Aven

"Ha egy halandónak a tiszta szívében elég erős a vágy, és eluralkodik lelkében a kétségbeesés, amennyiben Thoth, a bölcsesség, ítélkezés, mágia, tudományok, írnokok és művészetek istensége méltónak ítéli rá, úgy az elnyerheti az égiek áldását, akik segítséget nyújtanak neki kívánságának teljesítésében."

Kifejezetten kellemes napunk van.

Én az íróasztalomnál tanulmányozok egy ősrégi, igen hiányos, görög feljegyzést Ebisről. Oldalra pillantok, ahol ott van egymáson gondosan elhelyezve két füzet.

A szobor minden nap leül, és valószínűleg sokkal inkább csak saját magának feljegyzi a gondolatait, akkoris, ha én nem tudom elolvasni. Bizonyára jól esik neki, hogy legalább valahogyan ki tudja adni magából azt, ami benne zajlik. Már a második füzetét fogja megtölteni, én pedig örülök neki, hogy legalább saját magával képes kommunikálni, de csak remélni tudom, hogy egyszer én is képes leszek elolvasni ezeket a jegyzeteket.

Nagyfiú most az ablakban áll, és sütkérezik a napfényben a halványlila virágában gyönyörködve, ami most lehullajt egy szirmot.

Még valamivel azután ültette, hogy befogadtam. Egy nap egy virágmaggal állt elém, és elmutogatta, hogy szeretné elültetni, így megvettem hozzá a cserepet és a virágföldet, ő pedig egészen azóta minden egyes nap gondját viseli és gyönyörködik benne.

Most azonban... hervadásnak indult.

Amikor észreveszi a lehullott szirmot elkeseredett kifejezés ül az arcára, és finoman a tenyerébe veszi, úgy nézi meg a virág elhagyott darabját.

– Semmi baj – állok fel, majd miután mögé lépek a vállára teszem a kezem. – Előbb-utóbb minden elhal, az is, amit nagyon szeretsz és gondozol, ez az élet rendje. A lényeg, hogy örömet okozzon, amíg életben van.

Bár segíteni akartam, a gondolatra mintha csak jobban elszomorodna, úgy simít rá finoman a virág szirmaira.

– Ha szeretnéd, este elmehetünk sétálni a parkba, hogy kiszellőztesd a fejed, biztos jól fog esni. Mit szólsz?

Lágyan rámmosolyog, és boldogan bólint. majd visszahajol az ablakba a virágát vizslatni.

***

Még este is igen kellemes meleg van, pont tökéletes a sétára, és még a levegő is frissítő. Már vagy egy hete volt, hogy utoljára eljöttünk így sétálni, és azt kell mondjam, hiányzott.

Senki sincs itt, ilyen későn kég autók is csak elvétve járnak erre, így szinte teljes a csend, amit ilyenkor ki szoktam élvezni, jó ilyenkor egy kis nyugalom.

A nagyfiú most méterekkel mögöttem jön, lemaradva, ami nem szokása, de biztos csak bámészkodik.

– Hé, miért vagy ennyire lemaradva? – fordulok meg, de olyan látvány fogad, amire legmerészebb álmaimban sem számítottam volna.

Összegörnyedve áll, az arcát pedig az egyik kezébe temeti, míg a másikkal a tarkóját fogja, mint akinek borzalmas fájdalmai vannak, a szeme pedig... vöröslik, és valamiféle állatias őrület csillog benne ahogy rámemeli a tekintetét.

– Mi a baj?

Aggódva indulok meg felé, de ő először kitartva a karját próbál hátrálni, hogy ne juthassak közelebb hozzá, majd mintha valami őrület uralkodna el rajta, szinte állatiasan ceti rám magát, és... a karomba markolva szó szerint kiharap egy kisebb darabot a vállamből.

Mi a franc van vele?

A hirtelen jött fájdalom miatt eltorzult arccal lököm el magamtól, és hitetlenül hátrálok tőle, és a sebre szorítom a kezem, bár szerencsére nem olyan súlyos, mint amilyennek elsőre érződött.

