Aven

"Ebis egykor dicső, virágzó birodalma négyezer évvel ezelőtt minden nyom nélkül bomlott fel. Utolsó uralkodójáról, annak udvartartásáról nem maradtak fenn források, így Ebis történetének végét teljes homály fedi, jelen ismereteink alapján csak találgatni lehet."

Bármennyire is úgy tűnt, hogy nem fogom, túléltem a két héttel ezelőtti eseményeket a romoknál.

A történtek után egy kórházban éltem, ahol a sérüléseim miatt egy hétig bent tartottak, és hiába kérdezősködtem, senki sem tudott egy hatalmas, sakál füles férfi szoborról, mintha ott se lett volna. Azt az apró tényt, hogy életre is kelt, inkább nem osztottam meg senkivel, mert a sürgősségi után még a pszichiátriára is beutaltak volna.

A felfoghatatlan események óta egyre különösebb álmaim vannak, Nekhenről, Ebis végéről, és leginkább egy férfiról, aki pontosan olyan, mint az életre kelt szobor, és minden egyes éjszaka megjelenik előttem

Ez azonban lényegesen kevésbé aggasztó, mint az érzés, hogy folyamatosan követnek.

Bárhova megyek az utcán, egy szürke alakot vélek mindig felfedezni a nyomomban, amint próbál elrejtőzni.

Mindezek alapján szinte biztos, hogy amikor leütöttek, úgy találták el a fejem, hogy tévképzeteim lettek.

Nem elég a repedt borda, még meg is bolondultam. Csodálatos.

Az eset óta szinte nem is érzem magam önmagamnak, mintha csak a saját árnyékom lennék. Bármit csinálok, folyton a kőszobor jut eszembe, teljesen átvette az uralmat a gondolataim felett.

Most is, ahogyan órák után sétálok hazafelé, csak rá tudok gondolni.

Feltételezzük, hogy nem bolondultam meg teljesen, és tényleg ott volt aznap egy élő szobor.

Mi van, hogyha csak egy olyan pantomimes, mint aki a vásárokon szokott lenni, és csak épp ott gyakorolt?

Befestette magát meg minden, és így gyakorolta a szerepét. Ez az egyetlen lehetséges, racionális magyarázat a történtekre, mégis... ez nem egyezik azzal, hogy a bőre teljesen hideg és kemény volt, és hogy miért ölelt magához úgy, mintha már régről ismerne?

Bárhogy is nézem, nem találok logikus, reális magyarázatot.

Egyszerűen bármire is gondolok, semmi sem egyezik teljesen azzal, amit tapasztaltam.

Lehet, hogy tényleg teljesen megbolondultam?

Megrázom a fejem. Nem, ezt a lehetőséget nem fogadom el.

Szinte fel sem tűnik, ahogyan már reflexből lépek az úttestre, hogy átkeljek, mikor egy fényt látok vészesen közeledni.

Kocsi!

Csakis ennyi gondolatra telik tőlem, míg vészesen közel nem ér hozzám, és majdnem el is üt, mikor hirtelen valaki hatalmas lendülettel rámveti magát, így elrántva az autó elől.

Néhány pislogás után világossá válik, hogy a megmentőm a szobor volt, aki most fölém magasodik a járdán, de amikor rájön, hogy vészesen közel van hozzám hátrahőköl, és fenékre ülve kezd el gyorsan mozogni a szája, de nem jön ki rajta hang, míg hevesen gesztikulál mellé, a mozdulataitól az elöl lévő két fonata csak úgy ugrál a levegőben, mintha nem is kőből lennének.

Hiába próbálok valamit kivenni abból, amit mondani akar, egy szót se tudok leolvasni az ajkairól.

Kemény vállára teszem a kezem, hogy megállítsam.

– Nem értem, hogy mit szeretnél mondani – közlöm vele nyugodt hangnemben. Még saját magam számára is meglepően gyorsan tettem túl magam az iménti másodperceken múló gázoláson. – Azt akarod mondani, hogy miért mentettél meg? Hogy mit keresel itt? vagy hogy mi vagy?

Újra megpróbál hevesen gesztikulálni, de én még mindig csak értetlenül pislogva figyelem. Mikor neki is feltűnik, csalódottan ejti az ölébe a kezeit, majd most már nyugodtabban néz végig rajtam, kis aggodalommal az arcán, majd végül a szemembe néz, mintha választ várna.

