Szép napot mindenkinek! Tudom hogy kicsit késve, de végre meghoztam a következő részt :D Hát nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek... :)) Szóval jó olvasást ^^

Dögmeleg. Csak ez van az eszében, semmi más. Marinette egész nap a boltban fő a melegben, és egyetlen mentsvára az a kis ventillátor, ami az asztala mellett forgatja a levegőt. Próbálja befejezni az édesanyja ajándékát, de úgy érzi, sosem lesz készen, ha így halad, pedig az idő sürgeti. Ebben a melegben nincs türelme dolgozni. Sem semmit csinálni. Maximum ahhoz lenne ereje, hogy fürdőruhára vetkőzzön és belevesse magát az egyik szökőkútba. Milyen jó is lenne...

Szinte lihegve néz maga elé, majd fel a fali órára. Délután 2 van. Ma fél ötkor zárnak, szóval még elég sokat lesz bent a fullasztó melegben. Ráadásul látszólag potyára, hisz senki nem olyan őrült, hogy ilyen időben az utcára lépjen, és betévedjen a helyiségbe.

Nincs ott senki, csak egy halom légy, ami az ablakokon próbál távozni és nem sikerül neki, pedig egyébként az bukóra nyitva van. Marinette Tikkire gondol, vajon mit csinálhat egyedül otthon? Most jön rá, hogy nagyjából semmit nem tud egy átlagos katica szokásairól.

Elmélyülten gondolkozik, mikor egyszer csak a bejárati ajtó feletti harangocska megcsendül. Váratlanul nyílik az ajtó és ismerős hangok jönnek felőle.

- Egek, de fülledt itt a levegő, mikor szellőztettél utoljára, kislány? – mérgelődik Alya, ahogy leteszi nehéz táskáját maga mellett a padlóra. Marinette azonnal odakapja a fejét, majd felpattan, és a nyakába ugrik.

- Nem tudod elképzelni, hogy örülök, hogy visszajöttél, Alya! – öleli, és az felnevet ezen a buzgóságon, mikor eltolja.

- Te is hiányoztál, de azért remélem nem kerültél világvége közeli állapotba nélkülem! - nevet.

- Ugyan, tudok vigyázni magamra! Miért is lenne baj? – kérdi némileg felháborodva, mire barátnője karba tett kezekkel emeli a szemöldökét.

- Mert kb olyan fejet vágtál, mikor beléptem.

No igen, az meglehet.

- Nem érdekes! Milyen volt a koncert? – vált gyorsan témát. Alya lepakol az asztalára, és közben beszél.

- Hát a hangulat maximális volt, de sajnos a hangerő is! A saját hangomat nem hallottam és ráadásul annyi volt a firkász meg a fotós, hogy én már alig jutottam oda Ninohoz! – vág fintort, miközben valamit matat a táskájában. – Áh, nincs meg... pedig hoztam neked egy magazint, akkor láttam meg, mikor a városban sétáltunk! Azt hiszem érdekelne. – vigyorog barátnőjére, aki csak furcsállón bámul.

- Mi olyan érdekes egy magazinban?

- Az, hogy ez divatügyi magazin. És találtam benne valami nagyon is érdekeset. – válaszolja mit sem törődve Marinette értetlenkedésével.

Még talán folytatná a magyarázatot, de a szomszéd szobában csörög a telefon. Mindketten felkapják a fejüket.

- Felvennéd, Mari? Addig megkeresem azt a fránya újságot! – bújik szinte teljesen a hatalmas táskába, amin Marinettenek kuncognia kell. Helyeslően bólint és átmegy a másik helyiségbe A vonalas telefon szól, és ő felveszi.

- Haló, Césaire és Dupain-Cheng boltja, miben segíthetek? – szól bele.

- Haló, Marinette? Adrien vagyok! – hallatszik az ismerős, kedves hangszín. Marinette egy pillanatra elfelejt levegőt venni meglepettségében.

- Marinette? Itt vagy még? – kérdi aggódón, mire a lány megrázza a fejét, hogy magához térjen.

- Igen, bocsi, itt vagyok! Szia Adrien. – mosolyog – Örülök, hogy felhívtál... - teszi hozzá halkan.

- Nah igen... ne haragudj, hogy eddig nem kerestelek, kicsit el voltam foglalva... - nyúl a tarkójához idegesen a vonal túlfelén – Remélem nem zavarok.

