Laney

Darren ridegebb és ellenállóbb volt velem, mint egy jéghegy. Amint letett a suli előtt, türelmetlenül várta még leidétlenkedem magamról a sisakot, ezt követően kikapta a kezemből és lezárva a motorját már el is viharzott. Pár szempár végig kísérte, ahogy robusztus léptekkel becsörtet az iskola területére, míg én megsemmisülve állok ott, ahol hagyott. Egy mély levegőt véve megigazgattam a táskám pántját és elindultam az iskola kapuja felé. A nap meghazudtolva magát egy komor felhő mögé bújt és a szél is kezdett feltámadni. Mintha az időjárás is tudta volna a reggel történteket és a hangulatunkhoz igazodott volna. Nem vettem észre barátnőimet, amíg hirtelen a lépcsőről fel nem álltak, ezzel meggátolva a feljutásom a kapuig. Velem ellentétben ők nagyon is jól néztek ki. Mia szokásosan kiengedte kócos, vörös haját és valami bandás pólóban feszített, amely a combja közepéig ért, ezért csak egy vanst párosított hozzá. Lizz vele ellentétben egy kis masnis hajpánttal fogta hátra kivasalt haját és valami feszülős ruhában ékeskedett, amelynek mell részénél egy elég dekoratív szívecske alakú kivágás volt. Mindkettejük arcát elcsúfította egy fintor, ahogy rám néztek.

- Mi az?- néztem végig magamon.

- Miért ültél fel Darren mögé, Laney?- kérdezte Lizz, úgy, mintha a világ legsúlyosabb bűnét róná fel rajtam.

- Hát, mert kellett egy fuvar- vetettem oda lazán.

- Tudod milyen pletykák terjengenek a lányokról, akik egyszer felülnek mögé- jegyezte meg óvatosan Amelia, míg átvágtam közöttük, ugyanis a becsöngő megszólalt.

- Ez badarság- pillantottam át a vállam felett - Nem végzem az ágyában- ő végezte az enyémben. Eltorzult arccal ráztam meg a fejem, remélve, hogy kósza gondolataim kiröppennek belőle.

- Oké mi azt tudjuk, de az iskola többi tagja nem. Csak aggódunk miattad, mostanság nagyon sok időt töltötök együtt. Az edzéseire jársz, együtt mentek haza, ő hoz el...-sorolta Lizz a hátam mögött. Imádtam a barátnőimet, de ilyenkor egy kanál vízbe bele tudtam volna fojtani mindkettőt- Mi csak meg akarunk védeni. Inkább kerülőt teszek reggelente és felveszlek, csak még egyszer ne ülj fel mögé. Ha az emberek rá akadnak a témára te leszel a középpontban és csúnya pletykák fognak rólad terjengeni- mondta untalan, míg megfogalmazódott a fejemben mennyire gyűlölöm a középiskolát és alig várom, hogy pár hónap múlva örökre elfelejtsem.

- Lizz, ez itt nem a Gossip Girl egyik része. Amúgy van fuvarom, csak lekéstem-nevettem hitetlenül feléjük, de ők csak a vállukat rángatták. Ingatva a fejem betoltam a kaput és a kis portán áthaladva a folyosóra léptem. Pár szempár ránk összpontosult, amit nem furcsáltam. Lizz mellett szinte már megszoktam, a fiúk bálványa és a lányok ellensége volt. Azonban az intenzív sutyorgás már inkább zavart, amelyek végett pár tekintet lenézően végig mért. Talán kivételesen nem is Elizabeth volt az összenézések tárgya. Megszaporázva a lépteim a szekrényemhez siettem. Annyira le akartam magamról rázni az ádász pillantásokat, de minden egyes lépéssel, mintha többen kapaszkodtak volna belém és húzták volna vissza a testem. Idegesen kotorásztam a szekrényemben, Lizz és Mia pedig feszülten rám néztek.

- Tessék Blair Waldorf, egy saját Gossip Girl epizód- gúnyolódott velem a fekete hajú szépség.

