Heló emberek! No, végre itt a rész xd Remélem ti is örültök neki, nem csak én :D Arról egyébként előre szólok, hogy jövőhéten nem leszek itthon, szóval nem fogok tudni fejezetet feltenni! Addig szerintem már nem lesz több rész, ezért mondom most!

A képet megint csak én rajzoltam, papíron, csak kicsit belenyúltam gépen, mert nagyon nem sikerült úgy színezni, ahogy akartam a fényeket xd (A felirat pedig saját, furcsa fordítás xd) Azért remélem tetszik!

Nah, nem fecsegek (megint) túl sokat... Jó olvasást ehhez a részhez :)

Aznap este még sokáig beszélgetnek odafent, de Chloé és Marinette már nem szólnak egymáshoz. Mindenki megnyugodhat, hogy ma nem lesz veszekedés.

Az idő egyre telik, de csak Mylene és Ivan párosa távozik a babára hivatkozva, a többiek vígan beszélgetnek még tovább. Ha már szabaddá tették ezt az estét, miért menjenek el korán?

Ám ekkor Adriennek váratlanul csörög a mobilja. Elnézés kér, és arrébb sétál, majd felveszi, bár a készülék ismeretlen számot jelez.

- Igen, tessék? – szól bele, de hirtelen félre kapja a telefonját a hangos szavaktól.

- Fiam, azonnal mondd el, hogy hová tűntél!! – ordít bele az édesapja – Hogy mehettél el minden szó nélkül? Hol vagy? Azonnal gyere haza!

- Nem apa, nem megyek haza! – makacsolja meg magát és próbál nyugodt maradni, de ez elég nehéz. Már is érzi a dühöt felgyülemleni magában. – Nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz, felnőtt ember vagyok!

- De én vagyok az apád! Ezért azt teszed, amit mondok!

- Nem! – a hangja határozott és a homlokát ráncolja. Reméli, hogy a többiek nem hallják a beszélgetést. – Engem egyáltalán nem érdekel sem a zongorázás, sem a kínai tanulás! Ráadásul a modellkedésből is elegem van, semmi finomat nem ehetek, mert diétáznom kell – gesztikulál hozzá undorodva - és mindig ugranom kell, bármi van!

- Fiam, úgy látom, nem érted... - sóhajt egy komolyat – Te vagy a legfőbb modellem! Éppen azért, mert a fiam vagy, és ez egy családi vállalkozás! Te vagy az egyik védjegyünk!

- Ha neked csak egy védjegy vagyok, akkor felejtsd el, hogy haza megyek, mint a fiad! És felmondok. – szorítja ökölbe a kezét és leteszi a telefont. Az apja nem ért semmit, és mindent elront! Ordítani lenne kedve dühében és úgy dönt, kiszellőzteti a fejét egy kicsit Macskaként.

Igen, megígérte tegnap Katicának, hogy nem okoz felfordulást, de egy kis séta nem egyenlő a bűnözéssel, nemde? Most már nem tudna úgy beszélgetni a többiekkel, mint eddig... A Tibetben hagyott gondjai utolérték.

Visszamegy a többiekhez és próbál normális képet vágni, míg elköszön tőlük.

- Ne haragudjatok, de nekem most haza kell mennem... Közbe jött valami. – sóhajt. Mindenki látja rajta, hogy megváltozott valami a telefonhívás óta, de nem szólnak.

- Biztosan, nincs semmi baj? – néz rá aggódón a kék szempár. Egy mosolyt küld Marinette felé, ami fele annyira igazi, mint szeretné, de reméli, hogy a lány meg fogja érteni.

- Igen, csak mennem kell... Majd találkozunk! – lép oda hozzá és átöleli, majd csókot nyom a homlokára és elsiet. Mindenki integet neki. Alya értetlenül néz utána, majd kinyögi:

- Ezt csak én nem értem?

***

Megint olyan kihalt minden. Csak sötétség és hűvös szél. A távolban autók zaja, épületek és utcai lámpák fénye, egy étterem ablakán kiszivárgó isteni étel illatok!

Macska egyetlen háztetőn ülve érzékeli mindezt, de nem mozgatja úgy meg a fantáziáját, mint máskor. Most olyan komornak lát mindent. Ugyanolyannak, mint tegnap, vagy az előtt. Sosem érzett még így, és nem is tetszik neki. Eddig minden nap és minden éjszaka egy új kihívás volt. Egy újabb kaland. Most valóban fekete számára a fekete éjszaka. És beleolvad ő is, ebbe az üres semmibe. Azért fekete a jelmeze. De talán most nem is zavarja.

