Heló! Itt a következő rész :) Azt szerettem volna egyébként megemlíteni ezzel a történettel kapcsolatban, hogy mivel, mint ti is látjátok, a szereplőim ezúttal felnőttek, szóval... Valószínűnek találom hogy lesz benne olyan rész, ami "felnőtt tartalom". Nyugi, sem vért, sem egyebet nem viszek túlzásba, csak pár említésről van szó, ugyanis ez az egész kb úgy van előttem, mint egy élőszereplős film, és ezáltal vannak dolgok, amik megfordulnak a fejeben xdd Még nem tudom mi lesz, odáig nem jutottam, de kötelességemnek éreztem szólni róla, mielőtt valaki elolvassa, nem tetszik neki, és meg leszek szidva xd Amelyik részben ilyesmiről szó lesz, kiírom felette :) (ebben még semmi ilyesmi nincs!!) Remélem ez nem rettent el titeket és még tovább olvastok xd Jó olvasást, és: Boldog Nyáriszünetet :DD

Aznap este, mikor Marinette hazaért 2. emeleti kis lakásába, a sötét szobába, valami megmagyarázhatatlan érzés fogta el. Becsukta az ajtót és felkapcsolta a villanyokat, lepakolt. Körbenézett, de a szoba annyira csöndes volt és olyan üres. Persze csak képletesen értve, hiszen minden fal tervekkel és ruhákról készült fotókkal, a sarkok szétdobált anyag darabokkal voltak tele. Látszott, hogy a lánynak nem sok ideje volt összepakolni egy-egy munkája után. Az íróasztala teljes káoszban úszott, papírok halmaza, kitört hegyű ceruzák, kifogyott tollak és egy ott felejtett teásbögre reggelről.

Korántsem volt tehát üres a ház, sőt egészen lakályosnak volt nevezhető. Marinette mégis fájdalmasan dőlt neki a bejárati ajtónak. Még lakótársa sem volt, mert jobban dolgozott otthon egyedül, és különben is, ki akarna vele lakni? Csak Alya van neki, de ő Ninoval lakik, aki nem mellesleg most jön haza egy DJ-s turnéról Amerikában.

Magányos volt, teljesen elhagyatott... És az egészben az volt a vicces, hogy ezt egészen idáig egyáltalán nem érezte. Közel 4 éve nem vette észre, hogyan elszigetelte magát a munkájába...

- Alyának igaza van, nem fogok tudni így élni egész életemben... - túr idegesen a hajába, s végre rászánja magát, hogy beljebb menjen a lakásban.

Minden szükséges szobában felkapcsolja a pislákoló fényeket, szellőztet egyet, majd nekikezd összepakolni. Hosszú idő óta először kicsit rendezettebbnek tűnik a hálószobája, mint egy elhagyatott lakótelep.

Mikor végez, már este 9 van, és ő nagyon fáradt, nem igen van kedve semmihez. Kimegy hát az erkélyére és a korlátnak támaszkodva űzi egyik kedvenc időtöltését: a kivilágított Eiffel tornyot bámulja. Nem ez volt persze a számára legkedvesebb hely a városban, mert a torony közelről nem a legcsillogóbb, egyszerűen csak egy hatalmas fémszerkezet volt, az alakja adta bájjal. Ám éjjel, mikor fényárba borult, s az volt a környék legfényesebb csillaga, akkor gyönyörűnek találta. De hiába, vannak dolgok a világban (vagy esetleg emberek is? ), melyek éjszaka valahogy jobban kimutatják a valódi csillogásukat...

Ahogy így ábrándozik, a gondolatai ruhákra, Alyára, majd végül a viszonylag ismeretlen szőke srácra terelődnek. Ki is volt ő igazándiból? Adrien... a neve ismerősen cseng, de nem tudja előbányászni, honnan ismeri. Az Agreste birtokra ment, ami már évek óta elhagyatott... Ezt az információt tudja a legkevésbé hová tenni. Az Agreste család már nagyon régen elköltözött onnan, még óvodás korában, mikor Mrs. Agreste Tibetbe utazott és aztán valamiért az egész család utána ment... Senki nem tudta, pontosan miért.

- Furcsa egy srác, az biztos... - sóhajt egyet, de azután elmosolyodik - De nagyon kedves...

