– Én kopogok, te beszélsz?

– Miért nem inkább én kopogok, és te beszélsz?!

– Te régebb óta ismered a Cselét.

– És?!

– Na, jó – fújta ki a levegőt Barabás –, mi lenne, ha én kopognék, és te beszélnél?

– Most át akartál verni?! – csattant fel Kolnay. – Azt hiszed, bármire igent mondok, csak hangsúlyozni kell?!

– Megpróbáltam.

– Oké, a lényeg, hogy eldöntsük, ki fog beszélni. Nem állhatunk itt örökké. Cselének most valaki olyanra van szüksége, aki nyugodt és megértő, aki vigaszt nyújthat neki ezekben a nehéz időkben...

– Ezért nem is értem, miért veled jöttem.

– Mert te olyan marha érzékeny vagy, mi? – forgatta a szemét Kolnay. – Mert nem te röhögtél húsz percig azon a mémen, amin a kanálon levő hörcsögöt valaki megeszi.

– Kuss már, azon te is nevettél!

– De én csak öt percig!

– Az épp elég!

Csapódó fém zaja riasztotta fel őket a veszekedésből, épp időben néztek fel, hogy lássák, amint Nemecsekék ablakában lehúzzák a redőnyt. Kis csönd után Barabás szólalt meg először.

– Te, Pali. Szerintem ezek nem akarják, hogy jöjjünk.

– Téged talán nem akarnak, de engem mindenki szeret. – Ezzel Kolnay rátehénkedett a csengőre, nehogy valaki azt mondhassa, nem volt tökösebb a Barabásnál. A felrecsegő kaputelefonba Nemecsek szólt bele, csöndes, hezitáló volt a hangja.

– Nem hiszem, hogy most alkalmas...

– Csak öt percre jöttünk – mondta Kolnay, igyekezve felvenni a legkenetteljesebb hangját. Két szó között azon kapta magát, hogy meghajtja a hátát, és úgy dörzsöli a kezét, mint egy rajzfilm gonosz, ezért inkább gyorsan felegyenesedett. – Csak mondani valami vigasztalót, tudod, valami optimistát, vállat veregetni, ilyesmi. – Hirtelen ötletként hozzátette: – Virágot is hoztunk!

– Mi? – nyögte félhangosan Barabás. – Nem is hoztunk virágot.

– Ezért sprinteljél el nagyon gyorsan a virágboltba – sziszegte hátra Kolnay, mielőtt visszahajolt a kaputelefonhoz. – Jók leszünk, ígérem.

– Nem, tényleg, most...

– Húzzatok innen! – ordította Csele. Nem lehetett a kaputelefon mellett, a hangja távolról szólt, mégis elég hangosan ahhoz, hogy Kolnay megsértődjön rajta.

– Mi az, hogy húzzunk el, ide jövünk tiszta jószándékból, hogy megnézzük, hogy van, erre van pofája elküldeni a picsába?! Majd mindjárt felmegyek, és megmondom neki, hova dugja a...!

– Ernő, fogj vissza, mielőtt lemegyek és megölöm! – visszhangzott Csele hangja a kaputelefonból. – Fogj le, Ernő!

– Várjatok, egy perc... Mindjárt... Maradjatok... – A kaputelefon kattant, és Nemecsek elkínzott hangja elnémult. Pár perc múlva kilökte a bejárati ajtót, és kilépett az utcára, mély sóhajjal a kapunak dőlt. Olyan nyúzottnak tűnt, hogy Kolnay majdnem megsajnálta.

– Túszul ejtett, Ernő? – kérdezte empatikusan.

– Mi? – Nemecsek csodálkozva pillantott rá. – Nem!

– Stockholm szindrómás – suttogta Barabás Kolnay fülébe, mire Kolnay csak bólintani tudott.

– Ha szeretnéd, hogy kimenekítsünk, csak szólj – szorította meg Nemecsek vállát. – Alhatsz nálam vagy a Barabásnál is, ha kell.

