Holnap új diák iratkozik be hozzánk. Az én osztályomba jön. Március 14-én vették ki a családból, jelenleg gyerekotthonban lakik. 16 éves fiú. Egyebet egyelőre nem tudok róla.

Az egyik ötödikesünk apukája az első a BRFK körözési listáján. Nem ment be a börtönbe, pedig már be kellett volna vonulnia garázdaságért.

Egy középsúlyos autistánk, aki kínai és nem beszél, elveszett ma, mert a szülők egyedül engedik el iskolába. Rendőrséggel kellett kerestetni, de megtaláltuk.

Megtettem életem első hivatalos jelzését, mint osztalyfőnök a családsegítő felé (ez amúgy nagyon nem divat, nagyon sok gyerek esetében kellene, de sok pedagógus nem lép időben).

Egy kisfút az elsőben kiemeltek a családból (szexuális zaklatás) és gyerekotthonba került, majd mivel könnyebb az otthonban dolgozóknak, ha a gyereket egy közös csoporttal viszik iskolába, így elvitték tőlünk is. Pusztán kényelmi okokból megfosztották az utolsó dologtól, ami biztonság volt az életében: az iskolai környezet és a pedagógusai. Ha láttátok volna, hogy sírtak a kollégáim, amikor bejelentették nekik, hogy holnaptól nem jön többet.

Egy szülő szerint rosszul kezeltem egy balesetet, ami a gyermekkel történt. Úgyhogy hála a hepciáskodásnak, az igazgató bocsánatot kért tőle (én nem voltam hajlandó, mert mindent jól csináltam), és vettünk fel baleseti jegyzőkönyvet. A szülők meg azóta is haragszanak rám.

Borzalmasan nehéz hetek vannak mögöttem.

Szeptembertől nem leszek osztályfőnök. Annyira fontos egy év volt ez, rengeteget tanultam sok mindenről, de leginkább magamról. Megint, még mindig. És nem hiszem, hogy jót tesz a mentális egészségemnek, ha osztályfőnök vagyok, mert nem tudok határokat szabni, itt is mindenkinek segíteni akarok, de nem tudok már szülőket is a nyakamba venni.

Ha az osztályom elballag, abba akartam hagyni. De nem fogom tudni elengedni. Nem tudom feladni a hivatásom.