- Mondtuk, Laney. Elkezdődött a csámcsogás- görbült le Mia szája, majd becsapva a szekrényét leellenőrizte hol lesz óránk - Tesi- forgatta a szemét. Remek. Vagy öt osztály összevonva egy teremben. A fiúk azért verik mellkasuk, hogy bizonyítsák ki az erősebb. A lányok pedig klikkekbe tömörülve diszkriminálják azokat, akik jobbak náluk, hogy magasabb rendűnek érezzék magukat, miközben becsapnak mindenkit. Az öltözőbe érve sem maradtak abba a sutyorgások, amelyeket azzal próbáltam kizárni, hogy teljesen érdektelen dolgokról dumcsiztam a barátnőimmel, mint a közelgő matek dolgozat. Ahogy magamra rángattam a cicanadrágom és a suli logójával ellátott fekete felsőt már indulhattunk is a tornatetembe. Az osztályok megkülönböztető jele a színes polók voltak. A bioszosoknak zöld színű, az általános tagozatnak lila, a matekosoknak fehér, a sportolóknak, azaz Darren osztályának sötétkék, nekünk művészeteseknek pedig fekete. Már ezt a megkülönböztetést sem bírtam. Akik általános tagozatra jártak, az a tizenpár lány, rózsaszínben virított és esküszöm ők voltak a legrosszabbak. A tagozatuk semlegességét azzal kompenzálták, hogy állandó pletykákkal vonták fel magukra a figyelmet. Amikor a sportolók röhögve vonultak be a terembe igyekeztem kerülni Darren tekintetét, akit szinte hidegen hagyott a létezésem. Remek, minden a régiben marad. Konstatáltam boldogan, majd kelletlenül a mellkasomhoz tettem a tenyerem. Úgy gondoltam boldog leszek, ha minden visszaáll a régi kerékvágásba, de akkor miért nyomott így a mellkasom?

- Rendben, ma röplabdázunk- kiáltotta el magát a tanárnő az egyik padon állva - A felosztás pedig... -ekkor elkezdte sorolni ki melyik csapatba kerül. Mivel volt elég hely két röplabda pálya kialakítására ezért a tanárnő megragadta az alkalmat. Sajnos Lizz és Mia nem csak más csapatba, de másik pályára is kerültek. Én pár bioszossal és matekossal kerültem egy csoportba, amit nem bántam, bár egyedül voltam az osztályomból. Azonban amikor besoroltak elénk ellenfélnek pár általános csoportost és sport tagozatost, azonnal elöntött a keserűség.

- Tanárnő ez így nem ér! Ott vagy van három sportoló, itt meg egy sem!- szólt mögöttem egy szemüveges srác fehér pólóban. Matekos, hát hogy is ne.

- Féltek, hogy elverjük a seggeteket?- nevetett egy Tiffanny nevezetű lány, akit csak a kígyók rémeként emlegettünk. Undorodva figyeltem, ahogy csámcsogva rágóján szemügyre vette a műkörmét. Mélyen sóhajtottam, mert eljutott az elmémig, hogy ez egy nagyon hosszú óra lesz.

- Rendben, a másik pályán így is egyel több ember van. Darren, gyere állj be ide!-a tanárnő fülsüketítő rikácsolása semmi volt a tudathoz képest, hogy Darren a mi csapatunkban lesz. Az izmaim megmerevedtek, ezért lassan körözni kezdtem a vállaimmal. A fiú átkocogott a mi pályánkra, felemelte a hálót és beállt az egyetlen helyre, amit felszabadítottak neki. Pontosan mellettem. Mint, akiknek a fogát húzzák, olyan kelletlenül toporogtunk egymás mellett. A játék elkezdődött ment a szerva, én pedig imádkoztam, hogy csak felém ne repüljön a labda. Szerencsére az első két körben el is került, nem mellesleg Darrennek hála nyerésre álltunk. A fekete leves akkor következett be, amikor Tiffanny közénk lőtte a labdát, mi pedig mindketten ugrottunk, hogy elüssük, ezáltal csak egymásba ütköztünk. Darren sebes halántékának ütődött a karom, ő pedig szinte eltiporta a kis termetem. Mind kettőnkben szinte azonnal felment a vérmérséklet és egymásnak feszültünk.

