Csónakosnak volt jobb dolga is hajnali hatkor, mint Cselén gondolkodni, mégis ő járt a fejében, miközben medencében a hosszokat úszta. Nem mintha Nemecsek olyan nagy titkokat osztott volna meg vele, amíg Kolnayt keresték, legalábbis semmi olyat, amivel addig ne lett volna tisztában. A beszélgetés is kelletlenül, hezitálva kezdődött, jobb téma volt Kolnay elrablásáról beszélgetni. Végül Nemecsek hozta fel, mikor az ötödik táncteremben sem találták Kolnayt.

– Csele... nem túl jó csapatjátékos.

Csónakos éppen akkor nézett be a férfimosdóba, és most felegyenesedett.

– Azt hittem, a Kolnayt keressük.

– Mi? – Mikor Nemecsek zavarba jött, a füle hegye pirosra gyúlt. – De igen, csak... Ez fontos a Cselének.

– Hogy te engem győzködj róla, mennyire jó arc? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Csónakos.

Nemecsek összeszorította a száját, amitől úgy nézett ki, mintha duzzogott volna. Csónakos nem tudta, hogy képes bárki is komolyan venni ilyen kisfiús arccal, de mikor megszólalt, Nemecsek hangja cseppet sem volt gyerekes. Inkább türelmetlen.

– Elhatároztad magad, hogy mindenáron félreértesz engem, ugye?

Csónakosnak még az is eszébe jutott, hogy Nemecseknek van egy gonosz ikre, a férfi olyan komolyan nézett rá. Mély sóhajjal megadta magát.

– Mondjad, papuskám. Mondj valamit, amitől a Csele lábai elé borulok.

– Ez a Csele nagy visszatérése – mondta Nemecsek. – Az Európa-bajnokság után... kihagyott pár évet.

Nocsak. Európa-bajnokság? Csónakos is tudta, hogy Csele jól táncol, de arra nem számított, hogy ezért el is ismerik. Talán az ő hibája, hogy nem nézett jobban utána a partnerének.

– Lehet, Európa-bajnok is lehetett volna – folytatta Nemecsek zavarba jőve Csónakos rendületlen figyelmétől –, de volt az a... A lényeg, hogy kihagyott pár évet. És ezzel a műsorral akart visszatérni, de...

– A dolgok nem úgy mennek, ahogy ő azt elvárja.

Nemecsek megkönnyebbülten bólintott.

– Nem tudnál egy kicsit jobban próbálkozni? – kérte.

Csónakos a szája belsejére harapott. Ő ki akart esni ebből a műsorból, nem teljesíteni, ezt mégsem mondhatta Nemecsek képébe. Mi van, ha a férfi továbbadja Cselének? Akkor Csele biztosra vehetné, hogy Csónakos tényleg ellene dolgozik, és még jobban megromlana köztük a levegő.

– Nem azt mondom, hogy bírnod kell Cselét – folytatta Nemecsek. – Szeretem a Cselét, de neki is megvannak a hibái, én például nem dolgoznék vele, sőt, ha már itt tartunk, szobatársnak sem a legjobb... – Kezdett egyre jobban belemelegedni. – ...Mert tényleg, belehalna, hogyha a szelektívbe dobná az üres vécépapírgurigákat a vegyes kuka helyett? Meg van az a bögrém, rajta van a nevem, két szívecske van az ő-n, a kedvenc nagynénémtől kaptam, olyan nehéz nem beleinni? De tényleg...

Csónakos elnevette magát.

– Papuskám, ettől nem fogom jobban bírni a Cselét.

– Nem neked kell vele élned – meredt rá Nemecsek. – És egyébként megvannak a jó tulajdonságai is, tök jó paprikáskrumplit csinál például...

Szerencsére ekkor félbeszakította őket Geréb ordítása. Csónakos talán belehalt volna, hogyha sokáig kell hallgatnia Csele érdemeit, főleg, mivel ahogy most kimászott a medencéből, még őt próbálta kirázni a fejéből. Szinte már hálát adott, mikor az edző végre játékba hívta őket, és így elterelte csapongó gondolatait.