- Nem dehogyis, szinte egész nap csak Alya jött be a boltba! – legyint és zavartan nevet, mire az említett személy néz be a másik szobából.

- Kivel beszélsz? – kérdi, amire egy mosoly a válasz.

- Adriennel – tátogja. Alya is elmosolyodik és sokat sejtető tekintettel megy vissza a szobába.

- Szóval arra gondoltam, hogy ha áll még az ajánlat, ma elmehetnénk sétálni a városban, ahogy mondtad. – folytatja mondandóját a fiú, és Marinette leül egy székre.

- Igen, persze, az nagyon jó lenne! De sajnos ma fél ötig a boltban vagyok...

- Nem baj, mehetünk utána, későn sötétedik. – nevet – Ha neked megfelel.

- Igen, nekem meg. – tekergeti a zsinórt az ujjaival.

- Remek! Akkor... ha hat körül eléd megyek, az jó lesz?

- Igen, tökéletes! De eltalálsz ide, ugye?

- Persze, hiszen egyszer már jártam felétek. – hallani, ahogy mosolyog – Akkor este. Szia, Mari!

- Szia, Adrien! – köszön el és megvárja, míg a fiú leteszi a telefont. Pár másodpercig még hallgatja, ahogyan sípol a megszakadt vonal, mielőtt visszateszi a kagylót a helyére.

Visszamegy Alyáért, aki úgy tűnik végre megtalálta, amit keresett. Vigyorogva néz fel az újságból, amit szorosan az ajtó mellett olvasgat. Marintte nem tartja kizártnak, hogy hallgatózott.

- Nah, mit mondott?

- Mikor múltkor hazakísért, felajánlottam neki, hogy kicsit körbevezetem a városban... Azért hívott, hogy lehet-e még róla szó.

- És mikor mentek? – csillog a lány barna szeme.

- Ma, munka után. – sóhajt álmodozón és leveti magát az Alya melletti székre, és a vállára dől. – Mégiscsak érdeklem egy kicsit...

- Még szép, hogy érdekled, kislány! Nem is értem, hogy nem hívott előbb! – ingatja a fejét – Na ide figyelj, megtaláltam a magazint. Nézz bele szépen! – tolja elé. Marinette felegyenesedik, és a kezébe veszi, nézegetni kezdi.

- Aham, szép ruhák... - kezdi el hozzáértő szemekkel vizslatni a képeket, mire Alya belenyúl és hirtelen ellapozza.

- Ne a ruhákat nézd! Itt is van! – csap az egyik oldalra – Tessék, azt a cikket olvasd.

- A híres Gabriel Agreste, a Franciaországból Tibetbe költözött divattervező fia, és ruháinak modellje, tisztázatlan körülmények között eltűnt. – kezdi el hangosan olvasni - Az apa nem erősítette meg Adrien Agreste eltűnését, ám a szóbeszédek mellett érvel a tény, hogy a fiúról hetek óta nem került fotó a nyilvánosság elé.

Elkerekedett szemekkel olvassa végig a kis bekezdést, majd hirtelen fordul Alyához. Szemei csak egyet kérdeznek: „Ez az az Adrien?"

Barátnője bólint, majd mutatóujjával a cikk alatti képre bök. Adrien legutolsó modell fényképe az.

- De... az meg hogy lehet? – teszi le a combjára az újságot. Ez túl hihetetlen számára. Miért jött volna ide Adrien úgy, hogy otthon nem is tudtak róla? Tibet azért nem egy köpésre van. Ráadásul úgy tűnik, egészen fontos ember volt odahaza... Csak egyre tud gondolni: ezt még ki kell derítenie.

***

Hat körül jár az idő, Marinette a lakásban szedelőzködik. Zárás után azonnal haza sietett és átöltözött, de még le is zuhanyzott, hogy annyira ne látszódjon rajta, milyen melegben ült egész nap. Tikki közben nyugtatgatja, mert egy kissé izgul, de ez sem sokat segít.

- Mi van, ha valami hülyeséget mondok neki? – köti fel a tükör előtt egy kontyba a haját – A végén még megsértődik, vagy idiótának könyvel el és faképnél hagy!

- Marinette, olyanokat mondasz, amiket szerintem te sem gondolsz komolyan! – nevet fel a katica – Nem hiszem, hogy Adrien ilyet tenne. De ha mégsem tetszel neki, akkor ő a nagy idióta!

