Csele hazudott volna, ha azt állítja, nem volt legalább egy kicsit ideges. Leginkább a késői időpont aggasztotta. Sokáig tartott, amíg Csónakossal veszekedett telefonon – egy nap, egyetlen betegszabadságban töltött napról volt szó, erre tessék, már a második is lassan elmúlt –, sokáig tartott, míg elhatározta magában, mit tegyen, sokáig tartott, míg megfőzte a húslevest, amit aztán konténerekbe töltött. Elindult otthonról, visszafordult, megint elindult. Mert mi jogosította fel rá, hogy beállítson a Csónakos-házba?

Vasárnap együtt ebédeltek, ami szinte már kellemesnek volt mondható, azóta viszont nem is látta a férfit. Telefonon is csak azért hívta, hogy leszidhassa, amiért nem szárította meg a haját, és erre tessék, megfázott. Ezek után úgy nézhet ki, mint egy idióta, hogyha beállít Csónakoshoz egy konténernyi levessel, hogy a férfi gyorsabban gyógyuljon, és talán már másnap megjelenjen a próbán. Három nap alatt még meg lehetett tanulni egy koreográfiát, de annál több késlekedés, és úszik a fellépésük.

Már a villamoson volt, mikor megkapta a hívást, hogy hol van már, mikor fotózás van a promóciós anyagokhoz, és róla még egy fotó sem készült. Akkor sarkon kellett fordulni, és elrohanni a stúdióba, ahol kavargó lilaszínű háttér elé állították, stílusosan szétnyitották az ingjét, hogy jól látszon a mellkasa, és megvakítsák a vakuk villogásával. Csele más körülmények között imádott volna egy ilyen fotózást, élvezte volna, ahogy különböző szettekbe öltöztetik, és az arca plakátokon fog virítani, de most szorította az idő. Fotózás után már csak arra volt ideje, hogy rajtakapja Bokát, amint leselkedik, és elköszönjön Nemecsektől, aztán már rohant is, hogy végül kifulladva megtorpanjon Csónakosék hegyoldalba ágyazott kertesháza előtt.

Vakon megigazgatta a haját, majd csengetett. A kaputelefon recsegve megszólalt.

– Ki vagy, és miért jöttél? – Kislányhang szólt a vonal túlvégén, unott és duzzogó.

– Csónakoshoz jöttem. Andráshoz – sietetett tisztázni Csele, miután eszébe jutott, hogy a házban mindenkit Csónakosnak hívtak. – Csaba vagyok – tette hozzá.

– Andris! – kiáltotta el magát a kislány, elnyújtva az i-t. – Itt a párod!

Cselének most jutott eszébe, hogy hozhatott volna csokit vagy valami hasonlót a kislánynak. Nem tudta, hogy a gyerek Csónakosé volt-e, vagy a testvére, de szeretett volna jó benyomást tenni rá. Épp azon gondolkozott, ne kérjen-e elnézést és fusson vissza a közelben látott benzinkúthoz, mikor nyílt az ajtó.

– Papuskám...? – Csónakos nyúzottnak tűnt. Egy takarót csavart a válla köré, és kérdő tekintettel Cselére meredt, a szeme alatt súlyos karikák húzódtak. Csele felemelte a leveses konténert.

– Hoztam neked levest. – Csónakos háta mögött bepillantott a házba, a kislányt kereste. – Csokit is hozok, ha tudom, hogy...

Csónakos elnevette magát.

– Nem kell azt, így is eléggé el vannak kényeztetve. – Átvette a levest. – Még mindig nem értem, miért jöttél.

Csele nem engedte el a konténert, mélyen Csónakos szemébe nézett. Az ujjaik egymásba értek.

– Megeszed a levest, meggyógyulsz – magyarázta. – Holnap bejössz táncolni, megtanulod a koreográfiát, és szombaton összehozunk valamit, amire, ha nem is lehetünk büszkék, de elég lesz ahhoz, hogy átcsusszanjunk a következő körbe. Ilyen egyszerű.

– Capisce, főnök – morogta Csónakos.

– Mi lesz már? – hangzott fel odabent egy lányhang, más, mint az előző. – Bejön a Csaba vagy nem?

– Én fázom! Csukjátok be az ajtót! – nyafogott egy harmadik kislány.

