– Nem jó ötlet, Ernő.

– De, nagyszerű ötlet, csak add már kölcsön a kölnidet! – sziszegte Nemecsek, miközben igyekezett minél jobban Csele nyitott szekrényajtaja mögé bújni. Nem hagyhatta, hogy Boka rájöjjön a terveire, miközben ott öltözött mögöttük.

Az aznap esti adás sikerrel zárult – már akinek. Áts Feriék vezették a tabellát, mögöttük Cseléék és Csónakosék végeztek, Nemecsek és Boka pedig harmadiknak csusszantak be. Kolnaynak és Barabásnak sem volt mitől tartania, a kiesők kívül estek az ő ismeretségi körükön; Nemecsek a páros celeb tagját ismerte valamennyire, népszerű gyerekkönyvíró volt, viszont reggeli köszönéseken kívül nem jutottak tovább.

– És utána? – kérdezte Csele. – Mi lesz utána? Arra gondoltál már?

– Nem, és nem is akarok. – Nemecsek azt sem tudta, hogyan fog eljutni odáig. Csak lettek volna már az afterpartyn! Néhány vodkakólával a gyomrában sokkal tisztábban át tudta volna gondolni ezt az egészet.

Bokával minden táncuk lélegzetelállító volt. Na, nem azért, mert olyan jók voltak; épp azért csúsztak harmadik helyre, mert Nemecsek nem tudott koncentrálni, annyira zavarba hozta a Bokából áradó figyelem. A férfi minden mozdulata az övében kezdődött és végződött, minden gyengéd, de határozott érintése végigbizsergett Nemecsek bőrén. Még a zsűrik előtt állva is Nemecsek dereka körül felejtette a karját, az övének támasztotta a csípőjét, és Nemecsek annyira beleszédült az ölelésébe, hogy csak akkor eszmélt fel, mikor Boka a színpadról levonulva végre elengedte. Akkor majdnem megtorpant, annyira letaglózta az a váratlan hiány.

Boka persze mindezt észre sem vette. Úgy nyomult, hogy Nemecsek kész volt egyből hanyatt dobni magát tőle, de szinte mintha öntudatlanul csinálta volna, Bokán az este végén nem látszott semmi, csak a jól végzett munka öröme. Tudomására hozni, pontosan mit tesz Nemecsekkel tehát már nem csak szórakozás volt, hanem szükség, már csak azért is, hogy Nemecsek végre tudjon koncentrálni.

– Te sem gondolod komolyan – folytatta Csele. – Ő pedig biztosan nem, még mindig nincs túl a Gerében, mit fogsz csinálni, ha visszautasít?

– Hazamegyek – felelte Nemecsek. – Hol a kölnid? – Inkább arrébb lökdöste Cselét, hogy maga hajoljon be a szekrénybe.

– És aztán? Próbák alatt? Mit fogtok csinálni? – Csele átnyúlt a válla fölött, kiszabadította a kölnit két tánccipő közül, és Nemecsek kezébe nyomta. – Amikor táncoltok, amikor hozzád ér, csak arra fog tudni gondolni, hogy te többet akarsz tőle...

– Azért, mert te nem tudtad elviselni, hogy a Móni nyomult rád, nem biztos, hogy mindenki így jár! – csattant fel Nemecsek.

Csele arcába vér szökött, a füle hegye kipirosodott. Ha volt valami, amiért igazán haragudott, az Móni említése volt, de Nemecseket most nem tudta meghatni.

– Tudom, hogy neked kőből van a szíved, de a munkán kívül is van élet, azt tudtad?! Nem mindenki lehet robot, mint te, nekem még összejöhetnek a dolgok, légy szíves, ne rontsd el a hegyibeszédeddel!

Csele szóra nyitotta a száját.

– Jöttök, papuskáim? – toppant melléjük Csónakos. – A buli nem vár meg. – Átvetette a karját Csele vállán, de Csele lerázta magáról, majdnem gyomorszájon könyökölve a férfit.

– Én hazamegyek. – Becsapta a szekrénye ajtaját. – A kölnit tartsd meg.

Csónakos meglepetten pislogva meredt utána.