– Mi? Én ilyet nem mondtam, ne rendelkezzél a lakásommal – háborodott fel Barabás, de Kolnay rátaposott a lábára.

– Ne most legyél érzéketlen, látod, hogy krízis van!

– De semmi ilyesmiről nincs szó – tolta el magától Kolnay kezét Nemecsek –, Csele nem ejtett túszul, csak... Tudod, milyen. Mindenkivel összeveszik, aztán megbánja, egy ezresbe fogadok, hogy a nap végére kapni fogsz tőle egy bocsánatkérő sms-t.

– Veled kibékült már? – kérdezte Barabás.

Nemecsek szája széle lefelé görbült.

– Nem. De csak idő kérdése.

Kolnay és Barabás összenéztek. Kolnay nem hitte volna, hogy a Barabás elég okos hozzá, hogy rájöjjön, ez csak önámítás Nemecsek részéről. Ha Csele még ennyi idő után is képes volt haragudni Nemecsekre, arra, akivel megosztotta az egyszem agysejtjét is, és akivel vacsora közben valószínűleg szájból szájba passzolgatták az ennivalót, szinte biztos volt, hogy a két férfi között valami véglegesen és javíthatatlanul eltörött.

– És amúgy hogy van?

– Tényleg le tudna jönni, hogy megverje a Kolnayt? – lelkesedett Barabás.

Nemecsek végre elmosolyodott, sápadt, törődött arca megenyhült, de ez is csak egy pillanatig tartott, mielőtt visszatért rá a kétségbeesés.

– Ott vagyunk, ahol két éve, a vécére se tud kimenni egyedül. Műteni is fogják, de azt mondják, ebből már nem tud felépülni teljesen. Táncolni pedig... – Nemecsek elhallgatott, és Kolnay a csontjaiban érezte az iszonyatát. Olyan volt ez, mint egy halálos ítélet.

– Hát majd talál valami mást – mondta Barabás, aki vak volt, süket és idióta, de legalábbis képtelen olvasni a sorok között. – Mi az, ami érdekli? A pénzügy nagyon megy manapság.

– Nem érted – rázta a fejét Nemecsek –, a Csele...

Kolnay indulatosan a szavába vágott.

– Te meg hagyd ott a Youtube-ot, jó?! Hagyd ott az e-sportot meg a Youtube-ot, és menjél te pénzügybe, Barabás! Akkor megérted, hogy milyen!

– Most is értem – morogta Barabás visszavonulót fújva –, mind megszállottak vagytok.

– A Csele biztosan – dünnyögte Nemecsek. – Azt meséltem, mikor a másodéves vizsgájára harminckilenc fokos lázzal ment be, és utána nekem kellett felkapargatnom a földről, meg bujkálni vele Rácz elől, amíg végre prezentálható állapotban volt? Tuti, nem meséltem.

Egy darabig hallgattak. Kolnay azon gondolkozott, ő mihez kezdene Csele helyében. Biztos, hogy jobban kezelné a helyzetet, találna magának valami mást, amivel foglalkozhat... Ott voltak például a videójátékok. Ha Kolnay megsérült, még mindig lehetett e-sportoló, nem is értette, min pattogott Csele ennyit. Talán azon, hogy ő nem volt Kolnay.

– Akkor nem zavarunk tovább – mondta végre. – Várni fogom azt a bocsánatkérő SMS-t! – kiabálta fel, hogy Csele is hallja. Nemecsek arca megrándult, mintha citromba harapott volna, de nem szólt. – Amúgy meg jobbulást! – tette hozzá Kolnay üvöltve, hogy biztosan meghallják odafent. Nemecsekék ablakában egy rezzenés sem látszott.

Nehéz csendben mentek az utcán, zsebre dugott kézzel, a metrómegálló felé, ahol majd elválnak útjaik. Aztán Barabásnak volt pofája megkérdezni:

– Te mit tennél, ha lesérülnél?

