Negyedik fejezet

Aven

"Bár nem sok írásos emlék maradt fenn Ebis bukásának korszakából, arra nagy bizonyossággal lehet következtetni, hogy kultúrájukban központi szerepet játszott az istenek tisztelete. A különböző istenek kultuszainak egyes időszakokban nagyobb hatalma volt, mint magának az uralkodónak, akit magát is szinte istenként tiszteltek."

Mindent körülvesz a fény.

Olyan erős a szivárvány minden színében pompázó csillogás körülöttem, hogy még a csukott szemhéjamon is átsvilágít.

A légkör hirtelen mintha megváltozna, és az időjárás kellemesen melegre fordulna, a térdeim alatt pedig mintha más lenne a padló.

Már hallucinálok is?

Mikor kinyitom a még mindig könnyektől áztatott szememet, és körbenézek... alig fogom fel, hogy valamiféle sivatagi helyen vagyok, rengeteg katonával, mikor meglátom nagyfiút.

Ő az, tényleg ő az! Mögötte süt a nap, így csak a körvonalát látom, de bárhol felismerném ezt a sziluettet! A nagydarab, izmos test, a sakálfülek, a határozott tartás... Pont olyan, mint mikor először találkoztunk.

Egy csoda.

Üdv újra.

A földre dobva a követ pattanok lábra, és meg se várva, hogy teljesen hátraforduljon felém ugrok a karjaiba, magamhoz szorítom, és megcsókolom.

A várakozásom ellenére azonban nem meleg ölelés fogad. Olyan erővel lök hátra, hogy a földre vágódok.

Mi a...?

Ő színes.

Nem szürke.

Nem szobor.

Ő egy élő ember, sötét, napbarnított bőrrel, mélybarna hajjal, ami ugyanúgy omlik két fonott tincsben elöl a hasára, hátul pedig egészen a combját is súrolja, a lábait egy, a derekán körbetekert, fehér ágyékkötőjét egy vastag, aranyszínű, öv öleli körbe, a mellkasát pedig két oldalról a vállán áthúzva fedi egy anyagdarab, amit szintén csak az öve tart. Nem sokat takar a felsőtestéből, talán a vállán elterülő, arany színű, a hieroglifákból ismert, jellegzetes sólyom mintával, a feje tetején pedig koronaként ül a két sakálfül, közöttük a napot ábrázoló koronggal.

A bokáján, combján, és felkarján is arany pereceket visel, csakúgy, mint az alkarján, amit teljesen lefed az ékszer.

Vörössel kihúzott, szinte villámokat szóró, arany szemeit meglepetten, és fájdalmasan sok megvetéssel vezeti végig rajtam.

– Bérgyilkos? – vonja fel a szemöldökét, de hamar a mindent ellepő őrökre pillant. – Gyerünk, fogjátok el.

– Igenis, felség! – feleli szinkronban két őr, és mire észbe kapok, már térdre vagyok kényszerítve, a fejem két lándzsa közé van szorítva, és másodpercek alatt láncra vernek.

Ahogy hátulról lefogják a fejem veszem észre, hogy a térdem alatti köveken mindent hieroglifák borítanak, csakúgy, mint az egész környezetemben. Mikor felemelem a fejem, hogy minimálisan körülnézzek... egy hatalmas, legalább harminc méter magas, szintén ókori írással borított kőtábla előtt vagyok, míg a másik oldalon egy város terül el.

Téglalap alakú házak, teljesen szimmetrikus elrendezés, hatalmas, díszes kőoszlopok, és mindenhol vibráló, színes, ebisi motívumok. Ez... Nekhen! Ebis fővárosába kerültem...

Körülettem azon a hármon kívül, aki közrefog, legalább nyolcvan-száz katona, mind fehér ruhában, és lándzsával, a haját mindegyikőjüknek egészen vállig leérő fehér ruhadarab fedi, így első ránézésre szinte teljesen egyformának tűnnek.

Miután talpra rángatnak, és a férfit követve hosszan, egyenesen vonulunk végig feltételezhetően a város központi útján, egészen addig, míg egy végig szőnyegekkel fedett félig nyitott, feltételezem egyfajta trónteremhez érünk, a végében egy széles, párnákkal borított kanapéval, aminek a háttámlája úgy van megformálva, mintha csak egy pávának lennének a tollai. Ott foglal helyet a barna hajú férfi és teljes magabiztossággal dől hátra, míg a katonák szinte egy folyosót képezve állnak két oldalon, ezek után egészen biztossá válik bennem: ez tényleg Nekhen. Ő pedig... a szobrom, Ebis uralkodója. Hogy lehet egy kőszobor, ami egy üres szarkofágot őrzött, király? Ez lehetetlen, de az öltözködése, az arca, a haja, a testfelépítése, minden épp olyan, mint a nagyfiúé volt.

– Mit nézel? – kérdezi olyan rideg, mély, unott hangon, amitől kiráz a hideg.

– Ki vagy te?! Miért jelentél meg a palota előtt? Mi a célod itt? – kiabálja az őr, aki közvetlenül a király előtti lépcsőn áll. A ruhája hasonló a többiekéhez, azt kivéve, hogy a felsője fehér, és ahogyan keresztbe elöl össze van varrva olyan a szegélye, mintha egy aranyozott toll fogná körbe.