– Jól vagyok, nem esett bajom.

Egy megkönnyebbült mosoly ül ki az arcára, ami szinte színt visz a szürke kőbe.

Újra mondani próbál valamit, mikor a távolból az egyik szaktársam, akivel itt ismerkedtem meg fut felénk integetve, de mire kettőt pislogok, a szobor már el is tűnt, csak hangos dobogás hallatszik ahogyan eliszkol a parkba mellettünk.

– Raksa! – kiabálja nekem boldogan a srác, de nekem nem teljesen őszinte a mosolyom.

Végre majdnem sikerült szóra bírnom a szobrot, most viszont újra felszívódott.

Feltápászkodok a földről, majd köszönésképp intek neki.

– Mi történt? – kérdezi aggódva ahogy végigmér.

– Semmi különös, csak elestem, de semmi bajom.

– Akkor jó, hazakísérjelek? Én is a közelben lakom.

Ő kedvesen mosolyogva ajánlja fel, csillogó, barna szemekkel, de bár nekem semmi kedvem sincs hozzá, rábólintok, mert nem akarok bunkó lenni... annyira.

Fájdalmasan szószátyár, ami az alig tíz perces sétát kész örökkévalósággá teszi, a végére már alig bírom hallgatni. A szobor miatt most még a normálnál is sokkal kevésbé izgat amit mond.

Hála az égnek a sarkon szétválnak útjaink, majd mikor végre nekem háttal van, megkönnyebbülésemben hatalmasat sóhajtok.

Elbattyogok a második házig, amit bérelek. Nem mondom, hogy nagy, nem mondom, hogy modern, de viszonylag rendezett és megfelel a pénztárcámnak.

Elöl a bejárathoz vezető lekövezett ösvény mellett végig bokrok fedik az apró kertet, a zöld levelek között azonban most felfedezek felül két kilógó, kőből készült, faragásokkal díszített sakálfület.

A szobor.

Odalépnék hozzá, de még előtte észreveszem a lépcsőmre helyezett apró kacatokat, többek között néhány kis szál virágot, pár követ, és egy döglött békát.

A helyzetből ítélve valószínűleg ajándéknak szánhatta ezeket, és a reakciómat várja, roppant rafinált rejtekhelyén.

A gondolat mosolyt csal az arcomra.

Nem tudott mást adni, csak azokat, amiket itt talált, mégis összegyűjtötte őket, most pedig megerősítésre vár.

– Ú, ezt mindet én kaptam? Ezek nagyon szépek, igazán hálás vagyok értük! – mondom boldogan, a kelleténél kicsivel hangosabban.

Azt kell mondjam, a színészi készségeim igen hiányosak, de a fülek irányába nézve, az apró vonások változásából arra következtetek, hogy felderül az arca a reakciómra, még akkoris, ha kicsit túljátszottam.

Finom mozdulatokkal szedem össze az ajándékaim, majd a kulcsommal bejövök a lakásba, ahol gondosan lepakolom őket a cipősszekrény tetejére.

Ahogyan veszem le a cipőmet, végig azokat nézem.

Még akkoris, ha szokatlan dolgok, kedves tőle, hogy ajándékot akart adni nekem, akkoris, ha fogalmam sincs, milyen apropóból.

Miután ledobom a cuccaimat, és felakasztom a laborköpenyem, hogy holnap azért mégse legyen olyan, mint amit a kutya szájából húztak ki.

Az ajtóm előtt egy dübbenést hallok, amire az ablakon keresztül alig láthatóan kisandítok, és a szobrot veszem észre, amint mellkasához húzott térdeit átkarolva letelepedett az ajtómnak dőlve.

Tényleg elég elhivatott az irányomba, bár az okát nem teljesen értem, valószínűleg köze van ahhoz, hogy én voltam ott mikor életre kelt.

Az agyam próbál magyarázatot találni az eseményekre, de sokkal inkább csak leterhel a tudat, hogy nem tudok racionális magyarázatot találni a helyzetre, mintsem hogy segítene, így miután lehuppanok az ágyamra inkább csak ölembe veszem a laptopom és tanulok. Bár legszívesebben az Elbisszel kapcsolatos kutatásokat bújnám, a dolgok jelenlegi állása alapján nem biztos, hogy az lenne a legjobb ötlet, míg legalább a fitofarmakológia eltereli a figyelmemet a mostani eseményekről. Plusz később össze is köthetem az ebisi orvoslással, így több szempontból is jól járok vele.

