Az elveink jelentőségüket vesztik ha a boldogságunkról van szó, nem igaz? A boldogság mindenek felett áll. Ez a legfőbb elv.
De a makacsság az, meg talán a félelem azok a dolgok amik miatt inkább kihátrálunk, és hátra sem nézve megyünk tovább a biztos, már ezerszer megjárt úton, ez a félelem az újabb eséstől, amit egy eddig fel nem fedezett kavics, vagy inkább kő okozhat.
De ha az ember üres, már nincs is mit vesztenie, nem? Miért nem tudok egyszerűen felejteni?
Zavaros minden. A gondolatok a fejemben gyorsabban cikáznak, minthogy egyet kivehetnék, mintha a kezeim között egyszerű suhallatok lennének, nem is értem már magam. Ha tudom, hogy így lenne a jó, miért nem érzem is így?
A sötét szobámban ülök, az időt nem is érzékelem, talán két órája bámulhatok a semmibe. Lustán oldalra hajtom a fejem, a harminchatos számú doboz katonásan sorakozik a többi mellett, de csak gúnyosan elmosolyodom rajta. Legalább próbálkozik.
Vajon hány lánnyal teheti még ezt?

Lassan feltápászkodom, és felhúzom a redőnyöm, de nem sokra megyek vele, úgy látszik a nagy semmittevésem közepette besötétedett, nagy változást nem okoz, nyáron szabad, nem?

Lekullogok a konyhába, hogy a szervezetembe valami energiát is juttathassak, mert rosszul azért nem szeretnék lenni, szóval ráérősen elkészítek egy szendvicset, majd a konyhapultnak dőlve elmélkedem, miért is van ez az egész.

Pici adagokban kortyolom a vizet, ismét nem tudok aludni, pontosítva inkább felkeltem az éjszaka közepén, ahogy az elmúlt egy hétben mindig, csak ugyanaz a rémálom pereg le a szemem előtt újra, és újra, és újra..

"Hát te meg mit csinálsz itt ilyenkor?" hallok egy suttogást a hátam mögül, majd olyan hirtelen fordultam meg, hogy a poharam fele a zaklatómon landolt.

"Ne haragudj, én csak.." dadogtam miközben papírtörlőt kerestem. "Felkeltem, aztán itt vagyok."

"Azt gondoltam" dörzsölte meg a szemét. "Tudtad, hogy nem tudsz csendben lépcsőzni?"

"Sajnálom, Brooklyn" bigyesztettem le a számat. "Felkeltettelek?"

Ó, költői kérdés.

"Nem, igazából nem engem" utalt itt a barátnőjére. "Csak megkért, hogy vigyem fel neki valamit inni."

Ó, maradhatott volna inkább költői.

"Értem" bólintottam aprót, majd visszaspuriztam az emeletre.

Akkor kezdődtek ezek az emlékképek, csak akkor még egyenlőre az álmaimban terrorizáltak, mára már szinte minden pillanatban van valami, amihez neki van köze. Egy hónap után, jézusom.

A fejemet rázva inkább csak visszatettem a tányérra a szendvicsem, elment az étvágyam is, inkább visszamentem a szobámba, és nemes egyszerűséggel bedőltem az ágyamba.

* 

Sziasztok!
Ez a rész (meg az előző is) kicsit címezve volt valakinek, nem tudom tudja-e vagy látja-e.. Rövid is, de ezt most muszáj volt megírnom (vasárnap este 10:39) meg illett is már.
Utólag is nagyon boldog és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!