Heló mindenki! ^^ Tudom, tudom, régen volt rész, és megint nem a folytatásos storyval jöttem, de... Muszáj volt ezt is megírnom! *-* Annyira remélem, hogy a tetszésetekre lesz majd ez a kis novellám!

Egyébként gyerekek, táborban voltam, és ne tudjátok mit szenvedtem ezzel a résszel!! Direkt feltettem a félkész részt a word fájlból wattpadere, hogy tudjam folytatni, és be is fejeztem! Erre vagy 400 szót nem mentett el... Azt hittem belevágom a telefont a Balatonba.

De mindegy, újraírtam, csak baromira dühös lettem... Nah, inkább nem húzom az időt: jó olvasást az első "Dj-Wifi" (Alya + Nino) novellámhoz! ^^

Egész nap zuhog az eső. Az osztály unatkozva ül a matek órán, és a fiatalok válogathatnak a rajzolgatás, alvás, és az ablakon való kibámulás között. Figyelni senki sem tud már utolsó órában.

Marinette egész nap lehangolt volt, reggel bőrig ázott és azóta érezte, hogy ez nem az ő napja lesz. Erőtlenül sóhajtozik és az előtte ülő szőke tincseit figyeli. Ábrándozva merül a gondolataiba, melyekben Adriennel már messze járnak egy a nászútjukra tartó álomhajóval.

Mellette Alya lelkesen írogat, de persze nem a számításokért van így oda. A Katicablog egy bejegyzésének piszkozatát körmöli az egyik füzetének hátuljába. Felpillant az órára. Még vissza van tíz perc. Tíz perc tömény szenvedés és unalom.

Nagyot sóhajtva pillant félre a mellette ülő barátnőjére. Megint csak néz maga elé, és mintha ott sem lenne az órán. Egész nap Alya vidította, és nem igazán segített a dolgon Chloé sem, aki az egyik szünetben kitépte az egyik lapot a rajzfüzetéből, és hangosan kiabálva azt terjesztette, hogy azt az ötletet tőle lopta.

Persze a dologból hatalmas balhé lett, és miután Alya és Nino, végül Adrien segítségével, sikeresen lerázták a szőke személyt, már csak Marinettet kellett volna valahogy kirángatni a mosdóból. Hosszú lelkesítő beszéd, néhány zsebkendő és egy adag smink is kellett a sírás ellen, hogy a következő órára már úgy tűnjön, minden rendben van.

Egyébként Alya alapvetően egy logikus embernek tartotta magát. És igencsak kíváncsi természetűnek. Éppen ezért nem tudott bizonyos dolgokat összerakni Marinettel kapcsolatban. A lány egész nap fáradt volt, sokszor lehangolt (főleg ha Adrien miatt aggódott valamit), vagy pedig nagyon is lelkes és segítőkész. Úgy tűnt, a kihívások, hogy másokon segítsen, képesek előhozni a lelkes énjét. Csak ha a modell fiúról volt szó, akkor gyökerezett végleg földbe a lába.

No de ezt még megértette volna. Marinette ilyen. Szétszórt, késős típus, hiszen sokáig fent van és biztos fáradt. De azok a szokatlan hiányzások óráról, azok azért már felkeltették a figyelmét.

Marinette gyakran surrant ki a mosdóba, akár órán, akár szünetben, és igencsak sokára jött vissza. Ilyen gyakran azért nem lehetnek emésztési gondjai. Vagy igen? Talán valami betegsége lenne? Alya gondolkodik rajta, hogy megkérdezi mi ez az egész, ami miatt rendszeresen neki kell elvinnie a táskáját is az óra után, de valahogy mindig elmarad. Ami azt illeti, a mai napon nem is igen van kedve.

Ez a rossz idő mindenkit lehangol, még Rose is kevesebbet áradozik Julekának, mint általában. Nathaniel alapvetően is csendes szokott lenni (ha megfigyeljük, órák előtt sokszor csak fekszik a padon), de ma gyakorlatilag mindenkire ez a viselkedés a jellemző. Csak Chloé ugyanolyan utálatos.

Alya még egyet sóhajt, és csak nézi a zuhogó esőt. Mit fog kezdeni magával, ma délután? Az édesanyja sokáig dolgozik a polgármester hotelében, esti műszakot kapott, mint séf, a sok vendég miatt. A kistesói az oviban vannak, és ma az egyik ismerősük hozza haza őket. Az apja meg természetesen üzleti úton van. Szinte sosem látja, ma miért számíthatna rá?

Szóval az lesz, hogy... haza megy és fekszik az ágyon. Igen. Vagy blogot szerkeszt, vagy döglődik a TV előtt. Ha csak nem lesz ma egy akuma támadás, mert akkor azonnal magára kapja az esőkabátját, aztán rohan is a harctérre, hogy mindent filmre vegyen! Nem hiába vett vízhatlan telefontokot.

De várjunk csak! Elmehetne Marinettékhez! Vagy felhívhatná magához a barátnőjét! Úgysem lesz otthon senki rajta kívül. Igen, óra után mindenképpen meg fogja kérdezni.

