Reggel villámgyorsan pattantak ki a szemeim, mert tudtam, hogy elaludtam. Nem keltem fel időben, így Márk már ébren lesz, amikor odaérek. Basszus ! Felültem az ágyon, és körülnéztem, majd megakadt a szemem az órán. 11 óra. Szépen bealudtam. Lillát és Pétert sehol sem láttam, a székem viszont túl messze volt ahhoz, hogy elérjem.

   -Péter ! - kiabáltam álmosan, de nem jött válasz. Helyette egy teljesen idegen pasi jött ki a nappaliba. Mi a fene ? Már megint ? És mi történt Péterréket

   -Szia cicus - mondta mocskos vigyorral a fején.

   -Ne merjen így hívni - mordultam fel. - Hol vannak a barátaim ?

   -A szekrényben - bökött a fejével Péterék hálója felé.

   -Hogy hol ? - visítottam.

   -Nyugi cicus. Nem bántottam őket - mondta higgadt hanggal, miközben közelített felém. - Kaptak egy kis kéngázt, amitől elvesztették az eszméletüket. Megkötöztem őket, és beraktam a szekrénybe.

   -És maga szerint ez teljesen normális ? - kérdeztem teljesen reményvesztve. Nem tehetek semmit. Mozdulni nem tudok, a székem messze van, a telefonom fogalmam sincs, hogy hol lehet.

   -Ebben az esetben igen. Márk nagyon szépen keresztbe tett a gazdámnak. A társamnak sikerült kórházba juttatnia, de az nem volt elég. Amikor megtudtam, hogy van neki barátnője, egyből rájöttem, hogy mit kell tennem. Veled fogom zsarolni őt, míg végül úgy fog táncolni, ahogy én fütyülök. Az pedig tökéletesen előnyömre van, hogy nem tudsz járni. Így még csak erőlködnöm sem kell.

   -Aljas féreg - dobtam felé a legközelebbi tárgyat, ami a távirányító volt. De persze elkapta.

   -Mondhatnám, hogy úgy dobsz, mint egy lány, de nem akarok szemét lenni - vigyorgott.

   -Megkötözött két embert, engem fenyeget, de azt gondolja, hogy attól válik szemétté, hogy azt mondja, hogy úgy dobok, mint egy lány. Ez komoly ? - váltottam át hisztérikus hangnemre. Ő pedig csak megvonta a vállát, majd közelebb lépett hozzám, hogy felemeljen. - Eresszen el ! - húztam be neki egyet, amikor felemelt a kanapéról.

   -Eszemben sincs - rázta meg a fejét, mire én kíméletlenül tovább püföltem. - Fejezd már be te kurva - ordított az arcomba, majd az orrom alá rakott egy kendőt, és onnantól kezdve minden elhomályosodott.

*  *  *

Sajog a fejem. Minden szívdobbanásomra, ahogy a vér végigszáguld, olyan érzés, mintha szét akarnának szakadni az ereim. Mintha minden alkalommal a fejem a kétszeresére duzzadna. Homályosan látok, és sötét van. Megdörgölöm a szemeim, hátha kitisztul a látásom, de nem nagyon jártam sikerrel. Az összemosódott tárgyak közt, amik a helyiségben vannak, határozottan nem látok semmi ismerőset. Még a székem sem. Egy ágyon fekszem, amihez hozzá van kötözve a lábam. Nem mintha különben el tudnék szökni. Felülök, és a mostanra már valamivel tisztább látásommal körbenézek. Fekete falak, mocskos ágy, egy ablak, ami be van deszkázva, valamint egy vas ajtó. Ami feltételezésem szerint zárva van. Korog a gyomrom. És még mindig fáj a fejem. Visszadőlök az ágyra, és a piszkos, idegen plafon bámulom, miközben egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Márk éppen felépülőfélben fekszik a kórházban, engem pedig elraboltak, és ki tudja, hogy mit fognak tenni velem. Na és Lilláék ! Az idegen azt mondta, hogy a szekrényben vannak, ájultan. Ki tudja, hogy velük is mit tett ? Hogy fordulhatott fel így az életem ? Újra. Zár kattanását hallottam, majd kinyílt az ajtó, és egy középkorú, kreol bőrű, jóképű pasi lépett be. Ám teljes mértékben undorodom tőle.

   -Szia drágaság ! - vigyorodott el mocskosan. A fogai olyan természetellenesen fehérek, hogy csak virítanak a pofáján.

