartan elnyílt, mintha megijedt volna Csele közelségétől, az érintésétől a homlokán. Csele elhúzta a kezét. Csónakos ujjai megrándultak, mintha közelebb akarta volna őt húzni, majd a karjai lassan lefoszlottak Cseléről.

– Na, mi a helyzet, papuskám? – A hátára gördült, nyújtózkodott. Csele nem bánta volna, ha máskor is így nyújtózkodik mellette. Mindennap. Élete végéig.

– Jól aludtál? – kérdezte, és legszívesebben megkövezte volna magát ezért az érzelgősségért.

Csónakos megvonta a vállát.

– Elég fasza ágyad van.

Csele elmosolyodott.

– Köszönöm. – Szerette volna elrejteni a szóban az egész estét, minden érintést, minden csöndes szót, és Csónakos megérthette, mert bólintott.

– Mennyi az idő? – Felkönyökölve körbepillantott. – Edzésem lesz...

Már kikelt volna az ágyból, mikor Csele megfogta a kezét. Összefűzte az ujjaikat.

– Visszajössz?

Csónakos halkan nyelt, fel-alá szánkázott az ádámcsutkája.

– Mikor?

– Amikor szeretnél. Ha... – Csele habozott. – Ha szeretnél.

Csónakos elvigyorodott.

– Tudod, papuskám, most marhára különlegesnek érzem magam. Tiszta exkluzív VIP.

Csele elnevette magát, napok óta először. Szerette volna magához húzni Csónakost, a válla ívébe rejteni az arcát, és soha el nem ereszteni, de helyette hagyta, hogy Csónakos ujjai kicsúcsússzanak az övéből.

– Jó edzést.

Csónakos megtorpant a küszöbön, visszanézett rá, mintha még mondani akart volna valamit, és Csele elképzelte, ahogy három lépéssel átszeli a szobát, a párnába dönti őt, és megcsókolja, amíg levegőért nem kapkod.

– Kösz – mondta ehelyett Csónakos, és kilépett az ajtón.

Cselének ezután nem maradt más dolga, csak várni. A térdében újra fellüktetett a fájdalom, úgyhogy kikereste a fájdalomcsillapítót az éjjeliszekrénye fiókjából, szárazon lenyelte, majdnem megfulladt rajta, de aztán mégsem. Néhány perc múlva visszafeküdt aludni. Arra ébredt, hogy pisilnie kell, és kikiabált a nappaliba:

– Ernő! – Csak a csönd felelt. – Ernő! – Pedig Nemecseknek már vissza kellett volna érnie. Akkor is, ha haragszik. Akkor is, ha soha többet nem akarja látni Cselét. Vissza kellett volna jönnie, legalább a cuccaiért. Különben hova mehetett?

Bokához – jutott Csele eszébe –, biztosan Bokához ment. Most már együtt voltak, BokaésNemecsek, és a gondolatra nyelnie kellett egyet, bár nem tudta, mit nyel, a nyálat vagy a nyugtalanságot. Hiszen, ha működött, miért ne? Csele sem volt tévedhetetlen. Inkább csak az fájt, hogy addig tépte Nemecseket, amíg Bokáig menekült.

„Na-na, Csabika," jutottak eszébe Csónakos szavai, „nem marcangolunk." Kifújta a levegőt.

Féllábra küzdötte magát, elugrált a mosdóig, mint a verebek, a vécé fölött a vállával támasztotta meg magát, hogy el ne essen, mert ha elesik, onnan már nem tud felállni. Miután végzett, kiugrált a nappaliba, és a kanapéra rogyott, onnan tárcsázta Nemecsek számát. Harmadszorra talán csak felveszi, Csele nem számított jobbra, de arra sem, hogy Nemecsek telefonja felzenéljen ott, a másik szobában.

Mikor Csele elvonszolta magát odáig, a szoba üres volt, de az ajtó mellé támasztva ott állt Csele két mankója még legutóbbról, azokat gyorsan a hóna alá csapta, hogy könnyebb legyen a mászkálás.

Csele most Bokát hívta, hátha ott több szerencséje lesz. Boka második csöngésre vette fel, épp most végzett a színházban, mit szeretett volna tőle a Csele?

– Hol van a Nemecsek? – mondta Csele, mintha Boka legalábbis elrabolta volna a férfit. Pedig itt legfeljebb elüldözésről lehetett szó, az is Csele részéről.

