Darren

A fejem zúgott, mintha csak víz alatt lett volna. Kapkodtam a levegőt. Többet, gyorsabban, erősebben. Forgott körülöttem minden, szűkült a tér, el akartam menekülni, de nem kaptam levegőt, nem mozogtak a végtagjaim. Bennem egy hang csitított, hogy ne csak ziláljak, szívjam be az oxigént, de nem tudtam lelassítani. Az ágytámlám szélét markoltam, térddel a földre estem és kúsztam az erkélyem felé. Remegve toltam el az üvegajtót, majd szinte kizuhantam a hideg csempére. A mellkasomra téve a kezem a hátamon feküdtem és néztem a csillagokat, amelyek táncoltak a szemem előtt. A hideg szellőt előzékenyen fogadta be a fáradt tüdőm. Tompán éreztem a sajgást, amely tudtam, hogy másnapra rosszabb lesz. Túl sokszor éltem már ezt át, hogy ne tudjam minden egyes lépését. A fejem már nem vitt, a látásom tisztulni kezdett. A gondolataim ismét egy személy felé kalandoztak, aki mostanság mintha a fejembe költözött volna. Az utóbbi két éjszaka, mialatt nem feküdt mellettem Laney, megint elkezdődtek a rohamaim. Őrlődtem magamban vele kapcsolatban. Olyan szeszélyes volt akár a tenger, de egyszerűen nem tudtam és nem is akartam ezektől a hatalmas hullámoktól menekülni. Tudtam, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor lecsitul minden és kitisztulnak a dolgok körülöttünk. Arra a pillanatra gondoltam, amikor elkezdtem Laney iránt érezni. De valójában azt hiszem ez mindig is így volt, amióta csak megláttam az ajtónk küszöbén. Csak sosem mertem belegondolni, hogy létezhet olyan, hogy mi, talán azért is mert tudtam milyen érzéseket táplál Nathan iránt. Sosem hagytam, hogy ez a bennem lapuló halvány szikra kibontakozzon. Eddig. Nem tudom hogyan, s mikor de azt hiszem Laney minden egyes nappal egyre jobban közelebb került hozzám. Akarva, akaratlanul. A gondolata furcsa érzéseket keltett a mellkasomban. Eddig minden lány közömbös volt. Ideig-óráig tudtak csak érdekelni, sosem kerestem úgy kifejezetten a társaságuk, elvoltam a világomban. Viszont Laney. Egyszerűen volt a társaságában valami végtelenül különleges. Ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint amikor sokáig keresünk egy elveszettnek hitt dolgot és a legváratlanabb pillanatban felbukkan. Azt hiszem Laney volt, akit mindig is kerestem, csak nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy arra gondolhassak, hogy talán ő az, akit keresek. Minden annyira zavaros volt mostanság. Felkönyököltem a kellemesen hideg márványon és megláttam, hogy a konyhában ég a villany. A szemöldököm összevonva az órára pillantottam. Már majdnem éjfél környékén járhatott az idő. A gyengeség átjárta a testem a roham után, nehezen tápászkodtam fel, hogy a korláthoz sétálva kissé kihajolva meglássam Laney alakját. Egy doboz elolvadt fagyival ült a semmibe meredve. Úgy tűnt, mint aki sokkot kapott. Csak lefehéredve, szinte kővé dermedt. Aggódtam érte, de bennem volt a délelőtti beszélgetésünk. Elgondolkozva néztem őt. Szívem szerint azonnal lementem volna hozzá valamiféle komfortot nyújtani neki, bármi is történt. Csak attól féltem, hogy én történtem. Délelőtt rosszul esett, ahogy vélekedett rólam és ezért reagáltam olyan gorombán. Néha csak úgy éreztem nincs kiút abból, amilyennek lát. És jól tudtam, hogy az álca, amit magamra aggattam talán túlságosan is a részemmé vált, de annyira igyekeztem neki megmutatni, hogy az csak egy maszk. Akartam, hogy lássa milyen vagyok valójában. Amikor ismét lenéztem, a konyhában már sötétség honolt. Felegyenesedve elindultam az ajtóm felé, becsukva magam mögött az erkély ajtaját. A lábamban még mindig éreztem, ahogy az izmok ránganak, de nem törődtem vele. Pár lépéssel átszeltem a szobát és kinyitottam a folyosóra vezető ajtót. Laney nekem háttal megdermedt a szobájának kilincsét markolva. Pár másodperc erejéig csak állt, mintha gondolkozott volna, hogy tovább menjen-e engem figyelmen kívül hagyva. Kisétáltam a folyosóra és csak néztem, ahogy oldalra fordítva a fejét megbizonyosodik róla, hogy valóban én vagyok az. A mellkasom megfeszült, ahogy ránéztem. Még ilyen sötétben is tisztán látszódtak megviselt vonásai. Fogalmam sem volt mi történhetett, de át akartam ölelni. Biztosítani róla, hogy semmi baj nincs. Egyszerűen csak ott akartam lenni neki. Elfordult. Éreztem, ahogy egy láthatatlan súly elkezdi összenyomni a lényem, amikor besétált. Nyitva hagyta az ajtót. Értettem a néma jelzést és felszabadulva kaptam az alkalmon. Becsuktam és be is zártam magunk mögött az ajtót. Láttam, ahogy kicsi ágyán a fal felé fordulva kucorog, mellkasához Barnabyt szorítja. Mellé sétáltam, amikor pedig a matrachoz ért a kezem, hogy befészkeljem magam mellé, megszólalt.

