Sziasztok, itt is lenne a következő rész! :) Bár ami azt illeti itt sem sok dolog történik még szerintem xd Az alap elképzelést viszont bemutatja, és ígérem, a következő rész sem várat sokat magára! Jó olvasást! :)

*1 évvel ezelőtt, egy júniusi napon...*

- Marinette, ide tudnál jönni, kérlek? – hívja a lányt egy ismerős hang. A barátnője az, Alya, és a kezeiben mérőszalag, a hóna alatt anyagok, eléggé elfoglalt és nehezen boldogul. Egy fiatal hölgy áll előtte és neki méreteket kéne vennie egy ruhához, de teljesen tele a keze, és ami azt illeti már fáradt is. Reggel 8 óta van itt, ami persze eltörpül Marinette 6 órai kezdéséhez képest, de még így is elég, hogy rövid úton kikészítse.

- Megyek már! – kiáltja a benti műhelyből, ahol éppen egy felsőn dolgozik, szájában gombostűket tart és csak most veszi észre, hogy már órák óta varr.

Kiveszi a szájából a tűket, mindent félrerak és pihenés képpen megnézi Alyát.

- Bocsi, hogy zavarlak, csak... - mosolyodik el a göndör hajú lány, mikor meglátja barátnője fáradt arcát felragyogni az ajtóban. Ő még akkor is sugározza az energiát, mikor belefáradt a varrásba.

- Jahj semmi gond, nyugodtan szólhattál volna előbb is! – mosolyodik el és átveszi a mérőszalagot, leméretezi a vevőt.

- Valami olyan anyagra gondoltam, ami úgy csillog, mint a selyem... - mondja a nő, miközben Marinette felírja a pontos méreteket. A ceruzát visszadugja a füle mögé, jegyzetfüzetét a zsebébe, majd Alya hóna alá nyúl az egyik tekercs anyagért és felmutatja. Valóban úgy csillog, akár a selyem és a színe barack-sárgában úszik.

- Ez hogy tetszik önnek?

- Tökéletes, pont ilyenre gondoltam! – mosolyodik el és ettől a lányok megkönnyebbülten szusszantanak.

- Rendben, ide írja fel kérem a telefonszámát, hogy el tudjuk érni! – mutat egy lapot Alya, és elvégzi az adminisztrációs dolgokat. Közben Marinette elégedetten elpakol. Arcán fáradt mosoly ül, mikor egy próbababára helyezi az egész napos munkájának gyümölcsét: a felsőt, amelyet az édesanyjának varr, bár szinte semmit nem halad vele a megrendelések közepette. Mégis, a születésnapjára készen kell lennie. Azért kezdte már most, habár csak 1 hónap múlva lesz.

- Oké, azt hiszem mára ennyi volt! – lép be mögötte az ajtón Alya, és szinte folyik róla a víz.

- Teljesen kifulladtam. És még meleg is van, kikészítő. – teszi karba a kezét és az ajtófélfának dől.

- Nekem mondod, egy pillanatnyi időm sem volt! – rak el végre mindent és kimennek az előtérbe. Lassan zárnak minden ajtót, s nagy nehezen a boltot is. Még nem ment le a nap, de éppen elég volt 9 órát dolgozni, hogy egész estére elegük legyen az anyagokból és öltésekből.

Marinette akkoriban már nem egy kollekciónak volt büszke tulajdonosa, mégis legtöbb időt a kis boltjában töltött, ahol mindig nagy gonddal készítette a ruhákat a vendégeinek. Alya, gyerekkori barátnője, szintén hasonló álmokat hivatott valóra váltani: együtt nyitották meg álmaik boltját, ahol együtt foglalatoskodtak a minél szebb ruhák megtervezésével és elkészítésével. Marinette emellett tervezett, s eredetileg az ő nevén volt ez a kis boltocska, így valahogy kötelességének érezte annyit törődni vele, amennyit jónak lát. És ő nagyon sok energiát fektetett bele. Nappal varrt, este tervezett, és ha mindemellett lett volna ideje rendesen ki is aludnia magát, kész mennyország lett volna ez így számára. És mégis... ő fáradtan is, mindezt imádta. Az élete volt akkoriban. Míg kicsit fel nem fordultak körülötte a dolgok...