Edzés végén így is tovább maradt; az ujjai már csíkosra áztak, mégsem akart még kiszállni a medencéből. Nem volt kedve a csapattársaival öltözni; nem jutott eszébe semmi, amit hozzátehetett volna az öltözőkben ilyenkor lezajló beszélgetésekhez, még azt sem mondhatta el, hogy töltötte a hétvégéjét – flitteres dresszben ugrálva egy táncparketten, ezért körberöhögnék –, ha pedig csöndben marad, valaki egészen biztosan megkérdezi, miért olyan csöndes, ahhoz viszont túl józan volt, hogy őszintén valljon. Hazudni meg nem szeretett volna a legjobb haverjainak.

Csak akkor eszmélt fel, mikor a medence széléhez érve árnyék vetült rá, és az edző leguggolt hozzá.

– Mi van magával, András? – Új edző volt, még magázta őket. Nehéz volt ezt megszokni Zoli bá' után, akit pisis koruk óta ismertek. – Tíz óra van, nemsokára beengedik a népeket.

– Azért még maradok egy kicsit – zihálta Csónakos.

– Kockásra fog ázni.

– Nem baj. Kis extra edzés.

– Remélem, a táncikálást is ilyen szorgalmasan csinálja – hozta fel az edző, amitől Csónakos a legjobban tartott. – Láttam magát tegnap, nagyszerű volt. Megy ez magának.

– Tényleg?

– Abszolút. De mi volt az a rúgdosódás, amit a Tanár úr említett?

Csónakos megdörzsölte az arcát.

– Semmi, asszonyom. Csak játszottunk.

– Nohát. – Az edző elmosolyodott. – Ha már annyira jól megy magának, hogy játszani is tud közben, az csak jót jelenthet.

Csónakos nem tudott nem visszamosolyogni rá. Mindig szerette a dicséretet, a figyelmet, talán ezért is szólt az edző után, amikor az már indulni készült.

– Tényleg úgy gondolja, jól táncolok?

– Hogyne. Miért, nem hiszi el? – tette csípőre a kezét az edző.

– Dehogynem, csak... mások azt mondják, béna vagyok – ismerte be Csónakos, mert az edzőnek muszáj volt válaszolni. Lenézett a kezeire. – Miért engem válogatott be, mikor nem is akarok táncolni?

– Mert úgy gondoltam, méltó képviselője lenne a csapatnak. – Az edző mosolya ellágyult. – És tudom, mekkora családja van.

Hát persze. Csónakos megtámasztotta az állát a karjain. Az ő családja csak úgy ette a pénzt, a világbajnokság után sem lehetett elég belőle, főleg, hogy a Zsolti születendő gyermekét meg az anyósáékat is támogatni kellett. Felrémlett neki a szívgyógyszer, amit hamarosan megint újra ki kell majd váltani.

– Megyek is, mielőtt ideér a tömeg – intett az edző. – Maga meg ne ázzon kockásra, holnap is van edzés.

– Igenis – bólintott Csónakos, azzal ellökte magát a medence szélétől a következő hosszra.

Mikor legközelebb a felszínre bukkant, hallotta, ahogy megélénkült körülötte az uszoda. Gyerekek jöttek úszásoktatásra, idős bácsikák tempóztak komótosan két sorral arrébb. Nem messze tőle valaki fejest ugrott, elnyelte a fehéren habzó víz. Csónakosnak ideje volt kikászálódni, ha nem akart útban lenni. Csakhogy, mikor kihúzta magát a vízből, úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Csele legalább ugyanolyan riadtan pislogott rá az ajtóban.

– Papuskám... Mit keresel itt?

– Bocsánat, mozdulna?! – förmedt Cselére az egyik tanító néni, aki szeretett volna kiférni az ajtón.

– Elnézést. – Csele látszólag visszanyerte a hidegvérét, olyan elegánsan állt félre, ahogyan minden mást is csinált. A tanító néni fújtatva elsietett mellette a csoportjához, Csele figyelme pedig visszafordult Csónakoshoz.

– Úszni jöttem – mutatott körbe. – Azt hittem, ez nyilvánvaló.

– Nem tudtam, hogy szoktál úszni – nyögte Csónakos.

Csele kikerülte őt, és leereszkedett a medence szélére.

– Az egyetemen sokan úsztak. Kellett valami kiegészítés a balett mellé. – A vízbe csusszant, levegő után kapkodva meg-megugrott a hidegtől.