-A fele ágy az enyém. Ne merj átjönni a térfelemre- vágta oda gorombán, de én csak elmosolyodtam rajta.

-Lane, ez egy egy személyes ágy- közöltem vele a nyilvánvalót.

-Tisztában vagyok vele. Húzd be a nagy beled és elférünk majd ketten is- halkan felnevettem. Mindketten tudtuk, hogy ez nem így fog történni. Féloldalasan lefeküdtem, nem tudom honnan vettem a bátorságot, de derekára tettem a kezem, amire éreztem, hogy megremeg. Tökéletesen egymásba illetünk.

-Olyanok vagyunk, mint két kicsi makaróni- mondtam ki ösztönösen az első gondolatom a pózunkra. Egy ideig csönd kísérte a mondandóm, majd öblösen felnevetett.

-Ezt úgy hívják kifli.

-Szerintem meg ez makaróni.

-Szerintem meg nem ez volt, amit megbeszéltünk- bökdöste az ujjpercem, amely lágyan ráfeküdt a csípőjére. Ha levágták volna, se vettem volna el onnan a kezem.

-Mindketten tudjuk, hogy ez így a jó- közelebb kúsztam hozzá és megéreztem samponjának kókuszos illatát. Nagy levegőt vett, mintha fűzni szeretett volna hozzá valamit, de végül témát váltott

-El kell tűnnöd hat előtt.

-Úgy lesz- biztosítottam – Szép álmokat.

-Neked is, Dash- ásította. Tudtam, hogy szép álmaim lesznek. Ott voltam, ahol lenni akartam.

☾☼

Amíg Laney a kezeim közt szunyókált, én azon agyaltam, vajon van-e jobb hely a világon? Majd rövid tanakodás után megegyeztem magammal, hogy biztosan nincs. Karjaival szorosan ölelt, a fejét a mellkasomra hajtotta és édesen szuszogott a nyakamba, amely eleinte megborzongatva, egy kis libabőrt csalt ki belőlem. Kecses és hihetetlenül rövid lábát az enyémen átkulcsolva érezte jól magát, mint valamiféle kis kúszónövény. Elvigyorodtam, amikor eszembe ötlöttek a tegnap este képei, ahogy dúlt- fúlt mikor megjelentem a szokásos pánikrohamom után az ajtajában és magának követelte a fél ágyat, na meg, hogy ne merészeljek átmenni az ő térfelére. Most mégis, úgy csüngött rajtam. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de több évnyi kínlódás után megtaláltam azt a nyugalmi forrást, amelyet egy gyógyszer sem, meditáció vagy akármi enyhítette volna. Mostmár biztosan tudtam. És azt is mennyire dühös lesz, ha így talál minket, összegabalyodva. Bár ő tekeredett körém végtagjaival akárcsak egy inda, tegnap este, amikor átjöttem követelte, hogy reggelre tűnjek el. Tehát így tettem, bármennyire nem akartam és ragaszkodott álmában a testem melegéhez, végül kibújtam alóla. A hiányom azonnal a plüssmedvéjével helyettesítette. Halvány, ám hervadhatatlan somollyal az arcomon simítottam el karamella színű tincseit az arcából, majd nehéz szívvel, de elhagytam a helyiséget. Szerencsétlenségemre, amint lefordultam a folyosón szembe találtam magam Nathannel, aki már teljesen felöltözve, egy aktatáskával a kezében, papírokkal a szájában igyekezett a lépcső felé. Gyík.