Mélázását az zavarja meg, hogy a csengő megszólal, és a tanárnő megkönnyebbülten vágja le a könyvet a kezéből a stócra, amit az óra elején behozott magával. Úgy tűnik az ő élete sem leányálom. Gyorsan elhadarja, hogy mindenki csinálja meg a házi feladatot, különben dolgozatot irat belőle, majd sietve távozik is.

Alyát igazából kicsit sem zavarja, hogy teljesen lemaradt a házi felsorolásáról, ez egyszer elgondolkodhatott ő is, nem? Majd megkérdez valakit, mondjuk Mylenet, ő szokta tudni a házikat.

Mindenki sietve összepakol és mennek is a teremből, mintha most szabadultak volna a börtönből. Néhányan a telefonon pötyögnek, hogy írjanak a szüleiknek egy üzenetet, miszerint jöjjenek el értük kocsival, mert végeztek, és az eső meg csak nem akar elállni.

Alya még a padban szedelőzködve fordul Marinettehez, akit szintén a csengő kelthetett ki a gondolatai közül, mert igencsak zavarodottnak tűnik. – Marinette, nem mehetnék fel hozzátok egy kicsit? Kérlek csajszi, csináljunk ma valamit, mert anyu sokára ér haza, és ez az eső leszívja minden energiámat! – mosolyog rá, de Marinette elhúzza a száját.

- Ne haragudj Alya, de ma a szüleimmel kell mennem valamiféle estre, ahová meghívták őket. Tudod, a bolt miatt – magyarázza szomorkásan – Tényleg ne haragudj!

Alya sóhajt egyet és a vállukra veszik a táskákat, majd elindulnak a kapu felé. – Persze, semmi gond, majd megleszek.

Leballagnak, és Alya nekidől a falnak a kapu fedett részén, majd még beszél Marinettel pár szót, mielőtt jönnének érte a szülei egy esernyővel, és ő már megy is haza. Szépen lassan mindenki haza ballag: Adrient már rég hazavitték a testőrei, Chloéért is jött a limuzin, ezúttal kegyes volt, mert Sabrinát is hazavitték, és az osztály többi tagja is mind haza sietett egy-egy kocsival, vagy éppen esernyővel.

A szemüveges illető azonban nem hozott magával semmi ilyesmit, és igazából nincs is kedve haza menni, hiszen csak unatkozna. Így legalább azt figyelheti, ahogyan az emberek elhagyják az épületet, és körülötte zajlik az élet.

Végül persze azért megunja, és inkább gyorsan átvág az iskolaudvar fedetlen részén, ahol szintén becsöpög az eső, majd a lépcső felé veszi az irányt és felmegy a könyvtárba. Ott legalább jól lehet wifizni, meg hát ott egy halom könyv, csak nem fog unatkozni! Legutolsó esetben nekiáll valami házinak, de ne adja az ég, hogy ilyesmire kelljen fanyalodnia!

Gyorsan felrohan a lépcsőn, aztán belép a dupla szárnyú ajtón és elmotyog egy köszönést a könyvtáros hölgynek, majd beljebb megy és levágja magát az egyik székre. Lomhán előhúzza a telefonját és kapcsolódni próbál a hálózatra. Míg az lassan válogat a legmegfelelőbb jelet kutatva, ő hátra dől a széken és tekintetével a könyvekkel teli polcokat pásztázza. Olyan csönd van, hogy a kint halkan kopogó eső zaja mellett, még egy bent ragadt rovar repülésének zúgását is hallani lehet.

Szerencsére a telefon már nem sokáig várakoztatja és neki is állhat annak a blogbejegyzésnek, amihez már tegnap óta kutat a neten. Úgy belefeledkezik ebbe, hogy nem is veszi észre, amint egy vizesen kopogó cipő odalép hozzá hátulról.

- Alya? – szólal meg hirtelen a fiú, amitől a hullámos hajú teljes testében összerezzen – Te meg hogy hogy még itt vagy? – röhög Nino.

- Jesszus, ne ijesztgess már! – mordul rá a lány és beleboxol az éppen kézmagasságban lévő karjába. Amaz fájdalmasan felnyög, és a mosoly lehervad az arcáról – Szólhattál volna, hogy jössz!

- Oké oké, nyugi van! – mosolyodik el megint és kihúzza a széket, hogy mellé üljön. – De nem válaszoltál, hogy mit csinálsz még itt.

- Telefonozok. Ebben az időben semmit nem lehet csinálni, még Marinette sem ér rá – nyögi ki egy fintorral és leteszi a mobilját – És te? Látom kicsit szétáztál – Szórakozottan megpöcköli a sapkája napellenzőjét.

- Jah, itt hagytam a tesi cuccom, és anyu visszaparancsolt érte – rántja meg a vállát. A sapkáját lazán lehelyezi az asztalra a mobil mellé. Fekete haja az egyetlen rajta, amin nem folyik le minimum egy esőcsepp.

