Szépséges napot kedves olvasóim! :)) Sajnálom, hogy (megint) régen volt rész, kicsit lemaradtam a suli miatt meg ilyenek... De remélem azért majd tetszik nektek! Én nagyon igyekszek! :) (és próbálok az elejére nem kisregényt írni xd) Akkor nem is fárasztalak tovább: Jó olvasást! :*

- Te normális vagy?? – a hangos nyávogás visszaverődik a falakról. – Hogy használhattad az erődet egy emberen? Ráadásul meg is sérültél, ennél óvatosabb is lehettél volna!

Plagg már azóta szidja Adrien fejét, hogy ő hazakecmergett a házba. Bekötözte pár sebét, és befeküdt a bevetetlen ágyába. A plafont bámulja, míg a macska fel alá járkál az asztalán és folyamatosan mérgelődik.

- Mi mást tehettem volna? Bántani akarta Katicát! – förmed rá, de Plagg idegesen közbeszól.

- Borzalmas vagy Adrien! Folyton csak Katica így, Katica úgy! És Marinette? Rá nem gondolsz? Komolyan, szégyellem magamat helyetted is! – förmed rá, majd leugrik az asztalról és ügetésben kiballag a szobából. A folyosóról visszahangzik a kiáltása:

- Legyetek végre egy csapat Katicával!

***

Marinette mindenhová magával viszi Tikkit a táskájában. Bármikor szüksége lehet a tanácsára vagy hasonlóra, és igazából a kis katica is örül, hogy a lánnyal tarthat.

Már vagy 2 hete volt a csata Halálfejjel és a lány csak egyre jobban idegeskedik ezen. Miért nem jelentkezik? Talán megijedt volna tőlük? Dehogyis, az kizárt. Az a hapsi egyáltalán nem olyan. Túl magabiztos volt. Mintha tudna valamit, amit ők nem.

Talán a lábán a sérülés jobban hozzájárul a távolmaradásához. Igen, az meglehet. De akkor sincs ezzel vége a harcnak. Aznap éjjel háború kezdődött, természetfeletti háború. És nehéz dolga lesz, ha győzni akar.

Macskával majdnem minden éjjel találkozik, de most még ő is gondterheltebbnek tűnik. Igazából nem sok mindent csinál, csak futkos a városban és egy-egy túristának kivillantja fehér fogsorát, mikor le akarják fotózni.

Ő meg csak távolról figyeli és ingatja a fejét. Mióta megmentette Halálfejtől, sokkal kedvesebbek voltak egymáshoz. Ha nem volt rá oka, Katica egyáltalán nem is kűzdött vele. Ráhagyta a gyerekes bohóckodásait, és mosolyogva figyelte a szórakozott fiút.

De ha közös az ellenségünk... akkor most vajon egy oldalon állunk? – ezen gondolkozik egy háztető szélén ülve, ahonnan az utcán sétálgató fiút figyeli. Körülötte vakuk kattognak, és élvezi a reflektorfényt, amit ugyan csak bűnözőként kap a rosszfiús vigyoráért, de nem zavarja. Mire a rendőrök odaérnek, meghajol a hölgyek előtt és el is illan a sötétségben.

Katica sóhajt egyet és kuncogva utána repül. Mint egy őrangyal figyeli minden léptét, és vigyáz, hogy ne tegyen rossz fát a tűzre.

Macska egy rózsával a karmai között ugrik mellé a tetőre és neki nyújtja.

- Virágot a virágnak! – vigyorog, mire ő csak megforgatja a szemét és egy erkély virágcserepébe tűzi a kapott virágszálat. A fiú lebiggyeszti a száját – Azt hittem a Katicabogarak szeretik a virágokat.

Marinette nem tud nem mosolyogni.

- Hiába próbálkozol Macska, megmondtam, hogy nekem van barátom.

- Én meg megmondtam, hogy van barátnőm. – huppan le mellé. – Nem érezhetem egy kicsit jól magam éjszaka? Tudod, kezdem úgy érezni, ez a macska erő hatása.