Csónakos tanácstalanul toporgott a medence szélén. Menjen vagy maradjon? Csele felnézett rá.

– Azt hittem, a vízilabdások ilyenkor már végeztek.

Ez eldöntötte a kérdést. Csónakos vigyorogva a vízbe csobbant mellette, a felcsapódó víz Csele arcába fröccsent.

– Hé!

– Verseny? – kérdezte Csónakos. Csele gyanakvón hunyorgott rá, az orráról csöpögött a víz.

– Azt hittem, már végeztél? – ismételte meg. Biztosan örült volna, ha Csónakos-mentesen töltheti az egyetlen szabadnapját, de Csónakos nem volt hajlandó megadni neki ezt az örömet. Nem, amikor még mindig nem tudta eldönteni, érdemes volt-e küzdenie ezért a műsorért.

– Ha nyersz, egész héten jófiú leszek – döntötte oldalra a fejét kihívóan. – Ha én nyerek... elismered, hogy nem én vagyok az egyes számú közellenség.

Csele összefonta a karját a mellkasa előtt. Szép, izmos mellkasa volt, sima bőre, karcsú dereka, szinte tökéletességig csiszolt testének vonalait tovább finomította a víz hullámzása. Megvolt az alkata az úszáshoz.

Megrágta magában Csónakos szavait.

– Legyen – mondta végül. – Versenyezzünk. Oda-vissza?

Csónakos bólintott, és már fel is húzta magát egy rajtkőhöz, Csele pedig mellé állt, az orrára húzta az úszószemüvegét. Csónakos sejthette volna, hogy van úszószemüvege, a hozzá hasonló szépfiúk nem bírták elviselni, ha a klórtól kipirosodott a szemük.

– Háromra? – pillantott Csónakosra, és már számolta is: – Egy... Kettő... Három!

Csónakos csak egy pillanatig habozott, hogy szemügyre vegye Csele kecses fejesét, amivel, akár a jégmadár, a víz alá bukott, majd ő maga is a medencébe vetette magát. Csele nem volt lassú, de Csónakos pár széles karcsapással hamar beérte, és egy darabig fej-fej mellett haladtak. Csele a fordulónál beelőzte, olyan erővel rúgta el magát a faltól, hogy az majdnem egy méternyi előnyt adott neki. Csónakos ekkor döntött úgy, hogy vége a játszadozásnak. Az utolsó pár méterre bekeményített, úgy szelte a vizet, mintha a labdáért úszott volna, mégis csak pár másodperccel előzhette meg Cselét. Csónakosnak alig volt ideje körbenézni, mikor Csele már meg is érkezett, levegő után kapkodva a feje búbjára tolta az úszószemüvegét.

– Van egy kérdésem, papuskám – lendült közelebb Csónakos. Olyan hirtelen tette, hogy Csele hátrahőkölt, és átfordult a két pályát elválasztó piros kötélen, egyenesen az egyik idős bácsi útjába. Prüszkölve, köhögve bukkant a felszínre.

– Bocsánat... Bocsánat, nem vettem észre... – motyogta, miközben Csónakos kacagásától kísérve átbújt a bóják alatt. Olyan bosszús pillantással meredt rá, hogy Csónakos sejtette, nem szerettette meg magát jobban, mint eddig, de nem tudta megállni, olyan jó, olyan más volt Cselét ügyetlenkedni látni.

– Nyertél – vágta oda Csele. – Elismerem, nem te vagy az első számú közellenség. És most mi lenne, ha kiszállnál a medencéből? A végén megfázol, már így is kék a szád.

– Megható, hogy így aggódsz értem – vigyorodott el Csónakos.

– Szükségem van rád szombaton, nem engedhetem, hogy belázasodj – meredt rá Csele, Csónakos pedig kénytelen volt igazat adni neki. Ő sem szeretett volna belázasodni, túl sok dolga volt otthon és az edzésein is, nem engedhette meg magának, hogy ágynak essen.

– Ez egy fűtött medence – morogta azért, miközben a partra húzta magát. Csele újra a víz alá bukott, sötét alakja hullámzott a víz alatt, ahogy siklott. Csónakos a túlsó partra sietett, és lehuppant a földre, hogy ott várja meg őt.