Alya szemöldöke azonban az égig szalad. Ebben az időben még visszaküldték szerencsétlent azért a vacak tesizsákért? Hát végülis kinél hogy mennek a dolgok, ő nem valószínű, hogy visszajött volna ebben az esőben, ha már egyszer hazaért.

De ami azt illeti, Nino még soha nem mesélt igazán semmit a szüleiről. Ha jobban belegondol, szinte mindig sokat beszéltek, de csak felületes témákról, iskoláról, játékokról, ilyesmikről... Úgy tekintett rá, mint egy kedves bátyra, de nem sokat beszéltek egymással. Ez volt a másik ok, amiért közelebb akarta lökdösni copfos barátnőjét az ő hercegéhez. Akkor lehettek volna együtt 4-en minden szorongás nélkül, és igen, a szemüvegesnek ez igenis nagyon tetszett volna!

Gyorsan elzavarja ezeket a gondolatokat és próbál a földön maradni, mielőtt túlzottan elrugaszkodik. Ninonak fel is tűnik.

- Nah mi van, megnémultál? – vigyorodik el. Alya csak megforgatja a szemét.

- Nincs erőm gondolkodni, ne fárassz – legyint, és megint elkezd nyomkodni valamit a telefonján.

Szeme sarkából a fiút figyeli. Érdeklődve odahajol, hogy belekukkantson, miről pötyög. – Ugye tudod, hogy a Katicablogot otthonról is tudnád írni?

- Hagyj már Nino, nem tudok dolgozni! – hessegeti arrébb, aztán mégis ránéz – Ne haragudj... Tényleg nincs jó napom. De amúgy miért nem mindegy, hogy hol írok? – sóhajt megadóan.

- Azért, mert nekem haza kéne mennem, de nem foglak itt hagyni egyedül unatkozni. – közli komoly hangon. Alya kicsit meglepődik, aztán elgondolkodik.

- Neked van programod ma délutánra?

- Ami azt illeti, unatkozok, vagy gépezek estig – egyetlen mozdulattal feljebb tolja az orrán a szemüveget. – Miért?

Vigyorogva megrántja a vállát és elteszi a telefont. – Nekem sincs dolgom, nincs kedved együtt lógni?

Ő is mosolyra húzza száját és újból a fejére teszi a vizes sapkát, méghozzá kicsit ferdén, amivel így egész viccesen néz ki - De, jó bulinak hangzik.

Elköszönnek a könyvtárostól és egymás mellett gyorsan lépdelve megindulnak az iskolából. Nino felhúzza azt az esernyőt, amit hozott idefelé jövet, de a szél elég hamar kicsavarja, és így mindenük elázik. Alya már nem is csodálja, hogy miért olyan vizesen ért be a könyvtárba.

Ráncolja a homlokát - Tényleg, ha a tesi cuccáért jött, hogy került a könyvtárba?

- Láttam a vizes nyomaidat a lépcsőkön és benéztem, hogy bent vagy-e, vagy már haza mentél – válaszolja meg mosolyogva a kérdést, amit a lány csak gondolatban tett fel. Vagy nem, ki mondta volna hangosan?

- Oh bocsi, hangosan gondolkozok – nevet fel kínjában – Értem. És izé... most elmegyünk valamerre, esetleg hozzánk, vagy mi legyen?

- Először feldobom a cuccomat hozzánk. Aztán felőlem bármerre mehetünk – rántja meg a vállát. A barna hajú biccent és sietősen rohannak az otthonuk felé.

Nem kell túl sok idő, hogy odaérjenek: egy emeletes ház lépcsőházának kapujában állnak meg, és beállnak a kis tető alá. Nino lehúzza az esernyőt és előkotorván a kulcsait, benyit az ajtón.

- Figyelj, baj lenne, ha nem jönnél fej? Anyu annyira... nem szereti, ha felviszek valakit.

- Hogy hogy? – lepődik meg és kicsúszik ez a mondat a száján. Nino elhúzza a száját.

- Igazából nem azért, mert régen is szívesen látta a barátaimat, de mióta éjszakai műszakban dolgozik, nagyon fáradt meg ilyenek, szóval... - magyarázkodik, de Alya megrázza a fejét.

- Akkor nem akarom zavarni! Nah menj már, mert megfagyok a küszöbön! – löki be az ajtón. Még hallja odakintről, hogy Nino nevetve rója a lépcsőket.

Szerencsére nem kell sokat várnia, míg a fiú leér, és behúzza maga mögött az ajtót. Amin azonban meglepődik, hogy a kezében két összegyűrt nejlon darab van.

- Esőköpeny – magyarázza vigyorogva – Több értelme van, mint annak a régi, vacak esernyőnek, és ha jól tudom, te messzebb laksz – nyújtja neki az egyiket.

Alya habozva átveszi, majd felkűzdik magukra és beszélgetve útnak erednek a pocsolyák között. Nevetgélve kerülgetik őket.

- Egyébként honnan tudtad, hogy messze lakok? – kérdezi a világosbarna szemű.