- A flörtölés? – nevet fel - És akkor a Katicáé mi?

- Az okosság? – kedvesen emeli a szemöldökét.

- Nah fogd be. – löki meg nevetve – nem vagyok okosabb az átlagnál.

- Ha te mondod, Bogaram. – rántja meg a vállát.

Ezen gondolkodik, miközben éppen a szülei boltja felé ballag az utcán. Az idő kellemesen hűvös, de már szükség van egy pulcsira, ha az ember kiteszi a lábát a házából. Körülötte néhány ember igyekszik haza, vagy a dolgára a városban. Lézengő fiatalokat keveset látni és az öregebbek is csak a kisboltig sétálnak el. Marinettet elszomorítja a kialakult helyzet.

Benyit a bolt ajtaján, és meglepetten veszi tudomásul, hogy ott sincsen akkora sor, mint szokott lenni. Egy ember azonban van a boltban. Egy fiatal nő egy babakocsival. Éppen azt várj, hogy Sabine visszaérjen a konyhából a friss süteményekkel.

Az ajtó feletti csengő hangjára oda fordítja a fejét és elmosolyodnak, ahogy felismerik egymást.

- Mylene! – nevet Marinette és megölelik egymást. – Hát te?

- Szia Marinette! Uzsonnát venni jöttem, de nem gondoltam, hogy téged is itt talállak. – mosolyog.

- Én sem számítottam rád, de kellemesen csalódtam! – tekintete a babakocsira téved – Csak nem itt van a kicsi is? – lelkesül be.

- De igen! Köszönsz neki? – kuncog a másik csillogó szemein. Reménykedve mosolyog.

- Ha szabad...?

- Persze! – nevetve a kocsihoz lép, majd óvatosan kiemeli belőle a kisfiút. – Integess, kicsim, a néninek!

A kisfiú meglepett szemekkel ránéz a lányra és kiveszi a kezét a szájából, melynek hüvelykujját azelőtt még nagyban szopogatta, majd óvatosan integet Marinette felé. Nem tud nem mosolyogni, megolvasztja a szívét a kisfiú aranyossága.

- Szia! Nagyon édes kisfiú vagy, bizonyám! – gügyög vele, amit a kicsi egy mosollyal és nevetéssel fogad. – Hogy hívják?

- Nathannak. – mosolyog a jeleneten - Felveszed egy kicsit?

- Hát persze, szívesen! – óvatosan átveszi tőle. Míg olvadozva játszik a picivel, Sabine éppen visszaér egy zacskó süteménnyel. Először meglepődik, azután ő is nevetni kezd.

- Szervusz kislányom, látom beugrottál egy kicsit babázni.

- Anya! – mordul rá – Ne is törődj vele, csak jó kedve van. – bök a baba orrára kuncogva.

- Semmi gond, tényleg! Ivan elment meglátogatni a szüleit, én meg gondoltam meglepem magunkat egy kis péksütivel uzsonnára. – magyaráz – Még mindig ez a legjobb hely Párizsban!

- Ugyan, ne hízelegj, Mylene! – pötyög a pénztárgépen – Sok új pékség nyílt az évek alatt, nem kizárt, hogy leszorultunk a ranglétrán.

A két fiatal lány egyszerre rázza meg a fejét.

- Ennél a helynél sosem lesz jobb és bájosabb!

***

- Szia, bocsi, hogy késtem! – a szőke kocogva ér a lány mellé és gyors csókot nyom az ajkaira üdvözlésképpen – lemaradtam valamiről?

- Nem, épp időben jöttél! – kulcsolja össze az ujjaikat és közben elmosolyodik. Még mindig beleremeg a szíve, akárhányszor az ajkaik találkoznak.

