Aven

"Anubis, az ebisi kultúrában a halál, újjászületés istene, a sírok védelmezője, és a túlvilágra vezető úton óvja, vezeti a lelkeket, és halálukkor Thottal és Ammuttal az oldalán mérlegeli az elhunytak szívének tisztaságát. Azok, akiknek a szíve igaz, és tiszta, bejutást nyerhet Aaruba, míg kiknek lelke nehezebb Maat tollánál, annak szíve Ammut jussa lesz.

Az, kinek lelkét Anubis megérinti, elnyerheti a halál áldását, és új életre kel."

Egész életemben éreztem egy megmagyarázhatatlan vonzódást az ókori Ebis birodalmának megismerésére. A kultúra, a birodalom, a történelem, a civilizáció, mind lenyűgöznek, akkoris, ha sok benne a hiányos részlet.

Éppen emiatt, mikor hónapokkal ezelőtt felszínre kerültek Nekhennek, a fővárosnak eddig ismeretlen romjai, és lehetőségem nyílt rá, hogy az egyetemi tanulmányaimat fél évig a közeli egyetem orvosi karán folytathassam, azonnal kaptam az alkalmon, mintha nem lenne holnap.

Eddig az utazásom minden egyes pillanatát imádtam, a sivatag melegét, a tájat, a történelmet, ami az egész közeli várost átjárja, és a rengeteg, tényleg, rengeteg irodalmat szinte csak falom magamba mióta csak leszállt a repülőm.

Na igen...

Ez volt, egészen addig, míg az egyik körutunkon Nekhen romjainál addig bámészkodtam, amíg el nem keveredtem a csoport többi részétől.

Már szinte teljesen beesteledett, így a telefonom zseblámpájával világítva keresem a többieket, vagy pedig reménykedek benne, hogy valahol legalább egy csíknyi térerőt találhatok, már annyitól megmenekülnék, de egyelőre semmi. Csak elveszetten barangolok a hatalmas, díszes kőépületek romjai között, mintha egy labirintusban lennék.

Meg kell hagyni, maga a hely gyönyörű, és teljesen magával ragadnának az apró részletei, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy egyedül töltsem az éjszakát a sivatagban, lemerülő félben lévő telefonnal.

Egy pillanatra megállok, mély levegőt veszek, becsukom a szemem, és lenyugtatom magam.

Higgadtnak kell maradnom, nem veszíthetem el a fejem.

Újult erővel folytatom utamat a romok között, mikor néhány félig leomlott fal között fényt látok.

Megtaláltam őket! Akkor nem hagytak itt!

Futva indulok a fény irányába, de mikor közelebb érek, a hatalmas zsákokból, és a sok hasonló ruházatú férfi látványától azonnal egyértelművé válik, hogy sírrablókkal van dolgom.

Már csak ez hiányzott a napomból.

Gyorsan megbújok az egyik fal mögött, és próbálok meggyőződni róla, hogy nem vettek észre, mielőtt továbbmennék. Mikor látom, hogy senki sem figyelt fel rám, bármennyire is fájdalmas ilyen szégyentelen emberekre hagyni ennyi történelmi kincset, lassan, nesztelenül próbálok meg elsurranni a tett színhelyéről, de alig teszek két lépést, magam mögött nehéz léptek zaját hallom, és mielőtt bármit tehetnék, tarkón vágnak, én pedig tehetetlenül esek a földre.

***

Mikor magamhoz térek az első és egyetlen dolog, amit érzek, a borzalmas hasogató érzés ott, ahol leütöttek, így amíg kinyitom a szemem hátranyúlok.

Hála az égnek nem érzek nedvességet, csak egy jókora dudort, így legalább nagy sérülést nem okoztak.

Ami azonban igen aggasztó, hogy hiába vannak nyitva a szemeim korom sötét van, és mintha teljesen el lennék szigetelve a külvilágtól, semmilyen zajt nem hallok.

Meglepetésemre még csak meg se kötöztek, amit egyáltalán nem értek, de most nem is gondolkodhatok ezen.

Gyorsan kitapogatom a zsebemben a telefonomat, aminek nyoma sincs.

Csodálatos, azt legalább elvették.

Nem marad más, tapogatnom kell.