- Egyszer azt hiszem, említetted... - gondolkodik el - Igen, mikor Katica bezárt minket a... - itt valahogy elhallgat, és nem fejezi be a mondatot. De Alya persze tudja, hogy mire gondol. Zavartan elfordítja a fejét.

- ...abba a ketrecbe, az állatkertben? – fejezi be halkan a mondatát. A szeme sarkából figyeli, ahogy Nino halvány vörös arccal biccent. A zsebébe csúsztatja a kezeit.

Nah igen... Azt a bizonyos délutánt biztosan soha nem felejtik el. Katica bezárta őket abba a ketrecbe, hogy ne eshessen bajuk. Persze ők ezt nem tudták, de más oka is volt ennek. Ekkor Marinette még azt gondolta, hogy Ninonak Alya tetszik nem pedig ő. De ez akkor még csak egy hazugság volt. Akkor még.

Ami azt illeti, aznap délután elég sokat beszélgettek. A kínos csönd miatt Alya egész hamar kinyögte, hogy ő mindent hallott, és próbálta kedvesen elmagyarázni Ninonak, hogy neki nem tetszik senki, és nem is vágyik egy olyan értelemben vett barátra...

Persze Nino letagadta az egészet és elmagyarázta neki a kínos helyzetet. Miután ezt megbeszélték, már felszabadultan tudtak társalogni, főleg mivel nem igazán volt más választásuk. Egész délután ott ültek, storykat meséltek és olyan dolgokat árultak el magukról egymásnak, amikről valahogy még sosem esett szó. De ennek ellenére még így is vajmi kevés dolgot tudtak egymásról.

Nino tudta, hogy Alya anyukája a Le Grand Paris Hotelben szakács, de a lány például semmit nem tudott Nino családjáról. Annyit mondott, hogy egész életében Párizsban éltek, és hogy a szülei elváltak. Az apja egy messzi városban lakik, bár egész sokat látja. Az anyukája pedig, ha jól tudja, valami rendezvényszervező titkárnőjeként dolgozik éjt nappallá téve.

Igazából, mire egy állatkerti gondozó kiszabadította őket a cellájukból, már igazán jól összebarátkoztak, és kezdték úgy igazán megismerni egymást. Még nem érezték magukat ilyen jól egymással. A beszélgetés hevében Alya meg is jegyezte a fiúnak: Ne szomorkodj Marinette miatt, Nino. Rendes srác vagy, biztos vagyok benne, hogy hamar találsz majd egy kedves csajt, aki hozzád illik. – mondta, de ekkor csend támadt. Gyorsan hozzá tette – A DJ-kért manapság bolondulnak a lányok.

Ezen hangosan felnevettek akkor... De azóta mindketten nagyon sokat agyaltak ezeken. Talán nem is leginkább a mondat volt a furcsa. Talán csak a hangsúly. Talán a szituáció. Nem tudják megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy ez talán jelenthet valamit.

És igen, bár nem mondta el neki, de Nino tényleg beleszeretett Alyába azon a délutánon. Óvatosan közeledett felé, beszélgettek szünetekben, és segített a szemüveges lánynak összehozni Marinettet Adriennel. Bár ez nehéz feladatnak bizonyult, de néha tényleg megemlítette haverjának a másik lányt. Csupán Alya kedvéért.

És hogy miért nem mondta meg neki az igazat? Miért csak a háttérből figyelte a lányt? Egészen egyszerűen azért, mert tudta, hogy Alya nem érez iránta semmit. Hiszen megmondta. Ő nem akar járni senkivel. A szerelmi élete kimerült Marinette segítésében, és nem is akart ennél többet. Ezért pedig nem érezte értelmét leégetni magát előtte. Éppen elég kínos volt, mikor azt hitte, hogy szerelmes belé, és nem volt az. Akkor most kavarja fel az állóvizet egy valódi vallomással?

Nem... inkább maradjanak barátok. Közeli barátok. Akik együtt bohóckodnak, és bíznak egymásban. Egy olyan barát akart lenni, akire Alya tudja, hogy bármikor számíthat.

Éppen ezért muszáj volt megtörnie azt a csöndet, ami kialakult, miközben a múltbéli dolgokon rágódtak gondolatban. Közben kénytelenek voltak megállni a pirosnál. Párizs tényleg elég nagy, és Alya tényleg messze lakik.

- Szóval... hogy hogy ma ennyire nincs dolgod? Anyukád dolgozik? – veti fel a témát, és Alya is kizökken végre a gondolatai mélyre nyomó súlya alól.

- Igen... Késő estig dolgozni fog. – sóhajt - Tesóimért anyukám egy barátnője megy el, én meg egyedül lennék otthon. Úgyhogy örülök, hogy legalább te ráértél.

- Semmiség – mosolyog halványan és végre tovább mehetnek a zebránál – Nekem sincs úgysem dolgom, anyu fáradt, ha nem alszik, akkor kiabál...

- Uh... - vág fancsali képet – Mindig ilyen?