– Tényleg, kisfiam, ne ácsorogj ott, hívd be a vendéget! – Ez csakis Csónakos anyja lehetett.

Csónakos kénytelen-kelletlen félrefordult, hogy beengedje, Csele pedig ragyogó mosollyal elvonult mellette. Közben tényleg megbánta, hogy csokit nem hozott, most, hogy kiderült, három lány is van. A fejét forgatva beljebb lépett a fényes előszobába. Csónakos morogva eltűnt a nappaliban, ő pedig, miután a cipőjét szépen egymás mellé állította, követte. Odabent szembe találta magát Csónakos édesanyjával és a három kishúgával. Csónakos sorban végigmutatott rajtuk:

– Ágica. Csilla. Csenge. Anyukám.

– Jó estét kívánok. – Csele elsősorban Csónakos édesanyjának címezte a szavait, szerette, ha szerették az anyukák. – Csaba vagyok, András táncpartnere. – Furcsa volt Csónakost Andrásnak hívni, Nemecsekkel egymás között is csak úgy emlegették, hogy Csónakos.

– Szia! – csusszant elé Csenge, a legidősebb. Hátradobta a haját és a kezét nyújtotta. – Láttalak a műsorban, nagyon bejött.

– Én hip-hopozni akarok! – lökte arrébb a nővérét Ágica, mielőtt Csele megköszönhette volna a bókot. – Meg tudsz tanítani hip-hopozni?

– Én nem, de a Geréb... – Csele végig sem tudta mondani, hogy ilyen ügyben inkább a Gerébtől érdemes tanácsokat kérni, mert a Gerébnek hip-hopos háttere volt, mikor Csilla Ágica lábára taposva eléje pördült.

– Ha nagy leszek, én is táncosnő leszek! – jelentette ki.

– Tényleg?

– Nem, de jól hangzik, nem? Igazából toronyugró leszek.

– Az nem veszélyes? – nyögte Csele. Kezdett belezavarodni a lányok nyüzsgésébe.

– De, rohadtul az – mondta Csenge, félretolva a húgát.

Csilla felhördült:

– Anya, a Csenge csúnyán beszél!

– Nem is beszélek csúnyán! – csattant fel Csenge. Fél kézzel igyekezett távol tartani magától Ágicát, aki újra félre akarta őt lökni, és közben bűbájosan mosolygott. – Nincs egy öcséd, aki olyan, mint te, csak helyesebb és tizenöt éves?

– Nincs? – Csele kétségbeesetten körbepislogott Csónakos után, de a férfi már a konyhában volt, a legteljesebb lelki nyugalommal melegítette a levest.

– Nekem tizenhat éves is jó lesz, két év korkülönbség még működhet – mondta Csenge. – Vagy legyen három...?

– Azért na – mordult fel Csónakos.

– Aú, Ágica megharapott! – üvöltött fel Csenge. Csilla kárörvendően kiröhögte, miközben Csónakos édesanyja bocsánatkérő mosollyal próbálta lefejteni legfiatalabb lányát legidősebb lányának karjáról. Csónakos fapofával melegítette a levesét.

– Te ki vagy? – szólalt meg Csele háta mögött egy unott fiú. – Valami BTS tag?

– A BTS koreai, te bunkó! – kiáltotta Csenge könnyek között.

– Én egyébként is a 5SOS-től jöttem – nyújtott kezet Csele, hátha ezzel átveheti az uralmat a káosz felett.

– Mi, tényleg? – hökkent meg a fiú.

– Nem. De jól hangzott, nem? – mosolyodott el Csele, visszakacsintva Csillára. Még hogy ő túl büszke volt, hogy tanuljon a tehetségektől... A kislány felpattant, és már mellette is termett, ragyogó arccal megrángatta a kezét.

– Körbevezetlek, jó? Megmutatom az Andris szobáját is!

– Azért azt nem – mordult fel Csónakos, aki időközben kibattyogott az ebédlőasztalhoz, és elkezdte szürcsölni a levest.

– Én vezetem körbe! – ragadta meg Csele másik kezét Ágica, majd a két lány két különböző irányba kezdte őt húzni.

– Annyira gázak vagytok – vetette oda a fiú, aztán becsapta maga mögött az ajtót, mire Cseléből kirobbant a nevetés. Bézsbe burkolódzó csöndhöz volt szokva, és udvarias családi vacsorákhoz fehérre terített ebédlőasztal mellett, nem ehhez a fáradhatatlan nyüzsgéshez, ahol mindenkinek volt valami mondanivalója, épp ezért esélye sem volt neki ellenállni. Hagyta, hogy a két lány magával rángassa az emeletre, miközben Csilla mögöttük pattogott.