Közben szinte észre sem veszi, amikor egy apró bogár száll rá a ruhájára. Csupán akkor látja meg a kis katicabogarat, mikor már bement és becsukta az ablakokat. A kézfejére repül, és ő meglepetésében rámosolyog.

- Hát te? Csak nem te is magányos voltál ma este? – beszél hozzá. A bogárka kedvesen mászkál az ujjain, majd az egyik szobanövényre repül, és ott megpihen. Marinette-ben feléled egy érzés, hogy az a kis rovar otthonra lelt az ő szobájában.

- No jól van, maradj idebent. – vonja meg a vállát, s aludni tér. Mégsem érzi már olyan egyedül magát... Még ha csak egy kis katicáról van is szó.

***

Mindeközben a különös fiú, Adrien, nos ő már régen az Agreste ház padlóin járkál. Nem tartott soká lenyúlni a Tibeti ház fészeréből a régi, rozsdás kulcsot, eztán csak Párizsba utazni és a házat meg találni volt a nehéz. Bár ami azt illeti, mikor megpillantotta, még beugrott egy röpke pillanatkép gyerekkorából. Akkor még minden rendben volt, szinte fénylett a világosságtól és boldogságtól a hatalmas ház. És most? Egy romhalmaz volt. Kész katasztrófa, hogy valaki hagyhat így lepusztulni egy ilyen gyönyörű házat.

A rozsdás fémkapu lakattal zárt láncokkal volt összekötözve, hogy senki ne jusson be, de hogy nem járt-e bent valaki az évek során legalább egyszer, az igen kétséges. Megvan rá az esély.

Adrien elő halászta zsebéből a kulcscsomót és kinyitotta a zárat, hogy aztán csikorogva kitárja a kapukat, s az udvarra lépjen. Nem mintha az nagy lett volna, főleg miután sok tüskés bokor nőtte be és némi gaz. A ház maga kívülről régen hófehér volt. Most már szennyes szürke és sárga, ahol lepattogzott a vakolat.

Elszorult szívvel nyitotta ki ezeket az ajtókat is, majd maga mögött újra bezárt mindent és ezzel gyakorlatilag elásta magát a nagy semmibe. Mert az a ház úgy állt ott, mintha mindig is ott lett volna, és mégsem létezne. Senki nem törődött vele, tudták, hogy van, eljöttek mellette, de nem foglalkoztatta őket a sorsa. Ez talán szomorú, de Adrien valahogy ugyanígy érezte magát... Egy poros könyvnek a polcon, akit néha még elővesznek, ha kell valamire, de már nem úgy olvasnak a sorok közt, mint régen. Nem érdekli őket, egyszerűen nincsen meg a varázsa.

- Ez lenne hát a ház... - rakta le a koszos márványpadlóra táskáját, melyben nem túl sok holmi volt, holott fogalma sem volt, mennyi időre jött. Ami azt illeti, senkinek nem szólt, meggondolatlanságból gyakorlatilag megszökött. A régi limuzinjukat is csak nagy nehezen, telefonálgatások árán tudta megszerezni még egy körre, hogy elhozzák a reptérről, mielőtt végleg szétszedik és eladják alkatrésznek... A sofőr azt sem tudta, hogy lakott Párizsban valaha olyan, hogy Gabriel Agreste.

Körbenézett, bár nem sok látnivaló fogadta: a bútorok úgy álltak, mintha soha el sem mentek volna onnan, csupán pókháló és vastag porréteg borította őket. Az apja nem akart semmit elvinni innen, ami emlék lehetett volna. A fia is csak nem túl régen tudta meg, hogy ez a ház még mindig megvan. Otthon teljesen beszabályozták, holott már 26 éves volt. A modellkedés sok időt vett el tőle, hiszen az apja divattervező, és ő a márka fő modellje. De már nem bírta. Nem bírta a sok feleslegesnek érzett terhet, indokolatlanul sok tennivalót, hogy nem mehetett ahová akart, nem tehetett semmit, amit akart. Gabriel óvni próbálta a fiát, de nem is sejtette, hogy ezzel teremtette a szörnyet.

