Odaértem Dávid hazához, és becsöngettem. Dávid kedvesen üdvözölt, és betessékelt a házba. Persze nem hagyta szó nélkül, hogy késtem.
-Úgy örülök, hogy újra látlak Bella. A fiam nemsokára megérkezik, az imént szaladt el a boltba, mert elfogyott a szárított banán, és mondtam neki, hogy hozzon, mert tudom, hogy mennyire szereted.
-Jajj, Dávid ! Miattam nem kellet volna- mondtam kedvesen.
-Dehogy nem kedvesem. Nem mellesleg, nagyon csinos vagy- mondta őszintén.
-Köszönöm- válaszoltam, és egy kicsit elpirultam a bók miatt- A baleset óta nem volt rajtam szoknya, és már hiányzott.
-Értem. Hozhatok valamit inni ?
-Ásványvizet, köszönöm.
-Azonnal- mondta, azzal kiment a konyhába. Míg Dávid a szorgoskodott, az ajtó nyílását hallottam. Megjött Márk. Hallottam, ahogy ledobta a kulcsait, majd besétált a nappaliba. Pont hattal ültem neki, úgy hogy megfordultam a székemmel. Legnagyobb meglepetésemre egy nagyon helyes fiatalember állt előttem. Magas, izmos, szépen metszett orr, csodálatos sötétbarna szem. Csillogó, barna haja a homlokába hullott, szemöldökét kissé összeráncolta, és beharapta, szépen ívelt száját. Odanyújtottam a kezem és bemutatkoztam
-Izabella. Nyári Izabella.
-Tudom. Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Pósa Márk. Apa sokat mesélt rólad.
-Igazán ? Én is örülök, hogy végre megismerhetlek- mosolyogtam rá, de ő még mindig az ajkát harapdálta. Gyönyörű, megbabonázó. És végig a szemembe nézett. Én pedig csak most vettem észre, hogy még mindig nem engedtük el egymás kezét, úgy hogy gyengéden visszahúztam az enyémet, mire ő is feleszmélt, és elengedett. Odasétált a mellettem lévő kanapéhoz, lehuppant rá és kiöntötte a banánt a kikészített tálba. Visszafordultam a dohányzó asztal felé, így újra a látóterembe került. Felém nyújtotta a tálat, én pedig vettem belőle pár banán szeletet. Közben Dávid visszatért két sörrel és az én ásványvizemmel.
-Látom már bemutatkoztatok egymásnak. Bella- fordult felém- hogy telt a heted ? Anna járt nálad ?
-Igen, volt nálam anyu. Takarítottunk, nagy bevásárlást tartottunk, csak a szokásos. Feléd, illetve felétek ?- helyesbítek.
-Márk hétfőn érkezett, úgy hogy már hat napja boldogítjuk egymást - mosolygott a fiára - Voltunk golfozni, horgászni, csupa apja fia program.
-Nem hiányzik a tánc ?- kérdezte hirtelen Márk.
-De- néztem rá- minden egyes percben. Pár évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni az életem tánc nélkül. Erre most, még csak mozdítani sem tudom a lábam. Nem hogy táncolni. Iszonyatosan fáj, de nem fizikailag. Lelkileg, szellemileg- meséltem fojtott hangon, Márk szemében pedig sajnálatot, szomorúságot véltem felfedezni- A táncban éltem ki minden érzelmem. Táncoltam ha szomorú voltam, ha boldog, ha dühös. De most. Nem maradt nekem senki, semmi. A barátaim felém sem néznek most hogy már nem táncolok, anyáék másik városban laknak, így egyedül maradtam.
-Miért nem költöztél anyudékhoz ? Így hogyan boldogulsz egymagad ?
-Nem akartam. Nem akartam teljesen új életet kezdeni, teljesen új környezetben élni. Mindig is itt laktam, nem akartam elköltözni. Elejében anya hozzámköltözött, segített, de később már egymagam is boldogultam, házon belül. Házon kívül pedig... Nincs is nagyon miért elhagynom az otthonom.
