Csónakos nyakig ült a szarban. Fogalma sem volt, mikor lépett bele ebbe a forró, bűzölgő kupacba, de mire feleszmélt, már nem tudott kimászni, sőt, talán nem is akart. Ezen gondolkozott, miközben Csele után loholt a sötét éjszakába.

– Most mit rohansz úgy, papuskám? Min vesztetek össze? – Elkapta Csele karját. – Csabika, na, gyere, igyál meg velem egy sört!

– Engedj el! – Csele kitépte magát a kezéből. – Nincs kedvem sörözni.

– Akkor fröccsöt, nekem mindegy.

Csele elfordult tőle, szapora léptekkel újra útnak indult.

– Nem.

– Tényleg semmit? Nem is akarod kibeszélni magadból?

– Nem.

– Elszomorítasz, papuskám.

– Nem vagyok a papuskád.

– Csabika...

– Hagyjál már békén! – rivallt rá Csele, az arca piros, a keze ökölben. Csónakos döbbenten megtorpant, a kezét felemelve hátrált egy lépést. Csele eltakarta a szemét, majd megdörzsölte az arcát, úgy toporgott, mintha nem tudná, merre induljon.

– A kurva életbe már! – csattant fel. – Nem is rád haragszom, csak... Ne haragudj. Inkább hazamegyek, lefekszem, jobb lesz az mindenkinek.

Csónakos új lelkesedéssel átkarolta a vállát.

– Mondok eggyel jobbat. – Felkészült rá, hogy Csele újra leharapja a fejét, és akkor tényleg abbahagyja, hátralép és elengedi, de Csele csak lehunyta a szemét.

– Mondjál.

– Gyere el velem a rakpartra, ígérem, nem fogod megbánni.

– Mit csinálnék én a rakparton?

– Néznéd a csillagokat. – Csónakos gyengéden megrázta a férfit. – Bízz bennem egy kicsit.

Csele csak sóhajtott egy mélyet, amiről Csónakos nem tudta eldönteni, sértésnek szánta-e, vagy nem, mindenesetre nem tiltakozott, miközben Csónakos leterelte őt a rakpartra, sőt, akkor sem, mikor útközben betértek a kis CBA-ba egy sörért. Csele cidert vett magának.

Útközben Nemecsek kereste, de Csele kinyomta, az arca üres maszk közben. Másodszorra aztán felvette, de gyorsan le is rendezte, Csónakos pedig arra gondolt, Nemecsek valamit nagyon elbaszhatott, ha így elutasítják. Szeretett volna kérdezni róla, de nem mert, nem, amikor Csele olyan kedvetlen volt.

Csak a partra érve kezdett fintorogni, mikor le kellett volna ülni a földre.

– Koszos. Add már ide a kabátod, hadd üljek arra!

– De akkor fázni fogok – meredt rá Csónakos. – Azt akarod, hogy megfázzak?

– Ez a legkevesebb azok után, hogy elrángattál ide!

– Na, jó, tudod mit, papuskám? – Csónakos levedlette magáról a kabátját. – Kössünk kompromisszumot. Leülhetsz a kabátomra, ha cserébe megosztod velem a sajátodat.

– Viccelsz? – Csele széthúzta magán a kabátját. – Túl kicsi, nem férünk el benne ketten. Szét fog repedni.

– Csak akkor tudod meg, ha megpróbálod. – Csónakos már húzta is le a válláról a kabátot, hogy egyik karját az ujjába dugja. Összesimultak, így ültek Csónakos kabátjára, Csele pedig egy örökkévalóság óta először elnevette magát.

– Nevetséges vagy.

– Mások azt mondanák, zseni.

Csónakos így már egy cseppet sem fázott; sőt, kifejezetten melege volt. Csele eltűnődve pásztázta a Dunán fodrozódó fényeket.

– Miért hoztál ki ide?

– Mert szép a Duna. – Csónakos Csele hidegben kipirult füle hegyét figyelte. – Te miért jöttél el velem?

– Mert szeretek veled lógni. – Csele mélyet kortyolt a cideréből. Csónakost szíven ütötte a vallomás könnyedsége, noha abban sem volt biztos, vallomás volt-e ez, ha nem jött nehezen.

– Mióta? – köszörülte meg a torkát.

Csele arcán mosoly suhant át.

– Mióta megmentettél a robbanástól.

Csónakos köhögött, megütögette a mellkasát.

– Sohasem fogod elfelejteni, mi? – Szerette volna visszamondani, „én is szeretek veled lógni", de a szavak súlyosan elfulladtak, innen tudta, mennyit ért a beismerés. Többet, mint Cselének, abban biztos volt, de ettől talán nem volt jobban igaz.

Csele felé fordult, olyan közel, hogy Csónakos a homlokának dönthette volna a sajátját, belélegezhette volna mindazt, ami Cselét Cselévé tette, öblítő-, mentol- és puha bőrillatának különös keverékét. Pislogott.

– Mi van?

– Mi változott? – kérdezte Csele. – Valaminek változnia kellett, hogy már nem táncolsz olyan pocsékul.

Csónakos elvigyorodott.

– Na, de, papuskám... Ennyire rossz tanárnak tartod magad?