- Köszönöm, Tikki! – mosolyodik el és felveszi a tenyerére, majd meg is puszilja. Abban a pillanatban szól a kapucsengő, amitől a lány összerándul.

- Menj, és ne feledd, csak légy természetes! – mosolyog Tikki, míg Marinette ráteszi egy levélre, és felkapva a kis táskáját, már meg is nyomja a gombot.

- Máris lent vagyok! – szól bele, majd nyitja az ajtót. - Köszi mindent, légy jó! – mosolyog barátjára és bezárja az ajtót.

Rekordidő alatt ér le a lépcsőn, és eligazítja a frufruját, mielőtt kilép a bejárati ajtón.

- Szia! – lép rögtön oda hozzá Adrien, mikor megpillantja. Mintha aprót csillanna a szeme.

- Szia, Adrien! – mosolyodik el ő is és megállnak egymással szemben.

- Nos, merre menjünk?

- Szerintem menjünk erre föl, aztán majd... meglátjuk. – nevet zavartan Marinette és elindulnak az említett irányba. - Egyébként, hogy vagy?

- Köszi, jól érzem magam. – kúszik a félmosoly az arcára, miközben egymás mellett lépdelnek – És te? Hogy viseled ezt a meleget?

- Jahj, ne is mondd! Napközben olyan a bolt, mint egy szauna! – viccelődik és Adrien felnevet. Ettől ő is egy kicsit megnyugszik és követi a példáját.

- Tudom, nálunk se sokkal jobb. Pedig általában a körülményekhez képest hűvös szokott lenni, de ma alig bírtuk elviselni a hőséget!

- Bírtátok? – kérdez rá Marinette. Most már szinte biztos benne, hogy a szülei nincsenek vele Párizsban, de akkor ki van még nála? Magában fohászkodik, hogy ne valami lány legyen...

Persze Adrien próbálja nem kimutatni, hogy legszívesebben most is csak a falba verné a fejét. Megint elszólta magát, nem igaz, hogy nem tudja befogni, elég nagy az hozzá. De végül arra jut, ezt még ki tudja magyarázni, és nem is kell hozzá nagyot hazudnia!

- Egy macskám van. Az egyik állatkereskedésből hoztam el, mert nem akartam egyedül lenni... - mondja és ezzel nem mondott hülyeséget, hiszen valóban a kotnyeles Plaggra gondolt, aki egész nap sajt és ventillátor után könyörgött neki.

- Á, mindent értek... - fújja ki a levegőt, ahogy az a bizonyos kő legördül a szívéről.

- És te? – vált témát a szőkeség – Te egyedül laksz?

- Igen. Pár éve költöztem el anyáéktól, ők vezetik Párizs legjobb cukrászdáját.

- Azt, ami azon a sarkon van? – hűl el a fiú.

- Igen. Jártál már ott?

- N-nem... Csak hallottam róla. – füllenti. Te jó ég, Marinette szüleinek boltját raboltak ki első éjszaka! Elsüllyedne szégyenében, ha a beton engedné.

- Egyszer elviszlek oda, isteniek a süteményeik! – kezd el áradozni.

Az este hátra lévő részét azzal töltik, hogy süteményekről, egymásról és Párizs épületeiről beszélnek. Marinette körbevezeti néhány utcán, de a város hatalmas, és hamar kifáradnak. Rájuk sötétedik, de ez még nem is lenne baj, ha ráadásul az eső nem kezd el csöpögni.

- Már csak ez hiányzott! – néz az égre a lány – Nem hoztam esernyőt...

- Nem is kell, gyere! – fogja meg a karját a fiú és behúzza az egyik ház eresze alá. A falhoz simulnak, és várják, hogy elálljon az egyébként egyenlőre csak erősödő zuháré.

- Asszem egy ideig itt maradunk... - nevet elpirulva Marinette. Ami azt illeti, annyira nem bánja.

- Igen, úgy sejtem. – mosolyog rá a fiú. Csak mikor így állnak egymás mellett, érzi meg Marinette, hogy Adrien mennyivel magasabb nála. Nem mintha zavarná. Úgy néz fel rá, hogy a szemeiben szinte megvillan a csodálat.

- Egyébként Adrien... - kapja most el a tekintetét és az ázó betont fürkészi. – Miért jöttél Párizsba?