– Készíthetek veled egy fotót? A barátaim meg fognak pukkadni, ha megmutatom nekik...

– Nem értem, miért tennék, nem én vagyok a celeb. – Azért Csele megállt a lépcsőfordulóban, hogy pózoljon egy képre. Csenge az oldalába simult, úgy mosolygott a kamerába, a szája sarkából súgta oda neki.

– Majd én teszek róla, hogy híres legyél. Puszit is adsz? – kérdezte kicsit hangosabban.

Csónakos olyan erővel csapott az asztalra, hogy mindketten összerezzentek a hangjára.

– Akkor nem – morogta Csenge. Nyelvet nyújtott Csónakosra. – Szemét vagy, és utállak – jelentette be, majd felsietett az emeletre. Azért még visszaszólt Cselének: – Téged bírlak, te ne sértődj meg. Majd, ha elmész, kikísérlek. – Közben a haját csavargatta.

– Francokat kíséred ki! – csattant fel Csónakos.

Csenge hörögve eltűnt a szobájában, Csele pedig égő arccal hagyta, hogy a másik két lány végre felrángassa az emeletre. Már az ő figyelmük is sok volt, nemhogy Csenge érdeklődése. Csele már abban sem volt biztos, szeretne-e valaha sztár lenni. Régen az volt minden vágya, de ha belegondolt, borzasztó lehetett, ha mindenki így kapkodott utána. Szerencsére Csilla és Ágica egy szobában aludtak, így nem volt sok látnivaló, és miután Csele megcsodálta az összes szőrös plüssállatukat, gumidinójukat, fakardjukat – mégis kinek jutott eszébe ezeknek a gyerekeknek fakardot venni?! – és videójátékukat, a figyelmük más, érdemesebb témákra terelődött, őt pedig szabadon eresztették.

Mikor letántorgott az emeletről, Csónakos felállt, hogy kikísérje. Az ajtó előtt megálltak. A levegőben még cigarettafüst szaga terjengett, Csele nem tudott megállni egy undorodó grimaszt.

– A Boti azt mondta, miért nem a Barabást hívtam meg – szólalt meg Csónakos. – Mondtam neki, hogy téged se hívtalak, csak jöttél.

– Aranyosak a testvéreid – mondta Csele, mert nem tudott mit válaszolni a szemrehányásra.

Csónakos elmosolyodott.

– Odáig voltak érted, papuskám. Remélem, szereted, ha rólad beszélnek az általános iskolákban, mert ez elkerülhetetlenül be fog következni.

– Azért még mindig sajnálom, hogy nem hoztam csokit – dünnyögte Csele.

– Jobb, hogy nem hoztál, akkor lehet, szét is téptek volna. Mint a kecskék az állatsimogatóban, mikor van nálad ZOO-csemege.

Csele megborzongott. Valamiért el is tudta képzelni a jelenetet.

– Köszönöm a levest egyébként – mondta Csónakos. – Nem volt rossz. Mégiscsak vannak jó tulajdonságaid. – Úgy mosolygott, mintha a saját privát viccén nevetne.

– Ki mondta, hogy nincsenek? – hökkent meg Csele.

– A Nemecsek.

– Megölöm!

– Látod, ezért mondta. Mert olyan vérszomjas vagy, a Kolnayval is végeztél volna a múlt héten.

Csele a szája belsejébe harapott.

– A Kolnay...

– Megérdemelte, tudom. Mindenki megérdemli, aki közéd és a munkád közé áll. – Csele már épp azon volt, hogy megsértődik, mikor Csónakos hozzátette: – Na, ne húzd így a szádat, Csabika, nem illik hozzád.

– Ha már itt tartunk, szeretném, ha holnap megjelennél – mondta Csele, hogy visszaterelje a témát a műsorra. Hiszen eredetileg is ezért érkezett.

Csónakos elvigyorodott.

– Még mindig húzod a szádat.

Csele majdnem felcsattant, de aztán jobbat gondolt, valamit, amivel egy életre elriaszthatja Csónakost a hülye megjegyzéseitől. Közelebb húzódott.

