Laney

Minden egy hülye elgyengült pillanatomban kezdődött. Mentségemre szóljon, hogy már több éve keseregtem egy annyira plátói kapcsolatban, hogy az már fájdalmasan röhejes volt. Minden embernek az életében volt legalább egy plátói szerelme, az enyém miért lenne más? Hát történetesen az én viszonzatlan kapcsolatom egy fedél alatt élt velem. És történetesen az öccse az ősellenségem volt, csakhogy ne legyen annyira unalmas a történet. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Valójában, ha terv szerint alakul az életem, soha a büdös életben nem állok le Darren Hayesel. Úgy egyáltalán, egy szóra vagy egy pillantásra se méltatnám. Azok az emberek közé tartozna, akivel, ha összesodorna az úgynevezett sors, az ellenkező irányba fordulnék. Akit, ha meglátnék az iskola folyosóján, csak fintorogva tovább mennék. Akinek a jelenléte hidegen hagyna az órákon. Nem is létezne számomra, egy senki lenne. Erre az esélyem azonban elvesztettem, amikor körülbelül tizenkét éves koromban, pontosabban apukám halála után, az anyukám jelentkezett a Hayes házba szobalánynak. Mivel már nem tudtuk fizetni az otthonunk fenntartását Sacramentoban, így utolsó mentsvárként ide költöztünk San Diegoba. Ami azt az időszakot illeti, foltosak az emlékeim. Csak néhány kép van meg, ahogy megláttam a hatalmas családi házat és azt hittem egy álomban vagyok. Melanie arca, amikor anyu mondott neki valamit, majd lepillantott rám. Ellágyultak arcvonásai és tükröződött az, ami minden ember szemében akkoriban. Őszinte szánakozást. Sosem gyűlöltem semmit annyira ezen a világon, mint azokat a nézéseket. Csak arra emlékeztettek mi mindent vesztettem milyen kevés idő alatt. Visszakanyarodva, azóta is átkozom azt a napot, amikor azt a pimasz agyalágyultat megismertem Darren személyében. Ő volt a legbosszantóbb ember, akit valaha a föld a hátán hordott, erre meg mertem volna esküdni. Minden személyiségvonása megvolt, amit megvetettem egy emberben. Csupán néhány évig tartott az az áldott időszak, hogy szinte egymás létezését semmibe vettük, hiába laktunk egy házban. Mindez megváltozott azután, hogy Darren elkezdett kamaszodni és az lett a hivatása, hogy megkeserítse az életem minden létező úton módon. Az sem segített a helyzetemen, hogy gimnazista koromtól már én is elég idős lettem, hogy segédkezzek anyunak, így gyakori látogatója lettem a fiú szobájának. Csak apró-cseprő dolgok voltak akkoriban rám bízva, az ágy bevetése, porszívózás és némi polctörlés. Az évek során a fiú kezdetleges csipkelődései átformálódtak teljes véres küzdelemmé köztem és közte. Természetesen meg sem nyikkanhatok, ha Darren bármit csinál, hisz az anyukája fedelet tett a fejünk fölé, a testvérei pedig tüneményesek velem. Csak az a tuskó ne lenne a képben, aki szellemi szinten alább van, mint a hét éves kishúga. Ezekkel a gondolatokkal húztam le az ágyneműt Darren szobájában. Utáltam itt lenni, bár a szoba egész kellemes volt. Krémszínű falain családi képek lógtak, a gesztenyebarna bútorokkal tarkított helyiség polcain pedig sorakoztak az érmek és trófeák, Darren sikeres futó karrierjének számos bizonyítéka. Sosem láttam, de hallottam már arról, hogy tehetséges. Fintorogva engedtem el az élére hajtott takarót és felegyenesedtem, hogy körbe nézhessek. Semmi különös nem volt itt, mint egy unalmas tizenkilenc éves gimnazista srác szobája, aki több időt tölt mások ágyában, mint a sajátjában. Azonban volt egy nem szokványos dolog. Az ajtóval szemközti fal a padlótól mennyezetig üvegből állt. Csodás látvány nyílt erről a kicsik magasabb, sziklás dombról a partra és az óceánra. Sokszor ültem le az ágy szélén és bámultam a naplementét, míg Darrennek edzése volt. Így tettem most is, hogy már késznek nyilvánítottam a szoba rendberakását. Szerencsére hétköznap Melanie tiszteletben tartotta, hogy sokat kell tanulnom, így nem sok feladatom volt. Megfáradva pihegtem a hatalmas franciaágy szélén ülve, az oldalamon, a két tenyeremen támaszkodva bámultam ki az ablakon. Szélesen elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy két madárka a levegőben kergetőzni kezd. Imádtam nézni, hogy az égkékből rózsaszínbe vált, pirosba, végül narancssárgába, ami majd kifakultan eltűnik a horizontról és mindent bevon a sötétkék éj. Szerettem, ahogy mind eközben hullámzott a tenger, szörföztek, vitorláztak az emberek és a sziklaszirtről ugráltak. Itt mindig jó idő volt és meleg, egyszerűen csak tökéletesen elégedett voltam az élete...