Zenét kapcsolok, és lassan el is merülök a tanulásban, végre kicsit kizárva a káoszt, ami körülvesz.

***

Órák telnek el, de annyira sikerült elmerülnöm a végtelen mennyiségű tananyagban, hogy szinte fel sem tűnik, csak akkor szakadok ki a laptop bűvöletéből, mikor az ablakon keresztül a távolban egy erős villanást látok, majd néhány másodperccel később hatalmasat dörren az ég, és az eddig csak szemerkélő eső már hangosan kopog a tetőn.

Ránézek az időjárás előrejelzésre, és elég nagy vihart ír éjszakára. Nem kifejezetten bánom, szeretem hallgatni a vihar hangjait elalváskor. Egészen addig szeretem, amíg nem kell ilyen időben kitennem a lábam a házból, úgyhogy nagyon ajánlom, hogy azért reggelre elálljon az eső.

Megállítom a zenét, és pár percig csak a vihar hangjait hallgatom, nézve, ahogyan tépi a szél a közeli fákat.

Amikor hirtelen mocorgást hallok a bejárati ajtónál egy ütemet kihagy a szívem, de hamar beugrik, mi is okozhatja, így felállok és kilesek az ablakon.

Jól sejtettem, csak a szobor húzta jobban össze magát az ajtóm előtt.

Tényleg nincs hová mennie?

Hülye kérdés.

Hova az életbe menne egy életre kelt szobor, aki folyamatosan utánam koslat?

Azt csak nem hagyhatom, hogy egész éjszaka kint üljön a viharban... Plusz, ha bejön, kikérdezhetem, és meggyőződhetek a pontos származásáról.

Sóhajtva veszem magamhoz a kulcsomat, majd résnyire kinyitom az ajtót.

Nem állok oda, hogy beinvitáljam, inkább az ajtó mögött elrejtőzve kivárom, hogy magától döntsön, be akar-e jönni.

Pár másodperc eltelik míg mocorgást nem hallok, majd az ajtó az lassan kitárul az izmos, szürke alak előtt, akiről most patakokban folyik a víz.

Bizonytalanul csukja be maga mögött és lépdel előre a folyosón, én azonban hátulról letámadom, és a falnak támaszkodva csapdába ejtem.

Ilyen közelről nem is tűnik olyan hatalmasnak hozzám képest, alig van fél-egy fej különbség kettőnk között. Bár lehet az is közrejátszik ebben az érzésben, hogy most rémülten áll csapdába esve a két karom között.

– Szóval – vigyorodok el. – Most nem futhatsz el, úgyhogy kénytelen leszel felelni a kérdéseimre. Miért követsz egészen Ebis óta? Mi vagy valójában? Ha nem válaszolsz megetetem veled ezt a békát – kapom fel a döglött állatot mellőlünk a cipősszekrényről. – Hallgatlak.

Újra nem ad ki egy nyikkanást se, csak hevesen, kétségbeesett arccal mutogat össze-vissza a kezével és úgy artikulál, mintha beszélne, engem pedig teljesen összecsap a róla csöpögő vízzel.

– Úgy tűnik tényleg nem tudsz beszélni – hátrálok egy lépést sóhajtva és letörlöm az arcomról a vizet. – Gyere.

Kézen fogva vezetem a fürdőszobába, meglepetésemre pedig teljesen kemény és hideg a bőre.

A viszonylag kis helyiség sarkából előveszem a sámlit, aminek eddig semmi hasznát nem láttam, és a vállánál fogva leültetem rá, ő pedig mint egy engedelmes kiskutya engedi, és kíváncsian figyeli a mozdulataimat, ahogyan a mosdókagyló melletti szekrényből előveszek egy törölközőt és mögé lépek, hogy megtöröljem a haját.

– Meglepően puha... – motyogom miközben kikerülve a haja tetejére csatolt füleket próbálom felitatni róla a vizet.

Amennyire tudom, megszárítom, bár ha lenne hajszárítóm, lényegesen egyszerűbb lenne, de egy fél évre arra jutottam, hogy nem számít prioritásnak úgy, hogy csak felül hosszabb és egyenes hajam.