Kolnaynak már a nyelvén volt az e-sport meg a változtatás egyszerűsége, de egyszer az életben, csak egyszer az életben, mikor Barabás olyan nyíltan figyelte őt mélybarna szemeivel, úgy döntött, őszinte lesz magával, úgyhogy megvonta a vállát.

– Nem tudom. – Így is olyan borzongva figyelte Csele tragédiáját, mint egy távoli természeti katasztrófa nyomán a felszálló port. – Összeomlanék, valószínűleg.

– De neked menne, nem? Továbblépni. – Barabás úgy fürkészte őt, mint aki tényleg aggódik érte, vagyis aggódna, hogy ha Kolnaynak baja esne, de mégis meg lenne győződve Kolnay mélységes lelki erejéről, mire Kolnay a vállai közé húzta a nyakát. Nem volt méltó erre a pillantásra, erre az érthetetlen bizalomra.

– Holnap jöjjünk vissza, oké? – dünnyögte. – Hátha a Csele addigra jobban érzi magát.

*

Csónakos széles karcsapásokkal szelte a vizet, fehérré fodrozódott körülötte a kék. Az uszoda neonfényei fel-felcsillantak a felszínen, odakint már sötét volt a város. Csónakos a medence végére ért, a víz alá bukva megpördült, ellökte magát a faltól egy újabb hosszra.

– Azért én sem maradhatok itt örökké.

A hangra felkapta a fejét. Az edző a medence mellé guggolt, a térdén megtámaszkodva figyelte őt. Csónakos a tenyerével megtörölte arcát.

– Azt hittem, már elment.

Az edző elmosolyodott, szépen, szomorúan.

– Ismerem a maga fajtákat. Mikor fáj a szívük, a vízbe menekülnek, és úgy úsznak, mintha kergetnék őket. Ilyenkor a legkönnyebb megsérülni.

Csónakos a vízbe nézett, odalent elmosódón hullámzó lábfejének képére, ahogy tempózott.

– Én nem fogok megsérülni.

– Mindenki ezt mondja.

Csónakos megtámaszkodott a parton, alkarjára fektette az állát, úgy bámulta makacsul az edző gumipapucsos lábfejét, piros tréningnadrágjának felfeslő szárát.

– Láttam a legutóbbi fellépését – mondta az edző. – Nem a maga hibája volt.

– És ha mégis? – Csónakos arra gondolt, ahogy Csele keze kicsúszott a kezéből. Arra a fájdalmas szívdobbanásra, mikor rájött, hogy nem tudja megtartani. Ezerszer megcsinálták azt az emelést, mégis, pont, amikor a legjobban számított, ő cserben hagyta a férfit. – Maga nem tudja, milyen – sziszegte. – Nem tudja, milyen, mikor számítanak magára. Mikor annyi embert kell a felszínen tartania...

– Ne mondja. – Az edző mintha nevetett volna rajta. Csónakos felkapta a fejét. – Azt hiszi, nem tudom, mi az a felelősség?

Csónakos lesütötte a szemét. Nem ezt akarta mondani, nem az edzőnek, akinek egy egész csapatot kellett kézben tartania, és felelni minden hülye kis botlásukért.

– Nem úgy értettem – motyogta. – De mi értelme van, hogyha még azokat sem tudom megvédeni, akiket szeretek?

– Semmi. – Az edző lerúgta a papucsát, és a vízbe lógatta a lábát. A lábkörmeit vörösre lakkozta. – Maga nem szuperhős, nem tud mindenkit megvédeni. Ez így szokott lenni.

Csónakos a hideg csempének koccintotta a homlokát.

– Annyira hülye vagyok – mormolta. Miért beszélgetett egyáltalán az edzővel? Ettől csak rosszabbul érezte magát. Üresre facsarja magát, mint a szivacsot, odaadja mindenét, részt vesz ebben a hülye táncversenyben is, és a végén... A végén nem csak Cselét hagyta cserben, hanem a családját is. Mindenkit, aki számított rá.