– Ezt mégis miért csináltad? – kiabálom, de mikor ránézek... ő is épp olyan kétségbeesettnek tűnik, mint én.

A kezét a véres szájára szorítja, és ha nem lenne kőből a teste biztos, hogy könnyezne.

Tágra nyílt szemekkel néz, majd fordulna meg, hogy elfusson, de megragadom a pólóját.

– Várj! Nem festesz túl jól, mi a...

Nem bírom befejezni a mondatot.

Egyik pillanatról a másikra olyan, mintha minden erőm elhagyna, kiver a víz, és minden kezd elhomályosodni körülöttem ahogyan összecsuklik a térdem, már egyedül a szobrot látom, háttal nekem, ahogy mindent megtesz, hogy kiszabadítsa a pólóját a kezemből.

– Ne... Ne menj – nyögöm elhaló hangon. Nem hagyhat itt. Nem. Ezt nem teheti.

Az utolsó pillanatban, még mielőtt teljesen elveszteném az eszméletem fordul hátra, és mielőtt a földre zuhannék, elkap és a karjába vesz.

***

Az elkövetkező héten alig voltam magamnál. Folyamatosan lázas voltam, olyan volt, mintha a betegség minden életerőm kiszívta volna.

Mindezalatt azonban a szobor viselkedése teljesen szélsőségessé vált.

Azokban a ritka pillanatokban, mikor tudatomnál voltam, vagy ült az ágyam mellett, simogatta az arcom, vagy hideg borogatást tett a homlokomra, míg máskor... mintha az őrület küszöbén állt volna, elhúzódott, a szoba sarkába, és vörösben úszó szemekkel nézett, mintha csak egy hajszálon múlna, hogy vadállat módjára vesse rám magát, és széttépjen.

Valamiért kezdtem úgy érezni, hogy el fog hagyni.

Mikor az állapotom javulni kezdett, és kezdtem jobban magamhoz térni, egyszer csak a bejárati ajtó csukódását, majd egyre távolodó lépteket hallottam.

Azóta pedig a közelembe sem jött.

Visszatértünk a start mezőre, oda, ahonnan elindultunk. Idegenekké váltunk.

Amikor azonban jobban lettem annyira, hogy újra elhagyjam a lakást, ugyanúgy követett, mint régen. Elrejtőzve, több méter távolságból. Mintha az elmúlt két hónap semmit sem jelentett volna számára. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elridegüljön tőlem.

Azóta mikor itthon vagyok, mintha semmi sem lenne ugyanaz. Korábban a legkevésbé sem zavart, hogy nincs mellettem senki, de most... hiányzik, hogy folyamatosan szöszmötöljön, vagy minden itthon töltött percben körülöttem legyeskedjen, mint egy társfüggő kiskutya.

Így még tanulni is teljesen más. Csak ülök a laptopom felett, nézem a betűket, de semmi sem jut el a tudatomig. Mintha nélküle leállt volna az agyam.

A betűk, a tanulás, az egyetem, a kutatás, mind értelmetlennek tűnnek így, hogy nincs mellettem.

Néhány világosszőke hajszálam a szemembe lóg, így azokat hátrasöpörve támasztom meg a homlokom a kezemmel.

A tekintetem oldalra kúszik, nagyfiú füzeteire, és a rajtuk elhelyezett ruháira, amikben találtam. Ott hevernek az ékszerei, a fejdísze, minden. Ezek az egyetlen nyomai annak, hogy tényleg itt volt, létezett.

Nem hagyhatom annyiban, hogy csak így, szó nélkül elhagyjon. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Válaszokat akarok.

A fejemben pedig megfogalmazódik egy terv.

Sietősen kikapcsolom a laptopot, és miután felpattanok, még rásimítok a fejdíszére, majd magamra rángatva a cipőmet zsebre vágom a telefonom, felkapom a kulcsom, és sietősen kirontok az ajtón.

Magamra erőltetek egy lassabb tempót, hogy ne legyen feltűnő a szobor számára, hogy őt akarom csapdába csalni.