Neki viszont a kemény bőrével ellentétben meglepően selymes a haja, pontosan olyan, mint egy normális embernek, talán még puhább is, mint az enyém, pedig én is rendben tartom. Még így, azután, hogy elázott is, pontosan úgy viselkednek a hajszálai, mint bárki másnak, és kicsit felborzolódott, talán valamivel hullámosabb is, mint volt, de egyértelműen kevésbé rendezett. Egyáltalán nem olyan, mint amilyet egy szobortól várnék.

Elé lépek, és megnyomom az arcát, ami teljesen hideg.

– Kemény – állapítom meg.

Közelebb hajolok az arcához, és az álla alá nyúlva megemelem a fejét, hogy megnézhessem a szemét.

Az világosabb, mint a teste összes többi része, és az írisze és a pupillája is teljesen elkülöníthető, még csillog is, pontosan olyan, mintha csak kiszürkítettek volna egy emberi szemet.

Az egyiket egy picit két ujjal kinyitom, és a sarkát megérintem... Puha, mint amilyen másoknak is szokott lenni, de nem érzem nedvesnek. Körbe is megnyomkodom, a bőre azonban olyan, mintha kő lenne, de alatta a szeme pedig annak ellenére, hogy száraz, teljesen rendben van.

– Kinyitod a szád? – kérdezem miközben még feljebb emelem az állát. Ő minden ellenkezés nélkül teszi amire kérem, bár mintha kicsit kényelmetlenül érintené a vizsgálódásom.

Próbálok belenézni a torkába, de mivel folyton mozog a nyelve nem tudok, így kezembe veszem a fogkefém, és annak a végével lenyomom a nyelvét, így betekintést nyerek a torkába. bár a felület keménynek érződik, a belső rész mégis puhának tűnik.

– Nem csoda, hogy nem tudsz beszélni, a hangszálaid teljesen kőből vannak.

Mikor visszateszem a fogkefém a helyére ő kicsit megmasszírozva a torkát csukja be a száját, de utána azonnal vissza is ereszti az ölébe a kezét, és kedves tekintettel figyelve engem várja, hogy mit teszek legközelebb.

A vállait is megnyomkodom, megkopogtatom a bőrét, ami mindenhol ugyanolyan szilárdnak bizonyul.

Az arcára simítok, amit először megbökdösök, aztán a két kezem közé veszem. Kívülről olyan, mintha teljesen kemény lenne, de a bőr alatt viszont puha belülről.

Ahol a haja a kezem alá került, egészen kellemes érzés.

Kicsit olyan, mint egy kiskutya, amit elméreteztek.

Lágy tekintettel, mosolyogva figyeli az arcom, mintha megnyugtatná az érintésem.

Egy picit még így tartom a kezem, amíg kitalálom, mihez kezdjek vele.

Ilyen esőben csak nem küldhetem vissza újra megázni...

Nem úgy tűnik, mintha rossz szándékai lennének. Végülis, egy estéből még nem lehet baj, legalább kikérdezhetem egy kicsit részletesebben.

– Gyere – intek neki, ő pedig szorosan mögöttem jön utánam a nappaliba, ami egyben hálószoba is.

Megállunk a szoba közepén, ahol tovább gondolkodok.

Találnunk kellene egy közös módot a kommunikációra.

Szájról olvasni nem tudok, úgyhogy az kilőve.

Jelelni is egyértelműen nem tud a szobor, így az sem opció, de ha tudna is, a jelnyelvet sem értem.

Az, hogy beszéljen, egyértelműen nem opció, az azonban egyértelmű, hogy érti, mit mondok, szóval a nyelvünk legalább egyezik.

Körbenézek a szobában, keresve valamit, ami esetleg segíthetne, hogy megértsük egymást, mígnem megakad a szemem az egyik füzetemen.

– Írás! – csattanok fel, mire ő csak kérdőn néz rám. – Tudsz írni és olvasni?

A kérdésre felcsillan a szeme és heves bólogatásba kezd.

Végre megérthetjük egymást, és kiderülhet, hogy mégis mi az isten is ő.

Mutatom neki, hogy üljön le az íróasztalomhoz, míg én kitépek egy lapot a füzetemből az asztalon, előkapok egy tollat és lerakom őket elé míg ő helyet foglal.

Kezébe veszi az íróeszközt, de úgy nézi, forgatja, mintha még életében nem látott volna ilyet. Körbenéz az asztalon, mintha valamit keresne.

– Csak írj vele.