– Ez nem jelenti azt, hogy fel kell adni.

Csónakos felemelte a fejét.

– Most mondta, hogy tök felesleges próbálkozni – meredt az edzőre.

– Azt hiszi, az én gyerekeim sosem estek el? Hogy az én fiaim sose sérültek meg?

Csónakos megnyalta az ajkát. Jól tudta, hogy az edző „fiai" kifejezetten gyakran szoktak megsérülni, a kapus Botit éppen a múlthéten szállították kórházba agyrázkódással, mert edzés közben lefejelte a kapufát.

– És?

– És vége lett a világnak? Ugye, hogy nem – mosolyodott el az edző önelégülten. – Akiket szeret, akiket meg akar védeni... Nagy eséllyel ők is szeretik magát. Meg fognak bocsátani. Főleg, hogyha velük marad, miután megtörtént a baj.

– Ez nem olyan egyszerű – meredt a csempére Csónakos szigorúan. Csele egy ideje senkit sem engedett magához, Kolnayt, Barabást, Gerébet, Bokát mind elüldözte, csak Nemecsek maradt mellette, akár egy mártír, éjjel és nappal virrasztott, sajgott, jajgatott vele, Csónakos úgy hallotta.

Miután Csele elesett, Bődöcs Barni műsorszünetet rendelt el, Csónakos pedig betámogatta Cselét a színfalak mögé. A stúdió által helyszínen tartott orvos megvizsgálta a férfit, majd mentőt hívott, de Csónakos oda már nem követhette őt. Csele nővére ment vele. Ahogy besegítette a mentőbe, Csele karja lecsúszott Csónakos válláról, elnyelte a mentő kivilágított, hűvös fémgyomra, Csónakos csak a tekintetét kapta el, ahogy őt nézte, riadt, lázas fájdalommal. Ekkor látták egymást utoljára. Csónakos azóta őrizte magában azt a pillantást.

– Mintha nem is vízilabdázó lenne – csóválta meg a fejét az edző. – Mi lenne, ha egy meccset is ilyen könnyen feladna?

– De ez nem egy meccs.

Az edző a lábával arcon fröcskölte a férfit.

– Látom, még ennyi úszás után is van energiája vitatkozni velem. – A sípjába fújt. – Tizenkét hossz, most, egy-kettő!

Csónakos mosolyogva elrúgta magát a faltól, és elmerült a víz alatt.

Nem gondolta át, hogy fogja meggyőzni Cselét, hogy engedje magához, a medencéből kimászva mégis úgy rohant felé, ahogy egy vonat siklik ki, még a haját sem szárította meg. Rohanó lépteitől visszhangoztak a szűk mellékutcák, azt sem tudta, miért fut, csak futott, hajtotta előre a nyugtalanság, végig az esti fényben úszó járdákon. Aztán megtorpant.

Cseléék házának kapuja kicsapódott, és Nemecsek rontott ki rajta, a kabátját menetközben rántotta magára. Meg sem lepődött, mikor megpillantotta Csónakost, csak elviharzott mellette.

– Én ezt nem bírom tovább! Három napja nem aludtam, egyfolytában sértegetnek, én nem maradok itt tovább! Elköltözöm, hallod?! – kiáltotta el magát a fejét hátradöntve. Csónakos a nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, melyik ablaknak kiabálhat, de Nemecsek már indult is tovább. – Itt a kulcs, menj fel, ha akarsz, nekem már tök mindegy! – Csak annyi időre állt meg, amíg lefeszegette a kulcstartóján lógó lakáskulcsát, Csónakoshoz vágta, azzal robogott tovább, és hamarosan eltűnt az utcasarkon.

Csónakos lenézett a tenyerén pihenő kulcsra, majd felemelte a fejét. A kapualj sötéten tátongott előtte, mintha csak Csele hangulatából szeretett volna ízelítőt adni. Csónakos egy mély lélegzettel átlépte a küszöböt.