-Sajnálom. Őszintén- mondta szomorúan, és közben a két mutató ujja közé fogta az alsó ajkát. Annyira vonzó.
-Nem a te hibád - mondtam - De elég a dámázásból. Most mesélj te magadról.
-Én Londonban dolgozom egy nagy építész cégnél. Én vagyok az egyik legnagyobb mérnökük. Általában én tervezem meg azokat a nagy épületeket, felhőkarcolókat, amiket aztán a cég meg is épít. Angliában, az elmúlt 3 évben épült épületek 90%-át a mi cégünk építette, és ezeknek az építményeknek a 80%-át én terveztem.
-Bámulatos- motyogtam őszinte csodálattal.
-Köszönöm. Igyekszem.
A további egy órában felszabadultabban beszélgettünk már. Igaz, könnyebb témák kerültek szóba. Amikor már úgy éreztem, ideje mennem elbúcsúzkodtam.
-Köszönöm szépen a kellemes társaságot, és a beszélgetést. Nagyon jól esett- mondtam majd Dávid megpuszilta kétfelől az arcom búcsúzóul.
-Elkísérlek - mondta Márk.
-Öm, rendben - hebegtem. Kinyitotta az ajtót, majd mögém lépett, és óvatosan kitolt. Egy kis ideig csendben voltunk. Ő még mindig nem engedte el a kocsim, nem hagyta, hogy magam toljam.
-Bámulatos vagy- mondta egy kis idő után- Nem sok ember lenne képes elfogadni ezt a helyzetet, amibe te kerültél. Te viszont nem zuhantál mély depresszióba, mert elvesztetted az életed értelmét, hanem megoldást próbálsz keresni. És hogyan tovább ? Mit szeretnél most kezdeni az életeddel ?
-Szeretnék egyetemre járni. A gimnáziumom már megvan, igaz, hogy magántanulóként, de befejeztem. Talán pedagógiára járnék. Szeretem a gyerekeket, és úgy gondolom, hogy ebben jó lennék.
-Szép tervek. Én a helyedben biztos, hogy most depresszióba borulva kuporognék egy sarokban. Nagyon bátor, és erős vagy.
-Igyekszem. Itt balra -tájékoztattam közben az útvonalról, nehogy eltévedjünk. Gyengéden elfordította a kocsit és már haladtunk is tovább.
-Azt mondtad, nincsenek barátaid.
-Igen. A tánc miatt nem maradt túl sok időm másokra. Csak a csoportból voltam jóban pár emberrel, de amint abbahagytam a táncot, ezek a barátoknak nevezett emberek faképnél hagytak. Anyukám vidéken él az új férjével és a testvéreimmel. Anyuval egész jó a kapcsolatom, de a testvéreim, azok el vannak foglalva az iskolával vagy a munkával. Ritkán látogatnak meg. Az egyetlen ember, akit barátomnak hívhatok, az az apád, Dávid- meséltem kissé keserű szájízzel. Elengedte a kocsit, elém sétált, leguggolt a lábam elé, a kezeit pedig a combjaimra rakta. De nem éreztem. Nem éreztem az érintését. Tudtam, hogy ott a keze, de olyan volt, mintha egy nem hozzám tartozó tárgyat érintett volna. Mélyen belenézett a szemembe és így szól:
-Most már rám is számíthatsz.
-Köszönöm- suttogtam. Ő pedig felállt és újra a tolószék mögé lépett. Pár perc múlva már haza is értünk.
-Nincs kedved bejönni ?- invitáltam be.
-Sajnos most nem tudok, de holnap, ha gondolod elnézek.
-Rendben.
-Akkor holnap- mondta, és nyomott egy puszit az arcomra.
-Holnap- hebegtem búcsúzóul, majd begurultam a házamba.