Ekkorra libben a király kanapéja mellé egy nyúlánk, vékony férfi, majdhogynem térdig érő, vörös hajjal, ami a közepénél csak egészen lazán van összefogva, így szinte teljesen szabadon omlik a vállára. A ruhája kissé nőies, és bár a kiegészítői elég hasonlóak a királyéhoz, lényegesen egyszerűbbek, és az ő kék-zöld díszítéseivel ellentétben inkább vörös minták vannak rajtuk, ugyanúgy aranyból vannak, és drágának tűnnek, tehát ő is valamilyen magas beosztásban állhat, abból ítélve pedig, ahogyan minden gond nélkül támaszkodik meg egyik kezével a kanapé karfáján, míg másik kezét a derekán tartja, egyértelmű, hogy közel állhat hozzá. Az első gondolatom az, a megjelenéséből, és a lágy mozgásából ítélve, hogy valamiféle ágyasa lehet.

– Felség – szólal meg nyájas hangon –, nézze a ruháit, és ahogy körbenézett amikor megérkezett, ez elég gyanús...

– Én... – kezdenék, bele, de azonnal elhallgatok.

Azt nem mondhatom, hogy a jövőből jöttem egy kőszobor miatt, mert azonnal kivégeznek eretnekség vádjával, vagy bármi hasonló miatt.

– Válaszolj! – ordít rám a király melletti őr.

Nem... még nem halhatok meg.

– Felség, nem akar válaszolni, csak bámul magára – hajol közelebb a füléhez, mintha valamit bele akarna súgni.

Amiatt történhetett mindez, mert a szívem mélyén annyira újra akartam látni, hogy visszakerültem egy olyan időbe, amikor még emberként élt? De ő most nem ismer engem.

Valakinek a személyisége azonban nem változik meg ilyen könnyen... a kőszobor mindig kedves, törődő és elkötelezett volt felém, valahol a szíve mélyén még ott kell lennie ennek a személynek.

Végülis, ő most egy király, míg én egy idegen betolakodó vagyok, természetes, hogy elővigyázatos. Azonban ha újra lehetőségem nyílna rá, hogy éjjel-nappal együtt legyek vele, akkor előbb-utóbb újra közel kerülhetünk egymáshoz.

Nem akarom újra átélni azt, hogy elveszítem.

A király ekkor a vöröshajú sugdolózása után megmozdul, és lassú mozdulatokkal feláll, majd felém lépked, és megáll előttem, majd felém nyújtja a kezét.

A szívem kihagy egy ütemet, és felmelegszik a mellkasom a gondolatra, hogy még mindig ugyanaz a gyengéd ember, akit megismertem.

Felé nyúlnék, hogy megragadjam, de mielőtt megtehetném, az egyik őr mellettem egy tőrt ad a kezembe, ő pedig egy pillanatig meglepetten néz rám, de aztán egy sötét vigyor jelenik meg az arcán, és... a kinyújtott karomba szúrja a tőrt.

Megáll a lélegzetem, ahogy felkiáltok a fájdalomra és magamhoz szorítom a vérző alkarom, míg hitetlen tekintettel meredek rá, egyszerűen nem jutok szavakhoz, hirtelen még a gondolatoktól harsogó fejem is kiürül.

– Egy gyilkos, aki büntetlenül hozzám mert érni. Ez a büntetésed, amiért nem ismerted fel a helyzetedet. Meg is kínozhatnálak. Tartsd csak zárva a szádat. Végülis, nincs szükséged lábakra, vagy kezekre.

Belemarkol a hajamba, és felemeli a fejem, hogy rettegő tekintettel ránézzek.

– És legfőképp... Nincs szükségem a visszataszító tekintetedre.

Rideg tekintettel mered rám ahogyan a tágra nyílt szememhez közelíti a tőr hegyét, még lélegezni is alig merek, ahogyan alig néhány centire áll meg a szemgolyómtól. Egyetlen apró mozdulat, és kivájja a szememet a helyéről.

A már véres kés hegyére pillant, pontosan mielőtt belém szúrná, és hirtelen elenged, majd hátrébb lép.

– Ahh, milyen kiábrándító. Koszos lett.

Ennyivel le is tudja, és egyszerűen elhajítja a tőrt, ami alig ér földet egy szolgáló már rohan is, hogy felvegye, míg egy másik pedig mellette terem és útközben letörli a kezéről a vért.

– Te! – Szól a vöröshajúnak. – Három nap alatt bírd beszédre. Élve, vagy halva, nem érdekel, csak az eredményeket akarom hallani.

– Igenis! – bólogat mosolyogva.

Ő nem a szobor. Nem az a szobor. Nem, nem és nem.

Hogy lenne képes az a mindig kedves, segítőkész, gyengéd férfi így bánni velem?

Nem lehetséges, hogy ő ugyanaz az ember legyen.

Levegőért kapkodva, és dübörgő szívvel nézek a távolodó alakjára ahogyan elvonszolnak.

Ő egy...

Zsarnok!

(Igen, tudom, ez egy elég rövid fejezet, viszont cserébe karácsonykor fog jönni a következő, így nem kell rá sokat várni! :D)

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top