– Ennyire rossz diáknak tartalak téged. De tagadhatatlan, hogy... fejlődtél – ismerte be Csele vonakodva.

Csónakos nevetve megrázta a fejét, átkarolta Csele vállát pótlékaként minden megengedhetetlen érintésnek.

– Jó nagy szarban vagyunk, papuskám – sóhajtotta. – A végén megnyerjük azt a versenyt.

Csele felnevetett.

– Hirtelen már érdekel?

– Mindenkit lehet motiválni a megfelelő pénzdíjjal – lökte oldalba Csónakos. Viccnek szánta, de Csele elkomolyodott.

– Szükséged van a pénzre?

– Kinek nincs? – rántotta meg a vállát Csónakos. – Azok a kicsik úgy zabálnak, mint a sáskák. Ú, és azt mondtam már, hogy nagybácsi leszek? Lehet, nem meséltem, a Klári gyereket vár, ő a Zsolti felesége, tudod, már a nyolcadik hónapban van.

Csele a cipője orrát bámulta. Tényleg szép, fényes lakkcipője volt, jól karban tartotta, de ez nem volt ok rá, hogy ne figyeljen Csónakos sztorizására, főleg, mikor Csónakos azért sztorizott úgy, mintha az élete múlt volna rajta, hogy őt felvidítsa.

– Mi lesz, ha mégsem nyerünk? – Csele hangja halk volt, mint a tűnődő gondolat.

– Nem rád vall ez a pesszimizmus, papuskám. Miért ne nyernénk? – Csónakos nem tudott nem ingerülten szólni. – Ha bennem kételkedsz, én megmondtam, hogy veled vagyok.

– Hagyjuk. – Csele megdörzsölte a két térdét, mielőtt kivedlette magát a kabátjából, és felállt. – Menjünk inkább, hideg van itt, csillagok sincsenek... Tudtam, hogy nem lesznek csillagok, de felcsigáztál.

Csónakos elkapta a férfi kezét.

– Csabika.

– Mondtam, hogy hagyjuk!

– Csabika.

Csele úgy remegett, mint a túlfeszített íjhúr.

– Mi van?!

– Ne menj még. – Csónakos magához húzta a férfit, amíg a térdeik összekoccantak, a fejét hátradöntve felnézett rá. Csele hajába aranyszálakat fűzött az utcai lámpák fénye.

– Miért ne menjek? – kérdezte tétován.

Csónakos megnyalta az ajkát. Jó lett volna őszintének és bátornak lenni, de ő nem volt Csele, ezért inkább mosolyt erőltetett az arcára, és kimondta, ami először eszébe jutott.

– Hát kivel fogok én akkor társasjátékozni?

Azt senki sem mondta, hogy Csónakos első gondolatai jók voltak. Csele zavartan pislogott.

– Tessék?

– Ez volt a titkos tervem. – Csónakos felállt, visszaadta Cselének a szép, fekete kabátját. Most már ragaszkodni kellett a tervhez, mint légypapír a légyhez. – Hogy áthívlak magunkhoz társasozni. A lányoknak kell a friss hús.

– De én... Én nem hiszem, hogy... Mi van? – nyögte Csele.

– Van jobb programod?

– Nincs, de...

– Akkor remélem, szereted a Hami Nyami Vízilovakat – karolt a férfiba Csónakos, és már húzta is a villamos felé.

Cselének kellett pár perc, mire felfogta, hogy őt most gyengéd erőszakkal éppen elrabolják, de mikor kapcsolt, akkor igazán kapcsolt. Annyira kapcsolt, hogy Csónakos alig tudta követni.

– De ha mondom, hogy semmi szükség...

– Nekem is volt gyerekszobám, nem megyek üres kézzel vendégségbe – mordult rá Csele, miközben elszántan pakolta a kosarába a benzinkút édességes polcának felét. – Legutóbb nem tudtam, hogyan készüljek, de nem fogsz még egyszer átverni.

Annyira határozott volt, hogy Csónakos inkább levette róla a kezét. Pedig a lányok már lefeküdtek, csak csönd fogadta őket, és sötét, mikor a házba léptek. Csele zavartan a kezében tartott virágcsokorra pillantott, amit Csónakos édesanyjának hozott.

– Elfelejtettem...

– Tényleg. – Csónakos megvakarta a fejét. – Mások nem dolgoznak ilyen későig.

Csele oldalba könyökölte.

– Átvertél!

– Nem direkt, esküszöm – emelte fel a kezét védekezőn Csónakos. – Én is elfelejtettem, hogy a normális emberek ilyenkor már alszanak. Elmehetsz, ha szeretnél. Én iszok egy sört.

Csele nem mozdult, az arca bosszús fintorba merevedett. Csónakos elvigyorodott.

– Vigyázzál, Csabika, ha ilyen csúnyán nézel, úgy marad az arcod, ráncos leszel, mint a mazsola. – Megsimogatta Csele szája szegletét. – Kivasalom én neked, ha hagyod.

Csele elnevette magát.

– Mondták már neked, hogy hülye dumáid vannak?

– Mindenki imádja a dumáimat. Benyelik őket, mint kacsa a nokedlit.

