Az ofőóra mindig unalmas, hisz sosem történik semmi. Megpróbálnak leszidni, majd valamit megbeszélni, és ennyiből áll az egész.

"Jólvan osztály" pillantott fel Mrs. Davis a jegyzeteiből. "Ezen a héten sem volt másképp mint eddig..." és csak mondta, mondta és mondta. "...végül, idén is lehet jelentkezni az 'Ismerd Meg' programunkra, amivel különböző helyekre kerülhettek el Európa táján.."

"Sosem gondoltam volna amikor jelentkeztem erre a programra, hogy a Beckham családhoz kerülök. Ez nem volt benne a prospektusban" mondtam.

"Miért, talán nem tetszik nálunk?" kérdezte vigyorogva Brooklyn. Tudta a választ.

"Sosem mondtam ilyet" feleltem mosolyogva. "És te egyáltalán miért jelentkeztél? Nektek nincs szükségetek idegen emberekre a házatokban"

"Reméltem hogy valami rendes embert kapunk" vonta meg a vállát.

"És? Azt kaptatok?" vontam fel a szemöldököm.

"Nem" felelte a fejét rázva. "Annál sokkal jobbat."

Utolsó óra után fáradtan mentem a szekrényemhez, amiből kivettem az edzőtáskám, és rohantam is a tornaterembe.

"Szóval focizol?" kérdezte Brooklyn.

"Igen, de csak edzéseken. Az egyik fiúcsapat befogadott a tréningjeikre, mert nincs annyi lány, sőt egyáltalán nincs, hogy elindíthassanak egy női korosztályt" magyaráztam. "De nem mehetek a srácokkal meccsekre, mert tiltja a szabályzat, így csak a kispadról szurkolok nekik.

"Nem játszhatsz mérkőzéseken, csak mert lány vagy?" értetlenkedett, mire bólintottam. "Ez diszkrimináció."

"Nekem mondod?" nevettem halkan.

Még tisztán él az emlék a fejemben erről a beszélgetésről. Jobban felháborodott, mint bárki más akivel erről beszéltem, és váltig állította, hogy ő tesz ez ellen valamit.

Persze, ez azelőtt volt, hogy elromlott minden.

"Hé, Brooklyn, ezt né..." nyitottam be hozzá a telefonommal a kezemben, az egyik kedvenc youtuberünk új videóját mutatva. De amikor felpillantottam, egy másik lány karjaiban találtam meg. 
Ledermedtem. Tátott szájjal és földbegyökerezett lábakkal néztem az előttem lévő két emberre. "Én, én csak.." mutogattam magam mögé, majd kirohantam az ajtón.

Pedig azt hittem már, hogy..
Ugyan, Miranda, hogy hihetted, hogy egy olyan srác, mint Ő, valahogy máshogy fog tekinteni rád? Hogy meglátja benned a lányt?  Te csak az egyik haverja vagy, akivel labdázik és focit néz a tévében, mert hozzá osztották be cserepartnernek.

Cserepartner. Hiszen könnyen leváltható.

Nem, Mia, te pár hét múlva úgyis hazamész. Ő pedig itt marad. Ne ábrándozz.
Állítsd fel a kőfalad, ami mögé nem lát be.
Ne mutasd meg az érzéseid, mert csak a saját mocskát keni rá.
Nőj fel, már nem vagy egy gyerek, ne sírj Miatta. Nem érdemli meg.
Ne add meg neki az örömöt, hogy hagyod, hogy bántson.

Látszódj magabiztosnak, mint aki nem fél senkitől és semmitől. Mutasd a mosolyod, amit csak a bánat segít az arcodra, nevess nélkülük, aminek a hangját csak a sírás adja meg. Légy boldog, csak azért, mert szomorúság tölti ki a szíved.

Nem vagyok büszke arra az időszakra, egyszerűen egy robottá változtam, nem voltak érzéseim, rideg voltam és hűvös. És ezek miatt sokszor elég bunkó is.
Akkor.. akkor úgy tekintettem mindenre, hogy én csak tanulni mentem oda, nem barátkozni. Nem volt szükségem senkire. Szabadidőmben (amiből temérdek volt) a várost jártam és jegyzeteltem, amikor pedig nem volt kedvem kimozdulni, "otthon" olvastam, vagy pedig zenét hallgattam, hisz jobb  dolgom nem volt.

Kedvenc elfoglaltságom az volt, amikor a fülemben üvöltő zenével elmentem a parkba, leültem a szokásos padomra, és csak csodáltam a környezetemet, vagy pedig rajzoltam.
Jézusom, egy teljes rajzttömböt használtam el akkor.

Meg írtam.

Sokat.

Hisz egy magányos lány (aki önszántából volt az, mert nem bízott senkiben) egy idegen városban, ismert de egyben idegen családnál mit tud kezdeni magával? Nincs kivel megossza azt, ami történik vele.

Mármint közvetlenül. 
Hisz ha valaki ír, abban önmagát fejezi ki, igazi vagy kitalált történetekben, vagy esetleg ez a kettő összeolvasztva.

Edzés után hazafele sétálva gondolkodtam a további teendőimen, és arra jutottam, hogy tanulás után szabad vagyok, ellenben holnap mennem kell felügyelni a szomszédunk ennivaló kislányára.
Egy kis fizetség ellenében segítek a környékbelieknek, mivel imádom a gyerekeket, és jól szót is értek velük, úgyhogy hetente párszor átmegyek családokhoz, ahol lefoglalom a kicsiket, mialatt a szülők kikapcsolódhatnak kicsit.

"Mia, segítenél kicsit?" kiabált nekem Victoria a földszintről.

"Persze, egy pillanat és megyek!" kiáltottam vissza, és lerobogtam a lépcsőn. "Igen?" mosolyogtam rá. Ő nem tett ellenem semmit, általában ő áll a "pártomon".

"Ki tudnád vinni Harpert és Cruzt a parkba, légyszíves? Nekem mennem kell dolgozni, David ügyeket intéz, Brooklyn pedig.. elfoglalt. Ha szeretnéd, mehet Romeo is"

"Szívesen"  vigyorodtam el. Az ő társaságuk az egyetlen, amiben fel tudok szabadulni, olyan fiatalok és felhőtlenül vidámak még, egyszerűen már az halvány mosolyt csal az arcomra, ha nézem őket. "Bár lehetnék olyan, mint ők" néztem a fiatal Beckhamekre.

"Milyen?" kérdezte Victoria, mikor már a kabátját vette.

"Gondtalan. És legfőképp, boldog."

*

Sziasztok!
Jézusom, köszönöm az egyre több megtekintést!
Bár számomra érdekes, hogy az első részt jóval többen olvasták, mint a prológust..:D
Remélem továbbra is tetszeni fog a történet, csillagozzatok tovább és kommenteljetek!

Anna :) x