   -Menjen innen ! - fordultam be a fal felé.

   -Sajnálom, nem lehet. Te vagy az egyetlen, aki elmehetne innen, de tekintettel a lábadra, és a bilincsedre, nem hiszem, hogy egy hamar el fogsz tudni szökni - ült le egy székre, amit az előbb nem vettem észre. - Szóval. Választhatsz. Vagy választod a könnyebb utat, és szó nélkül együttműködsz velünk, vagy játszod a makacs kislányt, de annak nem lesz jó vége. Nem csak téged, de Márkot is, és a másik kettőt is bántani fogjuk, ha nem engedelmeskedsz.

   -Maga mocskos disznó ! - ordítottam a képébe. - Soha nem segítenék magának.

   -Hát jó. Te akartad így. Csak egy telefonhívásomba kerül, hogy az emberem otteremjen a házban, és ki tudja mit csináljon az ottartózkodókkal. Márknak az a szerencséje, hogy még a kórházban van, de amint kikerül, ő is áldozatul eshet. Sőt.

   -De mit akar tőlünk ? - kérdeztem idegesen.

   -Evannel legjobb barátok voltunk - kezdte mesélni, nekem pedig el kellett gondolkodnom azon, hogy ki is az az Evan, amikor beugrott. Ő adta a céget Márknak. - Nekem kellett volna megkapnom a céget, nem Márknak. De Evan tehetségesnek, talpraesettnek, és rátermettnek gondolta a fiút. Én persze ellenkeztem, és megemlítettem, hogy miért nem nekem adja. Erre kiakadt, hogy csak kihasználtam az évek során, és teljesen elzárkózott tőlem. Abban viszont igaza volt, hogy csak kihasználtam. De úgy gondolom, hogy ettől függetlenül engem illet a cég - magyarázott, majd felállt, és oda vissza kezdett mászkálni a szobában, miközben az állát dörzsölte. - Abban is igaza volt, hogy Márk tehetséges, mert elég szépen fejleszti a céget. És megjegyezném, hogy ritkán ismerem el, hogy az embereknek igazuk van. Sokáig gondolkoztam, azon, hogy hogy tudnám megszerezni a céget, és mintha csak az Úr meghallotta volna a gondolatim, megjelentél te, Márk gyengepontja - nézett rám vigyorogva. Hányingerem van ettől az embertől. - Az első támadás bal sült el - huppant vissza a székbe. - Nem akartunk Márknak fizikailag ártani, mert avval is csak időt veszítünk. De az a tökkelütött megkéselte. Viszont olyan szempontból előnyünkre vállt a sérülése, hogy nem tudott megvédeni téged az éjjel.

   -Majdnem meghalt ! - töröltem le idegesen egy könnycseppet az arcomról.

   -Tudom babám, tudom - gügyögött.

   -Ne merjen becézni engem, gügyögni meg végképp ne gügyögjön ! - keltem ki magamból.

   -Úgy látom, nem lesz ez olyan könnyű, mint hittem. Jól van kislány. Te akartad - mondta, majd rávágott egyet az ajtóra, mire az egyik csatlósa egy tévét gurított be a cellámba. - Ezen fogod végignézni a szeretteid szenvedését - kapcsolta be a készüléket, amin négy képkocka jelent meg. Egy a nappalinkat, egy a hálónkat, egy a konyhánkat, egy pedig a vendégszobánkat mutatta. A kezem a számhoz kaptam ijedtemben.

   -Mégis mióta figyelnek minket ? - mondtam elcsukló hanggal.

   -Csak három napja - veregette meg a vállam, mire én ösztönösen rácsaptam a kezére.

   -Menjen ki - mondtam magam elé.

   -Én határozom meg, hogy mikor, és ki jön ide be, és meddig tartózkodik itt.

   -Takarodjon kifelé ! - ordítottam torkom szakadtából, ami szemmel láthatóan meglepte.

   -Hallod cicus. Fogd vissza magad, mert még benyugtatózunk - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

   -Hagyjon magamra egy kicsit - mondtam könyörgően, és kimerülten, majd letöröltem egy újabb könnycseppet az arcom. - Kérem !

   -Jól van cicus. Ma délután békénhagylak. De holnap csiripelni fogsz nekünk - emelte fel intőn az ujját. Majd megindult kifelé.