Csele ettől csak még jobban nevetett, rázkódott vele a válla. Csónakos szerette volna magához húzni, lecsókolni az ajkairól ezt a nevetést, amit mézszínűnek, mézízűnek képzelt magában, úgyhogy inkább hátralépett, mielőtt elvesztette volna a fejét.

– Sört?

Csele megvonta a vállát.

– Tudod, mit? Meggyőztél.

Csónakos megcsóválta a fejét, miközben kitárta a hűtőt.

– Könnyű téged levenni a lábadról, papuskám. Nem félsz, hogy a végén nem tudsz nekem ellenállni?

Csele mosolyogva a fejét csóválta.

– Alábecsülsz.

– Kisfiam... – Csónakos édesanyja halkan leszólt a lépcsőről. – Mit csinálsz odalent?

– Vendéget hoztam – suttogta Csónakos, és nem értette, miért ilyen nevetségesen boldog.

Csónakos anyja lejött az emeletről, azt se mondta, hogy "ilyen későn?", csak rámosolygott Cselére, aki zavartan, kapkodva átnyújtotta neki a virágot.

– Hogy maga milyen udvarias fiú – mondta Csónakos édesanyja, és Csónakosnak még ez is olyan jólesett, mintha ő maga kapta volna a bókot. Az anyja vázába tette a virágot, aztán felment, csak annyit kötött még a lelkükre, hogy vigyázzanak, fel ne ébresszék a lányokat, mikor Csónakos szobájában magukra zárják az ajtót. Csele ledobta magát Csónakos ágyára, és maga alá húzta a lábát, mintha régi barátok lettek volna. Kíváncsian körbenézett.

– Úgy néz ki a szobád, mintha gyerek lakna benne.

Csónakos körbefordult, új szemmel tekintett végig a falra ragasztott Metallica posztereken, az ágyra terített kockás takarón, a komódjának tetejét borító akciófigurákon, amik még gyerekkorából maradtak.

– Miért, milyen egy felnőtt szobája?

Csele szégyenlősen megvonta a vállát.

– Nem tudom. Bézs.

Erre koccintottak. Csónakos Csele mellé telepedett, a térdük forrón összeért, miközben szótlanul kortyolták a sörüket, Csele, Csónakos és Csónakos vágtázó szívverése. Percek kellettek, mire összeszedte annyira a bátorságát, hogy megjegyezze:

– Rohadt jó kölni lehetett.

– Hm? – Csele rápillantott, távoljáró, fátyolos szemén látszott, mennyire elmerült a gondolataiban.

– A kölni, amit Nemecsek kölcsönkért. Rohadt jó lehetett, ha így összevesztetek rajta.

Csele halványan elmosolyodott.

– Az volt. A kedvencem.

Úgy tűnt, a férfi nem akar többet mondani, de Csónakosnak nagy, lepcses pofája volt, és nem hagyhatta ennyiben a dolgot.

– De igazából nem a kölnin vesztetek össze.

– Nahát. – Csele hangja kiélesedett, mintha sebezni akarna. – Felfedeztem benned egy kis érzelmi intelligenciát.

Csónakos szárazon elmosolyodott.

– Veszélyes veled beszélgetni. Több sebből vérzik utána az ember.

Csele lehajtotta a fejét, a kezében tartott sörre meredt. Mikor megszólalt, olyan halkan tette, hogy Csónakos alig hallotta.

– Ne haragudj. – Nem illett Cseléhez, a mindig magabiztos, jóképű Cseléhez ez a bűnbánó hangsúly. – Nem rád haragszom, csak... Hülye vagyok – dörzsölte meg a homlokát. – Akkor is bántalak, amikor meg sem érdemled. És Mónit is... Mónit is ezzel üldöztem el.

Csónakos hallgatott, várta, hogy Csele folytassa. Csele a sörösüvegének fémtetejét kapargatta.

– Móni az előző táncpartnerem volt. – Sokáig hallgatott, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Csónakos már éppen kérdezni akart, mikor a férfi folytatta. – Évekig táncoltunk együtt, és én... Olyan volt, mintha a húgom lenne. A családban én vagyok a legkisebb, az öcsike, akit agyonkényeztetnek, de Móni, ő... Rá lehetett vigyázni, lehetett róla gondoskodni, ahogy egy báty teszi. – A térdére dőlt, a hüvelykujja begyére harapott. – Ez most nagyon hülyén hangzik.

– Nem hangzik hülyén. – Csónakos úgy érezte, mintha kötélen táncolna, mikor rákérdezett: – Mi romlott el?

Csele mélyet kortyolt a söréből.

– Szerelmes volt belém. Nem is értem, honnan szedte, mi volt olyan kihagyhatatlan bennem, amikor annyi jobb, kedvesebb ember van a világon, de... – Zaklatottan a hajába túrt. – Sosem mondtam el neki, hogy meleg vagyok. Ha akartam se tudtam volna őt máshogy szeretni, ő nem jött rá, én pedig nem mondtam, mert egyszerűbb volt a munkára hivatkozni, mint magyarázkodni, rettegni, mit gondol majd, amikor sose beszéltünk ilyenekről, de még így is... A feszültség köztünk mindent tönkretett. Nem tudtam koncentrálni, folyton arra gondoltam, mit érezhet, miközben táncolunk, nem mertem hozzáérni már sehogy se, nehogy félreértse, és... Az én hibám volt, az egész az én hibám, el kellett volna mondanom neki, amíg nem volt késő, mert...