– Neki meg mi baja? – Mikor felé fordult, Nemecsek a háta mögé dugta az üveget. – Összevesztetek egy kölnin?

Nemecsek megvonta a vállát. Csónakos homloka gondterhelt ráncokba szaladt, ahogy nyugtalanul az ajtó felé pillantott.

– Szerintem én utána megyek.

Nemecsek nyitotta a száját, hogy közölje, Csele ilyenkor egyedül szeret lenni, és le fogja harapni a fejét, de Csónakos már a folyosón járt, neki pedig fontosabb dolga is volt most, mint Cselével foglalkozni.

Csakhogy egyszerűen nem volt képes nem Cselével foglalkozni.

Már a taxiban elfogta a bűntudat, másra gondolni sem tudott. Négyen zsúfolódtak egy taxiba, Boka, Encike, Jácint és ő, de Boka és Encike beszélgetése úgy elszállt a füle mellett, mintha soha ki sem lettek volna mondva a szavak. Hogy mondhatta Cselének azt, amit, hogy szúrhatott pont oda, ahol a legjobban fájt? Igazi barátok nem csináltak ilyet.

– Jól vagy, Ernő? – Boka óvatosan megérintette a térdét, mire Nemecsek összerezzent. Eddig a körmét rágva bámult ki az ablakon.

– Tessék?

– Ha beszélni szeretnél a Cselével, miért nem hívod fel?

Nemecsek megdörzsölte az arcát.

– Nem, én... – Lehetetlen, hogy még a haragjához sem volt képes öt percnél tovább tartani magát. Nem, ha Cseléről volt szó; nem, ha nem volt igaza. Másnak ment, neki miért nem? – Talán később. Most azért vagyunk itt, hogy bulizzunk, nem? – nézett szét.

A klubba érve meg is tett mindent, hogy ez így legyen. Azt mondták, az alkohol segített az embernek felejteni, de Nemecsek minden vodkakólával csak egyre rosszabbul érezte magát. Ami Mónival történt sem Csele hibája volt... Vagyis hát, részben, de meg is kapta érte a büntetését, nem volt igazságos pont ott támadni ennyi évvel később. Pont neki, Csele legjobb barátjának. Így már a kölni sem ért semmit.

Végül nem bírta tovább; kiiszkolt a klubból a cigizők közé, hogy a falnak dőlve felhívja Cselét. A november eleji éjszaka kellemesen hűsítette az arcát, segített a szédülő émelygésen, ami elfogta, valahányszor megmozdította a fejét. A telefon búgva kicsöngött.

Csele csak másodszorra vette fel, pedig Nemecsek hívásait azonnal fogadni szokta. Nem is szólt bele, csak várt.

– Csabi? – próbálkozott Nemecsek óvatosan.

– Tessék.

Nemecsek halkan nyelt. Csele ritkán volt ilyen hűvös vele.

– Ne haragudj, amiért azt mondtam... Amiért felhoztam a Mónit, nem úgy értettem, tudod, hogy nem gondoltam komolyan!

Csele hallgatott, Nemecsek pedig egyre jobban belelendült.

– Csak kinevettél, amikor az ötletemet mondtam, tudod, Bokával, és az rosszul esett, és... miért ne jöhetne össze nekem? – A hangja elcsuklott. – Nem lehet, hogy egy életben semmi se jöjjön össze... Neked könnyű, téged mindenki szeret, táncolni is jól tudsz, akárhova mehetsz, de én nem vagyok te, és nem értem, miért problémázol...

– Ernő – szakította félbe Csele. – Most azért hívtál, hogy siránkozz, vagy hogy bocsánatot kérj?

– Mindkettő? – Nemecsek megdörgölte szúró szemét. – Lehet, sírni is fogok... Attól megbocsátasz?

– Részeg vagy, ugye? – sóhajtotta Csele. – Inkább leteszem...

– Ne! Ne, kérlek, inkább hazamegyek, megbeszéljük, hazamegyek, jó? – Nemecsek körbenézett, taxit keresett, miközben a zsebeit tapogatta a pénztárcája után. – Csak várj meg, hazamegyek, és megbeszéljük, és...

– Ne gyere. Nem vagyok otthon.