Kicsit értetlenül bólint, de utána mosolyogva kezd el írni.

Pontosabban kezdene, ugyanis nem nyomta be a tetejét, így a hegye kint sincs.

Fölé hajolok, kiveszem a kezéből, kipattintom, és visszaadom neki.

– Ha kint van a hegye, lehet egyszerűbb lesz – teszem hozzá derűsen.

Egy szobortól nem voltak nagy elvárásaim.

Bólint, és újult erővel kezd el hevesen körmölni, teljesen fölé görnyed, annyira beleéli magát. Alig néhány perc elteltével felegyenesedik, és izgatottan átnyújtja nekem a félig teleírt oldalt.

Boldogan veszem át tőle, de amikor ránézek az írásra, elszáll az örömöm.

Nem hogy szavakat, egyetlen árva betűt sem ismerek fel, mintha egy teljesen más nyelv, teljesen más írásmód lenne.

Valamennyire mégis ismerősnek tűnik... Belegondolva, felismerek jeleket. Ez az ókori Ebis írásmódja, amit a mai napig nem tudtak megfejteni.

– Ezt... nem tudom elolvasni – teszem vissza az asztalra elkeseredetten. – Más nyelven van.

Értetlenül és szomorúan néz a papírról rám.

– Másik nyelven van, amit nem tudok elolvasni. Ez olyan írásmód, mint... amilyet Ebisben használtak, de azt nem ismerem. Nem tudom lefordítani... jelen pillanatban senki sem tudja.

A csalódottságát látva a vállára teszem a kezem.

– Semmi baj, kitalálok majd valamit holnapra. Ma már késő van, lassan szeretnék lefeküdni. Itt maradhatsz éjszakára, ha úgy megfelel.

Az eleinte erőltetett mosolyából a mondandóm végére igazi lesz, és tényleg boldognak tűnik.

***

Az egy estéből kettő lett, a kettőből egy hét, az egy hétből egy hónap, és mire észbe kaptam, már két hónapja itt volt velem. A nagyfiú kommunikációjára való összes törekvésem kudarcba fulladt, bár megtanítottam a mi írásunkat olvasni, és külön-külön le tudja írni a betűket, de összefűzve semmit nem képes leírni, hiába teszi le a tollat a papírra, mintha nem bírná megmozdítani a kezét. Azzal is ugyanez volt a helyzet, mikor azt próbáltuk, hogy a már leírt betűket tegye sorba.

Elkezdtem tanulni szájról olvasni, és bár meg tudja szintén formálni a betűket, mikor egész szavakat mond olyan, mintha másik nyelvet beszélne.

Az egész helyzet olyan abszurd, és megmagyarázhatatlan, hogy már feladtam azt, hogy mindent logikusan megmagyarázzak.

Mindennek ellenére egészen megkedveltem. Még úgyis, hogy nem tud hagyományos módon kommunikálni, megoldja, hogy kifejezze a gondolatait.

Megtanítottam többek között videojátékozni, így közösen sok időt töltünk játékkal, éjszaka van, hogy kimegyünk sétálni, folyton körülöttem legyeskedik, amit pedig... nem bánok. Nem is olyan rossz, hogy ilyen közel került hozzám.

Jelen pillanatban is, mikor egy Ebisszel történelmével kapcsolatos könyvet olvasok, bemászott mögém az ágyba, és hátulról átölelt.

Finoman megpöckölöm az orrát, jelezve, hogy túlságosan belehajolt a vállamba, amitől megrázza a fejét, de aztán mégis elmosolyodik, és szorosan ölel magához, míg én megsimogatom a haját.

Már nem bánom, hogy befogadtam. Annak ellenére, hogy a teste kívülről kőből van, és mindig hideg, a lelke olyan melegséget áraszt, ami még az én szívemet is megolvasztja.

– Kezdek álmosodni, lemászol?

Mosolyogva mászik le, majd kiveszi a kezemből a könyvet, és maga mögé rakja az éjjeli szekrényre, ami kicsit arrébb került, hogy a pléd, amin alszik az ágyam mellett legyen.

Ahogyan fekvő helyzetbe csúszok, ő felhúzza rajtam a takarót, majd amikor elhelyezkedek a párnámon, ő az ágy mellett ülve a matracra hajtja a fejét, úgy alszik el.

Be kell vallanom, hogy megszépíti az életemet az, hogy itt van velem.