– Rájött – fejezte be a mondatot Csónakos.

Csele leeresztette eddig feszesen felhúzott vállait, kifújta a levegőt.

– Rájött. – Úgy szaladt ki a száján a szó, akár egy sóhaj. – Csúnya vége lett, és Nemecsek... felhozta. Újra és újra és... Ennyi az egész.

Kimerülten a falnak dőlt, mintha elmondani mindezt elvette volna az összes energiáját. Csónakos szerette volna megérinteni, elsimogatni a három gondterhelt ráncot a férfi két szemöldöke között, azt mondani, „tudom, mi olyan kihagyhatatlan benned," de nem tette, mert minden meggondolatlan vallomás csak rontott volna a helyzeten. Inkább csak annyit mondott:

– Mi lenne, ha itt maradnál éjszakára?

Csele a szeme sarkából rásandított.

– Most ajánlatot teszel nekem?

Csónakos elvigyorodott.

– Ajánlatot? De hát mi vagyok én, papuskám, ha nem dzsentölmen? Vendéglátást tanultam az iskolában, tudod.

Csele mosolya keserű volt.

– És én semmit nem tudok rólad...

– Arra itt van az egész élet, hogy megismerd a sötét titkaimat. Most az egyetlen, amit tudnunk kell, az az, hogy melyikünk alszik a padlón.

Csele végignézett az ágyon, meglapogatta a matracot.

– Elférünk itt ketten is, nem? Majd behúzódok a fal mellé. – Szárazon elmosolyodott. – Már persze, ha nem vagy te is szerelmes belém.

Csónakos úgy érezte, mintha kiszállt volna belőle a lélek, alig hallotta a saját hangját, mikor megszólalt.

– Nem vagy te kicsit nagyképű, papuskám? Nem lehet mindenki szerelmes beléd.

– Most miért? Nem vagyok csúnya.

Ez olyan igaz volt, mint egy közmondás, és Csónakos nem mert már tiltakozni, sem egyetérteni, csak hagyta Cselét összegömbölyödni az ágyán. A férfi hamar elaludt, Csónakos pedig csak nézte, figyelte lassan emelkedő és süllyedő mellkasát, és arra gondolt, hogy fog ő ebből kimászni.

*

– Szevasztok, lúzerek! – Geréb úgy rúgta be a táncterem ajtaját, mintha gengszter lett volna egy amerikai filmben. Csele és Nemecsek csak a fejüket csóválták. Kolnay feltápászkodott a földről, ahol eddig ült Barabás mellett. Barabásnak technikailag itt sem kellett volna lennie, de a táncosok új koreográfiát tanultak, mert valamivel ki kellett tölteni az adásidőt, ő pedig mindig élvezte, ha bénázni láthatta Kolnayt. A többi táncos is felfigyelt.

– Azt hittem, téged kirúgtak – jegyezte meg Kolnay.

Geréb csak vigyorgott.

– Azt hitted, mi?

– Igen, most mondta, nem figyelsz? – szólalt meg Csele. Nemecsek nevetve felprüszkölt, de gyorsan elhallgatott, félve Cselére pillantott. Bármi is történt kettejük között – Barabásnak fogalma sem volt, mi –, elég durva lehetett, ha Nemecsek így leste Csele reakcióit.

Valószínűleg köze lehetett ahhoz, amit Kolnay előző este mondott, arról, hogy a Boka és a Nemecsek lefeküdtek. Talán szerelmi dráma volt a dologban, Barabás már látta is lelki szemei előtt, ahogy Csele az egyik irányba rángatja Bokát, Nemecsek a másikba. Vagy talán Csele inkább Nemecsekbe volt szerelmes, ezért érintette olyan rosszul, hogy Nemecsek Bokára nyomult. Barabás képtelen volt eldönteni, melyik verzió lehet igazabb, de tudta, hogy majd megvitatja Kolnayval. Előző este őszintébben beszélgettek, mint előtte eddig bármikor, és bár Kolnaynak még mindig nem esett le, hogy Barabás volt Brbs89, Barabás egy picit talán hálás is volt Nemecsekéknek a hülye drámázásukért.

– Ha-ha, nagyon vicces – mordult Cselére Geréb. – Lehet, hogy már nem versenyzek, de mellékállásban koreográfus vagyok, ti pedig mind tőlem fogtok hiphopozni tanulni. Téged pedig direktbe megbuktatlak.

– Nem hiszem, hogy lehet olyat... – vetette közbe Nemecsek.

– Majd meglátod, amikor téged is megbuktatlak – morogta sötéten Geréb. Nemecsek és Csele összenéztek, majd gyorsan szét, mintha az egyetértésük csak váratlan, kellemetlen reflex lett volna. Geréb tekintete most Barabásra szegeződött.

– Te nem lehetsz itt.