– Akkor hol vagy, akkor odamegyek! – Nemecsek már indult volna a metró felé jobb híján, de Csele szárazon megállította.

– Nem kell. Maradj, tedd, amit jónak látsz. Vigyázz magadra. – Azzal letette. Nemecsek nyugtalanul a mobiljára meredt.

– Eltűntél – szólalt meg Boka mellette.

Nemecsek felnézett rá. Boka szemei szinte feketének tűntek a sötétben, és ő arra gondolt, akkor legyen, akkor azt teszi, amit szeretne, kit érdekel, Csele mit gondol, de mikor beszélni akart, a torkán akadtak a szavak.

Boka aggódon közelebb húzódott.

– Minden rendben? Összevesztél a Cselével?

Nemecsek kinyitotta a száját, majd becsukta, majd úgy szakadt fel belőle, mint egy sóhajtás:

– Nem lehetne, hogy csak megcsókollak?

Boka meghökkent, egyet hátra is lépett.

– Parancsolsz?

Nemecsek tehetetlenül széttárta a karját. Most már úgyis minden olyan mindegy volt, Boka nem akarta őt, látszott a döbbent tekintetén, úgyhogy Nemecsek beszélni kezdett.

– Ezen vesztem össze a Cselével, hogy te nyomulsz, és én érzem, és tetszik, csak nem tudok tőle koncentrálni, de a Csele azt mondja, nem szabad lefeküdnünk a kollégáinkkal, pedig az új kölnijét is kölcsönkértem, hátha, tudod, feromonok, szagold meg – lépett közelebb, majd riadtan visszatáncolt, ahogy belehasított, mit művel. – Most biztos azt gondolod, őrült vagyok, pedig nem, csak a Csele bemászott a fejembe, és lehet, hogy elvesztettem a legjobb barátomat... Mit fogok csinálni? – zuhant rá a felismerés. – Nem lakhatok vele együtt, ha gyűlöl, lehet, hogy új lakást kell keresnem... De egyedül nem tudom fizetni a lakbért, és ott van a stúdió is, és...

Boka finoman arrébb terelte, távol a hallgatódzó cigizőktől.

– Nem vettem észre, hogy nyomulnék – mondta halkan.

Nemecsek rámeredt.

– Hol van a kezed?

Boka riadtan hátralépett, a keze lehullott a férfi derekáról. Nemecsek felvihogott.

– Erről beszéltem.

– És ha csak egy nagyon... közvetlen ember vagyok? – próbálkozott Boka, de az ajka megremegett, ahogy mondta, mintha maga sem hitte volna el.

Nemecsek keserűen felvigyorgott rá.

– Mondhattad volna előbb is. Most el kell költöznöm, mert hülye voltam, de hol találok még egy olyan jó stúdiót?

– Stúdió?

– A balettstúdióm. Nem meséltem róla?

Boka a fejét rázta. Nemecsek megvonta a vállát, majd megragadta Boka kezét, hogy a metró felé húzza.

– Ha már úgyis elveszítem, akár meg is mutathatom.

*

Boka nem szokott nyomulni. „Nyomulni" spontán és fesztelen dolog volt, olyasmi, amire ő csak az álmaiban lett volna képes, és ez talán jobb is volt így, mivel közeledni másokhoz leginkább egy taktikai sakkmeccsre emlékeztette. Mint egy koreográfiában, minden lépésre érkezett egy válaszlépés, és ha netalántán félre talált lépni az ember...

Boka megrázta a fejét. Egész úton Nemecsekék felé ezen gondolkozott, de újra és újra ugyanarra jutott: még, hogy nyomulni, ő!

– Nem is értem, hogy jutott ez eszedbe – csóválta meg a fejét, miközben Nemecsek nyomában belépett a házuk kapuján.

Nemecsek elől ment, Bokának háttal, így a férfi nem látta az arcát, csak morcos hangját hallotta.

– Részeg vagyok, nem hülye, elsőre is megértem, ha elutasítanak.

Boka elnevette magát.

– Miért, egyáltalán próbálkoztál?

– Kölnit viselek, nem? – pördült meg Nemecsek, hogy Boka orra alá dugja a csuklóját. Boka eddig is érezte rajta azt a hűvös, citrusos illatot, ami Csele kölnije lehetett, de azért engedelmesen megszagolta a férfi csuklóját.