– Nagyon nézed a számat...

Csónakos nem húzódott el, sőt, előrébb dőlt. A szeme csillogott.

– Tudom, mire játszol, papuskám – súgta –, de sokkal régebb óta vagyok játékban, mint te.

– Tessék? – nyögte Csele.

Csónakos vidáman felegyenesedett, és megveregette a vállát.

– Na, szevasz! – Azzal az arcába csukta az ajtót. Csele pislogott. Mégis mi a fene történt ebben a néhány percben?

*

Ha exhibicionizmusról volt szó, egy Cselétől Barabásig terjedő skálán Kolnay inkább Csele felé húzott, így nem feszélyezte különösebben, mikor fotózták. Az viszont annál inkább, hogy most a skála másik végét, Barabást is neki kellett terelgetnie.

Külön-külön már készítettek velük promóanyagokat, amiket aztán összevágtak, mivel valahányszor együtt próbálták őket fotózni, valaki mindig sértődötten kivonult. Azonban a próbáik sokat javultak, mióta Kolnay megtanulta videójáték-nyelven elmagyarázni Barabásnak a lépéseket, ezért a producerek úgy döntöttek, hogy most, hogy végre nem akarták élve megnyúzni a másikat, ideje újra próbálkozni azokkal a fotókkal. Úgyhogy Kolnay kénytelen volt elfoglalni cseppet sem megtisztelő pozícióját Barabás térdén, miközben a Barabás féltérdre ereszkedett alatta.

– Mit ettél reggelire? – sziszegte Barabás. – Miért vagy ilyen nehéz?

– Izmok – sziszegte vissza Kolnay. A kezével a kamera felé fordította Barabás arcát. – Mosolyogj!

– Már nem érzem az arcomat...

– Mit kell azon érezni? Amúgysem valami szép.

– Közlöm veled, hogy gyönyörű arcom van – kapta felé a fejét Barabás. A vakuk szüntelen villogása egy percre megtorpant.

– Én nem bánom, ha nem tudod levenni a szemed a Paliról – mondta a fotós Peti, szavait Barabásnak címezve –, de légyszike, próbáljál meg nem ilyen morcosan nézni! Köszi!

– A Kolnayra nem lehet máshogy nézni – morogta Barabás.

– Terád nem lehet máshogy nézni! – pattant fel Kolnay. – Sőt, rád sem lehet nézni!

– Mégis folyton engem bámulsz! – Barabás is felállt, Kolnay felé tornyosult. Kolnay pipiskedve próbált nekimenni, amíg Peti szavai ki nem zökkentették.

– Ez az, ez így nagyon jó, ha kicsit még össze tudnátok érinteni a fejeteket... A homlokotokat, úgy! – Két asszisztens gyengéden összekoccintotta a fejüket. Kolnay összeszorított fogain keresztül sziszegte:

– Ha ennek vége, így foglak lefejelni, ni!

– Fel se érsz idáig! – kapta el a fejét Barabás nevetve. – Ha akarnék, rád tudnék támaszkodni!

– Ez tök jó ötlet, miért nem támaszkodsz rá a Palira? – szólt közbe Peti.

– A fejére? – csodálkozott Barabás, és már mozdult is, hogy Kolnayra dőljön, de az ellökte magától.

– Fenéket a fejemre, te hülye!

– A vállára jó lesz – bólogatott Peti, azzal visszabújt a kamerája közé, és újra kattintgatni kezdett. – Pali, te meg fond össze a karod, állj kicsit terpeszbe! Mintha dühös lennél, úgy...

– Dühös is vagyok – morogta Kolnay.

– Mindig dühös vagy. Pukkancs – vágta rá Barabás.

– Nem!

– Méregzsák.

– Te meg... Te meg... – Kolnay rávetette magát Barabásra, akinek csak annyi szerencséje volt, hogy már elkezdett menekülni, ezért Kolnay a hátára érkezett.

– Ez jó! – húzta ki magát Peti lelkesen. – Mi lenne, ha Kende, te megfognád a Pali lábát... A combjai alatt, igen...

– Ezt hogy csinálja? – morogta Kolnay, miközben Barabás hátán lovagolt. – Mindenből kitalál egy pózt.

– A tehetség, azt hiszem.

– Amiből neked semmi sincs.

– Hogy tudsz mindig visszakanyarodni ehhez?! – csattant fel Barabás.