– Miért ne? – emelte fel a kezét védekezőn Barabás. – Csak a Kolnayt akarom nézni, ahogy pofára esik.

– Hé! – csattant fel Kolnay, de Geréb csak legyintett.

– Azt lehet. Csak csöndben legyél.

– Mi van itt, papuskáim? – dugta be a fejét az ajtón Csónakos. – Közgyűlés? Megint kihagytatok valamiből?

– Hagyd most őket, új koreográfiát tanulnak – jelent meg mögötte Boka is. Nemecsek szeme felcsillant, de mikor Boka megpillantotta Gerébet, megtorpant. – Azt hittem, te...

– Hogy engem kirúgtak, tudom – morogta Geréb. – Te is szeretnél nézni? – kérdezte gúnyosan.

– Ó, nem, a világért sem akarok zavarni. – Boka már vissza is húzódott, szinte menekült a teremből. Kolnay felhorkant.

– Nem tudtam, hogy a Boka János gyáva – mormolta, inkább csak Barabásnak. Barabás Nemecsek csalódott arcát fürkészte.

– Te törődsz velük – vigyorodott el, a szavait Kolnaynak címezve.

– Persze, hogy törődök velük, neked lenne szíved összezúzni ezt az embert? – intett Kolnay a kis Nemecsek felé. Barabás hümmögött. – Én egy nagyon törődő ember vagyok, tudod – jelentette ki Kolnay.

Barabás felhorkant.

– Te?

– Igen, én, angyali vagyok, ha jobban megismersz! – dörrent rá Kolnay, de még ő is elröhögte.

Geréb összecsapta a tenyerét, ezzel magára vonva a többi táncos figyelmét.

– Ki tudja nekem megmondani, miről szól a hip-hop?

– Ez érdekes lesz – dünnyögte Csele, és Barabás meg tudta érteni, mennyire nem akarta az egész csapat, hogy Geréb tanárbácsisat játszon. Abban viszont biztos volt, hogy ő a maga részéről nagyon jól fog szórakozni.

Kolnaynak nem feküdt a hip-hop. Úgy egyáltalán. Igazából Kolnaynak a latin táncokon kívül nagyon kevés dolog feküdt, Barabás erre már rájött, de azért vele összehasonlítva Kolnay kifejezetten igyekvőnek tűnt. (Cselével összehasonlítva meg csak a seggét meresztette, de Csele ebédszünetben is Gerébet zaklatta extra tippekért, hogyan tökéletesítse a mozdulatait. Barabás szerény véleménye szerint egészséges, normális emberekből nem lettek Cselék. Na, nem mintha Kolnay egészséges, normális ember lett volna – a Kolnay külön kategória volt.)

Most fújtatva lehuppant Barabás mellé, és megtörölte az állát.

– Ne röhögj! – vágta Barabás fejéhez ugyanabban a pillanatban, mikor Barabás azt mondta:

– Úgy izzadsz, mint az állat. – Gyorsan rávágta: – Jinx!

– Nem ér, nem is ugyanazt mondtuk...

– Nem szólalhatsz meg – vigyorgott rá Barabás. – Azt mondtam, hogy jinx.

Kolnay úgy nézett rá, mintha fel tudná koncolni a tekintetével, de összeszorította a száját. Barabás közelebb hajolt, úgy súgta feloldozásnak:

– Palika, maga arany ember...

– Megöllek! – lendült felé Kolnay, de Geréb szigorú hangja megállította.

– Ki fogom dobni a Barabást, ha ezt tovább folytatjátok!

– A szemétbe, lehetőleg – morogta Kolnay. Barabás két oldalán tenyerelt, ziháló mellkasa Barabásét súrolta. A közelsége olyan volt, mint védőruha nélkül remegő kézbe fogni egy atombombát. Barabás bőrén elektromosságként cikázott az adrenalin.

Kolnay legördült róla, visszahuppant a földre, és Barabás úgy kapott levegő után, mint a fuldokló. Még sohasem érezte ennyire élőnek magát.

– Szerintem te szeretnéd, hogy maradjak – vigyorodott el.

– Hülye vagy – mordult rá Kolnay. – Ki akar téged?

– Te.

– Akar a halál.

– Meg te.

– Nem.

– De.

– Nem!

– De. – És Barabás tudta, hogy igaza van. Bármit is mondott Kolnay, neki is szüksége volt barátokra, Barabásnak pedig nem lehetett ellenállni. A terve atombiztos volt.

*

A hatodik adás reggelén Csele rántottát evett. Nemecsek készítette, direkt felkelt korábban, pedig kettőjük közül Csele volt a koránkelő, mégis, mikor reggel fél hétkor indulásra készen kilépett a szobájából, az asztalt megterítve találta, rajta két rántottával megpakolt tányérral.

– Csináltam neked reggelit! – üdvözölte őt Nemecsek.

– Köszönöm. – Csele hangja ridegen csattant, pedig nem így akarta. Bánta már, de a mellkasában csak nem olvadt a harag, egészen az előszobáig űzte, ahol magára húzta a kabátját.

– Meg sem kóstolod?

– Sietek.