*

Nemecseket Boka felé vitték a lábai. Úgy rótta az utcákat, akár az alvajáró, Csele szavai zakatoltak a fejében, minden élesen odavágott vád és panasz. „Túl sós a húsleves, túl hideg a szoba, lecsúszott a takaró, most örülhetsz, Ernő, nem ezt akartad mindig? Most még te is jó táncosnak tűnhetsz..."

Nemecsek gyomra felkavarodott. Elcseppent az utolsó csepp, a bili kiborult, és Nemecsek kénytelen volt belerúgni egy kukába a nyílt utcán, úgy elöntötte a forrongó harag. Hogy ő valaha irigy volt Cselére, hogy valaha rosszat kívánt volna neki, amikor még a versenyt is feladta volna, csak elkísérhesse a férfit a kórházba... De Csele nem hagyta. Az is fájt, hogy Csele nem hagyta.

– Te hülye vagy?! – dörrent Nemecsekre ott a színpadon, mindenki előtt. A körmeit az őt támogató Csónakos vállába vájta, Csónakos arcán látszott, hogy fáj neki, de nem szólt. – Ha visszalépsz a versenytől, orrba váglak. Megütlek, hallod?! Ha most kiszállsz, nem tudom, mit csinálok veled.

És Nemecsek maradt, végigcsinálta a fellépését, mert ráparancsoltak, de most már elég volt. Egy dolog volt adni Csele véleményére, és egy másik teljesen elnyomva élni. Volt egy különbség.

Nemecsek szaporábban szedte a levegőt, mire Boka lakása elé ért. Az ajtó éppen csukódott, egy késői kutyasétáltató érkezett haza, Nemecsek besurrant mögötte. Meglepi Bokát. Megteheti, hiszen Boka és ő... most már összetartoztak. Igaz, Nemecseknek két hete gondolni is alig volt ideje erre az összetartozásra a Geréb által tartott próbák és a Csele kiengesztelésére tett sikertelen kísérletei mellett.

Pedig Bokával lenni még másnap reggel is jó volt, józanon is jó volt, munkába menet is jó volt. Jó lett volna hóvihar, kánikula, jégeső közepén, jó bevásárlás, mosogatás, főzés közben is. Nemecsek a lépcsőn felfelé kaptatva elképzelte magában, milyen lesz majd becsöngetni. Boka ajtót nyit, a szeme elkerekedik, de Nemecsek már bújik hozzá, csókolja, Boka karjai köré fonódnak, és...

A csengőszó felrecsegett az ajtó túloldalán. Nemecsek lélegzete izgalomtól fulladón érkezett, előre-hátra ringott a lábujjain. Kinyílt az ajtó, és...

Nem volt ölelés. Nem volt csók. Nemecsek szája elnyílt, ahogy egy hasonlóan döbbent, kilincsbe kapaszkodó Gerébre meredt.

– Te mit keresel itt?!

Annyira hülye volt, hogy is gondolhatta, hogy ő meg Boka... Hogy Boka túl van Gerében, mikor Gerébnek a specialitása volt ez a hülye szerelmi háromszögezés, az Áts Ferivel is évek óta kerülgették egymást, és most újra Bokával is, biztosan rájöttek, mi történt azon a részeg éjszakán...

– Ernő! – Nemecsek összerezzent, Bokára emelte a tekintetét, aki éppen akkor állt meg Geréb mögött. Vérlázítóan ártatlannak tűnt. – Nem is hallottam a kapucsengőt. Hogy jutottál be?

Nemecsek megcsóválta a fejét, újra Gerébre pillantott.

– Ez nem az, aminek hiszed – sietett leszögezni Geréb, de Nemecseknek nem volt kedve a magyarázkodáshoz.

– Cselének igaza volt – mondta, és rámosolygott Gerébre, szélesen, hogy fájjon.

Azzal sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn, úgy rontott ki a levegőre, mint a fuldokló, meg sem hallotta, ahogy Geréb és Boka a nevét hívták. Semmi szükségük nem volt harmadik kerékre.