- Nem megyünk el enni egy kehely fagyit abba az új fagyizóba, ami pár házzal arrébb nyílt? – zárta az ajtókat Alya, s zsebre vágta a kulcsát.

- Nem is tudom, még elég sok dolgom lenne... - kezdte, de Alya elé tartotta az ujját. Ellentmondást nem tűrő volt, ami, ha azt illeti, sosem sok jóval kecsegtette Marinettet.

- Nincs sok választásod, kislány! – első óta hívta így, és már valahogy rajta ragadt a becenév. Belekarol és húzza magával a cukrászdába.

- Ugyan már, néha neked is kéne egy kicsit pihenned! Gyere, jó lesz, legalább megkritizálhatod, hogy a ti fagyitok mennyivel jobb. – nevet a barna hajú lány.

- Hagyj már, ha egyszer az kínai recept, persze hogy különlegesebb! – legyint, de megadja magát – Legyen, úgysincs erőm még többet rajzolni.

- Ez a beszéd! Most én fizetek! – kacsint és Marinette felnevet, ahogy karonfogva sétálnak át az út túloldalára, s egy nagy napernyős asztalhoz leülnek.

Válltáskáikat leteszik maguk mellé, melyek egyikéből még ekkor is egy cérna gombolyag esik ki, még ha ez nekik akkor nem is tűnik fel.

- Mit adhatok a hölgyeknek? – jön oda mosolyogva a pincér. Alya gyorsan rendel is egy nagy kehely gyümölcsfagylaltot, míg Marinette nehézkesen egy csokoládé mellett dönt.

- Ettél már valaha más fagyit is a csokison kívül? – kérdi barátnője rosszallóan, mikor a fiú már otthagyta őket.

- Persze, de az a kedvencem. – mosolyodik el, s megvonja a vállát.

Hosszan, ráérősen beszélgetnek, közben halványan rájuk süt a naplemente sárgás fénye, és ők nem is bánják. Van valami gyönyörű a naplementében, ami megihleti őket. Marinette a fagylaltját turkálja, miközben elgondolkodik a fényeken és már egy új kollekciót tervezget fejben, mikor Alya elvonja a figyelmét.

- Min gondolkozol, Mari? – kanalazza a hűs nyalánkságot.

- Csak egy új ruhán. – mosolyodik el zavartan és ő is eszik tovább. Alya ráncolja a homlokát.

- Látod, ez a te bajod. Túlságosan lefoglal ez az egész divattervezős dolog. Tudod, nem csak az van a világon.

- Alya! – csattan fel – Ez volt az álmom! És most végre valóra is váltottam! Hogy is ne foglalkoznék vele?

- Csajszi, tudod, hogy az én álmom is ez volt... – kezdi lágyan, mert látja, hogy ez egy hosszú téma lesz és nem jó rögtön veszekedősen kezdeni.

- De figyi, nem csak ruhák vannak, hanem emberek is.

- Ezt meg hogy érted? – emeli az egyik szemöldökét.

- Úgy, hogy többet kéne foglalkoznod a körülötted lévőkkel is. Mi egész nap össze vagyunk zárva, de másik barátokkal nem nagyon láttalak még, és ha jól tudom, a szüleidet se gyakran látogatod... El fogsz szigetelődni, én csak aggódom érted.

- Ugyan Alya, egy boltot vezetünk, ahol mindig ezernyi ember jár. Így nem lehet elszigetelődni – legyint. Alya megforgatja a szemét.

- Tudod, hogy értem. Nah és a pasikkal mi van? Gimi óta nem volt senkid, és hány éves is vagy, 27?

- 25 – javítja ki kuncogva – De akkor már értem honnan fúj a szél. Nino hazajött, igaz? – a mosolya mindent tudóan süt az arcáról, s barátnője kicsit elvörösödik.

- Igen, és tudod mit? Én nagyon örülök neki! 3 évig volt távol, még szép, hogy örülök, hogy hazajött! Sőt... - igazítja feljebb a szemüvegét elégedetten – Azt ígérte, még a héten összeköltözünk.

- Ez nagyszerű Alya, gratulálok. – mosolyog. Barátnője arcán csillog a boldogság.

- Köszi Marinette, sokat jelent.

Már lassan végeznek a fagylalttal, mikor az úton egy szürke limuzin suhan el mellettük, majd a túloldalon meg is áll, és úgy tűnik, valaki kiszáll belőle.

