-Ugye most nekem is fejbe kéne vágnom téged, mint ahogy te tetted velem? - kiáltott fel Minho, mikor meglátta a telefonját békésen nyomkodó szőkét.
-Csak nyugodtan hyung - villantott rá egy édes mosolyt Felix.
-Mitől van ilyen jó kedved? - vonta fel az egyik szemöldökét az idősebb. - Nem hozott még ítéletet feletted a tanács?
-De igen - felelte titokzatosan a pici.
-Hát akkor? - pislogott semmit sem értve Lee Know. - Ittál vagy mi van veled?
-Ugyan azt az ítéletet kaptam, mint te hyung - vigyorodott el szélesen a kis szeplős.

-Hogyan? - képedt el Minho és még a száját is eltátotta csodálkozásában. - Félre ne érts  Felix, örülök neki, hogy nem dobták a lelked a pokol kutyáit elé, de a te vétked papíron sokkal nagyobb mint az enyém - adott hangot az aggályainak a kaszás.
-Mivel sokat lógok veled rád fogták, hogy fiatal vagyok, könnyen befolyásolható és tőled láttam rossz példát - vonta meg a vállát Lixie, mire Lino szemei tányér méretűre nőttek.
-223 éves leszel pillanatokon belül az istenit - hápogta teljesen lesokkolódva.
-Így van! Tehát mutass nekem jó példát - öltötte ki a nyelvét szemtelenkedve, mire az idősebb tarkón vágta - NAAA, HYUNG! - nyafogott Felix az ütés helyét dörzsölgetve.
-Örülj, hogy csak ennyit kaptál! - kiáltott rá Minho, majd magában tovább zsörtölődött, mint egy zsémbes vén ember. - Ezt nem hiszem el... Még, hogy fiatal és könnyen befolyásolható?!

-Hyung... - sóhajtott gondterhelten a kisebb. - Szükségem lenne a segítségedre! - mondta és a hatás kedvéért még a kölyökkutya szemeit is bevetette. - Changbin azóta nem beszél velem, de sokszor látom, hogy sír és nem tudom mit tegyek... Tudom, hogy hiányzom neki, de fogalmam sincs mit csináljak - vallotta be megtörten. Olyan elveszettnek és elesettnek tűnt, hogy Lee Know szíve azonnal meglágyult a látványától.

-Jelenj meg előtte egy olyan pillanatban, amikor épp nem az egereket itatja - tanácsolta az idősebb. - Beszélj vele mindenképp, mert nem akarlak ijesztegetni, de ő még Jisungnál is rosszabb állapotban van és bármennyire is makacskodik, szüksége van rád - bölcselkedett tovább Minho, majd bátorítólag vállon veregette a picit. - Tudom, hogy megfogod oldani és minden rendben lesz! Én hiszek benned Felix - mosolygott rá őszintén.
-Köszönöm - szipogta meghatottan a kis szeplős, majd szabályosan Minho karjaiba vetette magát és úgy pislogott fel rá hatalmas, könnyes szemeivel. - Szeretlek hyung!
-Jaj ne nézz már így rám, az ég áldjon meg - mérgelődött Lino és kezeivel eltakarta Felix lélektükreit. - Én is szeretlek... - forgatta meg a szemeit, majd megpaskolta a fiú fejét.

Felix elengedte hyungját és mosolyogva nézett csillogó szemeibe. Elmondhatatlanul hálás volt az idősebbnek, hiszen hosszú évek óta már, hogy a szárnyai alá fogadta és gondoskodott róla. Nem sűrűn mutatta ki az érzéseit, de Felix tudta, hogy Minho mennyire szereti őt. Nem is legjobb barátok voltak, hanem már sokkal inkább testvérek.
-Megyek megkeresem Changbint - sóhajtott fásultan a kis szeplős. - Talán már készen áll arra, hogy beszélgessünk... Kívánj sok sikert hyung! - intett édesen vigyorogva Linonak, majd aprókat szökellve elhagyta a kaszások központját.
-Sok sikert Lixie - nézett utána az idősebb. - Kérlek hozd helyre, amit elrontottál...

Az ausztrál tudta, hogy hol kell keresnie a szerelmét és kicsit meglepte őt, hogy ismét a napraforgó réten talált rá. Ez reményt ébresztett Felix szívében, hogy talán nincs minden veszve, talán helyre tudja hozni a dolgokat, talán tudják folytatni...

Hiszen miért ment volna oda Changbin, ha nem azért mert hiányzik neki a fiú?

