Szóval van ez a nyolcadikos fiú, aki nem szereti a nevét. Kitalált magának egy új nevet, így hívják a közeli barátai, az apja és ő is így hívja magát. Egy másik fiúnév, mert a sajátját nem szereti. Megkérdeztem, szeretné-e, ha így hívnám, azt mondta, igen. Azóta az egyetlen vagyok, aki a tanári karból így nevezi, a kollégák előtt is igyekszem.

Így kezdődött szeptemberben a kapcsolatunk. Okos fiú, vannak fura dolgai, de kinek nincsenek. De legalább el lehet beszélgetni vele.

Az egyetlen "baj" vele, hogy büdös. Ezért van kollégám, aki kinyitja az ablakot, van aki kiküldi az óráról. Nem tudom, hol csúszik félre amúgy a dolog, apa neveli egyedül, leginkább talán tinédzser lustaság, mert egyébként nem totál ápolatlan. De nem is mindig ugyanannyira erős, és korántsem olyan borzalmas. Volt büdös gyerekem már, kettő is, egyik néha most is az, néha tényleg ez a nyolcadikos fiú is, de nem gondolom, hogy az a megoldás, hogy kiküldöm. Volt, hogy lefürdettük az iskolában.

Amikor egy hónapig nem volt délutános tanára, minden napra bevállaltam még novemberben őt, meg egy barátját. Minden délután velem voltak, összenőttünk. Amikor először csak úgy megsimogattam, totál ráhoztam a frászt, és csak bámult rám, hogy mi a bajom.

Eddig is tudtam, hogy szeret, de ma jött édesen toporogva, kerülgetve, hogy kissé megkésve (beteg voltam múlt héten), de boldog nőnapot. És a kezembe nyomja a táblacsokit.

És akkor jön az egy másodperc alatt ezer gondolat. Nem fogadhatom el, nem sérthetem meg, jaj mi legyen. Megköszöntem, zsebre tettem, és mondtam, hogy négykor ugorjon be hozzám az osztályba, leegyeztettem a kollégával.

Négykor megérkezett, ünnepélyesen felbontottuk a csokit, ő kapott 3 sort, én kettőt, vigyorogva bezabáltuk és elköszöntünk.

És hiába érzem sokszor azt, hogy nem vagyok jó, pontosabban: nem vagyok elég jó. Mégis, valakinek az egyetlen vagyok ♡