Sziasztok!! Tudom, hogy írtó sokat kellett várnotok, de végre itt a rész! :)) Foglalkoznom kellett a blogjaimmal is, meg lassan is haladtam, de végül megszületett! A rajzot meg úgy nézzétek, hogy még mindig nem tudok sem arcot rajzolni, sem ruhát tervezni XD Bellának pedig köszönöm, hogy segített azt a ruhát összetenni :* No remélem tetszeni fog, jó olvasást ^^"

- Hé, Marinette, várj meg! – hallatszik egy ismerős hang és ő hátrafordul hozzá az utcán. Megáll és mosolyogva bevárja a nyomában loholó Nathanielt.

- Szia, ugye nem miattam rohantál ennyit? – nevet, ahogy a fiú megáll mellette és időt kér, míg kifújja magát.

- Ami... azt illeti, de. – nyögi ki a vörös hajú lihegve, majd kiegyenesedik a térdén támaszkodó pózból, és rámosolyog a lányra. – Erre jártam és megláttalak! Gondoltam utánad jövök, hátha megmutatod, hol van az a híres boltotok! – nevet. Marinette is vidáman fogadja a szavait.

- Ha szeretnéd, jöhetsz velem, éppen oda tartok az ebédszünetemről. De emiatt nem kellett volna futnod! – korholja, ahogy újra elindulnak, ezúttal sokkalta nyugodtabb tempóban.

- Legalább megvolt a napi testmozgás, úgyis sokat görnyedek papírok felett... - vakargatja a tarkóját.

- Ez ismerős. – sóhajt a fekete hajú lány – Nem keveset rajzolok otthon ruha terveket. Bár az utóbbi időben sok gondolat kavarog a fejemben, egyiket sincs erőm rendesen lerajzolni. Csak firkálgatok.

- Megmutatnál párat? Kíváncsi lennék!

- Hát persze, szívesen! – lelkesedik – De csak, ha te is mutatsz párat a te munkáidból.

- Ahogy akarod. – mosolyog.

Hamar odaérnek a boltba, amelynek ajtaján átfordítják a „Zárva" feliratot egy „Nyitvá"-ra.

Marinette hátra vezeti Nathanielt és előkotorja a rajzait. Dédelgetve veszi őket kézbe, majd a mellette állónak nyújtja. A vörös fiú érdeklődve nézegeti, hozzáértő szemmel figyeli a lapokat. Persze a tervezéshez nem konyít, de az arányokat keni-vágja!

- Szerintem nagyon szépek! – néz végre fel és elmosolyodik. Marinette megkönnyebbülten szusszant.

- Örülök, hogy tetszenek. – ül le a székbe. – Jó lenne, ha végre valami újat is ki tudnék ötleni... - támasztja meg az állát kezeivel az asztalon.

- Biztos kitalálsz valamit. – bíztatja – Nekem van, hogy hónapokig nem jut eszembe új képregény ötlet. Ilyenkor csak sétálok egyet, vagy elmegyek egy olyan helyre, ahol még nem, vagy régen jártam! Sokszor megihlet.

Marinette átgondolja a tanácsot és jó ötletnek tartja. Mármint jó lenne, ha lenne ideje és energiája még utazgatni is.

- Köszi, Nathaniel, amint lesz időm, kipróbálom. – mosolyog.

Közben nyílik az ajtó és Alya is visszaér az ebédszünetről. Széles vigyorral az arcán, egy magas sarkúban lelkesen tipegve siet Marinettehez, ám meglepődik, mikor nem egyedül találja.

- Öhm.. Sziasztok! Hát ti? – néz rájuk felváltva.

- Nathaniel kíváncsi volt a boltunkra, és megmutattam pár tervemet. – feleli és kiegyenesedik.

- Heló. – int Nath, és Alya egy vállrántással elfogadja a magyarázatot.

- Nah figyelj Mari, gond lenne, ha ma korábban lelépnék? Ninoval valami bál féleségre megyünk!! Asszem díjosztó gála lesz, egy csomó nagy emberrel, nagy ünnepséggel, annyira izgulok! – nevet és próbál a cipőben felugrani. Nath kicsit hátrébb húzódik a buzgó lánytól, mintha attól félne, hogy a nagy hadonászásban leüti a fejét a nyakáról. Marinette, látván a jelenetet, nagyot nevet.