- Hát, te öcsi?- kapta ki a papírköteget fogai közül, majd a hóna alá vágva, végig mért. Egy gyér pizsamának nem mondható szerelésben nem nyújthattam túl megnyugtató látvány, Lane ajtajának kilincse markolása közben.

- És te? Nem hittem, hogy ilyenkor vannak előadásaid- tereltem el a témát, majd becsukva Lane ajtaját keresztbe fontam mellkasom előtt a kezem.

- A könyvtárba megyek tanulni- forgatta szemét, majd ismét elindult. Legszívesebben egyet rárúgva segítettem volna neki gyorsabban eljutni a lépcső aljáig. Hiába voltunk testvérek, Nathan egy ideje nagyon nagy ellenszenvnek örvendett felőlem és nem csak azért, mert egy önző gyík volt, hanem még hülye is. Lane ezer éve bele volt zúgva ő meg semmit nem vett észre belőle. Mondjuk nem is akartam most már, hogy észrevegye, hisz nem volt elég jó Laneyhez - Ja és Darren- megfordult, majd a korlátra támaszkodva nézett fel rám. Annyira kimért volt, mintha csak az elnökkel beszélt volna.

- Mivan?- morogtam, türelmetlenül toporogva.

- Ha hozzá nyúlsz, megöllek- biccentett a lány ajtaja felé, majd nemes egyszerűséggel elsétált. Még percekkel később is döbbenten bámultam a becsapott ajtót, ahol utoljára láttam, azután végre észhez tértem. Hogy micsoda?! Ahogy ténylegesen eljutott a mondanivalója az agyamig, már sajnáltam, hogy nem rúgtam le. Legszívesebben utána mentem volna és puszta kézzel tömködtem volna a szájába a hülye papírjait. Hogy én ne nyúljak hozzá? Ő ne merészeljen még csak ránézni sem! Évekig Lane felé sem szagolt, most meg fenyegetőzik? Azt hittem menten felrobbanok az elmémen átsüvítő gondolatoktól, ekkor mozgolódást hallottam mögülem. Jobbnak láttam, ha eltűnök és később mérgelődök a bátyám miatt. A szobámba sunnyogva viszont megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán akaratom ellenére én vonzottam Nathanielt a lányhoz. Világ életemben le akart dominálni és mindig az kellett neki, hogy ő legyen reflektorfényben. Azáltal pedig, hogy évek múltán megengedtem magamnak, hogy látszatot is adjak a Laney felé irányuló értéseimre talán életem legnagyobb baklövését követtem el.

☾☼

A konyhában sosem voltam ilyen korán és a müzlimet talán még sosem ettem ilyen csigalassúsággal, amit anyu is megjegyzett. Ma a reggeli gombás ravioli volt, kezdett aggasztani Rose felém irányított, nem túl diszkrét hadjáratát. Idegesen pillantgattam a lépcső irányába. A gabonapelyhem már szinte felismerhetetlenségig szottyadt össze, de Laney még sehol sem volt. Vagy elment volna? Azt nem, hacsak nem villám gyorsan halad, vagy nem vált kísértetté. Húsz perce úgy figyeltem az aulánkat, hogy esélye sem lett volna kiosonni. Voltak reggelek, amikor Laneynek nem kellett besegíteni a konyhába.

- Mit nézel ennyire, fiam?- anyu rám pillantott, miközben Nina előkéjét próbálta lehámozni a kislányról. Már éppen nyitottam a szám, amikor;

- Elmentem, sziasztok- és már csapódott is az ajtó. Wow, ez a lány tényleg villámgyorsan mozog.

