– Holnap? – Nézett rám nagy szemekkel. Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak habogtam, de ő rögtön felpattant és az ajtó irányba igyekezett én pedig utána.

– Félre érted Rick, csak egy kávé pont azért, hogy tisztázzam a dolgokat.

– Hogyne, most egy kávé, utána egy vacsora és én pedig már csak azt veszem észre, hogy megint az övé vagy nem pedig az enyém – fordult meg a tengelye körül, miközben lekapta kabátját a fogasról. – Tudod mit? Csinálj amit akarsz. Elegem van abból, hogy ha én közelebb lépek hozzád, te hátra lépsz egyet. Lassan harminc éves vagyok. Családot akarok, feleséget és gyerekeket te pedig még össze sem akarsz velem költözni. Gondolkozz el azon, hogy mit akarsz és ha végre rájössz, hogy mit szeretnél, akkor hívj! – Mondta, majd nagy lendülettel vágta be a bejárati ajtót maga után én pedig csak döbbenten néztem a csukott ajtót, majd kis idő múlva fáradtan rogytam le a kanapéra.

Voltaképpen igaza van. Mindig megpróbáltam kihúzni magam az elkötelezettség alól. A legnagyobb baj, hogy ha elképzelem a jövőmet, azt, hogy egyszer családot alapítok és gyerekeim lesznek, valahogy nem Rick az, akit férjemként látok. Szeretem őt, de nem tudom elképzelni maga vele úgy, mint egy család. Hihetetlenül szerencsétlennek és szánalmasnak éreztem magam a helyzet miatt. Rick annyira jó ember, én pedig rendszeresen vagy megbántom vagy úgy teszek, ahogy azt ő, és egyébként mindenki más is elvárna tőlem. Nagy sóhajjal karöltve mentem a konyhába és húztam le a tűzről az ételt. Teljesen elment az étvágyam, helyette inkább végtelen fáradtságot éreztem lelkileg és testileg is egyaránt, ezért inkább átvettem a pizsamám és bebújtam a jó meleg takaró alá abban bízva, hogy a holnappal majd megváltozik valami.

Másnap reggel nyúzottan és fáradtan keltem. Este szinte azonnal elaludtam, de reggel úgy keltem, mintha csak pár percet pihentem volna. Nehézkesen szedtem össze magam és indultam el dolgozni. A napom is úgy telt mint a reggelem: nehezen. Nyűgös voltam, figyelmetlen és fáradt. Nyugtalansággal töltött el a tény, hogy a munkaidőm elteltével találkozunk Billel. Nem tudtam, hogy mit várjak, mit fog mondani, azonban türelmetlen is voltam, hisz évek óta a magyarázatára várok.

Hihetetlen izgalommal mentem végig az irodaház magas előterén s ahogy megcsapott a téli hideg, karomat magam előtt összefonva indultam el a szemközti pékségbe, ahol Bill már várt rám. Tőle szokatlan öltözékben, hétköznapi farmernadrágban és pulóverben, baseball sapkával a fején üldögélt az apró üzlet legeldugottabb sarkában, kezeit pedig egy papírpoháron pihentette. Ha nem kerestem volna a szememmel rögtön őt, talán fel sem ismerem a szokásos maskarái nélkül. Csodálkozva és elbűvölten néztem, ahogy elvegyül az emberek közt, furcsa volt őt így látni: hétköznapinak.

– Szia – köszöntem, ahogy megálltam mellette. Gyorsan levettem a kabátom majd a szék támlájára terítettem és leültem vele szemben. Ahogy meglátott, gyönyörű barna szemei rögtön felcsillantak, szája pedig széles, őszinte mosolyra húzódtak. Bill midig is az érzelmek embere volt. Az arcáról le lehetett olvasni mindig is azt, hogy milyen érzelem dúl épp a szívében. Úgy tűnik, vannak dolgok, melyek sosem változnak.

– Szia – üdvözölt ő is. – Kérsz valamit? – Állt fel rögtön.

– Igen, egy kávé jól esne, köszönöm – feleltem fáradtan. Miután megkaptam a kávémat, csend ült közénk. Ő valószínűleg nem tudta hol is kezdje, én pedig nem akartam erőszakoskodni. Csak rá-rápillantottam és elmélyedtem az emlékeimben.

Színtisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor megismertem őt. Két barátnőmmel az érettségi után úgy döntöttünk, hogy bejárjuk az országot. Vonatoztunk városról városra, buliztunk, jól éreztük magunkat. Egy ilyen buli alkalmával találkoztunk először. Őszintén szólva, halvány gőzöm nem volt róla, hogy ki ő. Azt hittem, hogy egy átlag sráccal van dolgom, különleges stílussal. Ő meghívott egy italra én pedig elfogadtam, aztán egész este táncoltunk és beszélgettük. Ő nem mondta el, hogy híres, én pedig nem is sejtettem. Azt hiszem azon az éjszakán lette fülig szerelmes belé. Végül este, vagy inkább hajnalban elmondta, hogy a Tokio Hotel énekese, mesélt a karrierjéről, a hírév árny oldalairól és arról, hogy milyen nehéz volt neki akkoriban. Az első találkozásunk végén úgy köszöntünk el, mintha ezer éve ismernénk egymást. Az idő múlásával azt hittem, hogy a találkozásunk egyszeri volt, de aztán az interneten kezdtünk el beszélgetni, majd szépen lassan szerelmes párrá avanzsáltunk. Sokszor találkoztunk azalatt az egy év alatt míg együtt voltunk. Vagy ő jött hozzám, vagy én hozzá, ha az országban volt. Ha becsukom a szemem emlékszem az érintésére, az illatára, a becéző szavaira, melyeket a fülembe sugdosott elalvás előtt, és ha ezekre gondolok, minden sejtem könyörög, hogy újra átélhessem, csak egy pillanatra újra azt az érzést, amit a karjai közt éreztem.

– Lexi – Hallottam meg a nevem úgy, olyan hangsúllyal, ahogy csak Bill tudja kimondani, s ettől felrévedtem a gondolataimból.

– Ne haragudj mondtál valamit?

– Hol jártál? Csak annyit mondtam, hogy örülök neked – mosolygott.

– Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam, nehéz napom volt – sóhajtottam. – Szóval, hallgatlak, mit szeretnél elmondani nekem? – Tértem a tárgyra.

- Nos igen.. - kezdte, majd kis szünet után folytatta - tudod akkoriban kész bolondok háza volt körülöttem, a sajtó pedig kiszagolta, hogy van valakim, David pedig ultimátumot adott. Vagy te, vagy a banda karrierje. Ezt azzal magyarázta, hogy egy zenekarban mindenkinek meg van a szerepe. Nekem a szingli énekesé jutott. Nem fért bele egy kapcsolat.

– Te most komolyan azt mondod, hogy nem azért hagytál el mert nem szerettél, hanem mert ezt várta tőled a managgered? – Néztem rá elképedve, hisz ez meg sem fordult a fejemben. Évekig okoltam őt, szidtam magamban, de eszembe sem jutott, hogy talán nem az ő döntése volt az egész.

– Évekig arra vártam, hogy ezt elmondhassam neked. Mikor David belátta, hogy ezt az idióta szabályt nem lehet fenntartani, megengedte, hogy nekem is legen barátnőm, de akkorra már akkor volt körülöttünk a hírverés és a rajongó tábor, hogy nem akartalak kitenni ennek az egésznek. Mára eljutottunk oda, hogy a rajongóink többsége már nem tini hanem felnőtt, értelmes ember, aki megérti, hogy én is ember vagyok és csupán csak boldog akarok lenni – sóhajtott fel, miközben szemei szomorúságról és magányról árulkodtak. Épp meg akartam tőle kérdezni, hogy megérte-e ez az egész, ér-e ennyit a hírnév, miközben láthatóan magányos, de egy, talán velem egykorú lány állt meg az asztalunk előtt, egyik kezében tollat és papírt szorongatva.

– Elnézést a zavarásért de kérhetnék egy autogramot? – Csendült izgalommal telt hangja. Billen láttam, hogy nem örül annak, hogy még így is megismerték, de arcára színlelt mosolyt festve pillantott az izgatott lányra és teljesítette a kívánságát. Miután a lány nehézkesen de távozott, Bill visszaült az asztalhoz.