- Nem igazából elég kevésszer... Kifogtam a rossz napját – rántja meg a vállát - Néha besokall.

- Szerintem, ezzel mindenki így van – jegyzi meg Alya – Én is beleeshettem egy ilyesmi gödörbe ma, úgy érzem.

- Szerintem a mai naphoz senkinek nem volt kedve ebben a városban! – röhög fel, amin Alya is nevet. Nem is tudja miért. Csak mert jól esik neki, hogy beszélgetnek.

- Amúgy előre szólok, hogy otthon nálunk kupi van, mert ugye két kistestvérrel élek együtt, meg nem pakoltam össze a papírokat...

- Papírokat? – lepődik meg a fiú.

- Azokat – bólint határozottan – Találtam régi könyveket, amikből kiírtam szövegeket a Katicabloghoz, de sajnos szétesett egy kicsit, és most papírhalmok vannak a szobámban – nevet.

- Jah értem, semmi gond, nálam is kupi van, tele vagyok régi lemezekkel, meg CD-kkel – mosolyog és véletlenül beletrappol egy nagy pocsolyába. A mellette sétáló Alyára is jut belőle.

- Hé, ne fröcskölj le! – mordul fel, de már látja is a fiút elmosolyodni – Nem-nem, mondom ne! – elvigyorodik, majd menekülni kezd.

Minden pocsolyába belefutnak és próbálják lefröcskölni a másikat és elugrani egymás támadásai elől. Kergetőzve és nevetve teszik meg az út hátra lévő részét Alyáékhoz.

***

Felérvén az üres házba, Alya megmutatja a fiúnak a lakásukat és felinvitálja a szobájába. Ledobja a cuccait, a telefonját töltőre teszi, majd elővesz egy hajszárítót és elkezdi szárítani vele a haját.

Közben Nino érdeklődve körbe pillant a szobában. Nem túl nagy, de otthonos a káosz! Papírok a kis ágyon, könyvespolcok, szekrény és a másik sarokban egy íróasztal, rajta egy számítógéppel. A halványzöld falakon képek vannak, főleg szuperhősökről, többek közt a párizsi hőspárosról is nem egy. De persze néhány énekes is helyet kap közöttük, példának okáért Jagged Stone poszterei is fellelhetők a falon.

A fiú érdeklődve nézi végig egy polcon a kis figurákat. Alya ekkor jön vissza a fürdőből, kezében még egy törülköző.

- Nyugodtan kapcsold ám be a gépet – szólal meg, és a fiú úgy meglepődik, hogy majdnem leejt egy kis porcelán állatkát.

- Mi-mit mondtál? – néz fel riadt tekintettel.

- Mondom: nyugodtan kapcsold be a gépet! – nevet – Nem akarsz játszani valamivel?

- Mondtam, hogy nekem mindegy, mit csinálunk – lép hátrébb a polctól, hogy ne legyen esélye mégegyszer levernie valamit. Onnan mutogat a polc felé – De azért ez a figura nagyon menő.

Egy régi szuperhős figura az. Majestia-t ábrázolja, azt a kitalált képregény karaktert, akit Alya kiskora óta imádott. Igazából azóta szerette a szuperhősöket, tudat alatt egy kicsit még úgy is élt, mintha egyszer ő maga is lehetne olyan nagy hős, mint Majestia. Talán ezért is volt olyan nagy dolog számára, hogy a való világban is ismerhetett hősöket! Belecsöppent abba a világba, amibe mindig is szeretett volna. És ha csak tudósítóként is, de ő kűzdeni akart az igazságukért!

Most is elmosolyodik, és a törölközőt a széktámlára dobva, kézbe veszi a figurát. A végtagjai mozgathatók és elgondolkozva babrálni kezd velük.

- Az apukámtól kaptam. Kiskoromban... – suttogja – Tudod, apa nagyon sokat mesélt akkor nekem. Főleg szuperhősökről. Ő volt a kedvenc szereplőm. – mosolyogva a fiúnak nyújtja és ő is megnézegeti közelebbről.

- Én nem ismerem... mi volt a története?

Alya halkan kuncog - Látom, nincs kedved gépezni.

Mosolyogva megrántja a vállát. – A történeted most jobban érdekel. - A szemében csillog az őszínteség. Azokban a meleg, sötétbarna szemekben.

- Hát oké... - a lány zavartan elkapja a tekintetét és leül az ágyára, míg Nino odahúzza a széket az íróasztaltól és fordítottan ráül. Két kezével a támlára támaszkodik maga előtt.

- Szóval... Úgy volt, hogy apa megmutatta a képregényeket, amikből olvasott, de sajnos elég sok példány volt, amit csak angolul tudott megvenni, szóval általában leültünk, és míg én néztem a képeket, ő olvasta a szöveget. Ahol meg ő sem tudta, hogy mit írnak, ott kitalált valami átfedést – mosolyog. A fiú is kedvesen bólogat, hogy érti.