- Mennem kell, sziasztok- mondtam és az utolsó undorító kanál müzlimet is befaltam, majd bukdácsolva szedtem a lábaimat a bejárati ajtó felé. A lépcső mellől sietősen felkaptam a hátizsákom és már kint is voltam. Kishíján elszédültem a pár fokos lépcsőről, amint megláttam Laneyt egy szoknyában, amihez egy fehér fodros ujjú felsőt párosított. Miért néz ki ilyen ellenállhatatlanul gyönyörűen? Előszeretettel rohantam volna utána, de nem akartam túlbuzgónak tűnni. Így csak lenyugtatva hevesen verdeső szívem, amely sejtésem szerint nem csak a futástól gyorsult fel, lazán a vállamra dobtam a táskám és elindultam távolodó alakja felé.

- Lenon!- szóltam határozottan, mire a szívéhez kapva a kezét megpördült. Imádtam, amikor ilyen ártatlanul nézett azokkal a hatalmas őzike szemeivel. A fejét rázva, de mosolyogva indult meg felém. Most így látva, teljes fényében, azon agyaltam, hogy szüntelenül azt hiszem nem lehet szebb, de mindig, amikor meglátom meglepődök, hogy mégis - Kell egy fuvar?

- Köszi Hayes, de passzolnám- mosolygott rám gúnyosan, kicsit oldalra döntve a fejét. Mindig így játszadozott, többek között ezt is kedveltem benne.

- Miért?- léptem közelebb. A szája rezdüléséből láttam, hogy kicsit megriadt, de továbbra is úgy állt ott, mint egy karó.

-Tudod miért- hallottam hangjában a gyászt. Elkomorodtam, ahogy realizáltam, hogy Laney az apukája balesete óta nem igazán szerette a "két kerekű halálmasinákat", hogy őt idézzem - Húzod az időm- feszülten sóhajtott egyet és hátrébb akart lépni, de a kezem ösztönösen nyúlt utána. Óvatosan megragadva vékony felkarját, közelebb húztam magamhoz. Láttam mennyire meglepődött, de hagyta magát. Amikor már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egy szalmaszálat se lehetett volna leejteni köztünk, lehajoltam. Arrébb simítva hosszú haját, egészen közel hajoltam füléhez. Olyan finom illata volt, hogy féltem bebódulok már csak attól is, ha több ideig szagolom be az illatot amely, mintha magnóliák ezreit ontotta volna magából.

- Inkább megcsonkítanám magam, minthogy egy karcolásod essen- mondtam teljesen őszintén - Vigyázni fogok, esküszöm. De ha nem akarsz motorozni, hát elbuszozok veled. Vagy sétálunk. Vagy elkötöm anyu kocsiját. Vagy akár egy helikoptert is- erre édesen felkuncogott én pedig megkönnyebbülve vele nevettem.

- Idióta vagy- indult meg a motorom felé, majd felkapta a sisakját és megadóan felém billentette fejét, hogy becsatoljam. Mosolyogva láttam neki a csatnak és be kell vallonom, kicsit el is húztam a pár másodperces műveletet - Köszönöm, Dash- felkaptam rá a tekintetem. A szívem újra életre kelt, ahogy sokkal derűsebbnek láttam.

- Neked bármit, Lane- bazsalyogtam rá, majd kattant a zár. Biccentve egyet megigazgatta táskájának a pántját és utasított, hogy üljek fel én előbb. Megadóan elhelyezkedtem a járművemen, majd észrevettem a visszapillantótükröm. Egy kicsit igazítottam rajta, majd megláttam, ahogy Lane felszenvedi magát a motorra. Ahogy a vállamra tette a kezét összeakadt a tekintetünk. Pár másodperc erejéig nézett, majd széles mosoly terült szét az arcán. Melegség töltötte el a mellkasom, olyannyira, hogy tudtam muszáj azonnal elindulnom és inkább a vezetésre koncentrálnom.

☾☼

A motor hangja elhalt, amint a suli előtti parkolóba értünk. Hagytam, hogy először Laney szálljon le, amint megállt mellettem, én is lepattantam, majd elé lépve kihámoztam a sisak fogságából.

- Iskola után találkozunk- az ujjam megmozdult, el akartam tűrni egy tincset az arcából a füle mögé, amit oda sodort a szél, de tudtam, hogy túl nagy nézőközönségünk van.