– Még mindig itt vagy? – nézett fel rá a férfi.

– Ne grimaszolj így, papuskám, nem áll jól neked – vágta rá vigyorogva Csónakos. – Különben meg kérdésem van.

– Igen?

Csónakosnak csak most esett le, mikor úszni látta Cselét, milyen egyszerű megoldása volt az ő véres ellentétüknek.

– Hogy utálhatod ennyire a sportolókat, mikor te magad is sportoló vagy?

Cselének erre persze volt válasza.

– Csak hobbiból úszom.

– Hát a tánc? A tánc talán nem sport? – mosolyodott el Csónakos negédesen.

Csele arcán piros foltok gyúltak, a szája elnyílt, úgy meglepődött. Csónakos a legszívesebben a kezét dörzsölgette volna. Két hét marakodás után végre ő került felülre.

– De... – mondta Csele lassan. Lejjebb süllyedt a vízbe, mint aki el akar bújni, Csónakos látta rajta, ahogy kattognak a fogaskerekei.

– Csak ennyit akartam – állt fel. – Hétfőn találkozunk.

Az út az öltözőbe diadalmenet volt. Ennél már csak az lehetett nagyobb dicsőség, mikor pár perccel utána Csele is megjelent, fél kézzel összeborzolta vizes, szőke haját. Az arca ellágyult tőle. Mikor Csónakosra nézett, a szeme sarkába lassú mosolyráncok gyűltek.

– Nem vagy éhes? – kérdezte. – Tudok a közelben egy jó éttermet.

*

Boka – a többiekhez képest – megfogta az Isten lábát Nemecsekkel. Nem voltak kibékíthetetlen ellentéteik, sőt, Nemecsek csak dicsérte őt, ha pedig valamit ki akart javítani, azt is a lehető legtapintatosabban tette. Boka mégsem tudta elhessegetni magától az érzést, hogy csalódást okozott.

Pedig jól táncolt. Ha nem nézett Nemecsek szemébe, és helyette az orrnyergét bámulta, gyorsan felfogta a lépéseket, és többé egyszer sem lépett rá a partnere lábára. Nemecsek mégsem adott neki semmi különösebben megerőltető mozdulatot, történetet sem talált ki többé a koreográfiához. Boka tartott tőle, hogy a zsűri megjegyzése a művészkedésről elvette tőle a kedvét.

– Ne hallgass rájuk, Ernő – próbált bátorságot önteni Nemecsekbe. – Lehet, hogy vannak, akik nem értik a történetet, amit kitaláltál, de mindig lesznek olyanok is, akik igen.

– Gondolod? – nézett fel rá Nemecsek aggodalmasan. Nagy, mélykék szemei elnyelték Bokát.

– Biztos vagyok benne. Miért nem táncolsz nekik? Táncolj azoknak, akik értik a művészetedet!

Nemecsek elgondolkozva lenézett a padlóra, majd megrázta a fejét.

– Itt nem lehet – mondta halkan, inkább csak magának. – Ez szórakoztató műsor. – Felnézett Bokára, és elmosolyodott, kinyújtotta a kezét. – Menjünk át a lépéseken még egyszer!

Boka csupasznak és érzékenynek érezte magát, mint akit leforráztak. Nem volt az ekkora kudarc, ha valaki nem hallgatott rá, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha valami tekintélye volt Nemecsek szemében, most azt is elvesztette. Hát, még mikor zavarában megint rálépett Nemecsek lábára...

Nemecsek elfojtott kiáltással hátraugrott, a levegőben megrázta párszor a lábát.

– Mi történt? Eddig... – Elharapta a mondatot, mosolyt erőltetett az arcára. – Nem baj, próbáljuk meg újra!

Boka nem tudta, szerette-e volna, ha Nemecsek ráförmed; talán jobb érzés lett volna ennél az udvarias tartózkodásnál.

– Bocsánat... Bocsánat. – A kezét nyújtotta, igyekezett összeszedni magát. Olyan volt, mint a partra vetett hal, pedig ő elvileg ebből élt, hogy produkálta magát mások előtt. Csakhogy mióta Nemecsek azt mondta, a tévében sem szerepelt olyan jól, még a Pál őrmestert sem élvezte annyira. Mindig voltak időszakok – általános iskolában, gimnáziumban, az egyetemen, a színházban –, amikor kételkedett magában, de ez most még azt is megakadályozta, hogy teljesítsen. Ez így nem mehetett tovább.

