Háton feküdtem az ágyon már egy jó ideje, negyed vagy már talán egy egész órája? Ha unatkozik az ember, akkor az időérzéke sem a legjobban működik. A plafont bámulva gondolkodtam, majd a mellettem szuszogó fiúra pillantottam. Olyan nyugodtnak és védtelennek tűnt hogy önkéntelenül is mosoly kúszott az arcomra, majd igyekezve minél óvatosabban leemeltem magamról a takarót és az ágy szélére ültem. Az ujjaimmal gyorsan átfésültem a hajamat hogy ki is lássak rajta, majd felkeltem és a már jól ismert ablakomhoz mentem és felültem a párkányra. Egy ideig ott üldögéltem és csak néztem a békésen alvó srácot, majd egy utolsó pillantást vetve felé kimásztam a tetőre, amit a nem-is-olyan-titkos kedvenc helyemnek mondanék.

Egy hónap. Ennyi telt el azóta, hogy a bent lévő fiú hirtelen megjelent a sulis bálomon, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, most már teljes új esélyt tudok neki adni.

Egy hete tengethettem a napjaimat a Beckham családnál, és most jött el az első olyan alkalom, amikor az egész család valahova elment, és csak Brooklyn és én maradtunk a házban. És ezzel a helyzettel egyikünk sem tudott mit kezdeni, ezért azt tettük amit bármelyik korunkbeli: nem csináltunk semmit. Vagy mondhatni kerültük egymást. A szobáinkban gubbasztottunk és csak mosdóba, illetve inni és enni jártunk ki, és tökéletesen kiélezve a füleinket hallhattuk, ha a másik tette ezt, így remekül el tudtuk kerülni egymást. Egészen estig.

Amikor már igencsak éhes lettem - meglepő módon a csokik és a chipsek nem telítettek el -, úgy döntöttem ideje vacsorázni. Aha. Igen ám, csakhogy én nem hallottam hogy drága cserepartnerem lement, úgyhogy igencsak meglepődtem amikor a konyhába vezető utam során elhaladva a nappali kanapéja mögött a fiú ott ült, de szerencsére a fejhallgatója rajta volt, így nem hallott engem, és nyugodtan elsétálhattam a célomhoz.

A hűtőben kutatva kitettem egy üveg vizet a pultra, majd tovább nézelődtem valami ehető után. Sóhajtva nyugtáztam, hogy szendvicsen kívül sok minden itt nem lesz, így annak a hozzávalóival csuktam be a hűtőajtót. De abban a pillanatban lépett be Brooklyn a helyiségbe, szóval egy pár másodpercig bámultunk egymásra, aztán én visszatértem az eredeti elfoglaltságomhoz, ő pedig töltött magának egy pohár gyümölcslevet, és nekidőlve a konyhapultnak figyelte a tevékenykedésemet, amit egy idő után meguntam.

"Esetleg kérsz te is?" tettem fel egy sóhajjal a kérdésemet.

"Tudsz sütni?" kérdezte hirtelen, mire én összeráncolt szemöldökkel néztem rá, ő pedig a tányérom felé bökött a fejével. Amin az egyetlen gyümölcs egy felvágott alma volt.

"Most azt szeretnéd, hogy süssek egy pitét?" hitetlenkedve néztem rá, de a pillantását látva csak kínosan elröhögtem magam. "Felőlem."

Csak egy biccentést küldött felém, majd ott is hagyott. Még most is nevetek az emléken, hogy mennyire szerencsétlenül álltam ott, mer fogalmam sem volt, mi hol van.

"Min gondolkozol?" hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Kicsit összerezzentem a hirtelen hangtól, de tudva hogy ki az az egyetlen személy, aki ott lehet, nem fordultam meg.

"Csak az első közös konyhai incidensünk jutott eszembe" vontam meg a vállam. Ő még egy ideig hunyorogva bámult a semmibe, ahol csak a hold világította meg a sötét éjszakát, majd a vonásai megenyhültek és vigyorogva bólintott felém, tudatva, hogy emlékszik.

"Sosem kaptam meg azt almáspitét.." rázta a fejét.

"Hát nem az én hibámból!" háborodtam fel.