– Hm, tényleg, a feromonok... – Végig se tudta mondani, mielőtt Nemecsek a szájára csapta a tenyerét, hogy elhallgattassa. Boka rázkódott a nevetéstől.

– Azt csak úgy mondtam, nem kell mindenért undoknak lenni. – A szeme elkerekedett, mikor Boka a tenyerébe csókolt.

Nem tudta, miért tette, hacsak nem azért, mert könnyű volt. Egy kortyot sem ivott, mégis spiccesnek érezte magát, szédelgett, ahogy a szíve feldörömbölt a hirtelen riadalomtól. Nemecsek hátralépett, a mozgásérzékelő lámpa fénye éppen ráesett.

– Gyanús vagy te nekem – mormolta, Bokára szegezve szúrós tekintetét. – Lehet, hogy mégiscsak nyomulsz.

– Én? Soha. – Boka körbefordult, csak ne kelljen Nemecsek szemébe néznie, csak ne látszon az arcán átfutó mosoly. Arra gondolt, talán eszét vesztette. – Na, merre van az a híres stúdiód?

Nemecsek felvidult.

– Mindjárt mutatom, erre! – Átvonszolta Bokát az árkádok alatt egy zöldajtós helyiség elé. Az egyik ajtószárnyba épített ablakon fekete-fehér poszter hirdette: Nemecsek Ernő balettiskolája, 6-14 éveseknek, 14 000 Ft/hónap (2-3 edzés hetente), mellette egy balerina fekete körvonalai.

Nemecsek széttárta az ajtókat.

– És itt történik a varázslat! – jelentette be teátrálisan. Boka körbepillantott a sötét teremben. Semmiben sem különbözött az ő edzőtermüktől, még az egyik falat beborító tükör előtti rúd is ugyanaz volt. A falakra táncoló figurák sötét sziluettjét festették.

– Sokat kellett érte vitatkozni, de végre megengedték, hogy kifessem, azzal a feltétellel, hogy ha elköltözöm, saját költségen újrafestetem. – Nemecsek türelmetlenül nyomogatta a villanykapcsolót, de a fény csak nem akart felgyulladni. – Na! Mi van ezzel?

– Talán kiégett – javasolta Boka, és közben rettenetesen haszontalannak érezte magát.

Nemecsek feladta.

– Várj meg itt, mindjárt jövök! Akkor megnézheted, milyen színű a fal, én választottam, amúgy baracksárga – hadarta, miközben fél lábbal már kint is volt az ajtón, Boka pedig magára maradt. Szerencsére nem kellett sokat várnia, mert Nemecsek már rohant is vissza, két keze tele volt illatgyertyákkal. A kupac felét Bokának adta, hogy segítsen felállítani őket a fal mentén. Két irányból indultak, lassan gyújtogatták a gyertyákat, Nemecsek gyufával, Boka a szégyellve szégyellt, de régóta őrizgetett öngyújtójával. Végül középen találkoztak. Nemecsek büszkén felegyenesedett, és körbemutatott.

– Mondtam, hogy barack!

Boka elszakította a tekintetét a férfitól. A homályos gyertyafényben Nemecsek bőrére finoman remegő árnyékok vetültek, a szeme szinte sötétnek tűnt, és Boka szerette volna tovább nézni, de az imidzsét elsősorban udvariasságra építette, ezért kénytelen volt megcsodálni a falakat is.

– Nagyon szép.

Nemecsek a terem közepére fordult, egyik karját magasba lendítve pozícióba helyezkedett. Boka a falnak dőlt, úgy figyelte.

– Miért balett?

Nemecsek megtorpant, elmosolyodott.

– Mert szeretek történeteket mesélni. Egy koreográfia rengeteg mindent elmond, a mimika, a gesztusok... – A lábát felkapva megpördült; Boka még soha nem találkozott senkivel, aki ilyen kecsesen tudott volna pörögni. Nemecsek megtorpant, szédelegve széttárta a karját. – Lehet, hogy mégsem most kéne...