– A tehetség, azt hiszem – vigyorodott el Kolnay. A vakuvillogás megkétszereződött. – Látod? Imád a kamera...

– Francokat. Mindjárt kitörik a lencséje.

– Mert te olyan ronda vagy!

– Nem is, mert miattad van! – Barabás megpróbálta lefejteni a nyakáról Kolnay karjait. Kolnay annál makacsabban próbálta megfojtani. – Ha valami eltörik, az csakis a te hibád lesz...

Mintha villám csapott volna belé, az egyik izzó egy villanás kíséretében felrobbant, a darabjai szanaszét repültek. Kolnay ordítva megkapaszkodott Barabásban. A szettre sötétség borult.

– Nem az én hibám, halljátok?! A Barabás arca tehet róla... – jelentette be Kolnay, hogy mindenki jól hallja. Barabás úgy röhögött, hogy már nem tudta őt megtartani, elterült a földön, így Kolnay is könnyebben tudta püfölni.

– Mindenki jól van? – kérdezte Peti a sötétben. Egy asszisztens szárazon megszólalt.

– A Paliék jól vannak, hallom, ahogy egymást ölik.

– Nem is öljük egymást! – csattant fel Kolnay és Barabás egyszerre.

– Jól van, mindenkinek öt perc szünet! – adta ki az utasítást Peti. A sötétben zseblámpák gyulladtak, a szetten megkezdődött a mászkálás. Kolnay és Barabás zihálva egymásra meredtek, Kolnay még mindig Barabáson ült.

– Én éhes vagyok – jegyezte meg Barabás.

– Ez is rád vall! – mordult fel Kolnay. A gyomra megkordult, ezért felemelte a hangját. – Mindig a legrosszabb pillanatban vagy éhes!

– Te is éhes vagy, minek hazudsz? – meredt rá Barabás, szóval Kolnay kénytelen volt azt taglalni, mennyire nem éhes, miközben követte őt a büfébe.

– Akkor minek vettél két croissant-t? – bökött a tányérja felé Barabás. Kolnay elfordult, úgy takarta a tányérját.

– Ne nézd a kajámat!

– Miért? – vigyorodott el Barabás. – Félsz, hogy eleszem előled?

– Azt próbáld meg!

A csata rövid volt, ám véres: Barabás túszul ejtette Kolnay sonkás croissantját, Kolnay pedig leigázta Barabás rántotthúsos szendvicsét, ami igazából jobban esett neki, mint az a száraz croissant. Barabás pedig talán csak makacsságból tömte be a zsákmányát.

– Téged nem zavar, ha fotóznak? – kérdezte, miközben morzsákat köpködött az asztalra. Kolnay fintorogva elfordította a fejét.

– Annyira barbár vagy – morogta. – Hozzászoktam.

– Hogy barbár vagyok?

– Hogy fotóznak. – Kis csönd után hozzátette: – Azért az durva volt, mikor felrobbant az izzó.

– Féltél, mi? – vigyorodott el Barabás.

– Francokat! – csattant fel Kolnay. – Te féltél, olyan hangosan üvöltöttél, hogy még most is hallom!

– Te voltál az, aki belém kapaszkodott!

– Nem igaz, azért kapaszkodtam beléd, mert... Mert...

Barabás kérdőn megemelte a szemöldökét. Kolnay elvörösödve a tenyerébe támasztotta az állát, és elfordult.

– Barabás egy, Kolnay nulla – kommentálta Barabás, miközben ellopta a második croissant-t Kolnay tányérjáról.

– Hé! – Kolnay az asztalon félig elterülve próbálta kiverni Barabás kezéből a süteményt, amíg Barabás annyira hátradőlt, hogy Kolnay csak a mellkasára támaszkodva érte el a croissant-t. Mikor végre sikerült megkaparintania a sarkát, félbetépte a péksüteményt, és azzal a győzedelmes féllel huppant vissza a székébe.

Barabás csalódottan a croissant mélyére nézett.

– Ez csokis?

– Nem szereted?

– Nem. – Barabás kedvetlenül felé lökte a croissant-t, Kolnay pedig sietve betömte, mielőtt a férfi meggondolhatta volna magát. Barabás felnevetett. Nem ördögi kacaj volt ez, amilyet Kolnay várt volna, hanem igazi, szívből jövő nevetés, és Kolnayt ismét elfogta az a különös déjà vu, amit a legutóbb érzett. Mintha ismerte volna Barabást valahonnan a múltból, egy másik életből.