-Jesszusom, mit művelsz?- az arca eltorzult a fájdalomtól, amikor a leragasztott területre érintette kezét. Ahol én ápoltam és ragasztottam le.

-Mondod ezt te?- förmedtem rá, mire elcsöndesedett körülöttünk a tér – Közveszélyes vagy, mint egy rinocérosz!- szorítottam ingerülten a lábfejem, ahol enyhén szólva eltaposott.

-Talán nem kéne pályára állnod, ha nem tudod hogyan megy a játék!- magasodott fölém, én pedig túl konok voltam, hogy hátráljak akár egy lépést is.

-Neked meg észre kéne venned, hogy az egocentrikus világodon kívül is vannak emberek, akik ugyanúgy a pályán vannak!- tartottam vele a szemkontaktust, amikor felnéztem rá, ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire is közel kerültünk egymáshoz. Zabosan fújtatott, mellkasa ugyanolyan egyenlőtlenül emelkedett és süllyedt, akárcsak az enyém. Olyan gyűlölettel és megvetéssel pásztáztuk egymást, hogy biztos voltam benne, hogy az ellenszenvünket még a vak is látta volna. Darren légzése lelassult, amikor tekintete lesiklott az arcomról az ajkaimra, a nyomás a mellkasomban erre a mozzanatára pedig szinte elpárolgott. Mintha nem is létezett volna.

-Gyerekek! Ez csak játék- rikácsolta a tanárnő, a pillanatból kiragadva ezzel. Úgy hátráltunk el egymástól, mintha csak égetne a másik közelsége.

-Kiszálltam- ordította oda a tanárnőnek kifelé menet, aki azzal fenyegette Darrent, hogy elmondja az edzőjének, ha ki meri tenni a lábát. Még be sem fejezte a mondatát a fiúnak már hűlt helye sem volt. Idegesen beletúrtam a hajamba, amikor is realizáltam, hogy az egész tornaterem engem bámul. Az arcom egy melegebb árnyalatot öltött és a vegyes pillantások kereszttüzében közöltem, hogy ki kell mennem a mosdóba. Aznap nem mentem vissza a tornaterembe.

☾☼

Az öltözőben vártam amíg a barátnőim visszaértek, hogy átadhassák a tanár üzenetét, miszerint órai munka egyest kaptam. Tudtam, hogy anyunak lesz pár nem szép szava a dologhoz, főleg, ha megjegyzést is írnak a jegyemhez, de valahogyan nem tudott érdekelni. Amikor beözönlöttek a lányok a sugdolózások csak még elviselhetetlenebbek lettek. Mia és Lizz szerencsémre a többiek viselkedését nem túl szép pillantásokkal nyugtázták és igyekeztek mihamarabb átöltözni, hogy végre kikeveredjünk a kellemetlen közegből. Amikor ez megtörtént a barátnőim bátorítottak, hogy kicsit üljünk ki az udvarra, ahol nyugodtan ellehetünk. A nap immáron hét ágra sütött, ezért egy korhadt padra dobtuk le magunkat egy tölgy tövében. Velem szemben foglaltak helyet, míg kipakolták a reggelijüket. Én el is felejtettem enni hozni és őszintén nem is volt étvágyam. Azt kívántam bár véget érne ez a pokoli nap.

-A jó hír- kezdte a szőkeség derűsen, míg unottan támasztottam a fejem és a padon lévő morzsákat pöcköltem le a fűbe – Hogy kiderült, hogy reggel nem te voltál a téma.

-A rossz hír- vette át a szót Lizz – Hogy most már határozottan te vagy- fáradtan felsóhajtottam.

-Mégis mi van köztetek?- Mia smaragd szemei kérdőn rám találtak.