- Dehogy gond Alya! Menj csak, nagyon jól hangzik! – ingatja vigyorogva a fejét.

- Köszi csajszi, imádlak! – öleli át – Tényleg, te nem jössz velünk? Adrient is hozhatod! – kacsint egyet, de a kék szemű mosolyogva megrázza a fejét.

- Nem lehet, ma este más dolgom van. – sandít az anyukája ajándékára.

- Hát rendben... Nah de megyek is, még be kell fejeznem egy ruhát, mielőtt lelépek! Szia Nath!! – mondja dallamosan és úgy a mondat felénél már kint is van a szobából, áttrappol a szomszéd helyiségbe.

Az otthagyottak egymásra néznek és felnevetnek.

- Nah, asszem én megyek... - indul meg Nathaniel is – Még sok dolgom van ma.

- Hé, és te nem mutatsz rajzokat? – teszi karba a kezét a lány. Amaz vállat ránt.

- Majd legközelebb! – kacsint és kimegy az ajtón. Marinette nem kicsit furcsálja a viselkedését, de nem tud mit kezdeni vele.

Mosolyogva elteszi a rajzait és már mehet is előre, hogy kiszolgáljon egy betévedő vevőt. Élvezi azt a régi álmot, ami beteljesült, és most ott hever körülötte.

***

- Jó reggelt csavargó uraság! – köszön oda sem pillantva a szőkeség, mikor Plagg beugrik az ablakon és helyet foglal az asztalon. Mosakodni kezd és nem igen zavartatja magát.

- Köszönni luxus? – fintorog Adrien, miközben a ház magánkönyvtárának könyveit rendezgeti.

- Nem, de tudod, hogy megjöttem, és mikor elmentem sem szóltam semmit, minek köszönjek? – ül le rendesen és megnyalja száját.

- Mert illik! – forgatja meg a szemét.

- A macskákra nem vonatkoznak ilyen formaságok. – vigyorog – Egyébként lehetnél hálásabb is.

- Miért? Mit csináltál? – mosolyog rá.

- Megoldottam egy kisebb rejtélyt, de semmiség... Egyszer még megköszönöd. – áll fel és leugrik az asztalkáról. Az egyik polchoz sétál és felugrik a legalsóra, majd eggyel feljebb mászik, aztán még eggyel és még eggyel. Végül már Majdnem a legfelsőn van, ahol egy vastag könyvet kezd el a mancsával kapargatni.

Adrien furcsállóan nézi egy darabig, majd közelebb megy.

- Most mit is csinálsz? – röhög.

- Nagyon vicces, inkább segíts! – mordul rá, mire Adrien is visszakomolyodik. – Segíteni próbálok! Ezt a könyvet vedd ki innen! – mutat rá, majd leugrik.

A fiú kézbe is veszi és ebben a pillanatban kattan valami falban. Az egyik könyvespolc gyakorlatilag, mint egy ajtó elfordul, ezzel utat mutatva egy rejtett szobába.

Adrien persze nem kicsit döbben meg és megnézi a kezében lévő könyvet. Ne félj nyitni a titokra! – Ez a felirat áll rajta címként.

Egy értetlen tekintet kíséretében teszi vissza a helyére és belép a szobába. Plagg már odabent sétál és leült a kávézóasztal melletti fotelbe. A kis szobában egyébként csak még több könyv van, két fotel, amiben olvasni lehet és egy íróasztal, rajta egy lámpával. Ablak, az pont nincsen, a lámpa viszont automatikusan felkapcsolódott, mikor kinyílt az ajtó.

- Ez meg milyen hely, Plagg? – néz rá kíváncsian. Közben az ajtó ismét bezárul mögöttük.

- Valami titkos szoba. – von vállat kényelmesen fetrengve a bőr huzaton – Az íróasztalt nézd meg, ott van egy könyv. – ásít, és már félig alszik is.

A fiú óvatosan lép közelebb az említett helyhez és az asztalon csakugyan egy jó vastag könyv pihen. Felveszi és belelapoz. Szinte rögtön az első oldalon megpillantja a pöttyös ruha képét!