Boka elkapta a karját, nehogy elessen. Közelebb sem kellett húznia, Nemecsek jött magától, összesimultak. Megállt a hő közöttük, fullasztó, borzongató meleg, Nemecsek testének melege.

– Táncolunk? – vigyorgott fel rá Nemecsek.

Boka a férfiénak döntötte a homlokát, erre inogtak, arra inogtak apró körben.

– Mi van veled, hogy folyton csak táncolni akarsz?

– Táncos vagyok. Végre, újra táncos vagyok. – Nemecsek felnézett Bokára azokkal a húsba vágó, szívet tépő kék szemekkel. Boka megnedvesítette az ajkát, mire a férfi elmosolyodott. – Most meg fogsz csókolni.

Boka nyelt egyet.

– Ez parancs volt, vagy jóslat? – suttogta.

Nemecsek szemei úgy villogtak, mintha bennük lett volna a világ minden tudása.

– Mindkettő.

Az első csók olyan volt, mint egy felszakadó lélegzet, mint az éjszakai szél, rövid és édes. Nemecsek Boka ajkaiba mormolta:

– Akarsz engem.

– Igen. – A szavak úgy csapódtak a csöndbe, mint kacsázó kövek a tó vizébe. – Igen.

– Akkor itt vagyok.

*

Kolnay beszélni akart. Ez nem esett meg vele gyakran, most, a szombat esti verseny után mégis úgy fojtogatta a szótlanság. Sokáig kapargatta a telefonja képernyőjét, azon tanakodva, felhívja-e Nemecseket, Nemecsek még biztos nem aludt ilyenkor. Viszont Nemecsek mellett ott volt a Csele – Kolnay még azt is el tudta képzelni, hogy egy ágyban alszanak, mint az öreg házasok és kihallgatják egymás beszélgetéseit –, és nem arról volt szó, hogy nem bírta Cselét, de Cselének megvolt az az idegesítő szokása, hogy mindig mindent jobban tudott.

Végül Kolnay Bokát tárcsázta, és azonnal a lényegre tért.

– Mit csináljak Barabással?

A vonal végén néma csend volt. Kolnay ellenőrizte, működik-e a telefonja.

– Mi van? – szólalt meg végre Boka kissé nyersen, mire Kolnay elvigyorodott. Hát még a nagy Boka Jánost is ki lehetett hozni a sodrából.

– Barabás – magyarázta angyali türelemmel. – Furán viselkedik mostanában.

– Kolnay? – szólalt meg egy hang a háttérben, fojtott és álmos és csalhatatlanul Nemecseké. Boka igent hümmögött rá, Kolnay ereiben pedig meghűlt a vér. Ezek ketten együtt voltak.

Boka megköszörülte a torkát.

– Szóval, Barabás...

– Nem fontos! – vágott a szavába Kolnay. – El vagy foglalva, értem én...

– Ebben nem tévedsz – mondta Boka szárazon. – Szóval, ha megbocsátasz...

Letette. Kolnay kezéből kihullott a telefon. Boka és Nemecsek... Nemecsek és Boka... lefeküdtek. Biztos, hogy lefeküdtek. És Kolnay telefonon hívta őket, és most látta maga előtt az egészet, kellett neki vizuális típusnak lennie, tudta, hogy volt, akinek bejött a kukkolás, de ő most a legszívesebben savval tisztította volna ki lelki szemeit, annyira nem szeretett mások szexuális életébe belegondolni. És Csele... Vajon Csele tudott róla?

Kolnay tárcsázta a férfi számát, és az íróasztalán kopogva várta, hogy felvegye. Csak harmadik próbálkozásra kapott választ, Csónakos mély hangja dörmögte a kagylóba:

– Mi van?

– Hol van a Csele? – kérdezte Kolnay.

– Alszik. Miért?

– És te mit keresel ott? – A kérdés talán kissé nyersen jött ki, de passzolt Kolnay érzéseihez. Ennél már csak egy vihar illusztrálhatta volna jobban a hangulatát.

– Az én ágyamban alszik. Na, mondjad, papuskám, mielőtt leteszem, miért hívtál?

Kolnay kinyomta a hívást. Ő azt hitte, Cselének vannak elvei, hogy Boka fülig szerelmes volt az exébe, hogy Nemecsek nem volt elég tökös, hogy bárkire is ráhajtson, és most... Mintha a feje tetejére állt volna a világ.

