Helló mindenki! :) Az alábbi rövid kis novellát a fenti videó (és főképp az utolsó kép) ihlette, ezért tettem ide be. Meg is jegyzem, hogy minden elismerésem annak, aki rajzolta azt a képsort, és annak is, aki videóvá szerkesztette! Igazán szép munka! *-*

Mellékesen megjegyzem, hogy nagyon, de nagyon sajnálom, hogy megint eltűntem... Nincs mentségem. Azaz, hogy van, de hosszú, és inkább nem írom le :( A lényeg, hogy nem igazán volt módomban írni, ez is úgy született, hogy már nem bírtam tovább magammal! (muhaha :3 ) Nem ígérem, hogy hamarosan folytatom a Fekete Álarcot, a fejemben megvan de még össze kéne tenni, viszont semmiképp sem akarom erőltetni. Kivárom, hogy megérjen, de akkor aztán rátok zúdítom :) XD

Nah abbahagyom a dumálást, remélem tetszeni fog ez a rövid iromány! ^^ Jó és rossz kommentek egyaránt jöhetnek! Jó olvasást! :*

Hideg volt és sötét. De ezt a hideget én keltettem magam körül. Belőlem fakadt a keserűség.

Azok az utolsó emlékek még mindig bennem voltak, mielőtt újra elnyelt volna a sötétség. Az a puha sötétség, ami mindig magába szippant, ha nincs szükség rám. Ilyenkor csak a talizmán érzéseit érzem. Érzem, ha elejtik, érzem, ha gondosan bánnak vele. És talán éppen ez most a legrosszabb. Nem érzek semmit. Nem történik semmi. A mester gondoskodó keze sem tart, legutóbbi gazdám is régen hagyott itt maga után. Vajon ő merre jár? És vajon mennyi idő telt el már?

Próbálok nyugton ülni, hiszen mást nem tehetek. Idebent nem létezik az idő. Csak én vagyok, és a lelkem apró rezgései, melyek még jelzik, hogy van bennem erő. Csöndesen pihegek a semmi közepén, és reménykedek. Ez a kwamik erénye. Mindig van miért remélnünk.

Egyszercsak azonban egy halk pendülést hallani a külvilág felől, ami felébreszt a meditációmból. Az aurám körül mozog valami. Kíváncsian hallgatózok. Egy ember az. Nem ismerős, de persze bízom benne. Az a dolgom, hogy bízzak abban, aki magával visz engem.

Hozzáér a brosshoz, melynek mélyén a lelkem ül. Találkozik az auránk és egyből megértek mindent. Nem is tudja, de beleláttam a lelkébe egy pillanatra. És ez mind elég volt ahhoz, hogy megtudjam, milyen ember is ő. Egy elkeseredett, megtört ember. Vajon tudok segíteni neki?

Amikor magához emel, hirtelen fényt látok, és érzem azt a bizsergést, amit mindig ebben a helyzetben. Készen állok előtörni és testet ölteni. Megkönnyebbülés újra összeállni a lelkem szilánkjaiból. Itt vagyok ismét a napfényben, és érzem a tagjaim. Apró lábaimat és lilás színű lepkeszárnyaimat, melyek nem kicsit gémberedtek el. Végre meg tudom mozgatni őket! Jelen pillanatban, nincs számomra ennél nagyobb boldogság.

- Köszöntelek mesterem! – húzom ki magam és az ember szemébe mosolygok. Arcvonásai az enyémekkel szemben ridegek, és érzelemmentesek. Szemeiben ott az a fájdalom, amelyet a lelkében is láttam, mégis, kicsit elkerekedtek, mikor megpillantott engem. – Már bizonyára tudod, mivel állsz szemben! A nevem Nooroo én vagyok a lepke talizmán kwamija!

Tartása lágyul, a szája magabiztos mosolyra húzódik. – Örvendek, Nooroo! Már nagyon régóta kerestelek...

A hangja kissé megijeszt, de továbbra is bizakodó vagyok. Nem engedek a kedves hangnememből – Milyen nemes célzattal fordulsz hozzám, Pillangó?

Homloka alig láthatóan ráncba fut, mikor szuperhősként nevezem. Tudom, hogy tudja, mivel jár egy ilyen talizmán. Tudom, hogy nem véletlenül keresett olyannyira, mint említi. Mégis mintha hezitálna ettől. Szemüvegét leveszi, és két ujjával megdörzsöli a szemeit. A szemüveget a zsebébe süllyeszti, és úgy beszél velem tovább.

- Mesélj nekem kérlek, a szuperhősökről!