- Plagg, ez egy könyv a szuperhősökről? – képed el. A macska csak lehunyt szemekkel, mosolyogva hümmög.

- És minden le van írva? Az erőn keresztül a fegyverekig? – lapozgatja. Nagyon sok szupererő és azok árnyoldala létezik!

- Ühüm...

- Te Plagg... ez milyen nyelven van? Nem tudom elolvasni!

- Hümm...

Adrien felsóhajt.

- Azt ne mondd, hogy elaludtál...

- Hmmm... Camembert...

***

Este Adrien fehér ingében, egy szál virággal áll az emeletes ház ajtaja előtt. Úgy van öltözve, mint aki randevúra megy, bár a lánnyal nem beszéltek meg ilyesmit. Meg szeretné lepni. Nem tudja, meddig maradhat még Párizsban, de minden percét ki akarja használni!

Még gyorsan végignéz magán, hogy szalonképes állapotban van-e, majd lép az ajtó felé.

Ám ahogy becsöngetne, hirtelen kivágódik az ajtó, és Marinette szinte orrba vágja vele. Mindketten nagyon meglepődnek és a lány ijedten kapja a szája elé a kezét.

- Te jó ég, Adrien, ugye jól vagy?? Ne haragudj, nem számítottam rád! – mentegetőzik, miközben az megtapogatja az orrát, de szerencsére nem sérült meg komolyan. Milyen kár lenne azért az aranyos nóziért!

- Semmi baj, én meg arra nem számítottam, hogy te jössz! – nevet zavarodottan, és végigpillant a lányon. Gyönyörű, rózsaszínű, térdig érő egyberuha van rajta, melynek a fodra fekete és a dereka szintén egy fekete szalaggal van átkötve. A felső részen egy jellegzetes, Marinette féle virág és levélminta, a nyakára pedig egy fekete bársonyszalag feszül, elöl egy piros kővel. Válláig érő haja kiengedve, és a szeme most is úgy csillog, akár egy ékkő.

- Készülsz valahová? – mosolyodik el meglepetten. A lány zavartan kuncog az arckifejezésén és két kezével markol egy kis retikült és masnival átkötött csomagot.

- Ami azt illeti... szülinapra. Az anyukáméra.

- Oh, értem... - nézi az ajándékot. Aztán eszébe jut, miért is jött és a lányra pillant. – Én szerettelek volna elinvitálni téged valamerre a városban... - húzza elő a háta mögül a kissé megviselt rózsaszínes virágot, mire Marinette szája alig láthatóan nyílik ki a csodálattól. – De gondolom, akkor nem érsz rá... - mosolyog kissé csalódottan és a lány átveszi az ajándékot.

Tétován megszagolja és az illata isteni! Óvatosan végigsimít a szirmokon, miközben az előtte álló fiút fürkészi. Olyan fess abban az ingben! És még azt a bizonytalan mosolyt is imádja rajta.

- Ami azt illeti... - gondolkodik el, mert nagyon örül neki, hogy ott van, teljesen meghatódott... Nem akarja elküldeni! – Nem lenne kedved elkísérni?

Adrien meglepődik és ez valószínűleg az arcára is kiül, mert Marinette még inkább mosolyog.

- Nem zavarná a szüleidet?

- Ugyan! – legyint és felnevet – Ha tudnád, mióta nyaggatnak, hogy miért nincs senkim!

- Biztosan? – kérdezősködik, amaz pedig határozottan bólint.

Adrien elmosolyodik és kezét nyújtja a lányé felé.

- Akkor mehetünk, hölgyem?

Marinette halovány piros arccal csúsztatja az egyik kezét a fiúéba és összekulcsolják az ujjaikat.

- Ezer örömmel, uram!

Hosszan beszélgetnek az utcán és egy pillanatra sem engedik el egymás kezét! Nagyon örülnek, hogy egymásra találtak. Ez egy valóra vált álom.

Mikor odaérnek, megállnak egy pillanatra a pékség bejárata előtt, és Marinette a fiú felé fordul.

- Figyelj, előre szólok, hogy a szüleim néha nagyon fárasztóak, és nyomulósak tudnak lenni... - kezd magyarázkodni, de az csak megingatja a fejét.