– Nem tudom – felelte Boka. – Feltételezem, dolgozik. Nemsokára megyek a stúdióba, majd megmondom neki, hogy kerested. Átadjak neki valami üzenetet? – kérdezte empatikusan, mintha legalábbis telefonon keresztül is megérezte volna, Csele milyen szörnyűségeket mondott.

Csele a hüvelykujja begyére harapott.

– Nem kell, majd... majd elmondom neki én. – Mert Nemecseknek vissza kellett jönnie egyszer. Nem maradhatott örökké távol, még a telefonja is itt volt. Úgy rohant el előző este, mintha Csele legalábbis belerúgott volna, és most már ő is látta, hogy ez történt, belerúgott abba, aki a legjobb volt közülük, a legkedvesebb, a legérdemesebb.

„Nem marcangolunk," hangzott fel benne újra Csónakos hangján, megnyugtatón, mint egy simogatás. Csele fellélegzett.

Boka majd hívja, mikor találkozik Nemecsekkel, addig csak várni kell, csak várni, tengernyi idő van a napban, még így is, délután kettőkor. Addig Csele nyugtalanul forgatta a kezében a telefonját, bocsánatkérő üzenetet fogalmazott Kolnaynak, hiszen megígérte, pontosabban Nemecsek ígérte meg, de senki sem ismerte Cselét olyan jól, mint Nemecsek.

Mikor úrrá lett rajta a nyugtalanság, újra felduruzsoltak a fülében Csónakos szavai, és arra gondolt, hátha Csónakos már befejezte az edzést, talán már úton van hozzá, és nemsokára meg is érkezik, és mikor Csele most felhívja, azt mondja majd, „itt vagyok", és felzendül a kapucsengő. Ám mielőtt felhívhatta volna Csónakost, Boka kereste.

– Nem jött be dolgozni – mondta, a hangjában alig leplezett feszültség. – Ernő. Nemecsek, nem jött be dolgozni, és senkinek nem szólt egy szót sem.

Valami baj történt. Valami baj történt, és Nemecsek eltűnt, elrabolták vagy meghalt, elütötte a villamos, és Csele torkában felfelé tülekedett a rosszullét.

– Ne essünk pánikba – mondta Boka, de Csele már alig hallotta, alig hallott bármit a fülében doboló véren túl. – Megkérdezem Kolnayt és Barabást, ők látták-e ma, te pedig... Megvan neked a szülei telefonszáma?

Csele csak hümmögött, minden tagja nehéz a félelemtől.

– Hívd fel őket, rendben? Talán csak hazament.

Igaz. Igaz, talán csak hazament, Nemecsek néha meglátogatta a szüleit, Nemecsek szerette a szüleit, Csele néha elfelejtette, hogy vannak ilyen emberek is, Bokának igaza volt, milyen jó, hogy Boka volt nekik. Boka majd megold mindent, hiszen ő volt Boka János, a színész, a leghíresebb, a legokosabb mind közül. Aztán Boka azt mondta:

– Elég zaklatottnak tűnt tegnap este...

– Tessék?! – csattant fel Csele. – Nálad volt tegnap este, és te hagytad elmenni?! Amikor te is láttad, hogy zaklatott?!

Boka a torkát köszörülte.

– A helyzet meglehetősen kényes volt...

– Mi a faszt csináltál?!

Boka sértődöttnek hangzott.

– Én, kérlek, igazán nem csináltam semmit, a kapucsengőt sem hallottam, a Geréb nyitott neki ajtót, és...

– Mit keresett nálad a Geréb?!

– Bizalmasan szeretett volna velem beszélni, nem tudtam, hogy ez ilyen nagy probléma, hogy Nemecsek megsértődik rajta. Úgy elrohant, mikor utána mentem, már nem is találtam, próbáltam telefonon elérni, de nem vette fel, feltételeztem... – Boka elhalkult. – Feltételeztem, nem akar látni többet. De nem értem...

– Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted?!

– Én...

– Odamegyek! – Csele félkézzel próbálta felküzdeni magát a kanapéról. – Odamegyek, és agyonverlek a járókeretemmel, te szerencsétlen, te...

– Inkább hívd fel a szüleit! – Csele torkában bennrekedt a hang. Boka János felemelte a hangját. – Mi a fontosabb, hogy megtaláljuk Ernőt, vagy hogy te kitölthesd rajtam a dühödet?!

