Az elmúlt két hetet végig Márkkal töltöttem. Volt, hogy röpiztünk, vagy elmentünk a parkba, vagy együtt zenéltünk, vagy elvitt vacsorázni, esetleg csak átmentünk egymáshoz beszélgetni. Egyre jobban éreztem magam vele, egyre jobban kötődtem hozzá. Bár lehet, hogy már nem a kötődés, inkább a vonzódás lenne erre a megfelelő szó. Azok a szemek, meg a mosolya ! Imádom a mosolyát. De nem ! Mi csak barátok vagyunk.Egyik reggel fülsiketítő hangot hallottam. Rácsaptam az ébresztőórára, de a hang nem szűnt. Felültem az ágyban, és morcosan vettem tudomásul, hogy valaki lóg a csengőn. Beleültem a kocsimba és álmosan kigurultam az ajtóhoz. Felvettem a kulcsot, és kinyitottam a zárat. Nem láttam az előttem álló személy arcát, mert egy nagy dobozt fogott a kezében.

   -Jó reggelt bébi.

   -Márk ? - kérdeztem hitetlenkedve.

   -Beengednél ? Leszakad a kezem.

   -Persze - mondtam, majd arrébbgördültem az ajtóból. Ő pedig besétált a dobozzal a nappaliba, és óvatosan letette az asztalra. Közben persze gyönyörködhettem egyet a feszülő izmaiban.

   -Ez mi ? - kérdeztem, de ő csak rámvigyorgott a válla felett és kibontotta a csomagolást. Közelebbmentem és bekukkantottam a dobozba.

   -Márk te nem vagy normális ! - sikítottam fel - Komolyan vettél egy elektromos zongorát ?

   -Olcsó volt - próbált megnyugtatni. Hát nem sikerült.

   -Márk ez nem vicces !

   -Nem tetszik ? - kérdezte csalódottan.

   -De ! Gyönyörű, meg tényleg. Köszönöm. De nem fogadhatom el.

   -Dehogy nem !

   -Annyi mindent tettél már értem.

   -De szívesen csinálom.

   -Márk ez már túl sok.

   -Nem sok bébi - mondta majd leguggolt elém és két kezébe fogta az arcom.

   -De igen - suttogtam alig hallhatóan.

   -Meg fogod tartani. Már kifizettem.

   -Mikor ? - kérdeztem, hiszen tegnap késő estig együtt voltunk, most meg… Jézusom ! 11 óra van, én meg csak most keltem fel.

   -Most - suttogta - Most vettem meg. Egyenesen a boltból jöttem. Azt hittem örülni fogsz - mondta, és lehajtotta a fejét.

   -Márk - szóltam, és az állánál fogva megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

   -Imádom. Csak azért haragszom, mert már így is sokat kaptam tőled.

   -Nekem ez nem megterhelő.

   -Nagyon köszönöm - suttogtam és belepusziltam a hajába, ő pedig átkarolta a derekam - Akkor legalább játssz valamit - kértem mosolyogva.

   -Ezer örömmel - mondta, majd felpattant és kicsomagolta a szintit. Kivette a dobozból, és az asztalra helyezte, majd bedugta a konnektorba. Leült a székre, és elkezdte játszani Elton Johntól a Sorry Seems To Be The Hardest Word-öt. Odagurultam mellé, és ráhajtottam a fejem a combjára, majd elkezdtünk énekelni. Csodálatos ez a szám, és Márk csodálatosan játszotta, valamint énekelte. Nagyon jól szólunk ketten együtt. Miután befejezte a dalt a kezével simogatni kezdte a fejem.

   -Mielőtt kimentem, volt egy zenekarunk - mondta hirtelen.

   -Komolyan ? Hogy hívták ?

   -Zenebogarak.

   -Az nagyon kreatív név - mondtam nevetve.

   -Akkor annak tűnt. Áron is benne volt. Ő szintizett, én pedig gitároztam, meg énekeltem. Máté volt a dobos, Ádám pedig a basszusgitáros. Sok kis fellépésünk volt. Legfőképp kocsmákban, de mi imádtuk csinálni.