Nemecsek is tudta, hogy ez hazugság volt, hiszen a főpróba csak nyolckor kezdődött. Csele már az ajtónál járt, de ott megtorpant. Talán mégis maradnia kellene, elfelejtenie ezt az egészet, mintha mi sem történt volna.

– Mégis mi volt olyan rossz abban, amit mondtam?! – csattant fel Nemecsek. – Egy hete teperek, hogy megbocsáss nekem, pedig nem is mondtam semmi igazán durvát! Nem én tehetek róla, hogy félsz...

Csele ujjai szorosabban fonódtak a kilincs köré.

– Azt mondtad, robot vagyok.

– És? Még csak nem is anyukádat szidtam.

Csele megrázta a fejét, és kilépett a folyosóra, az ajtót becsapta maga mögött. Talán tényleg robot volt, egy önkéntes aszkéta, de nem engedhette, hogy megtörténjen újra, ami megtörtént Mónival, ami miatt megsérült a térde, a karrierje és a Mónival való barátsága, Nemecsek pedig gondolkodás nélkül feltépte ezeket a sebeket. Mintha azt hitte volna, hogy ez olyan könnyű, robotnak lenni. Mintha Csele nem vágyott volna néha arra, hogy az életében legyen valami több, valami más, valaki új, az, amit Nemecsek megtalált Bokában. Mintha nem féltette volna őt is mélységesen a csalódástól.

A lépcsőn lefelé baktatva érezte a térde sajgásából, hogy hosszú lesz a nap. A következő emeleten inkább megvárt egy liftet, a villamoson is leült, kinyújtóztatta a lábát.

Csónakos a stúdió ajtajában csapódott mellé.

– Készen állsz, papuskám? – karolta át a férfit.

– Mindig. Én inkább miattad aggódom.

Az utóbbi egy hétben a tökéletességig gyakorolták az emeléseket a koreográfiában, de Csele tudta, mélyen és behatóan, hogy még a legjobbakkal is előfordultak balesetek. A főpróba ennek ellenére rendben lezajlott, ami valamennyire megnyugtatta. Még sohasem érezte annyira könnyűnek magát, mint mikor Csónakos karjai a dereka köré kulcsolódtak, miután a férfi átpördítette a feje fölött, ő pedig a csípője köré tekeredve belemerevedett az utolsó pózba.

Mikor szétváltak, Csónakos levegő után kapkodva megveregette a hátát.

– Ez fasza lett, papuskám.

Tényleg az volt. Még Geréb hip-hopos koreográfiája is „fasza" volt, könnyen folytak a mozdulatok, könnyedén mozdult együtt a megmaradt hét táncos. Egyedül Csele térde sajgott egyre inkább, együtt lüktetett felgyorsult szívverésével. Az adás előtt elbújt a mosdóba, hogy borogassa, de nem segített, csak merev lett a hidegtől az ízület, Csele szinte hallotta nyikorogni. Megfogadta magában, hogy ha ezt megcsinálja, jövő héten lazábbra veszi a tempót, kipihenni magát, felpolcolja a lábát, megtesz mindent, amit a gyógyulásért ajánlanak, csak ez az adás menjen simán. Csak ez az egy adás még. Az univerzum meghallgathatta a kérését, mert mikor kilépett a mosdóból, minden lépés fájt ugyan, de nem annyira, hogy ne tudja eltitkolni, és hirtelen már ez is volt valami.

Csele és Csónakos Áts Feriék után másodiknak léptek fel. Utánuk jöttek Kolnayék és még egy pár, aztán a táncosok közös produkciója a műsoridő meghosszabbítására. Azután folytatódott a műsor Nemecsekékkel és a maradék két táncossal, amikor Cselének már nem volt más dolga, csak ülni a páholyban, és udvariasan tapsolni minden produkciónak. Kivételesen alig várta, hogy már ott tartsanak.

Áts Feriék produkciója természetesen nagy sikert aratott, kihívás volt utánuk fellépni. Csele a lábával dobolt a padlón, miközben az öltözőben ücsörögve várta, hogy Csengey a színpadra szólítsa őket. Most már bármelyik pillanatban...

– Csabi... – Nemecsek állt meg mellette, hogy nagy, bánatos szemekkel lepislogjon rá.

Csele csak felnézett rá, nem merte kinyitni a száját, nehogy leharapja a férfi fejét. Ha Nemecsek ismerte őt annyira, hogy tudja, mivel bánthatja meg legjobban, igazán lehetett volna annyi esze, hogy arra is rájöjjön, Csele nem szerette, ha zavarták, mikor ideges volt.

– Csak sok sikert akarok kívánni – motyogta Nemecsek. – Kéz- és lábtörést, tudod.

Csele összerezzent. Amennyire érezte a térdét, egy lábtörés még összejöhetett.

– Köszönöm – préselte ki magából, de Ernő ezt invitálásnak vehette, mert lehuppant mellé. Már nem beszélt, csak ült mellette, mintha minden rendben lett volna, és Csele zaklatott légzése lassan megnyugodott. A legszívesebben el sem mozdult volna Nemecsek mellől, csak ült volna ott a világ végéig, abban a kellemes, barátságos csöndben.