- Semmi gond, biztosan kedvelni fogom őket! – mosolyognak össze, majd Adrien ismét végigpillant a lányon. Egyszerűen álomszép a saját maga tervezte ruhájában, de.... valami mintha hiányozna.

Óvatosan a keze után nyúl és kiveszi belőle a virágot, amit ő adott neki. Marinette kíváncsian követi tekintetével, hogy a fiú mellé lép, majd a virágot a hajába tűzi.

- Mostmár tökéletes. – mosolyog elégedetten és megsimítja a lány arcát. A fekete hajú elbűvölten kuncog és hajol, hogy megcsókolja, mikor hirtelen nyílik az ajtó.

- Marinette, hát itt vagy! – jönnek oda a szülei és mindketten szorosan megölelik. Adrien csak mosolyog a jeleneten.

Mikor Marinette realizálja, hogy nem fulladt meg az ölelkezés következtében, visszalép Adrien mellé és belekarolva folytatja.

- Anya, apa! Ő a Barátom, Adrien. – mosolyog leplezetlenül. A szülők szeme felcsillan.

- Jó estét, a nevem Adrien Agreste! – nyújtja a kezét és kezet fog az édesapával, az anyukája pedig egyszerűen odahajol és két üdvözlő puszival köszönti.

- Ugyan fiam, hívj csak minket Sabine-nak és Tomnak! – mosolyog boldogan és unszolja őket az ajtó felé - Gyertek csak beljebb!

Egy hagyományos családi vacsorával telik el az este: Sabine régi, kínai családi recepteket főzött, Tom pedig megsütötte az isteni tortát, amiről messze földön híres.

A két fiatal mind a tíz ujját megnyalj utána! Jókat beszélgetnek és a kezdeti szorongás hamar elillan. Marinette szülei szinte az első percben befogadták Adrient, aki sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen jól fogja magát érezni egy ünnepi ebéden.

Ha otthon volt ilyesmi, az apja vagy nem jelent meg, vagy megállás nélkül telefonálgatott, esetleg szóba elegyedett a fiával, de akkor mindig rövidesen elkezdtek veszekedni egymással.

Ha pedig Chloéhoz ment családlátogatóba, a lány csak magáról és az új ruhájáról tudott áradozni neki. A polgármester pedig szintén elég unalmas témákat hozott fel, vagy helyeselt Chloé lelkesedésére, esetleg a fiút kérdezgette, hogy hogy megy a sora Tibetben. Ami egyébként még a legértelmesebb téma volt az estén, de Adrien alapvetően utált magáról beszélni. Legfőképpen azért, mert legbelül gyűlölte azt az egész kis létet, amiben benne kellett élnie. Úgy érezte, ennél többet is tehetne, minthogy egész nap azt lesse, mikor lesz szüksége az apjának a modellére! Ilyenkor egyszerűen felhúzta magát és rövideket válaszolt.

Azonban Marinette szülei mások voltak. Mindig vidám embereknek tűntek, pedig nem voltak olyan nagy hírességek, mint az apja, vagy a Párizsi polgármester... Jóllehet a cukrászda igen ismert volt. De ők nem voltak eltelve magukkal, nem hordták fent az orrukat, és nyíltak voltak mindenre, amit a fiú mesélt. Sokat nevettek, fent tartották a hangulatot és a közönség érdeklődését, mikor ők meséltek egy ahhoz hasonlót még sosem hallott történetet. Nagyon kedvesen bántak vele, és mikor rákérdeztek, ő mivel foglalkozik, és szomorkásan válaszolt, vették a lapot és témát váltottak.

Ráadásul mindvégig ott ül mellette Marinette... Az a csodás lány. Akit ennél gyönyörűbbnek és boldogabbnak már nem is láthatna. A nevetésétől minden egyes alkalommal lepkék repkednek a gyomrában.

- Mielőtt elfelejtem! – rohan a kanapéhoz Marinette a csomagjáért és az ajándékával tér vissza, amit az anyja felé nyújt – Boldog szülinapot, anyu!

Az édesanyja meghatottan veszi át és bontja ki a csomagot. Mindenki kíváncsi, mi lehet benne? Csupán Marinette figyeli a folyamatot egy csöppnyi idegességgel a gyomrában.