– Tudom, hogy csak egy kávéról volt szó, de itt nem tudunk nyugodtan beszélgetni. Nem bánod, ha elmegyünk máshová? – Nézett rám bizakodva, én pedig bele egyeztem, hisz mit veszthetek, Rick már így is-úgy is ki van akadva rám.

Az utcán egy sötét üveges Mercedes parkolt, közel a bejárathoz. Bill kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját, majd ő is beszállt és beindította a motort.

– Na, merre? – Kérdezte mosolyogva, az iménti szomorúság pedig mintha nem is létezett volna, szemébe újra vissza költözött a vidámság.

– Mehetünk hozzám is, nem lakok messze – feleltem hirtelen, majd tudatosult bennem a meggondolatlanságom. Egy férfit nem hívunk csak úgy fel a lakásunkra, főleg, ha tudatában vagyunk annak, hogy mennyire vonzódunk hozzá. Már nem tudtam visszavonni a dolgot mert Bill beleegyezett, majd a navigálásommal pár perc autóút után leparkolt a lakásom előtt.

Furcsán éreztem magam a kialakult helyzettől, idegességgel öltött el, hogy Bill a laksomban van.

– Nagyon szép az otthonotok. – Nézett körbe tüzetesen, majd leült a kanapéra, mely az apró kis folyosóból nyílt.

– Csak az enyém, de köszönöm. – Feleletem, miközben visszatértem a konyhából, két pohár narancslével.

– Nem laktok együtt? – Kérdezett vissza meglepetten.

– Nem. Mostanában egy kicsit bonyolult köztünk a helyzet Rickel – válaszoltam direkt titkolózva, nem akartam pont neki erről mesélni.

A kezdeti kényelmetlenség és idegesség gyorsan elszállt, helyét átvette a nevetés. Felelevenítettük a múltunk apró darabkáit, a közös vicces pillanatokat és az együtt töltött idő szép emlékeit. Órákon át beszélgettünk arról, hogy milyen jó volt együtt, miközben én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lenne vele most is együtt lenni. A szívem azt diktálta, hogy használjam ki a kettesben eltöltött idő minden pillanatát, de az eszem tudta, hogy hatalmas meggondolatlanság és igazságtalanság lenne, ha a szívemre hallgatnék.

– Emlékszel arra, hogy minden este kérdezz-felelek – et játszottunk? – Mosolygott rám.

– Persze, hogy emlékszem. Egy idő után már nem tudtam mit kérdezni, és hosszú percekig hallgattam, miközben te mindig azt kérdezgetted, hogy meg van már a kérdés? – Mosolyogtam, miközben egy picit közelebb húzódtam felé a kanapén és ő is így tett, miközben szemeit az enyémekről le sem vette.

– Most annyi kérdést fel tudnék tenni – elmélkedett.

– Mi állít meg? – Mosolyogtam. – Játszunk?

– Játszunk – felelte, a hangulat pedig egyik percről a másikra változott meg közöttük. Az eddig könnyed hangulat egyik pillanatról a mákra megtelt izgalommal. Vártam, hogy mit hoz a játék, kíváncsi voltam, mit tudok majd meg.

– Te kezded, én ajánlottam fel – Vágtam rá izgatottan.

– Te még mindig sunyi vagy! – Ingatta mosolyogva a fejét. – Tudod, csak őszintén – emelte ki az egyik fő szabályt.

– Mint mindig na, kérdezz – sürgettem.

– Az elő kérdésem. Hiányzok?

– Minden nap – válaszoltam kissé szem lesütve, hisz tudtam, hogy ez ennyi idő után nem normális, főleg az én helyzetemben.

– Te jössz – közölte anélkül, hogy bármilyen reakciót adott volna a válaszom hallatán, melynek most felettébb örültem.

– hmm...mit is kérdezzek – gondolkodtam el, majd eszembe ötlött egy kérdés és már tudtam is, milyen vonalon fogok tőle kérdezni a továbbiakban. – Megbántad, hogy nem ellenkeztél Daviddal régen és elhagytál?