- A történeteiben Majestia egy amerikai város hőse volt. Most nem ugrik be melyiké, pedig utólag elolvastam, amiket megtaláltam... - gondolkodik el egy pillanatra – Na mindegy... Szóval Amerikában volt hős. Mindig kűzdött az igazságért, akár egy szimpla rablásról, akár egy szupergonosz legyőzéséről volt szó! És nem rettent vissza semmitől, sokszor a saját életét is veszélybe sodorta persze, hogy a civileket megmentse! – mesél egyre nagyobb beleéléssel. Nino issza a szavait, és közben egyre csak a jelenségét figyeli. Olyan karizmatikus. És aranyos, ahogy lelkesen mutogat magyarázás közben. Úgy beleéli magát, mintha az egészet a saját szemével látta volna. És ez bizony a hallgatóságát is képes belerántani.

- De egyszer a hétköznapi énje miatt el kellett utaznia a városból... - mesél tovább Alya – És természetesen, míg nem volt otthon, megtámadták a várost. Megpróbált visszajutni, de volt pár gonosz, akik összefogtak ellene, és ezeknek pár tagja elé ment és feltartotta. Egyszer sikerült el is rabolniuk a hősnőt – idézi fel, amikre emlékszik – Igen, elvitték valami kihalt sivatagba... De valahogy kiszabadult és visszarepült a városba. Persze végül mindig ő nyert – nyugtázta elégedetten. Megnedvesítette az ajkát, mert kiszáradt a sok beszédben és szünetet tartott. De mire újból belekezdett a hangja megint halk volt és szomorú.

- Anya... mindig azt mondja, hogy azért mesélte ezt nekem, mert akkor már tudta, hogy neki sokat kell majd utaznia a munkája miatt... - szusszant – és ezzel akarta elhitetni velem, hogy ha nagy szükségem lesz rá, igenis vissza fog jönni. Csakhogy sosincs itt. És anya csak haragszik rá, ezért mondja! – háborog és indulatosan fel is pattan. Még a srácot is majdnem fellöki.

- Akkor miért idegesít ennyire? Ha haragból mondja, valószínűleg nem is igaz – értetlenkedik a fiú.

Alya visszahelyezi a figurát a polcra. Visszaállítja egy hősi pózba és szomorúan hallgatja a kinti esőt a tetőtéri ablakon – Nem tudom, hogy mennyire lehet igaz. Azokat a képregényeket nem találtam meg, amikben ilyesmiről volt szó...

- Oh... - húzza fintorra a száját. Nehéz ügy... Bár igazából, ugyanabban a helyzetben vannak: egyikük sem tölthet túl sok időt az apjával. És hiányzik nekik ez. Rettenetesen.

- Sajnálom Alya, tudom milyen érzés. – mondja halkan.

- Semmi baj, nem tehetsz erről. – fordul újra felé és egy mosollyal leplezi a szomorúságát – Nem kérsz uzsonnát? Én éhen halok.

- De, az én gyomrom is kilyukad. – nevet és Alya átkalauzolja őket a konyhába. Benyúl a hűtőbe és felsorolja Ninonak, hogy mik az étkezési lehetőségeik. Végül egy melegszendvics mellett döntenek.

Elővesznek mindent, ami kellhet hozzá, majd nekilátnak és hamarosan minden csupa kosz lesz! A kenyér morzsálódik, a vajjal meg össze-vissza kenik magukat, meg a végén már egymást is. Mint valami kisebb kajacsata.

- Nah, elég lesz! – állítja le Alya a dolgot nevetve és felemeli a kést a kezében – A végén még leverünk valamit!

- Vagy megvágsz azzal a késsel – röhög fel és inkább kiveszi a kezéből.

- Most miért? – nevet értetlenül.

- Nem vetted még észre, hogy hadonászol vele, miközben beszélsz? – nevet és leteszi, majd belehelyezi a kész kenyereket a melegszendvics sütőbe. Rácsukja a tetőt.

Alya keresztbe fonja maga előtt a karját – Nem is hadonászok!

- Dehogynem! Közveszélyes vagy. – vigyorog és közelebb hajol – Mindjárt hívom Katicát és Macskát, hogy vigyenek is el!

A két fiatalból egyszerre tör fel a nevetés – Oké, hívd őket, akkor videózhatok a blogra! A Fáraó válláról csinálni élő adást biztosan nehezebb volt, mint az lesz, ha Macska elvezet.

- Ne is mondd, azóta azon a videón nevetek. – dől hátra a pultnak, karba tett kezekkel.

Felvonja a szemöldökét. - Mégis min?

- Hogy milyen vidáman kommentelted az eseményeket, miközben éppen elraboltak.

- Jó, hát tudtam, hogy Katica megment – forgatja meg kedvesen a szemét.

- Igen, láttam. De... engem azért megijesztettél... - motyogja halkan. Reméli, hogy Alya nem is hallotta, de az, hogy nem szólal meg, tanúbizonyság, hogy mégis eljutott a füléig.