-A szín tiszta gyűlöleten kívül?- tettem fel a kérdést.

-Egy kis színtiszta szexuális feszültség- motyogta a kávéspoharába Lizz.

-Jesszusom, dehogy is!- tagadtam hevesen, a mellkasomban pedig valami furcsa érzés kezdett el gomolyogni.

-Dehogynem. Ha valamit felismerek az az, hogyha két ember egymásnak akar esni.

-Maximum egy késsel esnék a torkának- vicsorogtam gúnyosan, mire megforgatta a szemét – Inkább beszéljünk arról, hogyha nem én voltam reggel a téma, akkor miért néztek úgy az emberek?- tereltem el a témát ügyeskedve, Amelia pedig diszkréten közelebb hajolt, hogy csak mi halljuk az elhangzó szavakat.

-Pletykálnak arról, hogy Rixtont egy hete szinte agyon verték a parton. Akkor pedig Darren sebekkel az arcán jelent meg, szóval nem nehéz összetenni a képet- a szó szoros értelmében megrökönyödtem. Éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból és a végtagjaim élettelenné válnak. Annyira megmerevedtem, hogy még az ujjaim sem tudtak remegni. Hatalmas gombóc szorult a torkomra, szinte feszítette nyelőcsövemet, ahogy nyelni próbáltam – Nem mondanak semmit az ügyről, csak annyit lehet tudni, hogy Rix kórházba került és bent tartották két napig. Ma megyek hozzá látogatóba, igyekszem kiszedni belőle valamit- ecsetelte Lizz. Jaj, ne, jaj, ne. Ez nem történhet meg! Mégis mit hittem? Darren agyonver egy embert és megússzuk?

-Darren mindig össze van verve, erre nem alapozhatunk- igyekeztem menteni a menthetőt, de a hangom a felismerhetetlenségig vékonyult és megremegett a mondatom elején. A két lány felkapta rám a fejét és láthatólag elgondolkoztak.

-Ez mondjuk igaz- nézett az ég felé Mia – De ki más akarta volna úgy elverni? Darrennek volt indítéka.

-Úgy hallottam a rugby csapatban elintézett pár embert- fűztem hozzá, mire összenéztek - -Rixton egy seggfej, biztosan nem csak Darrennél húzta ki a gyufát.

-Darren viszont állandó balhékba keveredik- tette hozzá Elizabeth.

-De nem azért, mert ő akar- védtem, ekkor ismét megszólalt a csengő. Hála az égnek.

-Mióta a pártfogoltad Darren Hayes?- dobta ki az üres kávés poharát a kukába, majd felállt a másik lánnyal egyetemben.

-Nem az. Viszont vele élek Lizz, tudom, hogy nem ő volt- zártam le ennyivel a témát, viszont éreztem, hogy az ügy még közel sincs lecsillapodóban.

☾☼

A hátam közepére nem kívántam a ma esti közös vacsorát. Nem akartam beszélni a napomról, nem akartam Darren közelében lenni és nem akartam anyu elé kerülni az egyesem után. Biztosra állítottam, hogy már látta, mivel értesítést kap róla, ha valamilyen jegyet írnak be. Ez csak a vihar előtti csend volt. Ám bármennyire ki akartam magam húzni, voltak kötelességeim. Szóval hét óra közeledtével félve lebattyogtam a konyhába, ahol anyu már a zöldségeket aprította.

-Kínai zöldséges tésztát csinálunk, mit szólsz?- kérdezte, amint feltűntem a látóterében. Nahát, semmi szidás, kis előadás arról mennyire rossz gyerek vagyok?