– Úgy röhögsz, mint egy szamár – mondta inkább, hogy elterelje a figyelmét. Barabás erre csak még jobban nevetett, de lehet már csak azért, hogy Kolnayt idegesítse. Kolnay elfordította az arcát, hogy ne látszon, hogy kínjában már csak vigyorogni tud.

Egy darabig beállt a csend, áldott csend. Kolnay szinte hálás volt, hogy nem kell hallgatnia Barabás hangját, viszont csak nem hagyta nyugodni a déjà vu. Mikor hallotta Barabást nevetni? Talán valamelyik e-sport versenyén, mikor nyert?

Barabás az órájára pillantva megszólalt.

– Remélem, hamar kicserélik azt az izzót, nekem mennem kell.

– Miért, csak nem menekülsz? – cukkolta Kolnay. Hiába sikerült megértetnie Barabással a tánc alapjait, a férfinak még mindig nem volt motivációja, hogy száz százalékot tegyen a próbáikba, ezért sietett úgy tőle, megérdemelt minden beszólást. – Kolnay kettő, Barabás nulla?

– Nem is így volt, eddig én vezettem! – csattant fel Barabás. – Különben meg edzésem lesz.

– Edzésed? – Kolnay fészkelődött a székében. Sosem gondolta, hogy az e-sportolók edzenek is. – Mennyit szoktál edzeni?

– Két-három órát naponta. Most Varsóban lesz majd DOTA bajnokság, arra készülünk.

Kolnayt elfogta a sárga irigység; ő is ki akart menni Varsóba videójátékozni! Jobbnak látta tovább terelni a témát, mielőtt leharapja Barabás fejét.

– És csinálsz bármi mást a játékon kívül?

Barabás megvonta a vállát.

– Youtube videókat, reklámokat... Néha programozok.

Kolnaynak már a nyelvén volt, hogy megemlítse, neki is van programozó ismerőse, de elharapta a szót. Barabásnak semmi köze nem volt a Barnabás89 és őközte dúló háborúhoz; Barabás egy külön csata volt, a saját kihívásaival.

– Az menő – bólogatott, kivételesen őszintén. Ha neki olyan élete lehetett volna, mint Barabásnak... – Akkor neked minden összejött.

Barabás felnevetett.

– Hát persze.

– Most nem? – Kolnay sértődötten meredt rá. Mi volt ilyen vicces abban, amit mondott? – Sikeres vagy, gazdag vagy, tuti még a szüleid is büszkék rád... – Hiszen Barabásnak sikerült az, ami ezer emberből csak egynek. Nem mintha ez Barabás nemlétező tehetségén múlt volna, de az most mellékes volt.

Barabás arca elsötétült.

– A szüleimet hagyd ki ebből.

– Miért? – képedt el Kolnay. – Nem büszkék rád? – Ezt nem tudta elképzelni. Az ő apja orvos volt, mégis támogatta a táncban, ott volt minden versenyén, pedig Kolnay nem is volt híres, és még fiúkkal is táncolt. Mi oka lehetett rá Barabás szüleinek, hogy ne támogassák őt?

– Anyukám bíró. – Barabás lassan beszélt, mintha azt fontolgatná, egyáltalán beszéljen-e. – Nem örült, mikor azt mondtam, nem megyek egyetemre, és helyette e-sportoló leszek. De te sem mennél egyetemre, miután bajnokságot nyertél, és minden idődet felemésztik a Youtube videók, a reklámok meg az edzés.

Kolnay irigykedve harapdálta az ajkát. Bezzeg, ha ő lett volna e-sportoló, még a szülei is támogatták volna, neki miért nem sikerült?

– Azért jó lehetett – dünnyögte kelletlenül.

– Az volt. Igazából az volt. – Barabás lenézett a kezére, a két hüvelykujjának körmét pattogtatta egymáson, Kolnay úgy gondolta, marha idegesítő volt. – Mondjuk, azóta új arcok jöttek, a szponzorok mind őket akarják...

– És a végén kiderül, hogy anyukádnak igaza volt – dőlt hátra Kolnay kárörvendően. Barabás balszerencséje olyan volt, mint egy személyes győzelem.