Kolnaynak beszélnie kellett valakivel, ezért a legkézenfekvőbb opciót választotta: bekapcsolta az Orkok és elfeket. Brbs89 persze ébren volt, a tetű. (A tetű ugyan nem volt különösebben éjszakai állat, de Kolnay túl zaklatott volt, hogy megkeresse a megfelelő metaforát.)

Amint meglátta Brbs89 ronda elfjét, azonnal támadást indított.

– Hé! – Brbs89 már be is jelentkezett voice-chaten. – Ez valami háborús bűn, nem lehet csak úgy, hadüzenet nélkül...

– Valakin le kell vezetnem a napomat – felelte Kolnay, miközben megállás nélkül fojtogatta Brbs89 elfjét az Igazság övével. Fene se hitte, hogy ilyen kreatívan tudja majd felhasználni azt az övet.

– Miért, mi történt? – Brbs89 visszaütött, Kolnay orkja pedig egészen a Fájdalom futóhomokjáig repült.

– Hé!

Brbs89 az ork mellkasára lépett, nem is hagyta felkelni.

– Na, mesélj. Terápia.

Kolnay elröhögte magát. Valami fegyver után kutatott az inventoryjában, amit a nemezise fejéhez vághat, de a Vérengzés baltájánál nem talált jobbat.

– A kollégáimról van szó. – Egy billentyűkombinációval lenyisszantotta az elf karját. Brbs89 hörgött.

– Ezt most muszáj volt?!

– Lefeküdtek egymással – folytatta Kolnay zavartalanul. Rúgott egyet a földön heverő elfbe.

– És?

– És fura!

– Ú, beszélgetnünk kell róla, hogyan születik a kisbaba? – Brbs89 elkapta Kolnay orkjának bokáját, és a földre rántotta.

– Tudom, mi az a szex! – csattant fel Kolnay. – Csak... – Brbs89 alapvetően is értetlen volt, viszont Kolnay sejtette, hogy ha ismerné a kollégáit, ő is ki lenne akadva. Ideje volt tehát egy magyarázatnak. – Na, jó, figyelj, elmondom lassan is, hogy megértsd.

– Értem én, a kollégáid lefeküdtek.

– Jó, jó, de nem tudod, kik a kollégáim. – Kolnay hatásszünetet tartott. – Nem akarok hencegni, de az a helyzet, hogy táncos vagyok... a Tánc a csillagok közöttben.

Brbs89 felhorkant.

– Nem akarsz hencegni, persze...

Kolnay összeszorította a fogát. Brbs89-től aztán várhatott elismerésre, az a gyökér nem értékelte a művészeteket.

– Nem érted. Az egyik kollégám Boka János. A színész, tudod.

– Tudom, ki az. És?

– És lefeküdt a Nemecsekkel.

– Hogy kivel?! – Brbs89 őszintén meglepettnek tűnt, bár lehet, csak azért, mert fogalma sem volt róla, ki az a Nemecsek. A háttértáncosokat általában senki sem jegyezte meg, Kolnay nevét sem ismerte senki az idősebb rajongóin kívül.

– Nemecsekkel. Ő is táncos. De, figyelj, ez még semmi. Utána felhívtam egy másik kollégámat, tuti, nem ismered, felhívtam a Cselét, és...

– És? – Brbs89 szinte már türelmetlenül várta a híreket. Kolnay elégedetten elvigyorodott. Mindig tudta, hogy briliáns mesélő, még az olyan érzéketlen gyökereket is fel tudta csigázni, mint Brbs89.

– És a Csónakos vette fel. Csónakos András, a vízilabdázó, tudod!

– Tudom, de... – Brbs89 hümmögött. – Ezen annyira nem vagyok meglepve, ők ketten mindig úgy néztek egymásra...

– Nem érted! – csapott a billentyűzetére Kolnay, mire az orkja elkezdett megállás nélkül ugrálni. – Cselének elvei vannak, ő soha nem feküdne le egy kollégájával, pláne nem egy sportolóval. Utálja a sportolókat.

– Tényleg? Nekem az utóbbi időben úgy tűnt, egész jól kijönnek.