Csele motyogott valamit, maga sem tudta, hogy mit. Úgy érezte magát, mint mikor hatéves korában teniszezés közben betörte a szomszédnéni fürdőszobaablakát, és mikor megpróbálta eltüntetni a nyomokat, az apja úgy leteremtette, hogy még három napig érezte utána a szavainak súlyát.

– Na, látod – mondta Boka. Csele még mindig úgy érezte, mintha az apjával beszélne, és szeretett volna a föld alá süllyedni. Boka folytatta. – Tehát én beszélek Kolnayval és Barabással, te pedig beszélj Nemecsek szüleivel. Ernő valószínűleg velük van, de ha mégsem, hívd fel Csónakost is, és megbeszéljük, hogyan tovább.

– Igen – motyogta Csele, de Boka már letette.

Csele tárcsázta Nemecsekék otthoni számát, Nemecsekné vette fel. Éppen gyerekkönyv fordításainak egyikén dolgozhatott, mert angolul szólt bele, a hangja elrévedő.

– Jó napot kívánok, Ernő otthon van? – vágott a közepébe Csele. – A Csele vagyok amúgy, Csele Csaba.

– Csabikám! – Nemecsekné hangja felvidult. – De régen hallottam felőled! Hogy van a térded, nagyon fáj?

– Igen... Nem, én... Tessék mondani, ott van az Ernő?

– Az Ernő? – csodálkozott Nemecsekné. – Nem ért még haza?

Csele eltartotta a fülétől a mobilját, megnézte az időt: délután három óra volt.

– Nem.

– Nahát, akkor biztosan dolgozik – mondta Nemecsekné. – Hazajött ma hajnalban, beesett az ágyába, aztán felkelt tizenkettőkor, megebédelt, és elment. Elég zaklatottnak tűnt, kérdeztem is, hogy mi történt, de nem mondott semmit, gondoltam, majd megbeszélitek.

– Igen – suttogta Csele. – Köszönöm.

Ezek szerint Nemecseknének fogalma sem volt róla, hogy ő üldözte el a fiát. Csele szeretett volna öt perc szünetet tartani, hogy összeomolhasson, de nem lehetett. Nemecsekné már letenni készült, mikor Csele még közbeszúrta:

– Ha esetleg... Ha esetleg Ernő megint hazamegy... Fel tetszene hívni?

– Persze, Csabikám, hogyne... De mondd csak, valami baj van? – kérdezte Nemecsekné gyanakvón.

Csele halkan nyelt. Nem akarta feleslegesen aggasztani a nőt.

– Egyáltalán nem, csak... – Nem volt rossz hazug, most mégsem jött semmi hihető a nyelvére. Elvégre Nemecsek mindent elmondott neki, tudnia kellett volna, merre jár a férfi a nap huszonnégy órájában. – Csak Ernő munkahelye most közelebb van önökhöz...

Ez, úgy tűnt, kielégítette a nőt, mert nem kérdezett többet, de azért Csele lelkére kötötte, ha bármi baj van, elmondja nekik. Csele szentül fogadta, hogy nincs baj, és miután letette, percekig csak remegő kézzel szorította magához a telefonját.

Aztán felhívta Csónakost.

– Szükségem van rád – szólt a telefonba köszönés helyett.

Csónakos egy darabig hallgatott.

– Mi történt? – kérdezte végül. – Odamenjek?

– A Nemecsek... A Nemecsek eltűnt, Boka sem tudja, hol van, vagyis nála volt előző nap, de az a hülye elüldözte, nem mintha én nem üldöztem volna el, de dolgozni sem ment be, és a szüleinél sincs, nem tudom, hol van, szükségem van rád, keresd meg, én...

– Csabika – szakította félbe Csónakos. – Mély levegő. – A hangjában a katasztrófa ellenére mosoly bujkált.

Csele szeretett volna ráförmedni Csónakosra, de csak suttogásra futotta.

– Nem a légzésemmel van a baj.

– Tudom. De Nemecsek felnőtt ember, nem tudom, mit kellene csinálnom. – Legalább Csónakos végre megkomolyodott.

– Gyere ide! – kérte Csele. – Segíts kimennem a házból, én tudom, hova szeret járni, megkeresem, csak... segíts!

– Húsz perc és ott leszek.

Azzal Csónakos letette. Csele közben újra Bokát hívta, kiderült, hogy se Kolnay, se Barabás nem tudnak Nemecsekről semmit, de mindketten hajlandóak segíteni keresni, ha Csele tudja, merre induljanak. Csele elhadart nekik egy listát Nemecsek kedvenc helyeiről, még a sarki közértet is belevette, mert egyetem alatt Nemecsek szeretett ott tanulni a lépcsőn, be-bemenni egy-egy automatás kávéért, mikor belefájdult a feje a zeneelméletbe.