- Egy jó okot mondj, miért kéne megint a halálmasinádra ülnöm- fonta keresztbe kezét mellkasa előtt.

- Talán, mert- hajoltam le, hogy egyvonalban legyen az arcunk - A "barátnőm" vagy- kacsintottam. Az alsó ajkát beharapva próbálta csillapítani, hogy elvigyorodjon - És...- folytattam felegyenesedve - Ma van a családi ebéd, tudod megbeszéljük "mizu"- Laney arcáról azonnal lelohadt a jókedv és elkeseredetten ejtette le karjait maga mellé.

- Ahj, még nem is beszéltük meg mit mondunk- gondolkozott el.

-Majd improvizálunk- rándítottam hetykén a vállam, de egy nem túl kedves pillantással ajándékozott.

-Be fogunk sülni és...- ekkor megszólalt a jelzőcsengő - Na jó, köszi a fuvart...megyek. Jobban tennéd, ha te is sietnél- nem kellett. Nem volt első órám, csak őt akartam behozni. Tiszta őrültségnek tűnt.

- Rendben- bólintottam rá, majd egyet intve végig néztem, ahogy a barátnőihez siet, akik a lépcső alján ültek. Mia után Lizzre siklott a tekintetem, ami egy fejbecsapásként ért. Oh jaj ne, totálisan megfeledkeztem róla és ezt úgy látszott ő is észrevette. Méregetett a tömegen keresztül, mintha lyukat akarna égetni a koponyámba. A buli óta nem láttam, ott is igyekeztem magam mögött hagyni folyamatosan, hogy nyugodtan kettesben lehessünk Laneyvel. Óvatosan intettem egyet, de figyelmen kívül hagyva elindult a lépcsőn felfelé, míg a két lány mögötte vidáman beszélgetett. Úgy tűnt nem csak azt kell kitalálnom mit mondok a családnak a kamu kapcsolatunkról. Hanem azt is mit mondok Elizabethnek.

☾☼

A nap felénél már erősen csikorogtak a fogaskerekek az agyamban. Többször összetalálkoztam Laneyvel a folyosón és nem egyszer akartam odamenni hozzá, de végül nem tettem. Ennek több oka is volt. Egyrészt nem kizárt, hogy Lizz leszedné a fejem. Egész nap úgy méregetett, mintha minimum összetörtem volna a kedvenc sminkes palettáját. Másrészt pedig furcsa lenne. Eddig még csak rá sem néztem a suliban, most pedig, ha leállnék vele, mindenki rólunk pletykálna és Laney azt nem díjazná. Így is elég volt a reggeli eset, hogy én hoztam el. Szóval a távolból kellett figyelnem őt és azt hiszem nem is vettem eddig észre mennyi figyelmet kap a társaságuk. Lizz egyértelműen a kirívó szépség volt az iskolában, de mellette Laney és Mia is odavonzottak nem egy-két pár tekintetet. Laney ma lófarokba fogta enyhén hullámos, karamellát idéző loknijait és egy fehér masnit fűzött bele. Kockás szoknyáját kiemelte az alakját. Enyhe pír tündökölt arcán, szemhéján és ajkain pedig csillogás. Megközelíthetetlennek tűnt. Mint egy műalkotás, amelyet csak a vastag üveg mögül csodálhat az ember. Elgondolkoztam miért olyan kevés fiú hívta randira eddig és azt hiszem ez volt a válasz. Az Elizabeth féle lányokat sokkal közelebb volt megközelíteni, de Delaneyból sütött, hogy nehezen lehet hozzáférkőzni.

- Kezd kicsit feltűnő lenni, haver- szólalt meg hirtelen előttem Gabe. Felé kaptam a fejem, majd lazán a szekrényemnek dőltem, hogy azért még rálátásom legyen az említett lányra.

- Micsoda?

- Az, hogy állandóan Bambi után leskelődsz. Kezd egyértelmű lenni... úgy mindenkinek. Az emberek azon csámcsognak reggel mi történt köztetek a parkolóban.

- Nem történt semmi.

- Ne engem próbálj beetetni, mert nem tudsz. Bejöttél suli kezdés előtt egy órával, hogy behozd. Ez nem „semmi"- rántotta meg olyan lazán vállait, hogy azt hittem menten szétesik - Na mesélj, nem úgy volt, hogy a kis fekete jön be?

