Képzeld el, hogy amikor hat éves voltál, már akkor is virággondozó akartál lenni. A kis ásóddal és lapátoddal azt játszottad a kertben, hogy a virágokat öntözgeted és nevelgeted.

Mire végre eléggé nagy lettél, valóban a virággondozási pályát választottad. 4-6 évet tanultál, hogy szerezz egy papírt, amire ráírták, hogy hivatalos virággondozó vagy. Ez alatt a 4-6 év alatt sok-sok nálad tapasztaltabb virággondozó adott tanácsot, illetve te is belekóstoltál az alapokba.

Mikor végre munkába állsz, és először belépsz az üvegházba, a kis virágok még bimbó nélkül, ijedten rezzennek meg a jöttödre. Nem ismered őket, ők se ismernek téged. Hosszú munka veszi kezdetét.

Megpróbálsz eligazodni az előírások útvesztőiben. Azt azonnal látod, hogy túl sok vizet és tápszert adnak a virágoknak. Túl kevés a napfény és a levegő. Ahol tudsz, megpróbálsz lecsípni a dolgokból, de az előírt vizet és földet mindig leszállítják. Hát az asztalodban dugdosod a metszőolló és az ásó mellett. Néha a cipődben hordod haza, hogy senki se vegye észre, hogy csalsz. De te csak a virágoknak akarsz jót.

Rájössz, hogy az előírt víz- és földadag csakis a kék virágnak megfelelő. A piros virág szeret a napfényben sütkérezni, a sárga virágnak mintha más sem kellene, csak az érintésed, a fehér pedig az énekhangodra szeret ringatózni. Igyekszel mindnek a kedvére tenni. Egyre jobban a szívedhez nőnek és a legboldogabb vagy a világon, amikor meghozzák első bimbóikat.

A melletted lévő asztalnál sorban váltják egymást a kollégák. Egyikük fáradt és morcos, néha még a virágokkal is kiabál. Egy másikuk csak pár hétig bírja, aztán elmegy szülni. Te még kitartasz, mert alig várod, hogy lásd kivirágozni a virágjaidat.

Amikor a főnököd ellenörzésre jön, egyből meglátja, hogy nem tartod be az előírt dolgokat. Azt mondja, megérti és tudja, hogy senkinek sem jó ez a rendszer, de ezt kell csinálni. Persze az sem baj, ha hazudsz itt-ott, de ne derüljön ki, hogy a virágoknak nem az NTK tápszerét adod.

Akkor kezd eleged lenni, amikor a melletted lévő kolléga munkáját is neked kell elvégezni, ingyen. Az ő virágait is próbálod nevelgetni, de az ő sárgája nem szereti az érintésedet, a kék sárgul a sok víztől, a piros pedig utálja a napfényt. Fáradt vagy, és sírni tudnál, mert a saját virágjaidra nem jut elég időd és energiád. De nem adod fel, már nem kell sok, és láthatod őket virágba szökkenni.

Csakhogy fogy az erőd. A másik asztalnál dolgozó kollégád tüntetést és sztrájkot szervez, látod, tudod, hogy semmi értelme, de mész. Az a pár óra, amíg a virággondozók jogaiért kiabáltok, újra erőt ad egy hétre. Aztán elfogytok, csak ketten kiabáltok a kollégáddal. És ez annyira fáj, hogy még nehezebb a kis virágok szeme elé kerülni. Mintha elárultad volna őket, őket is és magadat is.

De nem tudsz mit tenni. Hiszen csak ehhez értesz, semmi mást nem tanultál. Semmi más sem akartál lenni egész életedben, végre itt vagy, de semmi sem jó. De vajon jó virággondozó vagy-e? Lehet el kellene menned, tanulni valami mást. De akkor nem fogod látni, mi lesz a kis virágokból, akiket olyan sokára ismertél meg.

Mi lesz, ha valaki pirost az árnyékba teszi? Sárga vajon más érintését is szereti-e vagy csak a tiédet? És kék, talán még ő sem kér majd annyi vizet, ha nem te adod. Őrlődsz. Napról napra, hétről hétre és nem tudod, mennyi időd van hátra, amíg meg nem hozod a végleges döntést, hogy menned kell.