Alighogy befejezte, megérkezett Csónakos, nem is csöngetett, csak belépett a bejárati ajtón, és Cselét, ahogy a kanapéról a férfira nézett, megcsapta a felismerés.

– Nincs kulcsa! – jajdult fel.

– Mi? – meredt rá Csónakos.

– Nemecseknek, nálad van a kulcsa, nem is tud hazajönni...

– Akkor maradj itt. – Csónakos mintha még örült is volna ennek a szerencsétlen fejleménynek. – Mondd el, hova menjek, és én elmegyek, te pedig maradj itt, és engedd fel, ha hazaér.

– De...

– Amúgy sem tudsz sokat gyalogolni a térdeddel – biccentett a férfi berögzítőzött lábára Csónakos, és Csele visszanyelte a mérgét, és nyugtalanul lüktető szívvel ott maradt a kanapén, úgy várta, mikor jön a Nemecsek, hazajön-e a Nemecsek, amíg az árnyékok megdőltek a falon, és két újabb fájdalomcsillapító múlva a szeme lassan lecsukódott.

Álmában Nemecseknével beszélt telefonon, Nemecsekné szemrehányó hangja visszhangzott a fülében.

– Azt mondtad, vigyázol rá, Csaba. – És tényleg ezt mondta, megígérte annak idején, amikor éppen csak elkezdték az egyetemet, és Nemecsekéket kérlelni kellett, hadd költözzenek össze az Ernővel, Csele megígérte... – Azt mondtad, vigyázol a kisfiamra, és most nézd meg, mi lett belőle!

És Csele tudta, olyan biztosan, ahogy az álmokban szokás tudni, hogy Nemecsek meghalt, nem tudta, hogyan és miért, de tudta, hogy meghalt, és hogy az egész az ő hibája, mert azt mondta neki, „most már te is jó táncosnak tűnhetsz majd", és ez fájt a legjobban, ezek a szavak, úgy, ahogy nyitott sebek fájnak a bőrön. És mikor a szavak nyomán vér kezdett csorogni, Csele felriadt.

A sápadt telihold bevilágított a redőny résein, kékre festette a falakat, és Csele megdörzsölte az arcát. A telefonjára pillantott; tizenegy óra volt, és Csónakos háromszor kereste őt. Nemecsekné egyszer sem, tehát Ernő nem ment haza.

Visszahívta Csónakost.

– Na? – mondta Csónakos, mintha bizony Cselének kellett volna tudni, mi a helyzet.

– Nincs meg? – kérdezte Csele. Mikor megpróbált felkelni a kanapéról, úgy kalimpált, mint kitinpáncélos bogár a hátán.

– Én nem találtam. Boka sem. Biztos nem ment haza?

Csele körbepillantott; a sötétben Nemecseknek nyomát sem látta, a ház csöndes volt, mozdulatlan, a kabátok fekete halmaza az előszobában nem árult el semmit. Nemecseknek amúgy sem volt kulcsa.

– Lemegyek én – mondta –, most már tényleg lemegyek, megkeresem. Csak segíts ki a házból. – Sikerült talpra küzdenie magát, egy fél mankóval a szobája felé ugrált, elhaladt Nemecsek nyitott szobája előtt. Ott megtorpant. Az arca égni kezdett.

– Mi van? – kérdezte Csónakos, megérezve az elmélyülő csendet.

– Ez kínos – motyogta Csele.

– Mi kínos? – Csónakos elvigyorodott. – Megvan, mi? Ott van a szobájában, mi?

– Nincs. Hagyj békén – mordult rá Csele, és letette a telefont. Beljebb sántikált Nemecsek szobájába.

Nemecsek nyakig a takaróba tekerve aludt, a telihold fénye az arcára vetült az ablakon át. Csele mellé telepedett, ahogy tudott, összegömbölyödött az ágyon, úgy figyelte Nemecsek finomívű orrát, sötétbe burkolódzó, lágy szája vonalát. Elpislogta előtörő könnyeit.

Nemecsek, mintha megérezte volna, hogy nézik, kifújta a levegőt.

– Mi van?

Csele megnedvesítette az ajkát.