- Elizabeth. És de...- egyenesedtem ki, kicsit megmozgatva görcsös vállaimat. A mozdulatsor közben összeakadt a tekintetem egy világos szempárral, amely már olyan ismerős volt, hogy ezer közül is megismertem volna. Gyorsan elkapta a tekintetét és láttam rajta, hogy kissé vörösebb árnyalatba vált az arca.

- Akkor most, hogyhogy Bambi után csorgatod a nyálad?- gúnyosan elmosolyodott - Mint egy kiskutya.

- Fogd be, Gabe- morgolódtam, majd lesütöttem a szemeim – Kicsit megváltoztak a dolgok idő közben Laneyvel.

-Azt vettem észre. Évekig azt hallgattam mennyire szórakoztat téged, hogy otthon alá tehetsz, de valljuk be mindig több volt neked, csak nem gondoltál bele- nyitotta ki a szekrényét, amikor megszólalt a jelző csengő, A diákok a zsúfolt folyosón örvénylettek több irányba, akárcsak a hangyák – Igaz az a mondás, hogy a fiúk csípik azokat a lányokat, akiket piszkálnak- vigyorodott el – Én is élvezem a kis vörössel folytatott szópárbajokat. Nem egyszerű eset és ez a legjobb benne- a kémia könyvével a kezében becsapta szekrényének az ajtaját.

-Mondd, neked ennyire rossz a névmemóriád, vagy direkt aggatsz mindenkire ilyen béna beceneveket?- ráztam a fejem értetlenül, mire ismételten megrántotta vállát.

- Na és te meg Laney így évek multán hogy kerültetek ilyen közel? Nem igazán vonzottak egy hónappal ezelőttig az őzike szempárok- vonta fel a szemöldökét egy csepp rosszindulat nélkül. Gabriel tudta a nőügyeim és azt is mennyire közömbös voltam évekig a lányokkal szemben. Ő akaratom ellenére is próbált a más út felé terelgetni, mindeközben sosem ítélt el.

- Egyezséget kötöttünk. Ő összehoz Elizabethtel, ha én a bátyámmal- mondtam keserűen, mire a fiú világító, szürkés szemei elkerekedtek és kínosan felnevetett.

- Na ne csináld.

- De... de időközben valahogy egymásra hangolódtunk. És sajnos Lizz rám, Nathan pedig Laneyre. Kicsit el van cseszve- meredtem a padlóra tanácstalanul – Próbálom rávezetni, hogy több van köztünk, mint ami eddig volt, de nem akarja bevallani magának.

-Persze, évekig piszkáltad és takaríttattad vele össze a női fehérneműket az ágyad alól- húzta félre a száját – Viszont azt bizton állíthatom, hogy nem közömbös feléd. Szinte idáig érzem a köztetek lebegő feszültséget. Szerintem lépj, de rendesen. Ne olyan béna Darren módon, mint a többi csajodnál- magyarázta, majd biccentett, így elindultunk a kémiaterem felé.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy az ilyen lányok, mint Laney, megérdemlik a nagy gesztusokat. Kápráztasd el, mutasd és biztosítsd róla, hogy ő más- elgondolkoztam. Valami nagy dobás kellett. Valami, amitől megtörik köztünk a jég. De mi lehet az? - És mi lesz Lizzel?- fordult be a folyosón.

- Nem tudom- sóhajtottam - Majd csak kitalálok valamit.

-Akkor gyorsan mert épp felénk közeledik és nem túl boldog- könyökével megbökött és valóban Lizz száguldozott felénk a tesi terem felől. Jaj nekem. Gabe olyan gyorsan szivárgott el a terembe, mint még soha. Mire a becsöngő véget ért, Lizz már előttem is állt. Sosem láttam még ennyi mérget ilyen kedves csokibarna szemekben és megjegyeztem, hogy többé nem is akarok.

-Nem hívtál.