-Jól hangzik- sétáltam, sőt inkább somfordáltam egyenesen mellé, hogy a felső szekrényről lehalásszam a tésztát. Megfogtam egy lábost, félig öntöttem vízzel, majd vártam mikor forr fel. Figyelemmel követtem, ahogy anyu az utolsó répát is vékonyka hasábra vágja, majd beleteszi a többi zöldség közé. Úgy éreztem egy időzített bomba, de amikor észrevette, hogy nézem és halványan rám mosolygott, tudtam, hogy nem lesz baj. Kiengedtem a fáradt gőzt és könnyed beszélgetést kezdtem. A vacsora kezdetéig igazán jól telt az idő. Szinte el is felejtettem mennyire rossz napom volt, addig a pontig, ameddig el nem kezdtek szállingózni az emberek a konyhába és helyet nem foglaltak. Éppen James nyakába akasztottam az előkét és vitát folytattam arról, hogy még mindig nem befolyásolja a már nem létező égése a nyakán abban, hogy rá applikáljam a partedlit, ekkor belépett az ajtón Darren. A szemem megakadt rajta, amikor bevonult egy tőle nem megszokott szerelésben. Egy bézs színű, rövid szárú vászonnadrágban érkezett, ehhez egy fehér trikót párosított, fölötte pedig szintén egy ing volt, amelyen fekete függőleges csíkok húzódtak. A fején napszemüveg, lábán a szokásos motoros csizmája helyett egy fehér sportcipő. Darren sosem nézett ki rosszul, de mindig egyszerű farmer, póló kombókat viselt és többnyire sötét színeket. Eddig észre sem vettem a világos mennyire kiemeli napbarnított bőrét. Ahogy a helyére vonult nem vett rólam tudomást, csak amint leült a székébe és a könyökén támaszkodva ki nem szúrta, hogy még mindig jéggé dermedve figyelem. Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul és inkább azzal foglalatoskodtam, hogy megizgassam James előkéjét, mielőtt helyet foglaltam volna.

-Úgy nézel ki, mint egy elcseszett strand barbie baba- mérte végig Nathan előttünk, mire Darren ízlésesen felmutatta neki a középső ujját.

-Ez mit jelent?- kérdezősködött Nina, mire Melanie rosszallóan a fiúra nézett.

-Mivan? A kis gyík kezdte- felelte, miközben levette az ingjét és leterítette a szék támlájára. Kezdett kellemetlen lenni a hangulat, ezért én beletemetkeztem a pohár vizembe, mintsem, hogy belefolyjak ebbe a beszélgetésbe – Amúgy meg én nem beszélnék a helyedben arról, hogy jelenünk meg az asztalnál- utalt a pizsamájára, ekkor Nathan tekintete undorodva lejjebb vándorolt.

-Mondja ezt az, aki karmolásokkal a vállán ül le egy családi vacsorára- ekkor pedig nem túl nőiesen félrenyeltem a vizet és abban a pillanatban kiköptem a tányéromra. Az asztal többi tagja kikerekedett szemekkel nézte, ahogy köhécselek és próbálom visszafogni, hogy a maradék folyadék az orromon keresztül távozzon. Nathan aggódva átnyújtott nekem egy szalvétát, amiben megtörölköztem. Amikor végre tiszta voltam és már nem fenyegetett a veszély, hogy színpadiasan megfulladok, azonnal átnéztem a mellettem ülő fiú említett testrészére. Szinte elárasztották az elmém az emlékképek, ahogyan a nyakamat csókolta, én pedig belemélyesztettem a körmeimet a vállába. Szentséges ég. Darren kíváncsian figyelte a reakcióimat. Francba még magamat is lebuktatom.

-Nagyon remélem, hogy ezt nem Lizz csinálta- játszottam meg magam, vonásai pedig megkeményedtek, míg újra magára nem húzta az anyagot, hogy eltakarja a területet. Kellemetlen érzést hagyott a gyomromban a jelenet, de azzal nyugtattam magam, hogy a legjobbat cselekszem. Így legalább csinálhatunk úgy, mintha meg sem történt volna az az este.

-Majd talán ma este- felelte.

-Miket beszélsz?- hajoltam arrébb, amikor anyu utolsóként felszolgálta nekünk a vacsorát. A család többi tagja inkább elkezdett másról beszélgetni hátha el tudják terelni a figyelmet a kis kirobbanóban készülő vitánkról.