Eközben, szinte varázsütésre megindul valami zene a színpad felől, és az előtte ácsorgó hatalmas tömeg őrjöngésben tör ki. Vagy tíz méterre állnak leghátsó sortól, és még így is éppen elég hangos a tombolás. A távolban az éppen lemenni készülő nap, előttük a föléjük magasodó Eiffel torony áll.

A hangszórókból felhangzik a színpadra lépő fiú vidám hangja, ahogyan köszönti a közönséget. Nino lelkesen felkonferálja a készülő bulit, majd bemutatja a többi fellépőt is és visszatér a DJ pult mögé. Újabb éljenzés követi, majd megindul a zene a lemezlejátszóból, és az emberek nagy része elkezd táncolni, ugrálni rá.

- Nino nem hazudott, tényleg elég nagy rajongótábora van! – nevet Adrien. Marinette egyetértően bólogat. Próbálják túlkiabálni a tömeget és persze a zenét.

- És tényleg jól nyomja!

- Az ám! – jön be melléjük egy alak. Alya az és mindkettejüknél hangosabban kiabál, hogy hallatszódjon a hangja – Örülök, hogy idetaláltatok!

- Bocsi, csak kicsit feltartottak – ordít neki vissza a fiú.

- Emberek, ennyire azért nem hangos a zene! – nevet Marinette.

- Bocsi, én a tömegből jövök, már félsüket vagyok! – vonja meg vigyorogva a vállát a szemüveges és karon ragadja a többieket – Gyertek ti is szórakozni!

- Eh, nem hiszem, hogy jó ötlet! – tiltakozik riadtan a fekete hajú és igyekszik kiszabadítani a karját.

- Most miért? Gyere már, Mari, jó buli lesz! – értetlenkedik Alya. Csak rázza a fejét.

- De ott mindenki iszik meg minden... nem nekem való!

- Ugyan, mindenki szokott néha inni egy kicsit. – forgatja a szemét.

- Azért a bulikban nem csak pár korty szokott lecsúszni... – jegyzi meg Adrien.

- Anti-alkoholista társaság! – nyújtja ki rájuk a nyelvét – De ne csináljátok már! Nem kell inni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat! Csak táncolunk egy kicsit! Légysziii!

Marinette fintorogva méregeti a helyzetet és a kialakult tömeget. Előtörnek elméjében a rossz emlékek még a gimiből, és ettől földbe gyökerezik a lába. Nem, ő oda nem akar bemenni!

- Ami azt illeti, én még sosem jártam ilyen buliban... - Adrien zavartan a hajába túr. A hullámos hajú szeme elkerekedik. Összecsapja a tenyerét.

- Drágáim, ti egymáshoz illetek! – szórakozottan magával rántja mindkettőt – Éppen itt az ideje lazítanotok egy kicsit! Gyerünk!

***

Lábbal löki be az ajtót, majd nagy nehezen a babakocsit is betolja a küszöbön. Szusszant, mikor sikerült minden cuccát bevonszolnia az előszobába, majd becsukja maguk mögött a bejárati ajtót.

A kicsit óvatosan felveszi, majd karján egy szatyorral, tele kézzel a konyha felé veszi az irányt. A kisfiút leülteti egy kis ágyféleségbe, ahol kedvére játszogathat a bent lévő játékaival. Mellé helyezi azt a csörgőt is, amit magukkal vittek a sétára, majd megpuszilja és kedvesen megsimogatja a fejecskéjét.

- Haza értünk, Ivan! – kiált fel az emeletre, miközben a péksüteményeket tartalmazó szatyrot a konyhapultra teszi, majd leveszi a kabátját és felteszi a fogasra.

Felpillant a lépcsőre. Nem történik semmi. Csend van. Csak a kis Nathan játszadozik valamivel a másik szobában. De mégis... mintha valami apró zaj jönne az emeletről.

- Drágám... itthon vagy? – bizonytalanodik el és fellépdel a lépcsőfokokon. Mindegyik más hangon nyikordul meg, és a lehető leghalkabban próbál felmenni rajtuk.