Mikor Adrien már körbejárta a házat, s a szobájába tévedt, az alig ismerős bútordarabok mellett még valami különöset talált. A kanapéjának egyik sarkába egy lyukat vájt egyszer valaki... úgy nézett ki, egy macska valaha bele fialt, habár csak egy macska volt ott. Egy kistestű, koromfekete kandúr, zavarba ejtően zöld szempárral, ami rögtön egyenest a fiúéba meredt. Csak nézték egymás megigézve, úgy figyelték a másikat, mintha a mozdulatok egyenlőek lennének világos, félreértelmezhetetlen szavakkal. Mintha tudta volna az egyik, mire gondol a másik.

- Hát te meg? – indította az állat felé a kezét és az hagyta, hogy megcirógassa a füle tövét. Halkan dorombolt.

- Te is magányos vagy, mint én? – mosolyodott el, de ez a mosoly több fájdalmat tükrözött, mint boldogságot. A macska fel is figyelt rá, érezte, amit a fiú érzett. Egy pillanatra a tekintete az ujján fénylő szürke gyűrűre szegeződött, s azt furcsállóan nézte. Szemei megvillantak, mintha sunyi ötlete támadt volna a gaznak, s leugrott a kanapéról. Adrien követte őt a konyhába, úgy tűnt a macska vezetni akarja. Ott aztán felugrott a pultra és a szekrény felé nézett.

- Éhes vagy, nem igaz? – mosolyodott el a fiú, s megkordult a gyomra – Ami azt illeti, én is.

Körülnézett, de nem igen volt a házban élelem, bár jobb is, mintha megromlott volna... Végül egy szekrényben egy olajos hal konzervet fedezett fel, az egyik úti szendvicsével azt ették meg ketten. A cica is kapott belőle, aki úgy tűnt, már nem fog tágítani többet Adrien mellől.

Rendezetlen bundájával, felemelt farkával dörgölőzik a lábához, majd sejtelmesen a szemébe néz, mintha azt mondaná:

- Gyere, mutatnom kell valamit!

- Mi az cicus? – hajol le hozzá a fiú és kezével meg akarja simogatni az állat fejét, ám ő karmos kis mancsaival elkapja a kezét, hogy abból vér buggyan ki. Felszisszen, de a macska még mindig csak fogja a kézfejét. Sejtelmesen, szinte vigyorogva a szemébe néz:

- Ezt imádni fogod! – sugározza a tekintete, és egyszerűen egyik mancsát a gyűrűre helyezi. Annak színe egy csapásra feketére változik, a mancsa nyomán egy macska lábnyoma rajzolódik ki élénk zölden, s a kandúr hirtelen elengedi. Amint hátraugrik, a fiú testét fekete pára és zöld szikrák tönkelege lepi el, ami a gyűrűből indul ki. Végigfut a testén, egy pillanatra beteríti, majd mikor szertefoszlik, már rá sem lehet ismerni Adrienre. Fekete bőrruhában áll, arcán éjfekete maszk, hajában két szép macskafül, hátul pedig egy macskafarok követi lépteit. Ezen két utolsó darab pedig nem csupán bőrruha, hanem érző, vékony prémmel borított macskatag. Adrien szeme olyan zölden csillog, akár a cicáé, bár nem sokban különbözik az eredeti szemszínétől.

Nem sokat ért abból, ami történt, de azt érezi, hogy most sokkal jobban lát, az egyensúlyérzéke helyre jött, érzékszervei kifinomultak, reflexei kiéleződtek, és ő maga duzzad az energiától. De ami legfontosabb volt: életében először úgy érezhette, teljesen szabad.

- Te tudtad, hogy tudsz ilyet, igaz? – térdel le a macskához.

- Ami azt illeti, igen. – dorombol, és szinte vigyorog. A fiú meglepődik.

- Hát beszélni is tudsz?

- Nem, nem igazán. De átadtam neked a képességeimet. Ezért mikor átváltozol, érteni fogod, amit mondok, s csekély mértékben átlagemberként is. – ugrik fel a vállára. – Egyébként a nevem Plagg.

- Én Adrien vagyok. – mosolyog, s megnézi magát egy tükörben.

- Nem. Te most Fekete Macska vagy. Egy szuper-hős (vagy katasztrófa) - mormogja - rejtőzik benned. Adrien Agreste csak a civil feled. - átmászik a másik vállára, kihúzza magát, s mosolyogva folytatja - De Fekete Macska, na, ő már egészen más tészta, barátom.