Miután minden kelléket és hozzávalót sikeresen összeszedtem, kezdhettem is ezt az egész sütés dolgot. Nem nevezném magam konyhatündérnek, de ennyi még nekem is menni fog. Vagyis remélem.. Talán így egy kicsit megkedveltethetem magam, és nem fog ennyire ellenségesen nézni rám, amiért nem ismertem meg elsőre.

Vagyis kijavítom magam, nem minden hozzávalót sikerült összeszednem. Hiányzott a liszt, ami a legfelső polcon volt. Nem mondanám magam alacsony lánynak, de ez még nekem is túl magas volt, és egy idegen házban nem másztam volna fel a pultra, a széket meg nem éreztem túl biztonságosnak, így más csak egy lehetőségem maradt. Halkan szólítottam a nevén, majd egy kicsit hangosabban is, remélve hogy meghallja.

Nagy zajjal caplatott le a lépcsőn, majd mintha csak megtisztelve kéne éreznem magam, amiért lefáradt ide, egyik szemöldökét felvonva kérdőn nézett rám.

"Megtennéd, hogy.." makogtam. "Hogy leveszed a lisztet? Onnan" mutattam fel, érzékeltetve, hogy én azt bizony nem érem el.

Nyújtózkodva próbálta elérni, de mivel neki is kicsit magasan volt, mindössze annyit ért el vele, hogy felborította a kibontott zacskót, ami így ráborult a fejére, aminek hatására én hangosan felnevettem, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam a további feltörni készülő nevetésem.

Brooklyn amolyan csak "így játszunk?" pillantást küldött felém, majd könnyedén megtámaszkodva a két pult között kinyomta magát és lefelé hajtva a fejét elkezdte rázni a haját, így az összes liszt lejött róla. Pech, hogy pont rám.

Elkezdhettem volna hisztizni, mint bármelyik másik lány, de nem tettem. Kiskoromban a tesómmal is folyton ilyesmiket műveltünk, amíg anyu körülöttünk sürgött-forgott a konyhában ránk nem is figyelve.

Brooklyn csak kíváncsian meredt rám, hogy erre mit fogok reagálni, mire én csak grimaszolni kezdtem majd teljesen utat engedtem a nevetésemnek. Ő először csak meglepődött fejet vágott,  de végül is elmosolyodott, majd a kezeire is került lisztből az orromra egy kis pöttyött rajzolt, amire én csak eszeveszett vigyorgásba kezdtem.

"Várjunk, állj, állj, állj!" szakított félbe a történetem közben. "Szóval te azt hitted, hogy nem bírlak?"

"Miért, nem így volt?" néztem rá furcsán.

"Viccelsz?" nevetett ki. "Már akkor felkeltetted az érdeklődésem, amikor nem ugrottál az állomáson a nyakamba. Te végre más voltál."

"Akkor miért voltál olyan gonosz velem eleinte?" biggyesztettem le a számat.

"Mert nem akartalak elijeszteni azzal, hogy én ujjonglak körbe. Viszont amikor tiszta lisztes arccal hülye fejeket vágva néztél rám, úgy éreztem, hogy ezt a lányt muszáj megismernem." fejezte be, mire halványan elmosolyodva a vállára hajtottam a fejem, és kézenfogva ültünk a tetőn, és beszélgettünk addig, amíg megnézhettük a napfelkeltét.

*

Naaa?
Naaaaa?
Ki van itt?
Visszatértem!
Sajnálom, hogy ennyire eltűntem, igen, rég volt rész, és nincs rá mentségem, hogy miért. Azt hittem, hogy majd nyáron rengeteg időm lesz erre, és legaláb hetente tudok frissíteni, de valahogy sose tudtam írni, és nektek se akartam egy összecsapott valamit kiadni a kezemből.
A napokban kaptam pont egy nagyon kedves kommentet, el se tudjátok hinni, mennyire jól esett az a kis visszajelzés, illetve ne aggódjatok, egy barátnőm is rendesen rágja a fülem mindig, hogy frissítsek már.
Jó látni, hogy még mindig van aktivitás és folyamatosan csillagoztok! Igyekszem meghálálni, és íme az eddigi leghosszabb rész.
Ígérem, hogy a következőre nem kell majd ennyit várni.

Ölelés és pacsi,
Anna x