Persze feleslegesen teszi, hiszen az anyukája boldogan emeli ki a csodás ruhát! Fehér alapon hagyományos, kínai minták vannak rajta, s az egyik sarkában ott virít a lány márkájának jele.

- Egy eredeti Marinette. – nyugtázza Adrien mosolyogva. A fekete hajú is büszkén bólint, mire az anyukája ismét jó erősen megöleli.

- Köszönöm kislányom, gyönyörű, büszke vagyok rád! – simogatja meg és egy puszit ad az arcára.

***

- Nos? – kérdi a kék szemű, mikor kiérnek az utcára – Milyen volt az első este a szüleimmel? – nevet.

Adrien is mosolyog és átgondolja, ezt hogy lehet megfogalmazni.

- Hogy is mondjam... Ez volt az eddigi legjobb családi ünnepségem. – nevet. Marinette is mosolyog, de nem hisz neki.

- Hát Tibetben nem jók az ünnepek?

- Ami azt illeti, jók lennének, ha apám rendesen figyelne rám. – néz rá, de most túl vidám ahhoz, hogy szomorkodjon. Inkább nevet az egészen. – Pár éve tudom, hogy még a születésnapi ajándékaimat is Nathalie, a titkárnője és egyben a felügyelőm, szokta venni helyette.

- Na ne... - szeppen meg a lány, még meg is torpan az utca közepén – Komolyan?

- Igen... - sóhajt egyet, és ballagnak tovább hazafelé. Marinette kissé kényelmetlenül érzi magát, amiért felhozta ezt a témát. Tudnia kellett volna, hogy a fiú ettől mindig elszontyolodik.

Utána rohan és megfogja a kezét, így mennek tovább némán.

Adrien elgondolkodik, majd mosolyra húzza a száját és a lányra pillant.

- Apukád minden vendégetekre rá akarja tukmálni a Croissaant-t?

Marinette először meglepődik, majd felnevet. Adrien hogy tudja úgy megnevettetni, hogy közben ő maga szomorú? Ez egyszerűen annyira aranyos benne. Annyira szerethetővé teszi.

- Csak akkor, ha kedvelik az illetőt. – kuncogja. A fiú csak még jobban megszorítja a kezét.

Adrien csak arra tud gondolni, hogy volt már rosszabbul is, és semmiképpen nem fogja letörni a lányt, az ő fénye nem hunyhat ki! Nem tudna élni a lány csodás nevetése nélkül. Hiszen Marinette is segít neki. Tudat alatt, segít neki átvészelni ezt az egészet.

Elszorul a szíve, ha csak arra kell gondolnia, hogy talán... Talán pár hét múlva ez mind szét fog hullani. Mert meglehet, neki vissza kell menni, és őt itt kell majd hagynia...

***

Elszorult szívvel rohan át a sötét városon. Botjával dühösen csapkod, minden kirakatüveget összetör és minden szemetest, kint felejtett biciklit felborít.

Mióta haza kísérte Marinettet, az az érzés járja át, hogy most látta utoljára. Talán az apja holnapra már rájön, hol van, és abból nagy hajcihő lesz!

Nem akarja mindezt itt hagyni. És nem csak maga miatt. Marinette miatt sem. Szereti őt! Úgy, mint még azelőtt soha senkit... És nem hajlandó megválni tőle. Senki, az apja kedvéért sem.

Csak rohan még egy darabon a házak között, de nem tud mit kezdeni magával. Katica nincs semerre, és ami azt illeti, most az egyszer nem biztos benne, hogy segítene rajta, ha láthatná. Fél, hogy csak még rosszabbul érezné magát, hiszen őt is itt kéne hagynia! És még mindig nem tudta tisztázni az érzéseit. Minél jobb-ban lettek Marinettel, annál szívtelenebbnek érezte magát ez miatt.

Egyszerűen nem fair. Az a lány tényleg szereti őt. Miközben Katica gyakorlatilag az ellensége. Mégis miért ragaszkodik hozzá ennyire?

Észre sem veszi, hogy a lábai tudat alatt a szóban forgó kisasszony erkélyéhez viszik. Akkor sem tudatosul benne, mit csinál, mikor talpa megérkezik a hideg kőre és pár lépést tesz a szoba felé. Egyszerre azon kapja magát, hogy a nyitott ajtón keresztül már a nappaliban áll.