A fákkal körbeölelt, már sötét parkban mindenfelől fák vesznek körbe, a közepén egy szökőkúttal, ami így kellőképp takarásban van a legtöbb járókelő számára.

Megállok a márvánnyal körbevett, jelenleg nem üzemelő szökőkút mellett. Meglepően mély, nagyjából a derekamig érhet a víz benne, ami nekem tökéletesen kapóra jön.

A telefonom vízálló, én viszonylag sokáig vissza tudom tartani a levegőt.

Nem lesz gond.

Nagy levegőt veszek, majd pedig úgy teszek, mint aki véletlenül beleesik a vízbe, ahol azonnal számolni kezdem a másodperceket.

Nem mozdulok a víz alatt, csak hagyom, hogy lesüllyedjek, hogy minél hatásosabb legyen.

A számolásban összesen tizenegyig jutok, mikor csobbanást hallok, a vízfelszín pedig megtörik a hirtelen beleugró új személy hatására.

Azonnal két ismerős kezet érzek körém fonódni, amik kiemelnek a vízből.

Alig állok újra a lábamon, a szobor már újra futásnak eredne, de hátulról elkapom, és nem eresztem, hiába próbál kibújni a szorításomból.

Kirángatom a vízből, lerázom magamról a víz nagy részét, miközben a csuklóját szorítom, és bevonyszolom a mellettünk lévő fedett kertbe, ami télen üvegházként funkcionál. Mindenfelé gyönyörű, színes, illatos virágok vesznek körül minket, de ez most a legkevésbé sem tud lenyűgözni.

Amikor bent vagyunk, és határozottan magam elé fordítom, kétségbeesést látok az arcán, de nem tágítok.

– El kell mondanod, miért kerülsz. Válaszokat akarok. – Sötét tekintettel meredek a szemébe, ami olyan, mintha a sírás küszöbén állna, ha képes lenne rá, de nem fog ezzel eltántorítani. Nem fogom hagyni, hogy csak így, szó nélkül itt hagyjon, és játssza az idegent, magyarázat nélkül.

Ahelyett, hogy bármi választ kapnék, elrántja tőlem a kezét, és mintha fájdalmai lennének szorítja óvatosan magához. A tekintetemmel követem a mozdulatait, mikor észreveszem... a csuklóján mintha törések kezdtek volna megjelenni.

Egyből közelebb lépek hozzá, és eltolom előle a kezét.

– Mi történt a testeddel? Mutasd, hadd nézzem!

Nem adok lehetőséget arra, hogy reagáljon, csak felhúzom a pólóját, de egy pillanatra megmerevedek attól, ami fogad.

A mellkasán, a szívénél még a csuklójánál is nagyobb törésvonalak látszanak, egy darab ahogyan felhúztam a pólóját le is vált, így valami vöröslőt fedett fel a szürke bőr alatt, de az is olyan, mintha valami szilárd lenne.

Elszörnyedve nézek végig rajta.

– Mi történt veled? Ezt mégis mikor szerezted? Miért nem mondtad el nekem, hogy baj van?

Mutogatás helyett csak elfordítja a tekintetét, mintha nem lenne rá képes, hogy elárulja.

Hirtelen peregnek le a szemem előtt az elmúlt hetek eseményei.

Az, amikor elkezdett hervadni a virág, amikor elmentünk sétálni, és rám támadott, és utána, ahogyan próbálta türtőztetni magát attól, hogy még egyszer megtörténjen, és ahogy mindeközben mégis ott volt mellettem, ápolt, törődött velem, majd pedig... elhagyott.

– Ennek köze van ahhoz, amikor elvesztetted az önuralmad? Próbáltad visszafogni magad, hogy ne támadj rám, de emiatt elkezdett repedezni a tested?

A kérdéseimre keserűen, de nem meglepetten bámul rám.

– Tehát igazam van – bólintok, majd elengedem a karját, bosszúsan lesütöm a tekintetem, és hátrálok egy lépést.

Megsérült. Omladozni kezdett. Az őrület küszöbén állt. De mégsem akart beavatni. Még most sem akar.