- Nem ismerős ez az autó neked, Mari? – súgja Alya, de a fekete hajú lány csak a fejét rázza.

- Sose láttam ezelőtt.

Ahogy figyelik, az autó egyszer csak elrobog, s most már tisztán láthatják ki is az. Egy magas, erős, szőke ifjú néz körbe az utcán. Szemei ragyogó fűzöldek, haja rendezett és a bőre olyan fehér, mint egy igazi kis királyfié. Nem lehet több 24-nél, legalábbis így ránézésre, fekete felsőjén fehér inget hord, lábán a legújabb farmer divat egy darabja, sportcipő, akárcsak a vállán a táska: valahogy már a megjelenése is úri. Az arcán gyönyörűen csillan meg az esti fény, legalábbis ami Marinettet illeti. Valami különöset érez, mikor a fiúra néz, talán ő maga sem tudja miért, de mintha neki most ott kellett volna lennie, hogy lássa őt.

A fiú mintha rájuk nézne és elmosolyodik, körbenéz az úton, s átszalad melléjük. A lányok elkapják tekintetüket, hátha nem veszi észre, hogy őt nézték, de ez elég értelmetlennek tűnik. Már meglátta őket.

- Sziasztok...! – int nekik, mikor megáll az asztal mellett. – Nem tudnátok megmondani, merre van a régi Agreste birtok?

- Heló... - nyögik ki, majd egymásra néznek. Marinette arca némileg tehetetlennek tűnik, amin barátnője csak mosolyog.

- De igen, végigmész ezen az utcán, egészen a szökőkútig, ott jobbra és szerintem meg fogod látni, egy jókora nagy ház. – mutogat a barna hajú lány. A fiú hümmög, ahogy átgondolja.

- Egyenesen és jobbra, értem!

- Miért mégy oda? Eléggé elhagyatott, már évek óta nem lakott ott senki... - kérdi érdeklődőn Marinette. A szőke srác elmosolyodik.

- Hát most már nem lesz az. – vigyorog, s a szeme sarkából meglátja a földön heverő gombolyagot. – A tiétek? – nyúl érte, s mikor Mari észbe kap, ő is lehajol, mire a fejük egymásénak koccan. Zavartan felnevetnek, s végül a fiú veszi fel a tárgyat.

- Tessék! – mosolyog és odanyújtja. Pirulva elveszi, és kicsit mintha dadogna.

- K-köszi, nem kellett volna ám...

- Dehogynem. – nevet – Egyébként, ti itt laktok, igaz?

- Igen, kiskorunk óta. – biccent Alya vigyorogva. – Alya vagyok, örülök, hogy összefutottunk! – nyújtja a kezét s a fiú megrázza.

- Az én nevem Adrien. – vigyorog. Van valami csábító a mosolyában. - És te?

- M-Marinette... - mosolyog szégyenlősen.

- Neked is nagyon örülök, Marinette. – mosolyog, majd távolabb lép és int nekik.

- Majd még biztosan összefutunk, de most mennem kell. Sziasztok!

- Heló, jó utat! – int Marinette, s csak utálni tudja magát ezért a kínos mondatért, mikor a fiú távozik.

- Ahj, miért csinálom folyton ezt?? – veri fejbe magát.

- Egek, fősuli óta nem viselkedtél ilyen furán. – nevet Alya – Asszem ez a szerelem első látásra. Bár nem tagadom, nem néz ki rosszul a srác.

- Ugyan Alya. – legyint, s szedelőzködnek, hogy lassan mennek.

- De komolyan. El kéne mennetek egy randevúra.

- Persze, hogy méginkább leégessem magamat! – néz megvetően – Alya, nekem nem valók a férfiak, látod, hogy nem tudok még normálisan beszélni se velük! A tudományom megállt valahol 8. környékén, és akkor sem voltam valami nagy szám. – vonja meg a vállát, s mikor fizetnek, már indulnak is haza. Végre nem fulladnak meg a melegben, hűl a levegő.

- A tervezés, az való nekem.

- Ugyan Mari, a szerelem mindenkinek kijár, majd te is meglátod! – veregeti meg a vállát, s mindent tudó pillantásai magabiztosak. Mintha tudna valamit, amit barátnője nem... Pedig ami onnantól kezdődött, arról egészen biztosan nem sejtett semmit. Senki sem sejtette...