A hálószoba felől jön a hang. Szipogás. Óvatosan bekukkant az ajtón és értetlenül mered az elé táruló látványra. A férje ott ül az ágyuk szélén, kezében egy papír és halkan potyognak a könnyei. Még sosem látta őt így sírni!

- Édesem, mi történt? – siet mellé és egyik kezét a vállára teszi. Próbál a szemébe nézni, de ő igyekszik eltakarni az arcát. Megrázza a fejét és a kezébe nyomja a papírt. Megforgatja a kezében. Egy összegyűrt levél az.

Az édesapja utolsó sorai. Ma hajnalban halt meg a tulajdon ágyában. Az öreg férfit régóta kínzó betegség most váratlanul csapott le. Csendes gyilkos volt. Álmában hunyt el.

Mylene elszorult szívvel ereszti le a kezéből a lapokat. Nagyot sóhaj és leül Ivan mellé, majd amennyire tudja, átöleli. Még ő is kedvelte az apósát, mindig sokat beszélt és viccelődött. Feldobta a családlátogatásokat. És mindemellett nagyon közel álltak egymáshoz a fiával. Tudja, milyen nehéz ez most neki.

- Kérsz egy teát...? – suttogja neki. Némán bólint.

Haloványan elmosolyodik és csókot nyom könnyes arcára, majd feláll és kimegy a szobából. Ivan még halkan utána szól:

- Köszönöm...

Némán matat a konyhában a gáztűzhelyen. A teafőző halkan sípol, ahogy forrni kezd a víz, és elmerül a gondolati közt, miközben kiönti egy bögrébe.

Valahogy talpra kell állítania Ivant. Ez a hangulat, ami az egész várost uralja, amúgyis kiábrándító, és akkor még jön ez is... Valahogy mostanában nagyon nem úgy történnek a dolgok, ahogyan kéne nekik.

Halkan sóhajt és hallgatja, ahogy a háttérben egy gyerekmese megy a televízióban. Ezen kívül hatalmas a csönd, a kicsi tekintete ámulva tapad a képernyőre.

Hirtelen azonban mintha megrázná a házat egy kisebb földrengés! Nagyon megijed és az emelet felé kapja a fejét. Egy ordítás hallatszik onnan és faltörmelékek gurulnak le a lépcsőn.

- Ivan! – kiált fel és odafut, de csak azt látja, hogy egy hatalmas szörnyeteg utat tör magának az utcára a falakon keresztül. Sziklából van a teste és csak egy pillantást vet hátra a megszeppent nőre, majd leugrik az úttestre.

Nem egy autó áll meg fékcsikorgatva, de egy mégis nekihajt. Abban a pillanatban nőni kezd, és csak még hangosabban felordít.

- Ha tőlem elvették őt, szenvedjen hát mindenki a hiánytól! - ahogy ezt kimondja, egy a lábai előtt menekülő férfit pillant meg, aki a kisfiát kézen ragadva fut, ahogy csak bír. Szikla arcára gonosz mosoly költözik, ahogy hatalmas mérete lévén egyetlen karnyújtással kapja el az apát, hogy a markába zárja.

Ujjai közül lilás színű ragyogás tör elő, majd hamarosan már nem fér el a tenyerében szorongatott ember. A férfi ugyanolyan kőszörnnyé változik, mint átváltoztatója, aki elégedetten engedi el és pillant végig teljes hasonmásán.

Az újabb szörny ismét az emberek felé fordul és hatalmasat ordítva törni-zúzni kezd. Egyedül hagyott kisfia keserves zokogások közepette fut be a legközelebbi védett helyre.

Sziklaszív pedig teremtményét hátrahagyva, újabb bosszúra szomjazva indul meg a belváros felé.

Mylene elképesztő gyorsasággal rohan le a lépcsőn, és ölbe veszi a kisfiát, majd csitítgatva elbújik vele az egyik szobában, hogy azonnal tárcsázza a rendőrséget.