Követ érzek magam körül, amibe mintákat véstek. Bármerre próbálok nyúlni, mindenhol igen szoros falakat érzek, így pár percnyi tájékozódás után, mikor a pánik kezd eluralkodni rajtam, be kell látnom: bezártak egy szarkofágba.

Így nem csoda, hogy nem bajlódtak a megkötözésemmel. Egy ilyennek a tetejét több ember kell, hogy megemelje.

Nekem azonban nincs más választásom, össze kell szednem több ember erejét, mert nem fogok ezen a helyen megdögleni.

Első körben megpróbálom felfelé tolni a szarkofág tetejét, de az nem mozdul.

Újra és újra próbálom, addig, míg már kezd borzalmasan meleggé válni a levegő, és mintha egyre fülledtebb is lenne.

Egy pillanatra leülök, épphogy képes vagyok háttal a falnak támaszkodni, a fejem ígyis súrolja a tetejét.

Próbálom rendezni a légzésem, tiszta fejjel gondolkodni, de amikor kezd tudatosulni az agyamban, hogy ezek amilyen légmentesen zárnak, nincs sok időm addig, míg elfogy az összes levegőm, és közelébe sem érek annak, hogy vízhiányban purcanjak ki.

Marad a kétségbeesés.

Amikor hirtelen rámtör a légszomj, amivel hiába próbálok küzdeni, úrrá lesz rajtam, nem marad más, mint a segítségért kiabálás, és a szarkofág tetejének az ütlegelése, remélve, hogy bárki meghallja.

Olyan hangosan ordítok, hogy szinte kiszakad a torkom a helyéről, és olyan erővel verem az öklöm a kőbe, hogy bár a töménytelen mennyiségű adrenalintól, ami most a szervezetemben felszabadult nem fáj, de érzem, ahogyan már erősen folyik a vér mindkét öklömből, de nem érdekel. Leszarom, hogy tönkremegy a kezem, csak jussak ki innen, bárhogy, akárhogy.

Hosszú percek telnek el így, kiabálva, verve a falat, de semmi változást nem tapasztalok, így ökölbe szorult kézzel, reszketve rogyok térdre.

Tényleg itt fogok meghalni? Ahol a kutya se fog észrevenni? Vérző kézzel, rettegve fogok megfulladni?

Nem akarom, nem, ez nem történhet meg velem, nem pont most, nem életem legjobb szakaszában, mikor végre azt csinálhatnám, amit imádok, ez nem lehet. Nem, nem és nem.

Patakokban folyó könnyekkel rázom meg a fejem, amitől a tarkóm szinte le akarja választani a fejem a helyéről, amikor... a szarkofág dübben egyet.

Összerezzenek a hangra, majd hirtelen... egy enyhe, alig érezhető sugallatot érzek átszűrődni a tető és a falak között.

Új reményt kapva, újult erővel próbálom meg a hátamat használva felemelni a követ, ami lefedi a sírt, és most mintha csak egy nagyobb zsák krumpli lenne, egyszerűen megemelkedik.

Nagy koppanással ér földet ahogyan ledobom a hátamról és felegyenesedek.

Nem fogok egy szarkofágban meghalni. Nem ma, nem így.

Alig van valami fény, ami beszűrődik a szobába, ahol vagyok, így a környezetemből nem igazán tudok semmit különösebben szemügyre venni, egy dolgot kivéve.

Egy tőlem jóval magasabb, mégis emberi méretű egész testes férfi szobrot.

Egyáltalán nem illik a kor művészeti stílusához a faragása.

Olyan kidolgozottak a hatalmas izmai, még a kőből készült ruháin is, mintha még a finom anyag szövését is fel lehetne ismerni, hihetetlenül dús és hosszú haja, amiből két vastag tincs befonva a mellkasára simul egészen a combjáig, míg egy nagyobb darab a hátán, szabadon lóg, csupán alul van összefogva, még az a szalag is, mintha csak egy óvatlan, nyugodt pillanatban lett volna megfagyasztva az időben áll határozottan, lehajtott fejjel, két kezével egy majdnem velem egymagas, hatalmas pengéjű, szintén fából készült kardra támaszkodva.

A feje tetején egy pár sakálhoz hasonlító fül van, de még az is tisztán látszik, hogy csupán fejdísz, az aljuknál lévő díszítések alapján.

Hihetetlen.