Adrien pár percig csak maga elé mered. Nem is tudja, mit felelhetne erre. Marinette érzi ezt, és nem akarja, hogy a fiú hazudjon neki.

- Tudom, hogy apukád nem tudja, hogy itt vagy... - suttogja. Érzi magán a fiú meglepett tekintetét.

- Honnan? – csak ennyit tud kinyögni.

- Egy magazin írta, hogy eltűnt egy Tibeti divattervező fia... Te vagy Adrien Agreste, igaz? – néz fel rá. Az arca most közel sem olyan boldog, mint azelőtt volt. Előtte együtt nevettek, sokat mosolyogtak. De most teljesen elkomorultak a kedves lány vonásai. Félt tőle, hogy valami olyat tud meg a fiúról, amit még ő sem akart.

- De... - sóhajt és maga elé mered - Én vagyok. Kiskoromban itt laktunk Párizsban... - kezd el mesélni – Aztán egyszer anyukám elment Tibetbe... Üzleti úton volt, apukámmal mindketten divattervezők voltak. De egyszercsak egy hívást kaptunk, hogy baj történt... Néhány ember betört a helyre, ahol édesanyámék valami megbeszélésen voltak, és elrabolták őket...

Adrien halkan beszél, és néha a zuhogó eső hangja el is nyomja, Marinette mégis minden egyes szavát érti. Figyelmesen hallgatja a megrázó történetet.

- Oda kellett utaznunk, mert váltságdíjat követeltek, meg ilyenek... De mikor valami mentő osztagot küldtek a túszokért, és megtalálták a táborukat, édesanyám nem volt ott... - itt megáll egy percre és csak néz maga elé. Marinette figyeli, ahogy enyhén vizes haján megcsillan a fény.

- Mindenki azt mondta, hogy felejtsük el – néz ekkor az égre – Mert biztosan meghalt. De mi nem adtuk fel... Apám azóta is a legjobb nyomozókkal keresteti, eddig kevés sikerrel... - néz a lányra – Ezért költöztünk oda. Hogy bármikor megtaláljak, mi ott legyünk. Ráadásul apám azóta nagyon félt... – sóhajt fel. – Szinte semmit nem enged csinálni, amit nem ő talált ki nekem. Sehova nem engedett elmenni, barátaim sem nagyon voltak... Szóval megszöktem... - hallatszik egy fájdalmas, nevetésnek hangzó szusszantás. Marinette meglepetten pislog néhányat, majd ő is a lámpafényben látható esőcseppeket kezdi el figyelni. Nagyon sajnálja Adrient, nem is tudja elképzelni, ő mit tenne a helyében. Biztosan nem viselné ilyen jól.

- Sajnálom Adrien... remélem, megtaláljátok. – néz fel rá és szeretne bíztató lenni és pozitív, de az érzelmei magukkal ragadták, olyannyira, hogy ez eltűntesse a jókedvet a szeméből. Teljesen átérzi.

- Én is... - mosolyog rá Adrien és hosszan néznek egymás szemébe – Rá emlékeztetsz. – súgja elhaló hangon és puhán megsimítja a kezét.

- Az anyukádra? – kérdi elpirulva.

- Igen. Mert... kedves vagy, pont ahogy ő... és gyönyörű... – hajol egyre közelebb, míg az orruk szinte összeér.

- Adrien... - leheli a lány, ahogy addig hajolnak, míg az ajkuk összeér. Teljesen beleborzong, ahogy a fiú megcsókolja, minden pillanattal egyre jobban elmerül benne. Kezeit óvatosan a nyaka köré fonja, és Adrien is közelebb húzza magához a derekánál fogva, de közben egy pillanatra sem válnak el egymástól. Ez most igazi, lágy első csók, amitől mindkettejüket elfogja a melegség. Csak nagy nehezen képesek elszakadni a másiktól, és Adrien a lány homlokának dönti az övét. Boldogan fújja ki a bent ragadt levegőt.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem kedvelsz... - suttogja Marinette és halkan kuncog. Még mindig nem ébredt fel teljesen.

- Ki ne kedvelne téged... - öleli át még jobban és ő is csak mosolyog. – Elbűvölő vagy.

- Tényleg így gondolod? – néz fel rá, ahogy kezeit a mellkasára csúsztatja. Adrien keze kedvesen végigsimít a haján.