Néma csöndben állnak egymással szemben és próbálnak nem a másikra nézni. Miért mond ilyeneket? – gondolkodik a lány – és ez miért vált ki ilyen érzést belőlem...?

Óvatosan felpillant rá, de a fiú a cipőjét figyeli, így különösebb feltűnés nélkül tud végignézni rajta. Siltes sapka, nyakában a fülhallgató, amit talán még álmában sem venne le, orrán a fekete keretű szemüveg, ami hasonló fazonú a lányéval. Felsőtestén egy narancssárgás kabát, mi kitakarja a felsőjén díszelgő jellegzetes jelet.

Ahogy tovább gondolkozna, váratlanul kizökkenti a fiú őt fürkésző szempárja. Egymás szemeibe merednek, a négy barna írisz tekintete összefonódik lencséken keresztül, és nem ereszti a másikét.

~ Gyönyörű a szeme – álmodozik Nino.

~ Aranyos az orra... – dobog a lány szíve.

~ Meg akarom ölelni.

~ Meg akarom csókolni... Te jó ég, mikre gondolok?? – ijed meg Alya, és szinte mellbevágja a felismerés - Beleszerettem a legjobb haveromba...

A szemei elkerekednek és azonnal a szája elé kapja a kezét. Ugye nem mondta ezt is ki?? Ugye ezt valóban csak gondolta? Úr isten, nagyon reméli, hogy Nino nem hallotta!! Hiszen Nino megmondta, hogy nem tetszik neki úgy, és ezt tiszteletben tartja és ha most amit érez, az igaz is, és ki is derül, akkor az mindennek véget vethet!!

Nino meglepetten pislog egyet, és egy halovány félmosoly jelenik meg az arcán, de azonnal el is rejti. Tétován közelebb lép a lányhoz és alig van köztük fél méter távolság, mikor lassan megáll.

Mit csinál? Te jó ég... teljesen belevörösödik. Sosem érezte még magát ilyen zavarodottnak. A fiú óvatosan felemeli a kezét és eltűr egy tincset Alya szeméből. A lány lesüti a szemét és egy halovány mosoly fut az arcára.

- Hangosan mondtam, igaz? – suttogja.

- Nem. Halkan. – vigyorog – De hallottam, igen.

- Figyelj Nino... é-én.... Nem biztos, hogy akarok járni valakivel... - pislog zavartan és az előtte álló mellkasára szegezi a tekintetét – Nem akarom, hogy esetleg elromoljon a barátságunk.

- Értem.... – súgja, de aztán egyik kezével óvatosan átöleli a derekát, míg a másikkal maga felé fordítja a fejét. A félmosoly az arcán igencsak csábítónak hat ebben a fényben – De nem biztos, hogy én képes vagyok lemondani rólad.

Alya is elmosolyodik, és kicsit közelebb hajol.

- Akkor meg miért tökölsz ennyit? – kuncog és magához húzva megcsókolja.

És abban a pillanatban, ha csak egy percre is, de mintha kivirulna odakint az ég.

A pillanatot az zavarja meg, mikor a bejárati ajtó felől léptek közelednek, majd egy kulcs kezd el matatni a zárban.

Az ajkaik lélekszakadva elválnak egymástól és hirtelen úgy rebbennek távolabb a másiktól, mintha fél pillanattal ezelőtt még nem egymás karjaiban lettek volna. Riadt, zavart tekintettel pillantanak az éppen belépő fiatal nőre és a két hangoskodó csemetére.

- Szia Alya, nem tudod véletlenül, hová lett a kisöcséd játékdínója? - kérdezi a barna hajú, miközben bezárja maguk mögött az ajtót és fel sem pillant a szobára.

Mikor azonban mégis megteszi, egy pillanatra meghökken, és zavarodottan pislog egyet. - Ki a barátod?

Közben Alya két kis testvére nevetve szalad oda a nővéréhez, és egymás szavába vágva mesélni kezdenek valamit. - Mindjárt elmesélhetitek, csak adjatok egy percet! - öleli meg őket - Ígérem, utána mondok nektek egy egyszarvú mesét!

A két kicsi mosolyogva bólogat, majd kiabálva birtokba veszi a saját szobájukat és játszani kezdenek. Nino mosolyogva néz utánuk. Milyen kis energikusak, Alyának nem lehet könnyű dolga velük! De szó, mi szó, igencsak ért a nyelvükön.

- Bocsi Scarlett, ő itt Nino a... - várakozóan pillant rá. Most mit kéne mondania, amivel a fiút sem sérti meg.

- A haverja vagyok. - feleli mosolyogva és kezet ráz a nővel. A lány egy kicsit értetlenül pillant fel rá, de Nino egy kacsintással megnyugtatja.

- Csak feljöttem Alyához, mert mindketten unatkoztunk ma.

- Odakint meg nem lehet semmit csinálni, mert szakad. - teszi hozzá és felnyomja az orrán a szemüvegét.

- Értem - bólogat a nő és lepakol a nappaliban. Homlokráncolva beleszippant a levegőbe - Ti égettetek oda valamit?