Azt hitte, végre megszabadul egy kicsit a terheitől! A modellkedéstől, az apja idegesítő szokásaitól és mogorva stílusától... az édesanyja ügyétől. Mindig várni fogja haza, de a bizonytalanság kikészíti. Még ha nem is mutatja ki.

De nem, nem szűntek meg a gondok, csak félre seperte őket! Ezzel nem oldott meg semmit. Kapott egy röpke pillanatnyi nyugalmat az életből... De tudta, hogy egyszer haza kell majd mennie. Nem is... csak Tibetbe. Mert ez itt az igazi otthona.

Csak ül macska-guggolásban a tető szélén. És nem mozog. Akár egy márványszobor. Maga elé mered és a zöld macskaszemek nem csillognak úgy, mint máskor.

Szinte észrevétlenül sétálnak mellé a puha macskatalpak a kavicsos tetőzetre. Halkan csilingel, ahogy leül a jobbján és néz arra, amerre a fiú is teszi. Nem szólnak semmit.

Plagg tudja, hogy Adrien most csakis tőle kaphat támogatást... de azt nem tudja, eleget tud-e ennek tenni. Sajnos valahol ő is csalódott az életben, pont, ahogy a fiú. Talán ezért is érzett ekkora szimpátiát iránta.

Világéletében azt vallotta, hogy ő megmenti az embereket. És Tikki mondhatta neki akár hányszor, hogy felelőtlenül változtat át ismeretleneket... De ő nem így érezte.

Igen, tudta, hogy az ő felelőssége, hogy az évezredek Fekete Macskái káoszt okoztak... De ő tudta, hogy ezzel valakinek szívességet tett. Méghozzá jó néhány nagyszerű, ámde megtört embernek. Sosem tudta eldönteni, hogy érte volna meg jobban: ha megteszi, vagy ha mégsem? Csakis akkor nem, ha az illető túl kegyetlen lett. De Plaggnak eddig mindig sikerült annyira kordában tartania védenceit, hogy azok ne öljenek embereket. Így inkább azt mondta, hogy neki megérte, mert jobb életet adott annak a pár szerencsétlennek. És Tikki sem tudta megváltoztatni a hitét ebben a kérdésben.

A szél beleborzol a bundájába és Adrien hajába is. Halkan susog.

Olyan csönd uralkodok, hogy tisztán hallani Plagg lehelletét, mikor levegőt vesz a beszédhez.

- Vissza fogsz menni? – kérdi olyan halkan, hogy szinte csak az éles macska fülek képesek felfogni a szuszogásának neszét. Adrien fülei is megrezzennek, ami tanúbizonyság, hogy hallotta, mégsem mondd még hosszú percekig semmit. Alig láthatón vonja meg a vállát.

- Kéne. – ennyi a felelete, és egy fájdalmas, halovány mosoly. Nem néznek egymásra, de Plagg nagyot szusszant.

- Tudom, hogy az emberek élete bonyolultabb, mint a macskáké... - kezdi halkan és a farkát maga mellé helyezi a földre – De meggyőződésem, hogy nem kell olyat tenned, amiről tudod, hogy rosszat tesz neked. Viszont az édesapádat nem tudod örökre magad mögött hagyni. – néz komoran maga elé – Ebből csak az a kiút, ha megbeszéled vele és kibékültök. – pillant most fel a fiúra – De azt tudnod kell, hogy bárhogy döntesz e téren, én melletted állok. És nem csak azért, mert te vagy a kiválasztottam... - fordul ismét előre, de Adrien pont ezután kezdi el az állatot figyelni.

Sosem volt még ilyen komoly a hangja.

- Hanem mert te egy jó ember vagy Adrien. A lelked mélyén, odaadó vagy, és tudom, hogy hűséges. Magadba fojtod a fájdalmadat, hogy ne láthassa más, és hogy ezzel ne tedd őt is szomorúvá... Inkább próbálsz valóban boldog lenni. - folytatja a macska – Már akkor láttam, mikor először találkoztunk. Azért kaptad meg az erőmet... mert tudtam, hogy szükséged van rá, mielőtt ez összeroppantana. Mert egy ember sem bírja a végtelenségig. – nyalja meg száját mielőtt kiszárad – Láttam benned azt, ami Fekete Macska. És egy kicsit azt, ami én vagyok.