- Háló, rendőrség? A férjemet átváltoztatták egy sziklaszörnyeteggé!!

***

Addig húzza őket, míg be nem érnek valahová, az embertömeg közepére. Alya elégedetten körbepillant és várja a következő számot.

Marinette szeretne tiltakozni, de a hangja elveszik a tömeg sikításában, mikor felcsendül az új dallam. Körülöttük mindenki elkezd ugrálni, még Alya is! Az emberek majd össze préselik őket, és ettől elég kényelmetlenül érzik magukat.

- Gyerünk már, engedjétek el magatokat! – bök barátnője oldalába a barna szemű – Adrien, kérlek, legalább te táncolj velem!

Szégyenlős félmosolyra húzza a száját, és megvakarja a tarkóját – Nem tudok táncolni.

Alya a homlokára csap – Csak próbáld meg!

Adrien körbe pillant, és a tekintete megakad a kétségbeesetten segítségért könyörgő kék szempáron. Szeretetteljesen elmosolyodik Marinette arcán, majd úgy dönt, hogy abból nem lesz baja, ha megpróbálja.

Tesz néhány óvatos lépést, és hamarosan már önfeledten táncol. Még Alya is meglepődik, milyen jó mozgása van!

- Áruló! – sziszegi Marinette, de csak mosolyog.

- Mari, te még mindig csak ácsorogsz? – löki meg a barátnője, úgy, hogy neki esik a fiúnak. Kedvesen felsegíti függőleges helyzetbe és lazán rámosolyog.

- Segítsek?

A lány elvörösödve bólogat – Légyszi.

Adrien és Alya együtt próbálja rábírni a kék szeműt, hogy hagyja el a szorongását, és csak engedje, hogy vigye magával a zene. El kell lazulnia és egyszerűen jól éreznie magát! De Marinettenek ez nehezebb, mint gondolnák.

Egyre csak az lebeg a szeme előtt, mikor fiatalkorában elengedte magát egy bálon, és hamarosan azon kapta magát, hogy mindenki rajta nevet. A rossz nyelvek bizony csúnyán kigúnyolták és ez örök sebet ejtett rajta akkor. Képes lenne gyökeret ereszteni ettől a gondolattól, ha nem zökkentené ki újra és újra a társasága másik két tagja.

De a fiú látja, hogy ez így egyszerűen nem fog menni. Úgy dönt, hogy más eszközökhöz folyamodik.

Gyengéden közelebb vonja magához és a füléhez hajol. A zene ordításához képest suttogásnak hallik a hangja.

- Hunyd le a szemed!

- É-én... - kezdene tiltakozni, de átöleli hátulról a derekát, így nem szabadulhat. Halványan elmosolyodik... lehunyja a szemeit.

- Felejtsd el, hogy egy koncerten vagy. Képzelj el valamit, amitől megnyugszol. Ami boldoggá tesz... - lassan megfogja az egyik kezét és összekulcsolja az ujjaikat. - Engedd, hogy irányítsalak... - susogja. Puhán elindítja a kezüket a levegőben, és ahogyan mozog, húzza magával a lányt is.

Éppen megszólalna, de a fiú elállítja a szavát egy csókkal a nyakán. Az arcára egy apró mosoly fut fel, és úgy tűnik, végre kezd ellazulni. Alya meg csak bámulja őket vigyorogva.

- Nagyon ügyes vagy! – nevet elégedetten a szőke és szembe fordítja magával, amitől ő akaratlanul is kinyitja a szemeit.

- Akkor most már felkérhetlek, egy táncra? – félmosolyra húzza a száját.

- Ahogy óhajtja, uram! – kuncog és végre felszabadultan mozognak, ugrálnak: jól érzik magukat. Alya is nevetve csatlakozik hozzájuk.

- Én megmondtam, hogy Adrien jó hatással van rád, Csajszi! – vigyorog és egy csípőmozdulattal őt is oldalba billenti.