-Ma este találkozunk- rám se nézve kezdett neki a vacsorájának. Úgy éreztem felfordul a gyomrom, ezért az étel közelébe sem szagoltam. Elképedve bámultam Darrent, aki még mindig szellemnek nézett.

-Minek?- firtattam, mire hitetlenül felnevetett.

-Neked ahhoz semmi közöd.

-Mondja ezt az a fiú, aki nem engedte meg, hogy randizni menjek- most rajtam volt a sor, hogy nevessek, éles tekintete pedig rám villant. Darren szólásra nyitotta a száját, de helyette anyu harsogása töltötte be a teret. Szinte egy emberként fordult az egész asztal a nő felé, aki vöröslő arccal nézett le a telefonjára. Jaj, ne.

-Delaney Rose Lenon!- anyu világos szemei szinte fellobbantak, ahogy felém mutatta a telefonját, benne pedig egy hatalmas egyes virított. Szuper, ennél jobb időzítése nem is lehetett volna.

-Kérlek ne itt beszéljük meg, nyugodtan vacsorázzunk meg- próbáltam elővenni a leghiggadtabb hangnememet, de az asztal alá kellett dugnom a kezemet, hogy ne lássák az ujjaim szüntelen remegését. Történetesen a mellettem ülő fiú figyelemmel kísérte végig a mozdulataimat.

-Azt már így is elrontottátok- dorgált meg minket. Annyira törekedtem nem szemkontaktust létesíteni senkivel az asztalnál, Melanieval mégis összenéztünk egy pillanatra. Halványan rám mosolygott és kezével jelezte, hogy kicsit csillapodjak le. Észre sem vettem, hogy úgy dübög a szívem, akárcsak egy kolibrié.

-Megmagyarázom- kezdtem el szabadkozni, hiába voltam tudatában, hogy ezt nem fogom tudni megtenni. Azonban, mivel anyu esélyt sem hagyott, ezen nem kellett aggódnom.

-Fogtad magad és kisétáltál az óra negyedénél?- olvasta végig a megjegyzést a telefonjában, a fejem pedig lassacskán valósággal egy paradicsomra hasonlított.

-Igen, de...

-Hallani sem akarom- csitított el az égbe emelt kezével. Hangja szinte ketté hasította a levegőt, szinte már őrjöngött. Mindezt egy rossz jegy miatt, főleg tesiből. Elnémultam és összébb húztam magam a székben.

Igyekeztem összekulcsolni az ujjaimat az abrosz alatt, hogy megállítsam ezt a féktelen reszketést, de mit sem ért – Mostantól sehova sem mehetsz, nincsenek randizgatások a parton, de még a barátnőiddel sem találkozhatsz az iskola falain kívül. Csak az itthoni teendőidet végezheted el. Azt pedig olyan pontosággal, hogyha egy porcicát is találok, azt megemlege...

-Az én hibám- az ebédlőben szabályosan megfagyott a levegő, amikor Darren mellettem megszólalt. Kérdőn néztem felé, de ő csak magát kihúzva tartotta a szemkontaktust anyuval, akit történetesen elnémított mondandójával.

-Miről zagyválsz?- kérdezte most már emberi hangnemben. Darren mélyen beszívta a levegőt, ezzel is időt nyerve magának, amíg kitalál valami történetet.

-Laney csak aggódott értem. A sérüléseimet eltalálták röplabdával, mire kiviharoztam a tornateremből. Ő utánam jött, holott tudta mivel jár. Ellátta a sebeimet, utána már felesleges lett volna visszamennünk- anyu összeszűkült szemekkel méregette a fiút, aki meg se rezzent. Olyan volt, mintha egy maszkot húzott volna magára. Amikor elég ideig állta anyu analizáló pillantását, a nő katonásan biccentett és kihúzva magát hátra dőlt a székében.