   -Az a legjobb, ha azt csinálod, amit szeretsz.

   -Így igaz - helyeselt - Te reggeliztél álomszuszék ? - kérdezte, majd megfogta a pizsamablúzom alját, jelezve, hogy nem igen sikerült felöltöznöm. Bezzeg ő fekete farmert viselt, ami kicsit lelógott a csípőjén, és egy hófehér rövidujjút. Eszméletlenül jól nézett ki.

   -Igazából akkor keltem, amikor jöttél - vallottam be.

   -Akkor készítek neked reggelit - mondta, mire én felemeltem a fejem az öléből, ő pedig felállt.

   -Kávét kérsz ? - kérdeztem.

   -Lehet. Köszönöm - felelte. Odamentem a forralóhoz, és elkezdtem kávét főzni. Ő addig kirámolta a hűtőt. Saláta, paradicsom, káposzta, paprika. Minden egyes dolgot a kezébe vett és megforgatott. Miután nem talál a zöldségeken kívül nagyon mást, azt mondta, hogy mindjárt jön, majd kirohant a házból. Fogalmam sem volt, hogy most mit akar csinálni. Mi jutott már eszébe ? Negyed óra múlva két hamburgerrel állított be.

   -Ettél már ilyet ? - kérdezte.

   -Nem hiszem - nevettem.

   -Akkor itt az ideje ! Nem is tudod mit hagytál ki.

   -Elég sok minden kimaradt az eddigi életemből.

   -De még be tudod pótolni - mosolygott, és letette a hambikat az asztalra. Közben én megcsináltam a kávékat, és odagördültem Márk mellé.

   -Mi van benne ? - kérdeztem, amikor a kezembe vettem az egyik becsomagolt kerek cuccot.

   -Hús, saláta, paradicsom, uborka, sajt, hagyma és ketchup zsemlében. Jah, és a husi jó zsíros.

   -Szupi - mondtam kelletlenül, és lefejtettem az ezüstpapírt a zsemléről. Majd elgondolkodtam, hogy hogy tudnám ezt betuszkolni a számba. Márkra pillantottam, aki tök lazán beleharapott, és még majzos sem lett.

   -És most ennek bele kéne férnie a számba ? - kérdeztem, miközben még mindig az óriási szendwichet vizslattam.

   -Segítek - mondta, majd letette az ő hamburgerét, és a kezébe fogta az enyém. Összébbnyomta, és a számhoz emelte. Így már aránylag kényelmesen bele tudtam harapni. És mennyei volt.

   -Hmm ez nagyon finom - ismertem el.

   -Mondtam én - vigyorgott Márk. Miközben ettünk síri csend volt, csupán az óra monoton kattogása hallatszott. Természetesen a bolha méretű gyomrommal nem bírtam megenni a kajám, úgy hogy megkérdeztem Márkot kéri-e.

   -Még szép - vágta rá - De te biztos nem kéred ? - bizonytalanodott el.

   -Biztos - nyugtattam meg. Befalta az én kajám maradékát is, majd összeszedte a zacsit, és az ezüstpapírt, amibe csomagolva volt, eldobta a szemetesbe, majd visszaült mellém.

   -Holnap vissza kell mennem Londonba - mondta hirtelen, és az asztalon heverő kezeit vizslatta.

   -Miért ? - kérdeztem. Olyan érzésem támadt, mintha a szívembe millió kis tűt szúrtak volna.

   -A cég tulajdonosa, ahol dolgozom már nagyon idős, és nincs kire hagynia a tulajdonát - kezdte mesélni - Bennem valamiért megbízik, pedig nem is dolgozok olyan sok ideje ott. Na a lényeg, hogy valamiért nekem akarja adni a céget. Erről még csak te tudsz, senki más - ez meglepett. Mármint nem az, hogy neki akarják adni a céget, sőt, inkább az lepett meg legkevésbé, hiszen tehetséges. Azon lepődtem meg, hogy nekem mondta el először - És a tulajdonos, Evan kezd egyre rosszabbul lenni. Egy hete bekerült a kórházba, mert leesett a vérnyomása. Tegnap, a vizsgálatok során kiderült, hogy tüdőrákja van. Azért hívat, hogy még a halála előtt átadhassa nekem a céget.