Azonban alig telik el öt perc, mikor hirtelen a színpad egyik oldala felől nagy recsegés hangzik fel. Ott hátul még keveset látni a kibontakozó felfordulásból, de érezni, hogy mintha rengene a föld!

Az elöl állók sikítása túlharsog mindent, majd a zene is végleg megszakad! Az egyik zenész halálravált kiáltása az utolsó, amit hallani a hangszóróból: Meneküljetek!!

A tömeg elkezd kétségbeesetten szétszéledni az utcákra a parkon keresztül - mit sem törődve a fűre lépni tilos táblákkal - és főhőseink kis társasága között is átrohan nem egy személy.

- Mi történik?? – ordítanak egymásnak, de elveszik a hangjuk. A tömeg elsodorja őket egymástól, és hiába keresnék már a másikat, semmit sem látni a sok embertől! Valahonnan felhangzik egy hatalmas üvöltés. Természetfeletti a hangja. A már majdnem teljesen lebukó nap előtt valami fekete foltot is látni ugyan, de a fényektől és kivehetetlen alakjától, a hátul állók egyike sem tudná megmondani, mi lehet az.

Marinette hagyja magát sodorni az árral, míg be nem tud húzódni az egyik fellépő odaparkolt lakókocsija mögé. Tikki rögtön beszélni kezd hozzá.

- Marinette, azonnal át kell változnod, érzem, hogy valami nagy baj történt!

- De mi lesz Adriennel és Alyával? – kérdez vissza aggódóan. Tikki megrázza a fejét.

- Nem esik bántódásuk, és ha átváltozol, meg tudod őket menteni, ha esetleg mégis bajba kerülnek!

A fekete hajú csak bólint egy határozottat és körbenéz, hogy látja-e valaki. De mindenki csak a meneküléssel van elfoglalva, így lehunyja a szemét és magában annyit mond:

- Pöttyöket fel!

Szuperhős ruhájában már egy pillanat alatt átszeli az eget és a levegőben terem. Tátva marad a szája, mikor megpillantja a színpadot éppen szétromboló kőszörnyeteget. Már lassan akkora lesz, mint egy lakóház. A rendőrség nem egyszer került ugyanis az útjába, míg ideért a külváros egyik kerületéből.

Egy pillanat alatt méri fel a helyzetet és repül a szörny felé. Próbálja megállítani, először csak óvatosan, minden durvaságot kerülve. Hiába, nem egy erőszakos lány, és még csak azt sem tudja, mi ez az egész! Ki, vagy mi lehet ez a fickó? Nagyon kéne egy terv!

- Tedd le őket! – lendíti a jojót, mikor a szörny a kezébe vesz néhány ártatlan embert, és a madzagot a karja köré tekeri. Az elengedi az embereket, de Katicát is elrántja a jojón keresztül! Nagy erővel zuhan a földre, de szerencsére nem frontálisan ütközik a füves talajjal, csupán csúszik rajta jó pár métert. A varázs ruha tompítja az ütést.

- Ez nem az én napom... - köhögi a porban fekve. Váratlanul egy ismerős alak hajol főlé.

- Ne segítsek? – rámosolyog. Az egyre kevesebb napfényben fokozatosan tűnik el a fekete Macska sziluettje. Csak a szőke fürtökön játszik a fény.

- De, jó lenne. – kecmereg ülésbe és a fiú felhúzza. Leporolja magát és Fekete Macska kivesz egy ágat a hajából. 

- Te érted, hogy pontosan miről van szó? - néz aztán zöld szemeivel az ellenségük felé.

- Fogalmam sincs... - kétségbeesett pillantásokat vet, de aztán valami mégiscsak villanykörtét gyújt az agyában. – Hacsaaak...

- Igen, Bogaram? – néz rá érdeklődően. Katica magabiztos mosolyra húzza a száját.

- Van kedved egy kis cicaharchoz? – kacsint rá.

Az a jól ismert félmosoly máris ott virít a fekete álarc alatt.

- Ahhoz mindig!