Plagg itt elhallgat, és csendbe burkolóznak ott a tetőn. Minden felett és maguk alatt. Fekete macskák a feketeségben, ahová tartoznak.

Adrien ismét előre fordul, hogy a város fényeit szemlélje... közben átgondolja mindazt, amit Plagg mondott. Igazat kell adnia neki. És egyébként is: az mellett, hogy a cica néha nagyon is kényes volt, néha parancsolgató, és igen, talán túlzottan is laza... A tapasztalatai és tanácsai miatt mégis tisztelte Plaggot. Ő tényleg egy olyan állat volt, aki már nagyjából mindent megélt, amit eddig lehetett, és ezeket sajátos módon dolgozta fel: teljes egészében, a határaiig nyúlva élvezte az életet.

Száraz a torka, mikor ideges mosolyra húzza a száját, és megszólal.

- Szóval... Úgy gondolod, jó bajtársak vagyunk?

Plagg nyakában halkan megszólal a kis csengettyű, ahogy fújja őket a szél.

- Nem, Adrien... - mosolyodik ő is el – Mi barátok vagyunk.

***

Mikor haza mennek, Adrien akkor sem tud még lefeküdni aludni. Már megnyugodott (nagyjából), de akárhogy nézi, egyáltalán nem álmos. Pedig sok minden történt ma vele, és már éjfél is elmúlt, mégis csak egy székért megy be a házba.

- Mire készülsz? – teszi le a mancsát Plagg, amit pár pillanattal ezelőtt még nagyban nyalogatott, hogy azzal mossa tisztára a füle tövét.

- Kiülök kicsit a teraszra... - mondja a székkel a kezében és lábával rúgja arrébb az ajtót, hogy kiférjen.

- Rendben. – néz kicsit szomorúan a macska – Én is elmegyek egy kicsit itthonról. – megy ki utána felemelt farokkal és még egyszer hozzá dörgölőzik a lábához, miközben ő leül.

- Merre akarsz megint csavarogni? – támaszkodik könyökével a mellette álló kis kávézó asztalra.

- Erre meg arra. Kíváncsi lettem valamire, és gondoltam körbenézek. – mosolyog kajánul és elfut a bokrok között. Adrien annyit lát még, mikor átmászik a kapu rácsai között.

Mosolyogva megingatja a fejét. Biztosan megint lány van a dologban.

Nagyot sóhajt és mered maga elé a sötét éjszakában. A legközelebbi fényforrás az utca felől jön, de a magas fal sokat kitakar belőle. A bokrok ijesztő árnyékokat vetnek a macskakőre, míg ő idegesen túr a hajába.

Fogalma sincsen róla, ezt hogy fogja elsimítani. Most mit kéne tennie? Haza menjen, és veszekedjenek egy sort, hogy aztán talán minden visszaálljon az eredeti állapotára? Vagy maradjon itt a tiltások és minden ellenére? Nem mintha ez lenne az első dolog, amit illegálisan tesz.

Még van egy éjszakája eldönteni, de ki tudja, azután mennyi ideje lesz még gondolkozni? Teljesen elveszik ebben, értelmetlen az egész. Sehogy sem érzi igazán jónak. Bárcsak Plagg értene az emberek bajához is...

- Minden rendben, fiatalúr? – hallatszik valahonnan egy lágy női hang. Halk és kellemes, kissé talán még félénk is a maga szelídségével, Adrien mégis riadtan kapja fel a fejét. Nagyon meglepődik, mikor a fal tetején feltűnik az ismerős alak, majd leugrik a teraszra és egyre közelebb lép hozzá. Katica, pöttyös ruhájában ott áll tőle néhány lépésre!

- N-nem... - kezd el zavartan mozgolódni, melynek következtében lábával akaratlanul is kicsit arrébb rúgja a kis asztalt. – Csak elgondolkodtam, de... Te Katicabogár vagy, igaz? – vált gyorsan témát. A lány zavartan mosolyog, aztán aprót bólint. Adrien még sosem látta ilyennek. Ennyire... aranyosnak. Fél, hogy csak még jobban bele szeret. Most, mikor már biztosnak érzi, hogy együtt van Marinettel...

