Vennék egy kertet és ültetnék néhány virágot, amiket csak akkor locsolnék, amikor nem látlak téged. Lenne benne rózsa, levendula meg persze egy-két ibolya. Néha kiülnék a kert elé inni a csillagok alá és megmutatni, hogy bárki tud sírni. Hiába világítja be az egész éjszakát a Hold a szépséges fényjátékával néha jólesik zokogni. Ha itt lennél nem száradtak ki volna a virágok és gondoztam volna a kertemet. Reménykedem, hogy jobban vagy mostmár, amúgy nem. Remélem, hogy érzed a fájdalmam és sokat sírsz nélkülem. Remélem nem látod olyan szépnek az égboltot, ha nem vagyok ott veled. Emlékszem régebben azt mondtad, hogy szebbé teszem a világod és fényesebbé teszem a csillagokat. Sokszor hangoztattad, hogy mennyire szeretsz engem és csak remélni tudom, hogy még mindig így van. Veled az égboltozat világosabban ragyogott, sőt, szinte már szikrázott. A nap is jobban sütött mégsem érződött a levegő melegebbnek. A bárányfelhők is mosolyogtak, ma már csak épphogy bólintanak. A tenger is jobban hullámzott mostmár csak egyet-kettőt lök magán.
És tényleg, hiába a sok bocsánatkérés, a sok könnyszakasztás ez nem fog magától megoldódni. Tennünk kell érte. Helyre kell raknunk a kirakós darabokat, hogy egy egész kép legyen újra, ami szebbé teszi a nappalokat és az éjszakákat.