Lassan sétált közelebb az alacsony fiúhoz, aki neki háttal állt és a virágokat csodálta a lemenő nap fényében. Nem bírta ki, hogy ne fonja Bin dereka köré a karjait és ne ölelje szorosan magához őt, miközben az arcát a fiú hátába fúrta. Changbin kissé riadtan rezzent össze a váratlan cselekedetre, de amint az orrába kúszott Lixie édes illata egy pillanat alatt megnyugodott és ellazult.
-Kérlek bocsáss meg nekem - suttogta Felix és szemeit erősen behunyva koncentrált, hogy ne sírja el magát. - Hyung, szükségem van rád...

Szavai éles karmokként hasítottak Changbin szívébe és sebzették meg újra azt. Óvatosan megfordult a pici ölelésében és szomorú tekintettel pásztázta végig az arcát. Gyűlölte azt hallani, hogy Felix mennyire szereti őt, mennyire hiányolja, meg a többi nyálas hülyeséget... Mert a múltban történtek miatt Bin nem merte komolyan venni őt.

-Nekem is rád - felelte csendesen. - De fogalmam sincs, hogy tudnám túl tenni magam ezen? Magamra hagytál, mikor a leginkább beléd kapaszkodtam volna - csóválta meg a fejét, majd ajkait egy reszketeg sóhaj hagyta el. - Hogyan is hihetnék neked ezek után? - Lixiet hideg zuhanyként érték az idősebb szavai, de sajnos egyet tudott érteni vele. Teljesen jogosak voltak Changbin kétségei, hiszen gyáván a halál karjaiba vetette magát, nem törődve senkivel és semmivel, csakis a saját érzéseivel, hogy ő már nem akar tovább élni.
-Talán segítene ha elmondanám az indokaimat? - kérdezte félénken a kicsi és megtört tekintetével könyörögve bámult hyungja mélybarna íriszeibe.
-Próbáljuk meg - felelte ridegen Bin és karját keresztbe fonta a mellkasa előtt.

A szőke fiú mélyen magába szívta a langyos nyári este illatát és egy pillanatra 200 évvel ezelőtt érezte magát. Amikor még minden rendben volt... Amikor még nem buktak le és bár a világ elől bujkálva, de együtt lehettek... Amikor még Felix életben volt...
-Hyung - motyogta alig hallhatóan és ahogy Changbin arcát csodálta hirtelen minden kiment a fejéből. Csak nézte az előtte álló fiút, akinek a nap lemenő fénye narancsosra festette a bőrét, a szemeit pedig borostyán színűre. Sosem látott még nála gyönyörűbbet...

Egy ideig némán elvesztek a másik tekintetében, miközben mindketten a múltba révedtek. Felidézték az együtt töltött pillanatokat és keserédes nosztalgiával emlékeztek vissza az időkre, amikor még minden rendben volt. Changbin bármit megtett volna azért, hogy vissza mehessenek az időbe, szívét végtelenül mardosta a bűntudat.

De a legjobban az fájt neki, hogy ő sem tudott elég erőt adni Felixnek az életben maradáshoz...

-Én őszintén azt hittem, hogy ez a helyes megoldás - szólalt meg csendesen pár perc elteltével Felix, de kivételesen képtelen volt a vele szemben állóra nézni. Binnek nehezére esett nem közbe szólni, de eszébe jutott a pár nappal ezelőtt beszélgetése amit Jisunggal és Minhoval folytatott, ezért uralkodott magán. Ajkait olyan erővel harapta, hogy a vére is kiserkent, de kibírta és nem szakította félbe a fiatalabbat. - Azt hittem, ha én meghalok akkor téged békén hagynak és nyugalomban élhetsz tovább és talán... Boldog lehetsz - mondta ki az utolsó két szót suttogva és tekintetét lassan Changbinra emelte.

-Te komolyan úgy gondoltad... - vett egy mély levegőt az alacsonyabb. - Hogy ha megölöd magad az mindent helyre hoz? - A hangja ijesztően nyugodt volt és ez Felixet jobban megrémítette, mintha hangosan ordibált volna.
-I-ige-n - dadogta félénken és olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta. És az idősebb fiúnál itt szakadt el a cérna...
-Te normális vagy? - kiabált rá Changbin, mire a kisebb riadtan hátrált egy lépést. - HOGY HIHETTED AZT, HOGY HA MEGHALSZ AKKOR NEKEM JOBB LESZ?! EGYEDÜL MARADTAM, NEM MARADT SENKIM, A CSALÁDOM KITAGADOTT, A TIÉD MEG MINDENÉRT ENGEM OKOLT! MINDENEMET ELVESZTETTEM, ÉRTED FELIX?! CSAK AZÉRT BÍRTAM KI ELŐTTE MINDENT MERT TE OTT VOLTÁL NEKEM ÉS HITTEM A HAMISAN NYUGTATÓ MOSOLYODNAK!