– Úgy teszel, mintha ismernéd őket – morogta Kolnay.

Brbs89 megköszörülte a torkát.

– Tévét azért én is nézek. A táncok előtti videókban...

– Ne említsd a táncok előtti videókat! – dörrent rá Kolnay. Brbs89-re mindig lehetett számítani, ha arról volt szó, hogy a létező legrosszabb dolgokra terelje a gondolatait, azokra, amik miatt ez az egész elkezdődött. Barabásra.

– Miért, mi baj a táncos videókkal?

– Fogadjunk, hogy még egyet sem láttál – dünnyögte Kolnay. – Vagy legalábbis tuti nem láttad az enyémet a Barabással.

Brbs89 hangja remegett a visszafojtott röhögéstől.

– Miért, mi van a Barabással?

– Mi nincs a Barabással? – sóhajtotta Kolnay. – Kezdjük ott, hogy nem tud táncolni. Nem is akar, de azért kitalálja magának, hogy ő most szeret táncolni.

– Mi van, ha tényleg szeret? – Brbs89 meglepően védekezőnek hangzott. – Mi van, ha... ha elkezdett mélyen elgondolkozni az életén, és rájött, hogy olyan dolgokat is szeret, amiket eddig soha nem próbált?

– Mi vagy te, valami Barabás-lobbista? – horkantott fel Kolnay. – Vagy... Ne! Ugye, nem?

A vonal túlvégén csend volt, Brbs89 csengő-bongó elfhangját mintha elvágták volna. Ennél nem is kellett több bizonyíték.

– Szóval igaz – sóhajtotta Kolnay.

– Meg tudom magyarázni – mondta Brbs89 szinte könyörgőn. – Nem akartam eltitkolni, de...

– Nem tudom, hogy gondoltad, hogy el tudod titkolni. Visszagondolva nyilvánvaló. – Bár Brbs89 nem láthatta, Kolnay megforgatta a szemét. – Nem hiszem el, hogy annyi youtuber meg gamer közül pont Barabásért kell rajonganod.

– Várj... Mi? – nyögte Brbs89.

– Nyilvánvaló. Barabás rajongója vagy, ezért véded ilyen fanatikusan. – Kolnay az elf gyomrába vágta a Küzdelem kardját. – Eddig is tudtam, hogy rossz ízlésed van, nem kell bizonygatnod.

Brbs89 elröhögte magát, mintha nem is érdekelte volna, hogy az elfjének éppen kiesnek a belei.

– Te nagyon hülye vagy, ugye?

Kolnay még egyet szúrt bele a karddal válasz gyanánt.

– Csak azért, mert nem szeretem Barabást és a rajongóit, még nem vagyok hülye. Ha láttad volna azt a videót, te is megutálnád őt.

– Most már tényleg el kell mondanod, mi van a videóban.

Kolnayból úgy bukott ki, akár egy jajkiáltás:

– Úgy tesznek, mintha barátok lennénk!

Brbs89 erre csak még jobban röhögött, nyilvánvalóan nem fogta fel a helyzet tragédiáját.

– Hát nem érted? – förmedt rá Kolnay. – Barabás a legbosszantóbb, legkiállhatatlanabb kis görcs a világon, a videóban mégis úgy néz ki, mintha barátok lennénk.

Ha arról volt szó, hogy meg kellett tévesztenie a nézőket, Peti briliáns munkát végzett. A videóban Kolnay és Barabás halálos küzdelme játékos birkózássá szelídült, a veszekedéseik baráti vitákká. Egy klipen úgy tűnt, mintha Kolnay nevetett volna Barabás valamelyik viccén.

Kolnay lefejelte az asztalát. Filmként pörögtek előtte a legutóbbi edzés képei, Barabás pillantása, amivel úgy meredt rá, hogy Kolnay kimelegedett tőle, a pillanatra, mikor átfutott a fején, hogy Barabás meg fogja csókolni. És ha ez valaha eszébe juthatott... Ha valaha volt ember, aki azt gondolta, hogy Barabás és ő barátok... Ha Csele feladta az elveit egy menetért a Csónakossal és Barabás megszerethette a táncot... Mi minden történhetett még?