Éjszakai villámlások. A csillagok most nem ragyognak az égen. Bús felhők néznek le rám. És néha újra és újra visszaálmodom azokat az éjszakákat, amikor a csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha és mosolygós bárányfelhők virítottak az égen. A nappalok is unalmasan telnek. A nap ugyanúgy süt, mint mindig, de mégis hiányzik belőle az a ragyogás. A Holdnak sincsen már olyan gyönyörű éjszakai játéka, mint régen. Valami megváltozott. Vagy csak egyszerűen nem bírom úgy látni a dolgokat. Teltek-múltak a percek, az órák, a napok, a hetek és a hónapok és valami megváltozott. Újra tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra. Újra fényesen ragyogott a nap, sőt talán még ragyogóbban is. A Holdnak megint lejátszódott az éjszakai fényjátéka. A csillagok ismét világítottak az égen. Minden szebbnek tűnt megint, újra, ismét. Többé nem voltak átsírt éjszakák, nem voltak szomorú sóhajok, csak a jóleső régi, szép gondolatok.
Minden a régi volt, visszatért minden a helyére. Csak mégis másképp, már nem ugyanabban a formában.