- Teljes mértékben. – mosolyog rá és Marinettenek ismét meglódul a szíve. Csak bámul a zöld szempárba, aminél gyönyörűbb nem létezik számára. Adrien halkan felnevet, ahogy az arcát figyeli.

- Mire gondolsz? – kérdi és Marinette a csóktól eléggé felbátorodott ahhoz, hogy most kimondja, amit gondol.

- Hogy imádom a szemed. – vigyorog.

- Asszem ez kölcsönös, kisasszony. – nevet Adrien és egyik kezével végigsimít az állvonalán.

Némileg felriasztja őket, mikor nem túl messze villámlik egyet, és mindketten beleborzongnak az égdörgésbe.

- Nem hiszem, hogy el fog állni az eső, de nem kéne egész éjjel itt állni... - suttogja Marinette kissé félve – Nem azért mert nem vagyok veled szívesen... - kezd el magyarázkodni, ahogy a szeme előtt lebeg, miképp Katica nélkül Macska hatalmas felfordulást okoz.

- Tudom, ne aggódj! – mosolyog rá és leveszi fekete felsőjéről az ingét.

- Mire készülsz? – mosolyog értetlenül. Adrien a fejük fölé tartja a ruhadarabot.

- Gyorsan hazarohanunk hozzátok, oké? Karolj belém nyugodtan. – kacsint rá.

- Oké, mehetünk! – fogja át a fiú közelebb eső karját, és gyors léptekkel megindulnak az esőben.

Szinte futva mennek, és annyira nincs is messze Marinette lakása, de így is bőrig áznak, mire odaérnek. Nincs is már szükség arra az ingre, hiszen az is átázott, ahogyan ők is. De most nyár van és eszeveszetten meleg napjuk volt, igazából annyira nem is esik rosszul rövidtávon ez a kis felfrissülés. Csak nevetnek, ahogy átrohannak az utcákon és közben a hajuk már az arcukra tapad.

- Hát azt hiszem, otthon vehetem majd elő a hajszárítót! – veszi egyik vállára az ingét – Plagg nem fog örülni a víztócsáknak.

- Ő lenne a macskád? – kérdezi a lány.

- Igen. – bólint mosolyogva, s ekkor érnek oda a lépcsőházhoz. Behúzódnak a kis tető alá, míg elköszönnek.

- Hát a cicusnak pechje van, de azért üdvözlöm. – nevet Marinette és megállnak egymással szemben. - Örülök, hogy eljöttél ma...

- Én is, hogy ráértél. – mosolyog és ismét közelebb lép, ahogy két kezével gyengéden átöleli a derekát. Marinette is óvatosan visszaölel.

- Neked bármikor. – kacsint.

- Örülök neki... - csókolja meg ismét, és ez a csók most sokkal szenvedélyesebb, mint az előző. Azt kívánják, bár örökké tartana a pillanat.

- Figyelj... - hajol el a fiú és a hangja esdeklő – Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy tudod... mik történtek az anyukámmal és ilyenek.

- Persze, lakat a számon. – nevet fel, ahogy elereszti.

- Akkor jó. – mosolyodik el az ismerős mondaton - Számítok rád, szép hölgy. – puszilja meg a vizes homlokát és távozni készül.

Marinette végigpillant csuromvizes mivoltán, ami mosolygásra készteti. Annyira aranyos! Olyan szívesen mondaná azt, hogy jöjjön fel hozzá... De van egy olyan érzése, hogy ennek még nem jött el az ideje.

Helyette inkább int neki, és az ajtóból figyeli, ahogy Adrien futólépésben siet hazafelé.

Miközben a lépcsőket rója, egyre csak az motoszkál a fejében, hogy mintha ebben az estében valami ismerős lenne a számára... De nem képes rájönni mi az.

Egész este ezen töri a fejét, és úgy dönt: Macska kibír egy éjszakát nélküle! Gyorsan megszárítkozik, közben folyamatosan Tikkinek áradozva, majd belebújik a pizsamájába és tejbetök módjára vigyorog, ahogy belehuppan az ágyba. Egyre csak Adrienen és a különös Deja vu érzésen gondolkodik, míg félálomban be nem ugrik neki egy elmosódott, fekete alak, aki az ismerős hangon mondja:

- Au revoir, szép hölgy!

(Elképesztő, hogy bármit gondolok ki, ahhoz találni a neten tök jó képeket x3 *-* A viszont olvasásra! )