Sötét van, de a kiváló macskaszemek mindent jól látnak! Körbenéz, és agyába vési minden ottfelejtett papír cetli, elmosatlan tányér és elszórt ruhaanyagok helyét a szobában.

Óvatosan oson közelebb a hálószobához. Látnia kell őt. Látnia, hogy legalább Marinette jól van, és azt reméli, ez egy kicsit majd őt is helyrezökkenti.

Ám amikor bekukkant a szobába, a lány még nem alszik, mint számítana rá. Az ágyban fekszik és papírokat nézeget az olvasólámpa fényénél. Halkan dudorászik és magában mosolyog.

Macska érzi magában a melegséget, ahogy az elmerült lány kedves vonásait figyeli. Az égkék szemét, az enyhén kék fényű, fekete haját, és azokat az aranyos szeplőket az orránál.

Marinette a szeme sarkából észreveheti, mert felpillant, és meglepetten pislog párat.

- Sz-szia Macska... - teszi le a papírjait és felül az ágyban – Mióta álldogálsz az ajtómban?

A szőkeség kínosan elmosolyodik, majd tesz pár tétova lépést a lány felé.

- Szia Marinette... Csak látni akartam, jól vagy-e. – vakarja meg a tarkóját. Furcsa, de valamiért Marinette közelében egy kicsit mindig nyugodtabbnak érezte magát, még Fekete Macskaként is. Egy kicsit szelídebbnek.

A lány értetlenül ráncolja a homlokát.

- Miért ne lennék jól? Inkább te nézel ki úgy, mint aki karót nyelt. – mosolyodik el, de ismét komolyra vált, mikor a fiú nem viszonozza.

- Miattam nem kell aggódnod. Tényleg. De veled mi történt? Még sosem láttalak ilyen letörtnek, Cicus.

Adrien a szekrényeket figyeli, csak hogy ne kelljen állnia a lány fürkésző pillantásait.

- Bonyolult, Hercegnő. Nem szeretnék beszélni róla.

Marinette máris válaszolna, hogy de ő igenis tudni szeretné, hiszen egyszer Macska is megvígasztalta őt. De aztán az agya rááll arra a szóra, amit a fiú megszólításképp mondott rá, és ezen megakad a gondolatmenete.

- Minek szólítottál? – kérdez vissza halkan a meglepettségtől. Macska mosolyogva végre rá pillant.

- Hercegnőnek. Láttalak ma este azzal a fiúval az utcán. Abban a ruhában úgy festettél, akár egy hercegnő a szőke herceggel. – vigyorog és magában nevet a hasonlaton. Marinette megforgatja a szemét, de magában elfogadja a bókot.

- Örülök, hogy nincs jobb dolgod, mint engem kilesni.

- A Bogárkám ma éjjel hanyagolt, szóval nem... tényleg nincs jobb dolgom. – sóhajt ráérősen és előveszi a botját, kinyújtja és azon támaszkodik. Állát két kezén pihenteti. A lány kicsit furcsállja.

- Te sosem alszol? Azt hittem, a macskák lustábbak ennél. – kuncog a végén. A fekete maszkos enyhén megbántott arcot vág.

- A macskák igenis tisztességes életet élnek. Már amelyik... – gondol a kis haszonleső Plaggra – Ha meg olyan jó sorom lenne, mint egy elkényeztetett házimacskának, elhiheted, nem az utcákat rónám éjszaka. – emelkedik fel és közelebb lép a lányhoz, már az ágya mellett áll, majd le is guggol. Marinette egy picikét hátrébb húzódik, mikor Fekete Macska letérdel és kezeivel az ágya szélére támaszkodik. Összefonja őket maga előtt és ismét leteszi a fejét. Macskaszemei egy pillanatra sem eresztik el a lány tekintetét.

- Tudod, Marinette, egy olyan kóbormacskára, mint én, senki nem vigyáz. – mondja egy rosszfiús pillantással és incselkedve megmozgatja a farkát. Nem tudja megmagyarázni, miért mondta ezt, és azt sem, hogy miért érzi egyre jobban úgy, hogy ez már flörtölés, de ez a tény, és igazából nem is érdekli.