- Csak éppen erre jártam, és megláttalak, hogy szomorúan ücsörögsz... - néz kicsit körbe a birtokon a szemeivel – Tudni akartam, jól vagy-e. Tudod, ez hozzá tartozik a szuperhősi munkakörömhöz. – mosolyog rá kedvesen a lány.

Neki is mosolyognia kell ezen. Kezd felszabadulni.

- Köszönöm, most már kicsit jobban vagyok, hogy kegyed rákérdezett. – beszél gálás hangnemben, majd aprót nevetnek.

- Ugye nem fogsz egész este magázni? Nem hiszem, hogy sokkal idősebb lennék nálad. – csukja be a szárnyait a lány és egyik kezével kecsesen megtámaszkodik a kőkorláton.

- Nem terveztem, csak a móka kedvéért. – mosolyog tovább, aztán felpattan és a székre mutat – Leülsz? Vagy Fekete Macskát keresed? – Ha nagyon szeretnéd, én előkerítem neked, Bogaram!

- Részben igen... - mosolyog zavartan – De elvileg ma nem fog feltűnni. Nem találkoztam vele, szóval nem sietek, de nyugodtan ülj csak vissza, nekem kényelmes itt. – megy közelebb és nekidől kicsit a korlátnak. Adrien visszaül és figyeli a lány sziluettjét a mögötte lévő lámpák fényében.

- Ahogy gondolod... - motyogja, és próbálja nem feltűnően bámulni.

Azonban Katica tekintete végigsiklik a fiún. Látja, hogy valami baj van, és nagyon sajnálja, hogy nem Marinetteként van most jelen mellette. Szeretné megkérdezni, mi a baj, hogy megbízzon benne, és hogy megölelhesse, megcsókolhassa... Hogy elmondja, bármi a baj, meg fog oldódni.

De nem teheti. Bármennyire is érzi úgy, hogy mint egy mágnes vonzza magához.

- Na és... - kezdi halkan, de máris érzi magán Adrien kíváncsi tekintetét – Mi az oka, hogy egy ilyen kedves fiú ilyen későn, a háza előtt ücsörögjön, lehorgasztott fejjel? – néz fel rá és próbál nem túl feltűnően mosolyogni.

Adrien sóhajt egyet, mielőtt válaszol.

- Családi gondok. – pillant ismét fel rá. – Az apámmal... nem nagyon jövünk ki jól. Még ennyi idősen is olyan dolgokra kényszerít, amiket én nem szívesen csinálok. Csak mert benne vagyok a családi vállalkozásban... - mormogja elégedetlenül.

Katica pöttyös álarca sem takarja ki, ahogyan sajnálkozó fintort vág.

- Ne haragudj, hogy az én bajommal terhellek – nevet fel zavartan a fiú. Katica megingatja a fejét.

- Semmi gond, hiszen én kérdeztem. – néz rá kedvesen – Egyébként... hogy hívnak?

- Adrien – mosolyog.

- Adrien... - ízlelgeti az egyébként már ismerős nevet. Hevesen ver a szíve a tudattól, hogy most álarcban is élete szerelmével beszél. – Szép név...

- A tied is, Katica. – mosolyog kajánul. A lány is felnevet.

- Hiszen nem is tudod az igazi nevemet!

- De biztos vagyok benne. – mondja ellent mondást nem tűrő hangon – Csak szép név tartozhat egy elegáns hölgyhöz.

Katica elpirul a maszkja alatt. Nem tudja eldönteni, hogy csak mert szerelmes belé, vagy mert ez most ilyen nagy bók akart lenni. De nem is törődik vele.

- Ha így is van, még senki sem mondta ezt a közelemben... De köszönöm.

- Igazán nincs mit...

- Remélem, megoldjátok a gondot az apukáddal. – igazítja el a hajában lévő piros szalagot, amit az arcába söpört a szél. – A szülők sokszor csak azért tiltanak dolgokat, vagy kényszerítenek rá valamire, mert nagyon szeretnek és féltenek, jobb útra akarnak terelni, mint az övék... Talán csak nem akarja, hogy bajod essen. Csak nem tud máshogy megvédeni és kimutatni a szeretetét.

A szavai igaznak hatnak és Adrien elgondolkodik rajtuk.