A két fiatal szeme egyszerre kerekedik el - A szendvics!!

Gyorsan odakapnak és felpattintják a sütő tetejét, amibe már beleégett a túlsütött kenyérszelet. Óvatosan kiveszik az elszenesedett szendvicseket és fintorogva szemlélik.

Alya kinyitja az ablakot, hogy ki menjen a rossz levegő. Elmosolyodik az esős utcára pillantva - Még szerencse, hogy előbb jöttetek haza!

***

Este Alya az ágyában fekszik és a telefont nyomkodja. Ez az egyetlen fényforrás a sötét szobában.

Marinettel írogat a neten, de közben azt reméli, Nino is jelentkezni fog. Mikor elment, megígérte, hogy amint tud, írni fog, de Alya még egy betűt sem kapott tőle...

Ráadásul olyan szívesen mesélne a mai napról legjobb barátnőjének. De még nem mer semmi fixet mondani neki. Végülis, senki sem mondta ki, hogy járnak-e vagy sem... Szeretné a fiútól hallani ezt, mielőtt lelkes mesélésekbe kezd.

Ezen, és a mai napon gondolkodik, ahogy a hátán fekszik. A telefon a hasán piheg, de Marinette már vagy tíz perce nem írt vissza. Nagyon sanszos, hogy elaludt.

Ám a mobil váratlanul megrezzen és pittyen egyet. Jött egy új üzenet.

Nino: Szia! Bocsi h eddig nem írtam..

Elmosolyodik és rögtön vissza is ír neki.

Alya: Szia, semmi gond! Ugye nem volt valami baj?

Nino: Nem csak kicsit megszidtak, nem nagy dolog. Nálad?

Alya: Értem, itt nem volt semmi.

Nino: Ennek örülök :)

Hosszú percekig senki sem ír választ. Alya azon töri a fejét, hogy rá kéne kérdeznie a mára... Kissé fél a választól, de ezt meg kell beszélniük. Viszont mire rászánja magát a gépelésre, átjön még egy üzenet.

Nino: Figyelj... Ami ma történt... Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy komolyan gondoltad-e. Mert ha nem, én megértem, nem fogok megharagudni...

A szemüveges lány pislog egyet, mikor elolvassa, majd megforgatja a szemét.

Alya: Szerinted hogy lehet még érteni egy csókot? Persze, hogy komolyan gondoltam, te hülye! :*

Nino: Oh. Ennek örülök... Mert én is :))

Alya: Akkor ez most... Azt jelenti, h együtt vagyunk?

Hirtelen levágja maga mellé a telefont és összeszorítja a szemeit, hevesen dobog a szíve.  Sejti a választ, de mégis izgul miatta. És az az üzenet olyan sokára jön meg, őrlő a csend...

Pittyegés és rezgés. Felveszi és félve pillant a képernyőre.

Nino: Remélem igen... <3

Elvigyorodik és beharapja az ajkát.

Alya: Akkor ezt igennek veszem <3

Sosem gondolta volna a lány, hogy egyszer idejuthatnak a fiúval. Még arra is előbb voksolt volna, hogy Marinette és Adrien összejönnek, minthogy ő beleszeressen a bátyként szeretett haverjába. Nem gondolta volna, de a is biztos, hogy nem cserélne senkivel!  

Pár percnyi rádiócsend után újabb üzenet jön. Ezúttal néhány képpel megspékelve.

Nino: Figyelj, találtam neked valamit, remélem örülsz majd neki!

Alya kíváncsian ráncolja a homlokát és megnyitja a képeket. Néhány képregény kifotózott oldala van rajta, és a felső sorban jól kivehető a cím: Majestia.

Nino: Ezek azok az oldalak, ahol elrabolják egy sivatagban. Látod, apukád mégsem vert át téged ;)

A lány szinte könnyes szempárral nézi át a fotókat. Azonnal felismeri a képeket és egyből előtörnek számára a kedves emlékek. Nino jól mondja: az édesapja nem vezette félre semmivel!

Alya: ... Mennyi idő volt ezt megtalálni?

Nino: Nem az a lényeg, hanem hogy örülj neki :) Szóval? Mit gondolsz?

A barna hajú meghatott mosollyal gépeli le a szöveget, majd maga mellé dobja a telefont és magában vigyorog, ahogy felpattan az ágyról és odasétál az ablakhoz. Kinéz a bukóra nyitott, bepárásodott üvegen, és kuncogva egy szívecskét rajzol bele.

Közben a chatablakban már ott virít a legutolsó üzenet:

Alya: Hogy te vagy az én egyszemélyes hősöm!

UI.: Csak hogy tudjátok, miről van szó, mellékelem Majestia képét:

Az eredet részben Alya tőle idéz Marinettenek, gyakorlatilag ő a példaképe szerintem. Mivel csak ez az egy kép van róla, amit Alya a telóján mutatott a részben, szerintem a filmhez találták ki, de persze ez nem biztos.

Nos... Remélem tetszett, várom a kommenteket :* A viszont olvasásra!