Boka próba után elment pár szendvicsért a sarki Tescoba, azután visszatért a táncterembe, hogy magában folytassa a gyakorlást. Ritkán volt erre alkalma, általában vagy a Pál őrmester forgatására rohant, vagy a színházba próbálni, mivel vasárnaponként két előadása is volt. Most azonban a színházon valami hányós-hasmenéses vírus futott végig, ezért le kellett mondani a heti előadásokat. Boka szerencsés volt, hogy megúszta egészségesen, és helyette beiktathatott egy plusz táncpróbát.

Odakint már sötét volt. Boka azt hitte, a takarítónőt kivéve egyedül lesz az épületben, ehelyett még éppen összetalálkozott Barabással és Kolnayval, amint civakodva a villamos felé igyekeztek. Az öltözőben Geréb még a kabátját vette, mellette Eduárd a telefonján beszélt valakivel. Boka igyekezett csöndesen letenni a holmiját, nehogy megzavarja őket, de Geréb még így is felfigyelt rá. Nem is kérdezett, csak rámeredt, amiből Boka tudta, hogy választ szeretne.

– Még maradok, gyakorolok egy kicsit – vallotta be sóhajtva. – Hát te?

– Eduárd meghívott egy sörre.

– És te elfogadtad? – hökkent meg Boka.

– Vettek a kamerák – sziszegte Geréb bosszúsan.

Távol álljon Bokától a káröröm, de nem bánta, hogy Geréb megszorult egy kicsit. Egészen addig, amíg a híres Áts Feri ellépett közöttük.

– Merrefele mentek? Hátha ugyanarra tartunk.

Bokának nem tetszett, ahogy Geréb nyakán piros foltok gyúltak.

– Kétlem – felelte azért.

– Csak ide a kereszteződéshez megyünk – lépett melléjük Eduárd, miután végzett a telefonjával. – Csatlakozol? Jó lenne valami kis közösséget építeni, ha már együtt dolgozunk.

– Egyetértek. Fontos a jó viszonyt megtartani. – Áts Feri Gerébre kacsintott, mikor ezt mondta. Eduárd Bokára nézett.

– És te, János? Nem jössz?

Boka a tánctermek felé pillantott. Semmi kedve nem volt Geréb és Áts Feri románcához asszisztálni, ráadásul a kötelesség is szólította; nem is ő lett volna, ha nem a kötelességét választja. Ismerte a reputációját: Boka János mindig azt teszi, amit kell. Bocsánatkérő mosolyt vetett Eduárdra.

– Talán máskor.

– Hogyne, mindenképpen – értett egyet Eduárd. Kezet fogtak, aztán már mentek is; nem tűnt úgy, hogy a három férfinak különösebben hiányzik Boka társasága. A színházban sem hiányolták, olyan könnyedén helyettesítették őt szombatonként. Legalább Pál őrmesterből csak egy van – vigasztalta magát Boka, miközben a tánctermek felé tartott. Magyarország legrosszabb tévészínésze.

Boka megdörzsölte az arcát. Olyan sok minden kavargott benne, nem csoda, hogy Nemecseknek sem volt jó partnere. Na, de ezt majd mindjárt orvosolja. Az öltözőhöz legközelebb eső tánctermet választotta, de ahogy az ajtót nyitotta, megütötte a fülét a Diótörő zenéje. Léptek puffantak a parkettán; valaki már volt odabent. Boka bekukucskált az ajtórésen, csendesen, hogy ne zavarjon, és Nemecseket pillantotta meg, amint éppen földet ért.

Nemecsek úgy lépett, mintha súlytalan lett volna, a legnagyobb könnyedséggel ugrott lábujjhegyről lábujjhegyre. Ahogy a következő ugrás közben megpördült, Bokát egy szélfútta levélre emlékeztette. Sohasem látott még balettelőadást, de miközben Nemecsek kecses mozdulatait nézte, nem értette, hogy maradhatott ki ez eddig az életéből. Pedig, ha tudta volna, hogy vannak emberek, akik képesek felülkerekedni a gravitáción...