A reakciómat látva csak a mellkasára teszi a kezét, és mintha csak szabadkozna, és semmi gond nem lenne kezd el mosolyogni, és mutogat magára, a karjára, a lábaira, hogy milyen jó erőben van, de nem hiszem el. Nem tud ennyivel átverni.

Határozottan ragadom meg a fejét a tarkójánál fogva, úgy húzom közelebb magamhoz, hogy rám nézzen.

– Ne akard a bolondját járatni velem. Nem akarod, hogy tudjam, hogy haldokolsz? Hogy fájdalmaid vannak? Nem akarod, hogy megsérüljek?

A hangom olyan rideg, hogy még én is meglepődök rajta, de ez most nem is a melegség pillanata. Lehet, hogy haldoklik, és mégsem szólt róla.

– Arrébb húzom a felsőmet a nyakamnál, a másik oldalon, mint ahol legutóbb megharapott, felfedve a sértetlen bőrt.

– Csak a bőrt megharapod, és kiszakítasz egy kis darab húst. Nem nagy dolog, kutya bajom nem lesz. Még mindig jobb, mintha elkezdenél összetörni, úgyhogy gyere.

A végére kicsit engedek a szorításomon rajta, és még a hajára is simítok, míg határozottan, de bátorítóan bökök az állammal a vállam felé.

– Egyél.

Komoran süti le a tekintetét, mint aki nem bír a szemembe nézni, mint aki önmagával küzd, marcangolják a gondolatai.

Nem érdekel, hogy marcangolja, csak harapjon meg, és tűnjenek el róla ezek a kicseszett törések. Legyen olyan minden, mint volt.

Az egész teste megremeg, mikor ökölbe szorítja a kezét, és határozottan eltol magától.

Összerezzen mielőtt felemelné a fejét, az arcán bárgyú mosollyal. Rámutat a szájára, mintha azt mondaná, minden rendben és mosolyogjak én is, de nem veszem be. Tisztán látszik, hogy kurva nagy baj van.

Mintha hirtelen egy ötlete támadna, a kezébe veszi az általa növesztett növény egyik bimbóját, amit levágott, kicsit matat, majd boldogan lép elém, de én még ránézni is alig tudok az idegtől.

Mosolyogva teszi a fülembe az aranyláncon lógó fülbevalóvá alakított bimbót, mintha csak valami kedves kis ajándék lenne, de a legkevésbé sem vagyok képes örülni neki.

Még próbálja a fülembe helyezni, de kiverem a kezéből. Ezt nem bírom tovább elviselni.

– Hagyd már ezt a kurva fülbevalót! Utálom! Utálom a fülbevalókat!

A pólójába kapaszkodok, úgy nézek könnyes, de dühtől égő szemekkel a szemébe.

– Ennyire át akarsz verni? Ennyire nem veszed komolyan magad?

Megrázom a fejem. Nem vagyok képes ezt elviselni.

– Akkor legyen! Maradj csak egyedül, leszarom!

Ellököm magamtól, és már könnyes szemekkel kirohanok a virágházból.

Egyenesen remegek az idegtől ahogyan vágtatok át a parkon, fogalmam sincs hova, egyszerűen csak visznek a lábaim.

Mégis mi a francot gondol? Hogy majd két mosoly megoldja azt, hogy tisztán láthatóan hatalmas baj van vele?

Ami a legjobban marcangolja a szívem az egészben, hogy azok után, hogy úgy éreztem milyen közel kerültünk egymáshoz, hogy ennyire fontossá vált számomra, így... megszerettem, mégsem bízott bennem annyira, hogy megossza velem a problémáját, vagy hogy hagyja, hogy segítsek neki.

Hirtelen megtorpanok.

Megszerettem.

Szeretem.

Hogy lehetek ekkora idióta?

Hogy hagyhattam ott csak így, ilyen állapotban?

Olyan gyorsan kezdek futni az üvegház felé, hogy mikor visszaérek kell néhány lélegzetvétel, hogy összeszedjem magam.

Mikor körbenézek, keresve a kék pólós, szürke alakot, és észreveszem a kert végében lévő kisasztalnál ülni, hatalmas kő esik le a szívemről.