Már arra is majdnem rászánta magát, hogy bocsánatot kérjen, amiért olyan dühös volt, visszaszívta volna az összes mérgét, lett volna szívtelen robot, ha Nemecsek így látta őt, ezerszer is inkább, minthogy elveszítse a férfi barátságát, ám ekkor Csengey hangja felrecsegett a hangszóróból:

– A Csónakos-Csele párost kérem a színpadra! Ismétlem, a Csónakos-Csele páros fáradjon a színpadra!

– Izgulsz? – súgta oda Csónakos, miközben a lépcső aljában várakoztak rá, hogy Bődöcs Barni felkonferálja őket.

– Te nem? – Az lehetetlen volt, hogy valaki ne izguljon versenyek előtt. Csele még sosem találkozott senkivel, aki ne lett volna legalább egy kicsit ideges, de Csónakos csak megvonta a vállát, finoman Csele derekára simította a tenyerét.

– Ilyen jó tánctanárral nem lehet izgulni. – Őszintén mondta, akár egy tényt, és Csele szíve feldobogott. Miért teszed ezt velem? – futott át rajta a gondolat. – Miért most? Miért itt? Mikor miattam elveszíthetsz mindent, amiért eddig dolgoztál...

Feldübörgött a zene, valami sebesen pörgő electro swing, Csónakos pedig a kezénél fogva felhúzta őt a színpadra. Csele már az első lépéseknél érezte, hogy ez nem lesz jó, a quickstep négyszögletes pattogásába belesajdult a térde. A fohász – „csak még ez az egy adás..." – hamar lerövidült: „csak még ez a tánc...", „csak még ez az egy lépés menjen simán!"

Csónakos ezzel szemben még sohasem táncolt ilyen jól. Magabiztosan vezette Cselét, mintha hat hét alatt belenőtt volna a szerepbe, se a csípőjét, se a karját nem félt mozgatni. Kipörgette Cselét, majd visszarántotta, minden mozdulat egyszerre folyékony és a zene ütemére szándékosan szakadozó, egy-egy dobbanás. A közönség, a zsűrik asztala összefolyt Csele előtt, ahogy végigsasszéztak a színpadon, és egy pillanatra megriadt, hogy a szemét könnyek homályosítják, de nem, csak az izzadtság volt, ami a szemébe csorgott. Csónakos háta mögé pördült, lendületet vett az emeléshez, és átfordult Csónakos feje felett, de a fogás rossz volt, vagy talán Csónakos tenyere csúszott, de az ujjaik kicsúsztak egymásból, túl korán, túl hirtelen. Csele érezte, hogy zuhan, és nincs senki, aki elkapja, aztán már spárgába fordulva földet is ért, de a térde beszorult alá, és elvakította a fájdalom.

Fellökte magát, alig látott még, fehér volt a világ, vakították a reflektorok és a szédelgő kín, de felemelkedett, mintha csak így tervezte volna, visszamenekült Csónakos karjai közé. Csónakos lassan mozdult, mintha álomból ébredt volna, az arcára merevedett a rémület. Az utolsó lépései tétovák voltak, súlyosak, és Csele torkát jobban fojtogatta a düh azokért, mint azért, hogy a férfi elejtette. Balesetek történtek, de ilyenkor tudni kellett improvizálni, Csónakos erre miért nem volt képes?!

– Jól vagy? – kérdezte Csónakos a felharsanó tapsban. – Megütötted magad? Mondj már valamit!

– Miért nem mozdultál? – vágta hozzá Csele. – Miért álltál meg?!

– Csakúgy lezuhantál, kicsúsztál a kezemből... – Csónakos úgy szorította a derekát, mintha sosem akarná elengedni, magához ölelte, és Csele szeretett volna elbújni az érintésében, de tudta, hogy nem engedheti meg magának. Túl sokan nézték őket, Rácz tanár úr nézte őket, aki most gondterhelten dörzsölte a homlokát.

– Nem lesz ez így jó, fiam – mondta. Csónakos, mintha a férfi neki címezte volna a szavait, félig Csele háta mögé húzódott, de még így is átfogta őt, és Csele kinevette volna, ha nem lett volna olyan kimerült. A teste mintha nem lett volna az övé, egyedül a bizsergő fájdalom volt, ami hozzákötötte, egyedül a fájdalom volt valós.

– Jól vagyok – mondta, félig, hogy önmagát meggyőzze. – Nem ütöttem meg magam.

– Mindig tudtam, hogy maga jól improvizál. – Rácz tanár úr éles szürke szemei mintha a veséjébe láttak volna. – Maga elkötelezett, koncentrált, szenvedélyes táncos, ebben mindig biztos voltam. Ahogy abban is, hogy egyszer ez lesz a veszte.

– Ne legyen olyan szigorú, Tanár Úr – szólalt meg Jácint –, ha egyszer Csabi azt mondja, jól van! Szerintem fantasztikus volt ez az előadás, csak ugye a végén volt egy kisebb botlás...

– Jaj, Andris olyan aranyos volt, ahogy megijedt! – nevetett fel Encike. Csónakos, mintha menekülni akart volna a hangja elől, hátralépett, de a karjával még mindig átfogta Csele derekát, húzta magával. Csele csitítóan megszorította a kezét. – Pedig a Csabi olyan ügyesen kezelte a helyzetet!

