Kézen fogva sétáltunk tovább a gyermekeinkkel. Egyszerűen tökéletes séta volt. Nem sokára haza indultunk. Mikor haza értünk vacsoráztunk és elmentünk fürödni. Amikor mindenki végzett lefeküdtünk. Hozzá bújtam Luke-hoz.

-Mi az kicsim?-nézett le rám.

-Semmi! Miért?-néztem fel rá.

-Mert soha nem szoktál hozzám bújni!-nézett mélyen a szemembe.

-De most baj?-húzódtam el tőle.

-Dehogyis!-húzott magához.

Egy csókot lehelt az ajkaimra. Utána pedig szorosan magához ölelt. Beszívtam a bódító illatát. Amit 3 év alatt sem untam meg. Sőt még jobban imádom. Luke rám nézett kicsit szomorúan.

-Mi a baj?-simítottam meg az arcát.

-Semmi!-nyomott egy puszit a homlokomra.

-Jól ismerlek! Mondd már!-erőltettem.

-Jó! Csak annyi, hogy mindig megbántalak valamivel és ez nekem is rossz!-nézett a szemembe.

-Nem bántottál meg semmivel!-csókoltam meg.

A csókunk egyre szenvedélyesebb lett.