– Bocsáss meg – lehelte. Nemecsekének támasztotta a homlokát. – Bocsáss meg.

– Most bőgni fogsz, mi? – morogta Nemecsek álmosan. Sosem szerette, ha felébresztették.

Csele bólintott, taknyosan-fulladozva felszökött belőle a nevetés, és Nemecsek nyakába csorogtak a könnyei, ahogy a férfi a tarkójánál fogva magához húzta.

– Jól van már – motyogta. – Nincsen baj. Kérsz még fájdalomcsillapítót a lábadra?

– Hiányoztál – suttogta Csele. – Kerestelek.

– Anyáéknál voltam. Meg sétáltam. – Nemecsek gyengéden simogatta a tarkóját. – Mikor hazajöttem, már aludtál, gondoltam, nem zavarlak.

– De nincs kulcsod...

– Csináltattam még egyet, a lábtörlő alá. Ha a másikat elveszíteném.

– Azt akarod, hogy betörjenek? – Csele szipogott. – Mert ez egyenes út a betöréshez.

– Fogd be. – Nemecsek megenyhülve hozzátette. – Legközelebb elviszem magammal. A másikat hadd tartsa meg a Csónakos. Ha jól tudom, ő az egyetlen, akit még nem rágtál meg és köptél ki.

Csele közelebb fészkelődött.

– Nem gondoltam komolyan. Amit neked mondtam, nem gondoltam komolyan. Ugye, tudod?

Nemecsek hallgatott.

– Tudom – mondta végül tompán. – Tudom, hogy nem. De attól még fájt.

Csele átölelte a férfit, a karjába gyűjtötte, és Nemecsek ellazult mellette.

– Jó táncos vagy – suttogta a férfi hajába Csele. – Nagyon jó táncos, kitartó, igyekvő, a legjobb ebben a műsorban, és meg fogod nyerni, csak ne dobd el magadtól. Se miattam, se senki miatt. Táncold végig. A kedvemért. Helyettem is.

Nemecsek bólintott, a homloka Csele kulcscsontjának súrlódott.

– Kérlek – mormolta Csele, bár már nem tudta, miért könyörög. – Kérlek.

– Már mondtam, hogy nem haragszom – mondta Nemecsek Csele mellkasába, mert jobban ismerte Cselét, mint Csele önmagát. – Nem törtél össze, vagy ilyesmi, nem haragszom.

– Akkor jó – sóhajtotta Csele, de csak szorította magához Nemecseket, mintha a férfi bármelyik pillanatban eltűnhetett volna a karjai közül. Nemecsek mély sóhajjal megadta magát, aludni készülődött, mikor Csele megszólalt.

– Nem voltál ma dolgozni.

Nemecsek megfeszült.

– Boka mondta?

– Ühüm. Aggódott miattad.

Nemecsek egy darabig hallgatott.

– Gyáva szar vagyok – suttogta végül. – És hülye is. Egy gyáva, hülye szar.

– Na – mondta Csele csitítón.

– Nem volt erőm találkozni vele. Nem akartam a szemébe nézni, amikor én, hülye, azt hittem, hogy köztünk... – Nemecsek elhallgatott. – Igazad volt – mondta aztán. – És ez így nagyon szar lesz. Csak... – Mélyet sóhajtott. – Csak unom már, hogy nekem soha semmi nem jön össze.

– Majd összejön. Lesz valaki más, valaki jobb... Lehetőleg nem kolléga! – sietett hozzátenni Csele. – És vele majd összejön. A Geréb meg megrohadhat, nézheti, ahogy majd másnak adom a helyemet, és...

Nemecsek megrázta a fejét. Ő is ott volt, mikor a producerek felhívták Cselét, hogy jobbulást kívánjanak, és hivatalosan kirúgják a műsorból. Annyi engedményt legalább adtak, hogy Csele maga választhatta meg, kit hívjanak vissza a helyére, akivel kitölthetik a műsoridőt. Csele azért a tisztesség kedvéért rájuk csapta a telefont.

– Ne – mondta Nemecsek.

– Mit ne?

– Ne zárd ki emiatt a Gerébet. Tudod, hogy jó táncos. Nem lenne helyes.

– De...

Nemecsek elvigyorodott.

– Mióta hagyod, hogy az érzelmeid befolyásolják a munkádat?

– Utállak – morogta Csele, és szorosabban ölelte magához Nemecseket, aki a legjobb volt közöttük.

Nemecsek megsimogatta Csele hátát.

– Tudom.