– Mit nézel? – szólalt meg a válla felett Csele, mire Boka megugrott ijedtében. Tudta ő, hogy leskelődni nem szép dolog, de eddig fel sem merült benne, pontosan mit is csinál. Csele mindentudón somolygott mögötte.

– Ügyes, nem? Az például egy egészen jó tour jeté volt – mondta, miután Nemecsek megpördült a levegőben. – Ahhoz képest.

Boka nem akart mások múltjában vájkálni, de Csele nem mondott többet. Boka visszanyelt egy türelmetlen sóhajt.

– Ahhoz képest...?

– Hogy mennyit kihagyott. Mondjuk nem lennék meglepve, ha igazából végig gyakorolt volna, anélkül, hogy szólt volna róla. – Csele megcsóválta a fejét. – Rá vallana. Ernő!

Boka összerezzent; nem számított rá, hogy Csele így felhívja magukra a figyelmet. Nemecsek kipirulva, levegő után kapkodva feléjük fordult, a szemei elkerekedtek, ahogy megpillantotta Bokát.

– Ne reteszeld be az ajtót, későn érek haza – mondta Csele.

– Hova mész? – kérdezte Nemecsek zihálva.

– Ki kell nyírnom a Csónakost – felelte Csele. Nem érintette jól, hogy Csónakos két napja nem jött edzeni, mivel a hétvégén elkapott valami nyavalyát. Boka a tekintetét látva el tudta képzelni, hogy képes vérfürdőt rendezni, és a jelek szerint Nemecsek is hasonló véleményen volt, mert vágott egy grimaszt.

– Nem szenvedett még eleget az a szegény sportoló?

– Majd akkor sajnálhatod, mikor negyvenfokos lázzal is berángatom táncolni – vágta rá Csele, azzal megpördült, és ahogy kiviharzott a táncteremből, elköszönésképpen hátraintett. Hosszú, fekete kabátja lobogott mögötte.

Nemecsek elnevette magát.

– Levest visz neki – magyarázta Bokának. Kinyújtózott, a könyökét a válla mögé húzta. – És te?

– Én csak... bejöttem gyakorolni – ismerte be Boka. – Tudom, hogy nem teljesítettem a legjobban az elmúlt napokban – tette hozzá az igazság kedvéért.

– Ó. És útban vagyok...? – Nemecsek úgy nézett körbe, mint aki szégyelli magát, aztán rájött: – Várj, nem, én vagyok a partnered... – Zavartan megdörzsölte a tarkóját, és rámosolygott Bokára. – Akár együtt is gyakorolhatunk.

– Nem akartalak megzavarni – mentegetőzött Boka. – Láttam, hogy nagyon... – Nem tudta, hogy fejezze be. „Nagyon szép volt...? Nagyon szép vagy...?"

Nemecsek füle hegye már a mondatkezdeménytől is kipirult.

– Tudom, hogy nem ezt kéne csinálnom, csak gondoltam...

– Nincs azzal baj, ha a csacsacsa helyett ballettozol. – Boka biztatóan rámosolygott. – Sokszor maradsz bent edzés után?

– Majdnem minden nap. – Nemecsek ezt is olyan halkan mondta, mintha szégyenkezett volna. A gyomra hangosan megkordult, mire a hasára szorította a kezét. – Bocsánat...

Boka most örült, hogy beugrott a sarki boltba, így az egyik szendvicsét Nemecseknek adhatta. A tükör mellé telepedtek enni. Nemecsek nem említette, hogy különleges, táncosoknak való diétán lett volna, igaz, a Tánc a csillagok között nem is követelt olyan sokat, mint egy ballettkompánia. Bokának felrémlett Nemecsek bemutatkozó videója; azt mondta, ballett-táncosként kezdte, aztán beleszeretett a társastáncokba. Boka valamiért nem volt benne biztos, hogy ez így volt.

Nemecsek ugyanerre gondolhatott.

– Szeretem a munkámat – törte meg a csendet. – Nem arról van szó, hogy nem szeretek veled táncolni, de ballettozni meg igen.

– Nem is feltételeztem – felelte Boka békítően. Nemecsek úgy magyarázkodott neki, mintha a ballett valamiféle sötét titok lenne, mintha Boka számonkérhetett volna rajta valamilyen szakmai hanyagságot. – Azért hiányzik, nem?