   -Elnézést ! - szóltam utána. - Mi a francnak rakott bilincset a lábamra ? Úgy sem tudok elmenekülni, viszont ebben a helyzetben iszonyatosan megfájdul a forgóm - panaszkodtam.

   -Mennyi baj van a nőkkel ! - sóhajtott, majd kiszólt a szolgájának, hogy hozza be a kulcsot, és levette rólam a bilincset. De erősen kétlem, hogy nem azért, mert fájdalmam van, hanem mert rájött, hogy tényleg hülyeség volt lebilincselni.

   -Köszönöm - mondtam erőtlenül, ő pedig elhagyta a szobát. Ledőltem az ágyra, majd szabadjára engedtem a könnyeim. Homályosan ugyan, de láttam a kis képernyőn, hogy kinyílik a vendégszoba szekrényajtaja, és Péter vánszorog ki rajta. Látszik, hogy szenved. Nagyon. Miután kimászott, Lillát is kihúzta, leszedte a köteleket a kezéről, és lefektette az ágyra, majd a kézfejével a szeméhez nyúlt. Sír. Az én erős bátyám sír. Kirohan a szobából, és feltételezhetően a keresésemre indul. Amikor meglátja a székemet a nappali közepén a padlóra rogy, és zokogni kezd. Nem bírom ezt nézni. Befordulok a fal felé, és próbálok aludni. De a fejem tele van. Szomorúsággal, dühvel és tervekkel. Menekülési tervekkel. Fel kell állnom. Muszáj ! Egyszer azt olvastam, hogy az ember lebénult végtagjai vészhelyzet esetén működésre bírhatóak. Csupán óriási koncentráció, és akaraterő kell hozzá. Meg kell próbálnom. Tudom, hogy elméletileg teljesen képtelenség, de muszáj. Felülök, majd lerakom a lábaim a földre. Kinyomom magam a kezeimmel, és egyre csak engedem le magam, próbálom rávinni a sújt a lábamra. De nem megy. Összecsuklok, majd visszamászom az ágyra és újból próbálkozom egész addig, míg a kezeim már remegnek a kimerültségtől. Egy kicsit muszáj lepihennem. De nem adom fel ! Újra fogom próbálni ! És lábra fogok állni !

Ledőltem az ágyra, és a tévét néztem. Lilla azóta felébredt, és a kanapén összekuporodva sír. Mellette Péter ül és körkörös mozdulatokkal simogatja a hátát. Valamit a fülébe súg, majd feláll és az ajtóhoz sétál. Felveszi a kulcsait és kimegy a lakásból. Biztosan Márkért megy. Istenem ! Teljesen össze lesz törve. Pár perc múlva Lilla összeszedte magát, és kivánszorgott a konyhába. Bevett egy fájdalomcsillapítót, majd étel után kutatott a szekrénybe. Talált egy üveg Nutellat, amihez vett egy kanalat, majd visszakuporodott a kanapéra, és eszegetni kezdte. Nem tudom, mennyi idő telt el, de Lilla semmit nem mozdult el a kanapéról. Csak arról lehet látni, hogy nem az adás ismétlődik, hogy az üvegben egyre kevesebb volt az édesség. Kinyílik az ajtó, és Márkék lépnek be. Lilla erre felkapja a fejét, és Márkra néz, aki bizonyára még nem értesült az eltűnésemről. Amikor Márk észreveszi Lilla keserves arckifejezését egyből lehervad a mosoly az arcáról. Körbenéz a szobában, meglátja a székem, majd Péterhez fordul, és elkapja a gallérját. A képébe ordít, ha jól látom azt kérdezi tőle, hogy hol vagyok. Péter szomorúan megrázza a fejét, jelezve, hogy nem tudja. Márk leejti a kezeit, és eszeveszetten rohangálni kezd a lakásban, utánam kutatva. Látom a fájdalmat, a szenvedést az arcán. Ami lehet akár a seb, akár a szíve miatt. Amikor sehol sem talál visszamegy a nappaliba, leül a székem mellé a földre, és sír. Péter hoz egy kötszeres dobozt, mert Márk sebe kivérzett a rohangálás közepedte. Felhúzza a blúzát, és átköti a sebet. Miután végzett, Márk felpattant, és kimasírozott a házból. A patakokban folyó könnyeimtől teljesen elázott a párnám. Befordulok a fal felé, és álomba sírom magam.