– Ez jó kérdés... volt mikor igen és volt, mikor örültem, hogy nem látsz épp. Voltak időszakok, amikre nem vagyok büszke, és olyankor mindig eszembe jutott, hogy mennyire szomorú lennél, ha úgy látnál, de nagy részt igen, sajnáltam, hogy nem álltam a sarkamra – felelte.

– Boldog vagy? – Vágta rá a következő kérdését, melyen jócskán elgondolkoztam.

– A helyes válasz az volna, hogy igen, de őszintén szólva nem tudom. Rickel messzire nyúló a kapcsolatunk, de valahogy nem az igazi. Tiszteletet érzek iránta és kötődést, de mostanában rossz a helyzet – válaszoltam.

– De szerelmes vagy belé? – kérdezte, de erre nem tudtam érdemleges választ adni, csak megvontam a vállam, hisz tényleg nem tudtam. Szeretem, de nem tudom, hogy ez már csak kötődés és baráti szeretet, vagy szerelem. Bill csak furcsán nézett rám, gondolom nem azt a választ várta, ahogy nekem sem ezt a választ kellett volna adnom normál esetben, de hű voltam a játékszabályokhoz és őszinte voltam.

– Szerelmes vagy? – tettem fel a következő kérdésem, kissé izgatottan. Kíváncsi voltam, hogy van -e valakije, de direkt módon nem akartam rákérdezni.

– Határozottan, már egy jó ideje – felelte, a válasza pedig nem is gondoltam volna, de nagyon rosszul esett. Természetesen nem vártam, hogy vár rám, és hiába is tette volna, de rosszul esett a válasza. Talán titkon arra vártam, hogy nem csak azért jött, hogy lezárjuk a múltat.

– Biztos szerencsés lány. – Színleltem zavart mosolyt, majd nagyot nyelem, hogy a torkomban kialakult gombócot legyűrjem. – Csinálok egy teát, kérsz? – pattantam fel gyorsan és a konyhába siettem és megtámaszkodtam a pultba. Próbáltam megnyugodni és elnyomni a sírhatnékom, melyet a válasza váltott ki.

– Igen, kérek – szólalt meg szinte a fülem mellett, majd derekam mellett ő is a pultnak támaszkodott, szorosan a hátamnak simulva. Orromat megcsapta a parfümje fűszeres illata és olyan közel állt, hogy éreztem a testéből kiáramló hőt. Szívem hevesebben kezdett verni és a nem vár közelségtől gondolkozni is elfelejtettem. Automatikusan fordultam meg, így már szemben álltam vele, miközben ő fölém magasodott. Szemében furcsa csillogás ült, miközben vágyakozóan nézett rám. Szinte levegőt sem vettem, úgy vártam a következő lépését.

– Téged szeretlek – hangzott a szájából, én pedig csak értetlenül néztem rá.

– Tessék? – Kérdeztem vissza.

– Az előbb azt kérdezted, hogy szerelmes vagyok-e, és én azt mondtam, hogy igen. Beléd vagyok szerelmes már nagyon régen. – Magyarázta, és mikor eljutott a tudatomig, hogy mit mondott, legszívesebben ugráltam volna örömömben, de végül csak mosolyogtam. Nem is kellett több, Bill a reakciómat látva, fülem mögé tűrt egy kósza tincset, majd nagy tenyerét az arcomra fektette én pedig belesimultam abba, majd behunyt szemmel élveztem a pillanatot. Beleborzongtam az érintésébe és mindennél jobban többre vágytam. Ölelni akartam, csókolni és nem érdekelt más, nem érdekelt a holnap, sem pedig a következmény, ami ezzel jár. Évek óta rá vágytam és rájöttem, hogy nem akarok mást, csak őt.

Ahogy kinyitottam a szemem, saját érzelmeim tükröződését láttam Bill szemében, majd amint a szemébe néztem, ő habozás nélkül csókolt meg.

Úgy éreztem, végre újra kapok levegőt. Végre megnyugodott a lelkem, hogy vissza kaptam a másik felem. Úgy éreztem, soha többé nem akarom őt elengedni, történjék bármi, és ekkor jöttem rá, hogy a találkozásunk nem volt véletlen, hisz azokat, akiket egymásnak rendelt a sors, az élet mindig egymás útjába állítja addig, míg végül egymáséi nem lesznek.