Nemecsek halkan bólintott.

– Igazából nem is értem, miért csinálom még mindig – dünnyögte a szendvicsébe. – Mások is megmondták, hogy ez nem nekem való. Lehet, hogy a tánc sem nekem való... Nem tudom, mit keresek itt. – Boka ugyanazt a félelmet látta a szemében, amit ő is érzett nap, mint nap, mikor valaki emlékeztette a saját középszerűségére. Aztán Nemecsek megrázta magát, és elmosolyodott. – Bocsánat, nem akartam ezt rád zúdítani.

Boka halkan nyelt. Kísérteties volt a saját kétségeit másvalaki tekintetében viszontlátni. Azt sem tudta, hol kezdje: mondjon valami biztatót? Valami megnyugtatót? Valami erőszakosan reménytelit? Beszéljen saját magáról? Illik azt egyáltalán?

– Miért... – nyögte, majd mély levegőt vett. – Miért csinálod akkor? Ha azt hiszed, nem neked való.

Nemecsek megvonta a vállát.

– Nem tudom. Mert nem tudom nem csinálni, azt hiszem. Az biztos, hogy élvezem. És a tánc mellett... minden más csak szürke.

Megtelepedett köztük a csend; Nemecsek szavai súlyosan nehezedtek Boka szívére, és nem értette, miért.

– A bemutatkozó videódban azt mondtad, beleszerettél a társastáncokba... – jegyezte meg.

Nemecsek zavartan elnevette magát, és a hajába túrt.

– Azt igazából Cselétől loptam. Vele tényleg ez történt, hogy látott egy nagyon jó szambát, és otthagyta az egyetemet, ami egyébként kár, mert tényleg tehetséges. Most is, egyébként. Nem lennék meglepve, ha a győzelemig vonszolná Csónakost.

Boka elnevette magát.

– Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk, nem?

Nemecsek lesütötte a szemét, a mosolya szinte bocsánatkérő volt.

– Nem tudom, nyerni fogunk-e. Nem miattad! – sietett hozzátenni. – Csak... Engem alig vettek fel ide. Az utolsó pillanatban kaptam meg a hívást, amikor már tényleg lemondtam róla. Az egyetemről is... Onnan kibuktam. Nem vagyok elég jó, vagy nem bírom a nyomást, nem tudom, de...

Boka elkapta Nemecsek kezét, és megszorította. Végre tudta, mit kell mondania.

– Azt mondod, középszerű vagy... Én is középszerű vagyok. De együtt jobbak vagyunk. Ha összetesszük minden középszerű energiánkat és eleget gyakorlunk, együtt nagyszerűek lehetünk! Akár még a versenyt is megnyerhetjük.

Nemecsek elnevette magát, kihúzta a kezét Boka ujjai közül.

– De te nem vagy középszerű – csóválta meg a fejét mosolyogva.

– Attól függ, miben. Táncban például határozottan középszerű vagyok. Ha színészetről van szó... Talán el tudom hitetni másokkal, hogy van tehetségem, de...

– De nem erről ismered meg az igazi színészt? – kérdezte Nemecsek. – Ha mindenkivel el tudod hitetni, mennyire jó színész vagy, akkor nem vagy tényleg jó színész?

Boka erre még sohasem gondolt. A felismerés mintha éket vetett volna a gondolatai fogaskerekei közé, végig ezen gondolkozott az extra próba közben, és a szokásosnál is többször lépett Nemecsek lábára. Végül sűrű bocsánatkérések közepette segített a férfinak hazasántikálni, mielőtt maga is hazafelé vette volna az irányt. A lakása sötét volt, és hideg, ami máskor zavarta volna Bokát, de most észre sem vette: a gondolatai még mindig Nemecsek körül forogtak.

Ha el tudta hitetni mindenkivel, hogy jó színész, akkor talán tényleg jó színész volt. És ha jó színész, akkor bármit el tudott játszani... Még azt is, hogy jó táncos. Még azt is, hogy nem zavarja Geréb és Áts Feri bimbódzó románca. Még azt is, hogy nem szédítik meg Nemecsek nagy, kék szemei. És ha ezt eljátssza, végre olyan táncpartner lehet, amilyet Nemecsek megérdemel.