A lány hosszan nézi a vonásait, és ha a fiú nem ismerné, azt hinné, hogy már kezd elpirulni. Nyel egyet és óvatosan megindítja a kezét Macska felé. Maga sem érti miért, de meglódul a szíve, mikor ujjaival a szőke tincsekbe túr, és megsimítja a fekete cicafüleket. Nem is tudja miért, de azt a bundát valahogy mindig sokkal durvábbnak képzelte el. Pedig mekkorát tévedett! A prém olyan puha, akár a bársony és nem kell sok idő, hogy belefeledkezzen a simogatásukba.

Adrienen végigfut a borzongás, mikor hozzáér. Jóllehet, legszívesebben azonnal a karjai közé zárná és agyon csókolgatná a lányt, mégis meglepődik a mozdulattól. Még sosem tapasztalta, milyen az, mikor valaki kedvesen megcirógatja a fülét... Nem ismeri, de tetszik neki az érzés.

Szétárad benne a jóleső melegség, és Marinette egyszer csak azt veszi észre, hogy a cicus halkan dorombol. Ezen mosolyogni kell. Nem tudja megmagyarázni miért, de ez egyszerűen annyira aranyos!

- Ha megszelídítek egy utcamacskát, az sokat fog hozzám járni? – suttogja szórakozottan mosolyogva. Adrien lehunyt szemmel élvezi a szeretgetést, de itt kinyitja szinte fűzöld szemeit, és kedvesen pillant velük a lányra. Az egyik kezét kiszabadítja az álla alól, mikor felemeli a fejét és tétován a lány arcához nyúl. Amaz meglepettségében rögvest megállítja a saját kezét, de nem mer megmozdulni.

Fekete Macska egyik ujjával végigsimítja az arcát, de nagyon vigyáz, hogy a karma fel ne sértse az érzékeny lány bőrét. Ujjaival az álla alá nyúl és még jobban maga felé fordítja az arcát. Alig veszi észre, milyen közel van hozzá.

- Ha megszelídítesz egy utcamacskát, csak hozzád fog járni, Hercegnőm... - leheli és gyengéden megcsókolja.

Marinette arcán megjelenik az élénkvörös pír, mikor az ajkaik találkoznak, de nem tud megmozdulni. Hagyja magát belerántani az érzésbe és egy pillanatra még viszonozza is Macska óvatos csókját.

Ám mielőtt túlságosan belefeledkezhetne, gondolatban fejbe vágja magát és ez kijózanítja. Hirtelen elhúzódik, és rémült szempárral mered a maszkosra. Az ő arca is vörös, de úgy látszik, neki a legkisebb megbánás sem fordult meg a fejében. Halovány, egy kissé önelégült félmosolyra húzza a száját.

- Ma-Macska, miért... Ezt nem lett volna szabad, én már járok valakivel! – kezd idegesbe átcsapni a hangja. Lepereg a szeme előtt, ahogy Adrien rájön, és soha többé nem akar már beszélni vele.

Könnyek szöknek a szemébe és arcát a tenyerei közé rejti.

- Ezt Adrien sosem bocsájtja meg nekem... Ahogyan én sem magamnak! – kezd el pityeregni.

Macska szomorúan nézi, mert tudja, hogy a szerelme miatta sír... De egyben boldog is a szíve, hogy Marinette így érez. Annyira szereti, hogy nem lenne képes megbántani. Legbelül hálás a sorsnak, hogy neki csak egy majdnem csók miatt kell emésztenie magát, nem tudta megtenni, mikor kettesben volt Katicával.

Feláll és elteszi a falnak támasztott botját, majd az ajtóból visszanéz a síró lányra. Fekete Macska akárhogy szeretné, nem tudja megvígasztalni az Adrienbe szerelmes lányt.

- Ha tényleg szeret téged... Meg fog neked bocsájtani. – suttogja még és távozik a szobából.

Persze Marinette nem tudja, de a fekete ruhásnak igaza van. Csak remélni tudja, hogy ki fogja valahogy bírni a lelkiismeretével, míg el nem tűnteti a csók okozta szörnyű bűntudatot...