***

Eltelt már egy kis idő azóta, hogy felébredtem... Az ősz télbe fordult, majd tavaszba: csak úgy váltják egymást az évszakok, mintha a napok telnének... Időtlenségnek tűnik, pont mint a talizmán fogságában. Pedig napról napra megélem ezt a jelent. És nagyon nem tetszik, ami körülöttem folyik...

Azért születtem, hogy jóra használjanak. Hogy segítsek másokon, ez a feladatom. Akkor mégis hogy kerültem megint ilyen helyzetbe? Börtönben tart a mesterem. Kihasználja az erőm, kapzsi módon, és nem hagyja, hogy segítsek neki. Tudom, hogy sikerülhetne.

A széttört szívet nehéz újraéleszteni, de nem lehetetlen. Szeretetre van hozzá szükség. És az akaratra az ő részéről. De ha ez nincs meg, elnyeli őt a sötétség... Nem tehetek semmit.

Nagyot sóhajtva reppenek a hatalmas lepke mintájú üvegablakhoz, melyen most sötétítő terül el. Ám egy ponton, középen, beszűrődik egy apró csíknyi fény, ahol rosszul záródik a vasfüggöny. Óvatosan, fél szemmel kikukucskálok rajta. A fehér tájat nézem, és ahogyan hullik odakint a hó... Valahol gyönyörű, és valahol magányos. Olyan magányos, mint most én.

Talán nem kellett volna bíznom új mesteremben? Talán nemet kellett volna mondanom? De mégis hogyan? Talán gátat tudnék vetni a varázslatnak, ha minden erőmmel ellene fordulnék. De ezt nem tudom jelen állapotban megtenni... A szimpátiám túl erős. Megértem azt az embert. Láttam miken ment keresztül, és segíteni akarok. Ez az akaraterő fog felemészteni.

Minden egyes átváltozásnál, ha nem is tud róla, elnyelek egy cseppet a gyűlöletéből. Egy keveset a szenvedésből, amit ő érez. Megpróbálom megtisztítani magamban, de nem olyan egyszerű. Egyre csak gyülemlik bennem, és lassan szétfeszít.

Apró kezemmel megérintem a fémből kovácsolt falat. A kevéske napfény rásüt és riadtan kapom vissza magam elé. Hajszálrepedések százai tarkítják a testem, amik kristály módjára csillognak és fénylenek a sötétben. Igen, ez a fájdalom csakugyan ki akar belőlem törni, ha nem teszek gyorsan valamit, el fog pusztítani!

Némán könnyezni kezdek, pedig ez nem vall rám. Derűlátó kis fickó vagy! - Így mondta anno Duusu. Milyen igaza volt... Előttem lebeg mosolygó kis arca, mikor először találkoztunk és ő ezt mondta nekem. Egy csapásra legjobb barátok lettünk. Elválaszthatatlanok. Egek, úgy hiányoznak...

De valamiről Duusu megfeledkezett. Aki mindig pozitív, az egy ponton nagyon erősen fog kitörni.

-Tikki... Plagg! Kérlek, siessetek... Nem fogom sokáig bírni! – suttogom remegő hangon. Bárcsak meghallanák. – Még látni akartalak titeket... Találka pár évtized múlva, srácok? – mosolygok fáradtan, még mindig könnyekkel küszködve.

Megtörlöm az arcom, és halkan felnevetek. Ostobaság, minden rendben lesz! Olyan sok mindent éltünk mi már túl, miért pont most hagynának cserben az erőink? Az új Katica és Fekete Macska, bár fiatal, kitartó. Még nem szennyezi bűn a lelküket. Az a gyermeki ártatlanság, bizonyos formában, még bennük van. Meg tudják csinálni.

Mélyet lélegzek, majd hosszan kifújom. Lehunyom a szemeimet és elmerülök a szép emlékekben és érzésekben. Ilyenkor úgy érzem, enyhülnek a sebeim.

Nem tudom, mennyi időt töltök így, míg a kihalt szoba másik feléből fém ajtó nyikordulását hallom. Léptek koppannak a padlón, és fény jut be kintről. Az eddig a padlón pihegő lepkék egyesével felragyognak, és arrébb reppennek, mikor nagy csattanással záródik az ajtó. A léptek viszonylag bizonytalanul közelednek.

Mesterem szuszogását hallom közvetlenül magam mögött, és ahogy egy zsebkendővel babrál. Az ilyen törékeny pillanatai miatt nem tudom őt utálni.

Megköszörüli a torkát, és szavakat intéz hozzám – Lenne itt egy kis munka, Nooroo...

Lágyan kifújom a bent tartott levegőt, és kinyitom a szemem. Óvatos mosolyra húzom a szám, és az ember felé fordulok. – Mit tervezel mára, Halálfej mester?