Olyan hangerővel köpte a szavait, amit már a kisebb nem bírt elviselni és ösztönösen behunyta a szemeit. Nem félt Bintől mert tudta, hogy soha sem bántaná, de egyszerűen megijedt... Arcán lassan végig folyt pár sós csepp, amit az idősebb végig nézett és képtelen volt elviselni. Közelebb ment a kicsihez és ujjaival finoman letörölgette a könnyeit, majd két kezébe vette Felix arcát. A pici szóra nyitotta a száját, de Changbin a másodperc tört része alatt cselekedett és vette birtokba cseresznye szín ajkait, melyek olyan édesek voltak mint a méz.

Lixie apró kezeivel hyungja derekába kapaszkodott és csendben sírdogálva csókolt vissza, ezzel sóssá varázsolva nyelveik lágy táncát. Ahogy Bin megérezte az ujjai alatt a kis szeplős könnyeit, ő sem bírta tovább visszafogni magát és a lelkében tomboló összes érzést szabadjára engedte. Volt ott fájdalom, keserűség, harag, düh, csalódottság, félelem...

De ami a legfontosabb volt, az a szerelem amit Felix iránt érzett.

Finoman az ölébe kapta a törékeny kis testet és óvatosan az autója felé kezdte cipelni. Túl sok minden kavargott benne, de abban biztos volt, hogy nyugodt körülmények közt szeretné megbeszélni a dolgokat, nem pedig egy mező közepén ordibálva. Még egy utolsó esélyt akart adni kettejüknek és magában ezt már el is határozta, csak Felix megerősítő szavaira várt. Hallani akarta, ahogy a pici szavát adja és megesküszik, hogy többé nem hagyja őt el.

-Hová viszel hyung? - suttogta a csókba a kis szeplős.
-Haza, ha nem bánod - felelte Bin elválva szerelme ajkaitól. - Szeretnék veled még beszélgetni, de úgy gondolom először kicsit le kéne higgadnom... - vallotta be. Felix feneke az autó motorháztetején landolt és Changbin a combjain megtámaszkodva tornyosult felé, majd úgy vette ismét birtokba az ajkait. A fiatalabb kezei végig simítottak hyungja oldalán, a hajába túrtak, de végül a nyaka körül állapodtak meg. Úgy csókolták egymást, mintha akkor tették volna először. Tempójuk ingadozott a lágy ismerkedős és a mostazonnalakarlak közt. Időnként Bin felmorranva Felix alsó ajkába mélyesztette a fogait és ujjai olyan erősen martak az oldalába, hogy vöröses foltokat hagytak maguk után. De a kisebb ezt egyáltalán nem bánta...

Tudta, hogy addig van minden rendben, amíg ilyen heves reakciókat vált ki a másikból.

-Annyira szeretném helyre hozni - sóhajtott fel gondterhelten a kicsi. - Ugye még nincs késő hyung? Ugye van még remény, hogy te és én...? - kérdezte, de Changbin egy újabb csókkal belé fojtotta a szavakat. Ajkaival egyre vadabbul falta Lixie száját, szinte már tépték egymást, de képtelenek voltak hosszú percekig leállni. Annyi évet kellett eltölteniük a másik csókjai nélkül, hogy most egyszerre akarták mindent bepótolni.
-Amíg a Hold esténként feltűnik az égbolton sosincs túl késő - suttogta az idősebb. Finoman lefejtette a nyakáról Felix karjait, összefűzte az ujjaikat és megszorította a piciny kezeit. Ezzel fejezte ki szavak nélkül, hogy mindig ott lesz mellette. - Amíg a szívem meg nem szűnik dobogni, addig hozzád tartozom! - mosolyodott el lágyan és homlokát Felixének döntötte. - Legyek bármilyen mérges, dühös, feldúlt, kérlek sose felejtsd el, hogy mennyire szeretlek. Ezek az érzések idővel elmúlnak, de az irántad érzett szerelmem soha...

Sziasztok! 💕

Ezzel a rekord hosszúságú résszel szeretném lezárni Felix és Changbin szálát. Természetesen időnként felfognak tűnni még a könyvben, de ismét 100%-osan visszakerül a reflektorfény a Minsung párosra. 🥰 Remélem nem bántátok ezt a kis kitérőt és tetszett nektek Changlixék története! Úgy gondoltam nem hagyhatom őket lógni a levegőben és "muszáj" bemutatnom az ő tragédiájukat is. 🥺

Szeretném itt is megköszönni a sok voteot, megtekintést, kommentet és pozitív visszajelzést! Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok nektek és milyen sokat jelentenek ezek nekem. 💕 Köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok! ^^

(Egyébként 4 rész és vége a ficinek.)

Szeretettel: Raven. 💜