– Minek örülsz így, te ettől nem leszel sem okosabb, sem szebb! – vágta oda Barabás.

– Mert már így is elég okos és elég szép vagyok! – felelte Kolnay, és még mielőtt Barabás szólhatott volna, hozzátette: – Szóval ezért vagy itt. Mert már nem vagy menő, és kell a pénz.

– Mondhatjuk. A tizenhárom évesek azért még bírnak, megnézném téged hány tizenhárom éves bír.

Kolnay visszagondolt a tizenhárom évesekre, akik bírták őt, de egy sem jutott eszébe. Most ismerje be, hogy ő inkább a hatvanas-nyolcvanas korosztály körében volt népszerű? Az csak menőbb, mint ilyen éretlen kis gyökerek példaképe lenni... Kolnay kihúzta magát.

– Közlöm veled, hogy az én rajongóközönségem... érettebb nőkből és férfiakból áll, olyanokból, akik tudják értékelni a kultúrát. Tudod.

– Mi, MILF-ekből? – Barabás felvihogott. – Ne mondd, hogy a negyvenesek könyörögnek az autogramodért!

Kolnay érezte, hogy az arca ég.

– Érettebbek – mondta, mert nem volt miért szégyenkeznie, és ehhez tartotta magát. – Igazi szofisztikált arcok.

– Mi, ötvenesek? – Barabás vigyora egyre szélesedett. – Hatvanasok? Hetvenesek? – A hangja elcsuklott a vihogástól.

Kolnay először arra gondolt, megrugdossa, de aztán úgy döntött, visszatámad.

– És a műsorhoz mit szól anyukád?

Barabás nevetését mintha elvágták volna.

– Nem örül neki, nyilván. – Megint a kezét nézte. – Miért, a te szüleid örülnek, hogy táncikálsz?

– Persze. Imádnak – vágta rá Kolnay magabiztosan. – Mondjuk fennakadtak rajta, mikor először mentem fiúkkal versenyre, de mikor harmadik lettem, már nem bánták.

– Jó neked – morogta Barabás. A karcos irigység a hangjában kárörvendő melegséggel töltötte el Kolnayt.

– Hé – rúgta meg Barabás térdét. – Tudom, hogy szerezzük vissza a szponzoraidat.

Barabás gyanakodva felemelte a fejét.

– Hogyan?

Kolnay kezet nyújtott. Nem emlékezett rá, fogott-e valaha kezet Barabással, de ez illett egy ilyen ünnepélyes alkalomhoz.

– Békét kötünk. Ideiglenesen.

– Azt tűzszünetnek hívják, géniusz.

Kolnay a szájára harapott, mielőtt felhergelte volna magát.

– Nem az a lényeg. A lényeg, hogyha rendesen összefogunk, meg is nyerhetjük ezt a versenyt, én pedig felemelhetlek téged. És akkor a szponzoraid visszajönnek hozzád.

– Ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben hallottam – vágta rá Barabás. – Miért jönnének vissza hozzám a szponzoraim attól, hogy felemelnek egy műsorban?

– Van jobb ötleted? – mordult rá Kolnay bosszúsan.

– Nincs. Csináljuk! – Azzal kezet fogtak. Barabás úgy szorította Kolnay kezét, mintha el akarná törni, mire Kolnay több erőt vitt a szorításába, és szinte hallotta, hogy Barabás keze megroppan. Órákig ropogtatták volna így egymás kezét, ha a hangszórókból fel nem reccsen a fotózásért felelős Csengey hangja.

– A Barabás-Kolnay párost kérem vissza a fotózásra! Ismétlem, a Barabás-Kolnay párost...

– Miért a te nevedet mondja előbb? – morogta Kolnay, ahogy végighaladtak a folyosón.

– Mert az én nevem szebb.

– Dehogy szebb, a kétszótagú nevek sokkal szebbek, a tied vacak három szótag!

– A tied is három szótag, te idióta! Lebetűzzem?

– Fogd be, azt mondod nem ismerem a saját nevemet?!

– Igen, igen, azt mondom! – feleselt Barabás.

– Márpedig ismerem, és...

– Nem ismered!

– De!

– Nem!

Így siettek vissza a fotózásra, a folyosó visszhangzott a veszekedésüktől. Persze Kolnay nem hagyhatta, hogy Barabásé legyen az utolsó szó.

– De!