Olyan stabilan áll a kő talapzatban, hogy szinte biztos, hogy szinte egyszerre került ide a sírhellyel, mégis olyan sértetlen, hogy az már szinte félelmetes.

Az arcára simítok, amin még az is tisztán látszik, hogy egy sima felületű maszk borítja, ami elfedi a szemét, és teljesen zord kifejezést kölcsönöz neki.

Órákig itt tudnék állni, és elemezni a kinézetét, a tartását, a környezetét, de nem tehetem. Bármennyire is vonz, ki kell jutnom innen, most az az elsődleges. Később bármikor visszajöhetek megcsodálni.

A bejáratból még egy utolsó pillantást vetve rá veszek észre néhány repedést a maszkján. Tehát mégsem teljesen tökéletes.

Ez az utolsó gondolat róla, amit megengedek magamnak, mielőtt kilépek.

A rövid folyosó sarkán erős fényre leszek figyelmes, így abba az irányba indulok, majd a fal mentén megállok, és nekisimulva kilesek.

Ez az egyetlen út kifelé.

Összesen ketten állnak ott az iménti sírrablók közül, gyanútlanul, nyugodtan beszélgetve, velük simán elbánok, utána pedig csak minél messzebbre kell kerülnöm innen, és megmenekültem.

Fejben eltervezve a támadásomat, gyorsan és váratlanul csapok le rájuk.

Alig egy perc telik el, és mindkettejüket a földre terítem.

Mire felegyenesedek azonban látom, hogy nagyjából tíz további megtermett sírrabló érkezik, akik pillanatok alatt körülvesznek.

Kezükben többen is farudakat szorongatnak, ami rám nézve igen negatív.

Reálisan nézve esélyem sincs, de ezt nem hagyhatom, hogy bevegye magát a fejembe, nem szabad feladnom, így felveszem velük is a harcot, de hamar egyértelművé válik az egyetlen lehetséges kimenetel: engem halálra fognak verni.

Eleinte próbálok visszaütni, de néhány találat után a bordáimra a fabotokkal feladom a támadást, és a fejemet és tarkómat védve a földre rogyok, hogy minél kisebb felületet érjenek, de még ígyis úgy érzem, hogy már alig kapok levegőt a rám mért csapásoktól.

Alig bírja az agyam feldolgozni a kiabálásukat, és szitkozódásukat, míg minden erőmet bevetve próbálok reménytelenül kiutat keresni, de semmi. Egyszerűen kiürült az agyam. Teljesen cserben hagyott. Egyedül maradtam.

Kezdem elfogadni a sorsom és feladni, mikor mintha teljesen elterelődne a sírrablók figyelme rólam.

Abbahagyják az ütlegelésem, és reménytelen kiabálásba kezdenek.

Az alkalmat kihasználva elengedem a fejemet, és felnézek, de a látványtól egyenesen felsikoltok, és szinte minden maradék élet kiszáll belőlem.

Nem véletlen, hogy olyan félelemmel kezdtek el ordítozni a sírrablók.

Az iménti szobor áll ott, teljes valójában, és hatalmas kardját forgatva másodpercek alatt teríti le az összes támadót. Szinte csak a vérük fröccsenését látom, úgy kezd homályosodni a tekintetem.

Nem bírok felállni, így a fenékre huppanva próbálok hátrálni, de úgy legyengültem, hogy nem megy. Már tartani is alig bírom magam, és bármennyire is rettegek, nem tudom levenni a szemem a szoborról, amiről a maszk eltűnt, de minden más ugyanaz maradt.

Még megforgatja a kardját mielőtt a földre dobná azt, hogy mellém térdeljen, és karjaiba fogjon.

Szürke, kőből készült tekintete valamilyen érthetetlen oknál fogva csillog, ahogyan ellágyul mikor némi félelemmel a szemembe néz.

Olyan törődéssel, aggodalommal és megkönnyebbüléssel néz végig rajtam, majd simít kemény, rideg kezével az arcomra, hogy még félni is elfelejtek, sokkal inkább... ellazulok.

Három rövid szót formál az ajkaival, de nem jön ki rajta hang.

Kár, hogy nem tudok szájról olvasni.

A tekintetem már homályosodik mikor magához szorít, és szürke haja szinte teljesen eltakarja a testem.

Ha így kell meghalnom, hát legyen. Ezt a halált el tudom foglalni.