-Akkor elengedem a rád rótt büntetéseket. Innentől kezdve Melanie felelőssége- felelte ridegen, majd neki látott a vacsorájának. Nem is kér bocsánatot, de sosem kér, mit is vártam? Megkönnyebbülten leeresztettem a vállaimat, amikor Nathan elkezdte más felé terelni a témát, a gyerekek pedig csacsogni kezdtek. A történtek után még mindig forgott a gyomrom és a torkom olyan száraz volt, mint a sivatag. Szavakba önthetetlen volt mennyire hálás voltam Darrennek és ezt jelezni szerettem volna felé. Az asztal alatt észrevehetetlenül oda csúsztattam ujjaimat a combján nyugvó kezére. Éreztem, ahogy mutatóujja megremeg a váratlan mozdulattól, majd a tenyerébe vette a kezem és hüvelykujjával végig simított a kézfejemen, mielőtt elengedett volna. Tudatosult bennem, hogy ő ott van nekem és ez annyira lenyugtatta megfeszült idegeimet, hogy a súly, amely eddig összenyomta a lényem, szinte elpárolgott. Végre neki láthattam a vacsorámnak, ekkor észrevettem egy meleg szempárt rám szegeződni. Melanie kifürkészhetetlen tekintete köztem és a fia között keringett, majd egy halvány mosoly kíséretében ő is becsatlakozott a vacsora témájába.

☾☼

Vacsora után szükségem volt egy kis friss levegőre, ezért a medence melletti napágyon néztem, ahogy lassan lebukik a nap a horizontra. A panoráma mindig ugyanaz volt, számomra mégis megunhatatlan. A vadul hullámzó óceán, a szikláknak csapódó habok, szörfösök és vitorlázók. Mindent rózsaszínre festett a naplemente és halványan kezdett kirajzolódni a félhold is a végtelen ég egyik kis szegletében. Ahogy ittam magamba a látványt a tekintetem lejjebb siklott a medencénkre. Szinte lángcsóva csapott végig a testemen, ahogy eszembe jutott mi is történt ezen a helyen. Bármennyire is igyekeztem figyelmen kívül hagyni a testemen átívelő lábgcsóvát, egyszerűen képtelen voltam. Darrennek igaza volt, nem csinálhattuk volna, amit tettünk. És ennek a következményeit most én szenvedem el, míg ő boldogan találkozgat a barátnőmmel. Zaklatottan a hajamba túrtam és azon agyaltam vajon mit csinálhatnak. Egyáltalán, hogy kerültek odáig, hogy találkozzanak? Ma reggel még elég határozott véleménye volt Lizznek Darrenről. Azt is tudtam, hogy nem ronthatok egyikőjükre sem, nem kérdőjelezhetem meg tetteiket. Nem is kellett volna kíváncsinak lennem.

-Leülhetek?- összerezzentem a finom női hangra, amikor viszont felnézve tudatosult bennem, hogy csak Melanie az, látszólagosan megkönnyebbültem. Arrébb csúsztam, hogy helyet szorítsak neki és együtt nézhessük, ahogy a nap utolsó sugara is elvész az óceánban és felgyúlnak a kerti fények. Leginkább azért szerettem Melt, mert olyan szoros kapcsolat volt köztünk, mintha vérrokonok lennénk. Ő mindig úgy kezelt, mint a lányát, én pedig felnéztem rá, mint egy szülőre. Vele néha az olyan dolgokat is meg tudtam beszélni, amit anyuval nem. Sokkal könnyebb volt vele a kommunikáció, mert nem kellett attól félnem mikor mondok valami olyasmit, ami nincs az ínyére. Melanie halál laza volt és ez volt a nevelési stílusa. Nem azért voltak jól neveltek a gyerekei, mert vasszigorral voltak fogva, hanem mert kiharcolta a tiszteletet azzal, hogy bízott bennük, cserébe a jó magaviseletet várta el. Melanie világosbarna vállig érő haja ízléses göndör loknikban terült a vállára, akár egy sampon reklámban is szerepelhetett volna. Simán letagadhatott vagy tíz évet. A medence fénye megcsillant derűs szemeiben, amikor rám nézett és türelmesen várt. Tudtam, hogy tudja, hogy valamit nem mondtam el neki. Tanácstalanul néztem magam elé, egyszerűen csak nem tudtam hol kezdjem.