- Szóval, szerinted az apám egyáltalán nem akar rosszat?

- Szó sincs róla! – nevet fel – Biztosan nem akar. Vagy te úgy gondolod? – lepődik meg. A fiú elgondolkodik, majd az ő arcára is felkúszik egy mosoly.

- Nem, igazából nem hiszem.

- Ez a beszéd. – nyugtázza egy biccentéssel – Szerintem nincs olyan apa, aki ne szeretné a fiát.

- Na igen... - teszi karba a kezét és sóhajt – Csak én már nem emlékszem olyan esetre, mikor velem is foglalkozott volna.

- Én nem kételkedem, hogy megoldjátok a problémát... - mosolyog a lány, de a tekintete most a falakra kúszik. – Azok a nagy karmolás nyomok mindig ott voltak?

A hangja kissé riadt és bizonytalanul mutat a karcolásokra. Adrien is felnéz, és próbálja nem kimutatni az ijedtségét, mikor tudatosul benne, mire gondol a hősnő.

- Öhm... egyik este eljött itt Fekete Macska. Körbenézett, felmászott a tetőmre és elfutott valamerre. – mutogat közben. Ebből az egészből annyi már biztosan igaz, hogy ő Fekete Macska képében nem egyszer mászott ott fel a tetőre. Bár a nagy karmolás nyomokat az okozta, mikor egyszer annyira sietett, hogy majdnem leesett a tető pereméről.

Katica arcára halovány mosoly költözik, majd el is rejti és csak hümment egyet.

- Vigyázz magadra, nem örülnék, ha egyszer bajt okozna neked az a gazfickó.

Adrien elmosolyodik.

- Bízom benne, hogy te megvédesz, ha összefutok vele.

- Mindenképpen úgy lesz. – vonja fel mosolyogva fél szemöldökét és nyitja a szárnyait, hogy távozzon.

- Máris elmész? – szomorodik el a fiú. Katica még visszafordul és bátorító pillantásokat villant felé.

- Tudod, sajnos egy hősnek sosincs megállás! Párizsnak szüksége van rám, de még biztosan összefutunk, Szőke Herceg! – kacsint egyet és elrepül valahol a ház kupolái felett.

Adrien állva néz utána és letörölhetetlen vigyor terül el az arcán. Annyira elfeledkezik magáról, hogy szinte érzi, hogy ha nem áll le, elő fog bukkanni az a bizonyos fekete macskafarok.

De nem érdekli. Katica megvígasztalta, mikor senkivel nem tudta megbeszélni a baját! Tényleg egy igazi hős. És beleszeretett, még ha tudja is, hogy egy olyan csirkefogó, mint ő, sosem érhet fel hozzá. Egy zabolátlan macskát nem lehet ló módjára betörni. Vagy talán van olyan, aki mégis meg tudná szelídíteni?

***

Katica megy még egy kört a város felett, majd vigyorogva ugrik be az ablakán és még szinte be sem ért, mikor átváltozik. Beharapja az ajkát, hogy elfojtsa a mosolygást, míg Tikkit keresve körbenéz.

- Hé, Tikki! Merre vagy? – néz körbe mosolyogva, ám a kis katica sehol. A szoba még sötét, és lépne is a villanykapcsoló felé, ám egy váratlan hang megállítja. Az erkély felől egy kis csilingelést hoz a szél, és erre oda kapja a fejét. A korláton egy éjfekete macska ül, és onnan néz rá. Nagy, élénkzöld szemeivel pontosan őt figyeli.

- Te ki vagy? – kérdezi tőle egy meglepett mosoly kíséretében, mire az csak hunyorog rá, majd nyávog egyet. Mintha elmosolyodott volna!

Ám a lány maga mellett meghallja Tikki zümmögését és odanéz, hogy a tenyerét tartsa. Rá is repül, de mikor Marinette újra a korlátra néz, a macska már eltűnt.

- Mit keresel, Marinette? – kérdezi a vékonyka hang. Ő csak értetlenül bámul arra, amerre azelőtt még a bundás állatka ült, de akárhogy nézi: hűlt helye!

- S-semmit... - motyogja, aztán beljebb megy a lakásban. Elkezd az aznap estéről áradozni, és így veti magát a párnái közé.

S eközben a kis fekete árny csilingelve haza siet a tetőgerincen...