– Köszönöm. Kedves tőled. – Csele még egy mosolyt is magára erőltetett, mire Encike kivirult. Az asztalra csapott.

– Én erre tíz pontot adok!

– Én kilencet! – csatlakozott Jácint. – Mert azért az a botlás...

– Egyet kell értsek Jácinttal – szólalt meg Melánia. – Andrishoz hasonlóan én is nagyon megijedtem, mikor elejtette Csabit, és érthetően időbe telt, mire magához tért, úgyhogy erre én is kilenc pontot adnék.

Huszonnyolc pontnál jártak. Csele ujjai Csónakos karjába martak. Ha Rácz tanár úr most megadja nekik a szokásos hat pontját, könnyedén a lista élére kerülhetnek az adás végéig. Rekordot állíthatnának fel...

Rácz tanár úr nem nézett rá, mikor felemelte a pontozótábláját. A közönségen sustorgás futott végig, Bődöcs Barni zavartan elnevette magát.

– Biztos ebben, Tanár Úr?

Rácz tanár úr a pontozótábláján virító egyesre nézett.

– Teljesen. A produkció a vége felé felbomlott, és ügyetlenül, amatőr módon fejeződött be. – A tekintetét Cselére szegezte. – De, ami fontosabb: szeretném, ha megtanulna egy leckét. Szeretném, ha megtanulná, hogy ha az ember egészségéről van szó, a hősködésért nem jár jutalom.

– De...

Csele vitatkozni akart, de kifutott az időből; Bődöcs Barni fülhallgatón kapta a hírt, hogy ideje a következő táncost felkonferálni, így bocsánatkérő mosollyal letessékelte őket a színpadról. Csónakos itt végre elengedte, és Csele ellökte magát tőle, a mosdó felé igyekezett, amilyen gyorsan csak tudott.

De nem... Ott megtalálnák, Nemecsek biztos keresné, hogy megvigasztalja, hogy belepofátlankodjon a fájdalmába, amit, ha Csele robot volt, nem is kellett volna éreznie. Nem, inkább a ruhatárba ment, ott senki sem kereste, ott zavartalanul összegömbölyödhetett lüktető térde körül, amíg Csengey újra a színpadra nem szólította őket.

A színfalak mögött, a lépcső aljában Csónakos elkapta a kezét.

– Csabika...

Csele elhúzódott.

– Most nem lehetsz itt.

– De...

– Mennem kell.

Csak még ez az egy tánc... Csak még ez az egy lépés...

Ahogy felsorakoztak a színpadon, Nemecsek csak őt leste azokkal az aggódó bociszemeivel, és Csele nem tudta megállni, hogy oda ne szóljon.

– Ha ennyire másra figyelsz, el fogod szúrni nekünk az előadást!

Nemecsek sértődötten összeszorította a száját, majd előrekapta a fejét, mikor a hangszórókból megszólalt a zene. Ahogy egy emberként megtették az első lépéseket, minden tagjukon átremegett az ütem, Csele fülében dobolt, a szívében, a térdében.

Rácz tanár úr összefont karokkal, szenvtelenül figyelte őket, és Csele, mikor ránézett, úgy érezte, mintha lávát nyelne, egyre csak nyelné, míg a végén már megfullad tőle, és miért? Hiszen ennyi volt. Az az egy pont úgy égett a szívében, mint egy billog, a térde úgy lüktetett, ahogy egy láng lobog, minden egyes mozdulat új kínt hozott magával. Elfolyt a világ, a stúdió fényei elszédültek a szeme előtt, a mindenség a következő lépésben talált csak magára, amíg Csele már nem tudta, hol van, nem tudta, kicsoda, csak a tánc volt, és a ziháló lélegzet. Az utolsó tánc. Mi más lehetett volna, mint balett?

Hiszen innen indult. Ebben nőtt fel, az öt pozíció olyan volt neki, mint a simogató anyai kéz, balett törte be a testét, amíg tökéletes nem lett, szép, erős, hajlékony. Hogy is képzelhette, hogy elszakadhat tőle? Az első ugrás olyan volt, mint hazatérni, megpördült a levegőben, és térdre érkezett. Megremegett a fájdalomtól. Ennyi volt a világ, egy sajgó térd és egy lázas, esztelen tánc, egy újabb lépés, egy újabb ugrás, egy újabb fordulat. Pörgés közben a cipőjét is lerúgta magáról, mezítláb táncolt tovább, míg elhallgatott a zene, míg leszakadt az ég, míg véget ért a világ, és mikor mindennek vége lett, széttárta a két karját Rácz tanár úr felé, hogy lássa, mit veszített, hogy gondolja újra azt az egy pontot, hogy engedje őt táncolni még. Még. Csak még egy táncot, csak még egy lépést...

Úgy csapott át rajta a fájdalom, akár egy hullám, ledöntötte a lábáról. Felüvöltött, mikor összecsuklott, lüktető térde fölé hajolt, mintha a testével védhetné, és miközben az eddig mennydörgésként dübörgő taps riadtan elhalkult, Csele a könnyein keresztül még látta, hogy Rácz tanár úr felállva tapsolta meg.