-Nem kell megbüntetned Darrent. Nem igazán úgy volt a sztori, ahogy elmesélte- vallottam be, a szája sarka pedig feljebb emelkedett, míg végtelen nyugodtságot árasztott.

-Tisztában vagyok vele- bólintott – Rose érzékei kifinomultak, de általában a düh elhomályosítja a józan ítélő képességét, ami miatt nem képes tisztán látni a dolgokat. Például, amikor hazudtok nekünk- révedt a távolba – Mi történt kicsikém?

-Darren és én jelenetet rendeztünk testnevelés órán. Kicsit sok mostanság köztünk a...feszültség.

-Azt vesszük észre- sandított rám – Mostanság fogadást kötünk Nathannel, hogy össze fogtok-e veszni az asztalnál vagy sem- vallotta be, mire felnevettem a helyzet abszurditásán. A lelkem mélyén kicsit el is szomorodtam.

-Remélem te állsz nyerésre- viccelődtem.

-Kettő egy az én javamra- vigyorodott el, majd felém fordult – Valami megváltozott közöttetek Laney- nézett a szemembe, mintha a lelkem mélyére látna – Valami, amit ezzel a sok balhéval próbáltok elnyomni. Van abban a feszültségben valami megbújva...iszonyatos heves érzelmek egymás felé.

-Iszonyatosan heves hányinger- tettem hozzá viccelődve, mire megforgatta rám a szemét.

-Hiába tagadjátok, ha egyszer kibukik ez a dolog, az mindent elsöprő lesz- a szívem erőteljesebben dobbant, szinte az egész testemben éreztem a lüktetést.

-Miről beszélsz?- szinte suttogtam. Nem akartam hallani a választ, mégis kicsúszott a kérdés az ajkaimon.

-Hát...- gondolkozott el, hogy is fogalmazhatná meg – Tagadhatatlan a szikra köztetek.

-Jesszusom Mel, nem- tagadtam hevesen. Oh Istenem, ha tudná, hogy igazából mennyire félre lő. Hiszen évek óta a másik fia után vágyódom.

-Hidd el Laney felismerem, ha két ember között meg van a parázs- folytatta konokul – Az, ahogyan egymásra néztek. Nem tudjátok távol tartani sem magatokat egymástól. És minden vita ellenére ott vagytok egymásnak és ha baj van szinte bármit megtennétek a másikért. Évek óta nézem a kis civakodásaitokat. Azt is, ahogyan eltünteted a fiam sebeit, hogy ne vegyük észre- összepréseltem az ajkaimat, amikor lesütötte rám mindent tudó pillantását, mielőtt folytatta volna – És azt is, ahogyan ő a háttérből óv téged minden bajtól. Ha egy kicsit jobban a marakodásotok mögé nézel igazán szép kapcsolatot építettetek fel az utóbbi években, úgy, hogy fogalmatok sem volt róla- fejezte be. Ellenkezni akartam, de rájöttem, hogy valójában felesleges. Melanie, ha véleménnyel volt valamiről, akkor nehezen lehetett kimozdítani az álláspontjából. Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy teljesen félreérti. Hogy az, ami köztünk van Darrennel csak valami féle kölcsönös bizalom, ami kizárólag a hosszú éveken át tartó együttélés hozadéka. Semmi több. Ezek ellenére még gyűlöljük és megvetjük egymást, csak muszáj volt összekovácsolódnunk. Hiszen megállapodást is kötöttünk, hogy segít kicsit közelebb kerülni Nate szívéhez. Én pedig neki. Végül csendben maradtam. Semmit nem mondtam, nem is győzködtem, inkább csak a vállára hajtva a fejem töprengtem azon, hogy miért ennyire átkozott érzés szabadkozni saját magamnak, arról, amiben elvileg biztos vagyok?