Nem ment sehova.

A felsőm ujjával letörlöm a könnyeimet, majd felsóhajtok.

– Hé... – kezdem bizonytalanul. – Sajnálom az előbbit, nagyon elragadtattam magam. Nem lett volna szabad így viselkednem. Figyelj... csak harapj egy kis darabot, utána mikor jobban leszel megvizsgállak, és együtt kitalálunk valamit. Rendben? Ketten megoldjuk és minden rendben lesz.

A hangom hallatára lassan megfordul a széken, majd a kezébe fogva valamit, mosolyogva feláll, de ez a mosoly most... fájdalmas. Olyan érzéseket takar, amiket még nem láttam tőle, mintha tényleg könnyek szöknének a szemébe.

Ahogy végignézek rajta... Már az egész testére kiterjedtek a repedések. A lábfeje olyan, mintha bármelyik pillanatban széteshetne, a járása pedig ingatag.

– Ez... Hogy lehetséges? Miért? Csak néhány percre mentem el!

Alig ér el hozzám, már össszecsuklanak a lábai. Szinte oda se merek nézni, nem akarom látni. Ez nem történhet meg.

Keserédes mosollyal fogja meg a kezem és az arcára teszi azt, amin már elkezdtek megjelenni a törésvonalak. Mikor egy kis darab kiesik, én kétségbeesetten próbálom visszatenni oda, ahol volt, de ő az arcára simítja inkább a tenyerem, és belebújik az érintésembe.

Hátranyúl, a tarkómhoz, csak ekkor veszem észre, hogy egy aranyláncon lógó, lila bimbó az... Ugyanaz, mint amit a fülbevalóra tett.

Eszembe jut, amit mondtam, amitől csak még fájóbb szívvel fogom meg a lila bimbót.

– Gyönyörű... Köszönöm – mondom a szemébe nézve, de a hangom már a testemmel együtt remeg.

Két kezembe fogom az arcát, ami már morzsolódik, de ő mégis mosolyog, mint aki elfogadta azt, ami következik. Átkarolja a vállam, és egyre közeledik az arcunk a másikéhoz, mígnem... összeér az ajkunk. Hideg, és kemény a szája, mégis olyan szeretettel tölti meg a szívem, amilyet még sosem éreztem.

Az egyik remegő kezemet hátravezetem a hajába és beletúrok... ugyanolyan puhán siklik az ujjaim alá, mint eddig mindig.

Az érintése, ahogyan finoman az arcomra simít, mikor szétválnak az ajkaink, szinte puhának érződik a bőrömön.

Könnyes szemekkel mosolygok rá, míg ő a porladozó hüvelykujjával lágy mozdulatokkal simogatja az arcom amint mélyen a szemembe néz, és még egyszer... még egyszer utoljára rám mosolyog, mielőtt szétporladna.

Másodpercekig tartom még úgy a karom a levegőben, mintha ott lenne közötte, míg az ölembe nem ejtem őket, szinte élettelenül.

A földre szegezem a tekintetem, ahol a szürke porban, ami utána maradt egy pirosas, szív alakú drágakő hever.

Ahogyan ránézek elerednek a könnyeim.

Finoman megsimítom a hideg követ még mielőtt felemelem és szorosan magamhoz ölelem. Abban a pillanatban, mikor a mellkasomhoz ér, hangosan felzokogok.

Ha nem rohanok ki... Ha hamarabb észreveszem a tüneteit, ha hamarabb bevallom neki mit érzek, talán nem történik ez.

Talán még mindig itt lenne.

Talán még mindig magamhoz ölelhetném.

Talán újra megcsókolhatnám.

Talán újra láthatnám azt a meleg, lágy mosolyt, mint mikor először megpillantott a romok között.

Egy csodával volt határos az, hogy megismerhettem.

Csoda...

Megtörténhet újra?

Még együtt lehetek vele valaha?

Hadd kapjam vissza... Csak ezt az egyet szeretném, újra együtt lenni vele.

Hát legyen.