   -Mit fogok kezdeni nélküled ? - kérdeztem szomorúan, és egy könycsepp buggyant ki a szemem sarkából - Ne haragudj - töröltem le a cseppet - Ne érts félre ! Nagyon örülök, és büszke vagyok rád, ami miatt kapsz egy óriási céget. Csak tudod - újabb könnycsepp gördült le az arcomon - soha nem volt olyan ember az életemben, akivel beszélgethettem, és most hogy végre van egy barátom, neki is el kell mennie.

   -Nagyon sajnálom - mondta, majd kiemelt a székemből, az ölébe ültetett és átkarolt, én pedig már rendesen sírtam. Átkaroltam a nyakát, és olyan szorosan kapaszkodtam belé, amennyire csak lehetett, hátha akkor nem hagy itt.

   -Mikor indulsz ? - kérdeztem, még mindig izmos mellkasának döntött fejjel.

   -Délután háromkor - mondta halkan.

   -Dávidnak nem akarod elmondani ?

   -De. Csak nagyon hirtelen jött. Ma reggel szóltak a rákról, és a tárgyalásról, amit Evan meg akar tartani. És neked szerettem volna először elmondani. Apának majd később.

   -Hiányozni fogsz - suttogtam.

   -Te is bébi - válaszolta, majd belepuszilt a hajamba.

   -De ugye hazajössz majd ? - kérdeztem elcsukló hanggal, és felnéztem rá. Szomorú volt, és talán egy ki bűntudatot is láttam rajta. A kérdésem után pedig sajnálat ült ki az arcára.

   -Nem tudom. Egy hamar biztos, hogy nem - válaszolta, mire én újra zokogásba törtem ki. Márk magához vont, és úgy szorított, mintha az élete múlna rajta. Lehet, hogy még csak két hete ismerjük egymást, de az a két hét alatt hihetetlenül megszerettem, és most eszméletlenül fáj, hogy itthagy az egyetlen ember a családomon és Dávidon kívül, akihez kötődöm. Miért kell az életnek mindig a számunkra legfontosabb dolgoktól megfosztani ? Miért büntet ennyire ? Mit tettem, hogy már másodszor küld totál padlóra ? Még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Sosem fogynak el a könnyeim ? Márk folyamatosan simogatta a hátam, én pedig a nyakát karoltam át. Valamikor elaludhattam, mert következő alkalommal, amikor kinyitottam a szemem, az ágyamban feküdtem Márk mellett, aki továbbra is simogatott. Hol a karom, hol az arcom. Háttal voltam neki, úgy hogy megfordultam, átkaroltam a derekát és hozzábújtam.

   -Ne haragudj, hogy jelenetet rendeztem - suttogtam a mellkasának.

   -Nem rendeztél jelenetet. Sírni normális dolog. És jobb kiadni az érzelmeid, mint elfojtani, és hagyni, hogy belülről marcangoljon szét - mondta, majd ő is átkarolt a hátam.

   -Ne hagyj itt !- kérleltem.

   -Muszáj mennem - mondta szomorúan.

   -Azt tudom. Úgy gondoltam, hogy ma ne hagyj itt.

   -Be kell pakolnom, meg beszélnem kell apával, és Áronnal. De utána ígérem visszajövök.

   -Köszönöm - suttogtam.

   -Mennem kell bébi. Délután jövök - mondta, majd homlokon csókolt, és felállt

   -Szia Márk - mormoltam magam elé. Márk az ajtóból még visszapillantott, majd szomorkás arccal kisétált rajta, én pedig újra szabadjára engedtem a könnyeim. Amikor már elegem lett a rimánkodásból bemásztam a székembe, odagurultan a zongorához, és megpróbáltam eljátszani azt, amit az előtt Márk játszott. Pár percig kerestem a megfelelő akkordokat, de fél óra múlva már hibátlanul lejátszottam. Csak ez után kezdtem felénekelni közben a dallamot és a szöveget is, de mint kiderült nem kellett volna, mert újra eleredtek a könnyeim.