-Nem adtad meg a számod- vágtam rá zsigerből, makulátlan arca pedig vörösödni kezdett az idegességtől. Mögötte láttam, hogy a női öltözőből kezdenek kiszállingózni a diákok. Köztük Delaney és Amelia is. A vörös lány megrázta Laney kezét, aki követte Mia pillantását egészen felénk. Sosem akartam még ennyire a föld alá süllyedni. Pillantása megmerevedett egy kis ideig, majd elszakított rólunk és besietett a terembe. Mia még visszapillantott ránk, szúrósan méregetett, mint egy cafat húst, amit meg tudtam érteni. Az ő szemszögéből mindkét barátnőjével leálltam és ez nem vetett rám túl jó fényt.

-Ez nem kellett volna, hogy megállítson miután ott hagytál a buliban és azt mondtad „majd beszélünk". Azóta meg felém se szagolsz, mégis miféle játék ez?- vonta fel íves szemöldökét gorombán és azt hiszem életemben először nem találtam vonzónak Elizabeth Parkert. Nem amiatt, mert mérges volt rám. Valójában megértettem miért reagált így, miután valóban kicsit több figyelmet szenteltem neki az utóbbi egy hónapban. Inkább amiatt, mert elkezdtem összehasonlítani a fejemben egy bizonyos lánnyal, akivel nem ért fel a szememben. Az a lány, akit az egész suli akart számomra többé átlagosnak tűnt.

-Nem akarok játszadozni. Tényleg- sóhajtottam és ritka pillanatok egyike volt, amikor nem tudtam hogyan húzzam ki magam a csávából – Én csak...velem sok minden történt mostanság- úgy tűnt minden, amit mondok csak olaj a tűzre, ugyanis Lizz egyik lábáról a másikra állt és összefűzte a karjait a mellkasán, mint akinek kicsit le kell foglalni a kezeit, hogy ne verjen be egyet.

-A suli meg az edzések?- türelmetlenül kérdezte, én pedig éreztem, hogy a szavak a torkomon akadnak. Megráztam a fejem. Egész életemben annyira könnyen ment megmondani a szándékaim, ezekkel mindig tisztában voltak a lányok, szóval életidegennek hatott, hogy most ekkora slamasztikába keveredtem. Nem tudtam hogyan reagáljam le és a testem is elvesztette a kontrollt. Megráztam a fejem, a lány pedig idegesen leengedte a karjait – Akkor meg? Darren bökj már ki valami épkézláb érvet!- hangja olyannyira felemelkedett, hogy bennem, pattanásig feszült az idegesség és éreztem, hogy nem tudom tovább magamban tartani.

-Más valaki- nem hittem volna, hogy két ennyire ártatlan szó így le tud sápasztani egy embert. Elizabeth arca megnyúlt a hitetlenségtől és szeme cikázni kezdett, ahogy magában lefutatta a szavaimat.

-Te most komolyan azt mondod nekem, hogy más lány miatt koptatsz le?- kerekedett el a szeme, majd epésen felnevetett –Mégis ki az, aki miatt le akarsz cserélni engem?- szólásra nyílt a szám, de megláttam a szemem sarkából, hogy az osztálya kiért az udvarra. Laney lopva felénk pillantott, majd beállt a rajtvonalhoz. Amikor visszavezettem a tekintetem Lizzre, az ablak felé volt fordulva. Egy pontot fikszírozott, pontosan, ahol Laney lehajolt a vonalhoz egy másik lánnyal egyetemben. Hangos sípszó törte meg a teret, ekkor süvíteni kezdtek a futópályán. Lizz összeszorította az állkapcsát, vonásai élessé váltak – Nem mondod komolyan?- kérdezte lekezelően, még mindig kifelé bámulva. Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt – Ne érts félre, nem vagyok se vak se hülye. Észrevettem, hogy megváltozott köztetek a légkör, de azt hittem ennél mindketten okosabbak vagytok- húzta ki magát – Laney sosem lesz jó párod. Mindketten tudjuk, hogy ellentétek vagytok. De sok sikert ehhez a lehetetlen kapcsolathoz nem nehéz kitalálni, hogy a végén nálam fogsz kikötni Darren Hayes- azzal megfogta magát és ott hagyott. Egy hangos ajtó csapódással tűnt el az öltöző falai mögött és pedig azt kívántam bár kitörölhetném az életemből az utóbbi pár perc eseményeit. Ugyanis tudtam, hogy Laney és az ő barátsága meg fogja sínyleni ezt a beszélgetést.