- Francba- a talpamra ugorva rántódtam ki a gondolatmenetemből és megpördültem egyenesen a hang irányába. Darren állt ott, nem láthatott, ugyanis épp levegőbe lógó kezekkel küszködte le pólóját a fejéről, amin alig fért át a vékony anyag. Sandán pillantottam az óra felé. Még lett volna húsz percem. Mégis mi a fenét keres ez itt?

- Veled meg mi van? - morogtam, mire abbahagyta a fészkelődést és elkezdett vakon körbe-körbe forogni.

- Ki az? - mély hangja a szoba másik felébe irányult, arra gondoltam milyen vicces lenne, most csak úgy magára hagyni, hogy szenvedjen, mert láthatóan baromira beleszorult a kis pólójába. Kellett neki a legszűkebb méretet választania, hogy villoghasson a hölgyeknek az "izmaival". Egy mély sóhaj kíséretében, azonban győzött a jó lelkem. Mellesleg Melanie kinyírna, ha hagynám ily módon szenvedni az egyik szeme fényét. Odamentem magas alakjához és megfogtam piros pólójának szegélyét. Nagy erőfeszítésembe került, míg egy kicsit is feljebb tudtam tolni, úgyis túl nagy volt a felsőteste ehhez az pici mérethez. Nem is értem, hogy ment fel rá - Hohó babám, csak kérned kell és...

- Befognád? Épp segíteni akarok, te majom! - nyögtem nehezen. Már majdnem az álláig sikerült felküzdenem.

- Oh, csak te vagy az, Laney? - horkantotta, nekem pedig akaratlanul is megrezzent a lábam, jelezvén, hogy bármikor készen áll sípcsonton rúgni.

- Mégis kire számítottál? Amúgy meg mit keresel itthon? Nem is kéne itt lenned- dünnyögtem, majd ismét nekirugaszkodtam a póló leoperálásának.

- Inkább neked. Mégis mit művelsz a szobámban? - most már ő volt felháborodva. Annyira dühítő volt, hogy éppen számon kért, amikor segíteni akartam rajta. Valószínűleg ez a felindulás adta nekem a löketet, hogy egyben lerántsam róla az anyagot. Annyira meglepődtem, ahogy megláttam arcát, hogy egy másodpercre el is felejtettem, hogy haragszom rá. Egy nagy folt éktelenkedett szeme alatt és a vér rászáradt a szája feletti kis bőrfelületre. Nagy szemekkel bámultam megfáradt, enyhén borostás arcára. Sötétbarna haja izzadt és piszkos homlokára tapadt. Ha más lány ilyen helyzetben találta volna magát Darrennel tutira elámul jól kidolgozott, napbarnított felsőtestétől, felajánlja neki, hogy leborogatja, majd végig hallgatja a fiú összes sérelmét. Én azonban úgy ismertem, mint a rossz pénzt, ezért szinte immunis voltam már az ilyen gondolatokra. Sőt Darren egyenesen taszított. Így nemes egyszerűséggel csak visszaszívva magamba a haragom, belevágtam egyet a mellkasába - Ouch- fanyar arckifejezéssel az ütésem helyére fektette tenyerét és aranybarna szemeit kérdőn rám meredtek.

- Mégis mi a francot csináltál már megint?- kereszteztem karjaimat a mellkasom előtt, úgy rivalltam rá.

-Honnan veszed, hogy én csináltam valamit?- játszotta a sértődöttet.

-Darren, válaszolj.

-Ezeket el kéne tűntetni – mutatott a véraláfutásokra - Ha anya meglátja frászt kap- került ki engem és a kérdésemet, majd lomhán a fürdőszobába sétált. A tükörben mustrálta a foltokat és a felszakadt szemöldökét. Szörnyen festett, de úgy tényleg. Számtalanszor láttam már el a sebeit, már szinte havi rendszerességgel. Darren jó ember volt- kivéve az életem megkeserítését-, de túlságosan forrófejű és ez volt az egyik legnagyobb hibája. Az igazságtalanság volt a gyengéje, ha bárkivel méltatlanul bántak a környezetében, nem félt az öklével válaszolni. Duzzogva mentem utána és egy szó nélkül nyitottam ki a szekrényt, ahol az ujjaim rutinosan rátaláltak az elsősegély dobozra. Macskás mosolyt villantva ült a kád szélére, míg én kipakoltam a tartalmát. Kötszer, sebtapasz, fertőtlenítő, vattapamacs. Még előhúztam a dobozból egy korrektort, alapozót és szivacsot is. Mint említettem, nem előszőr fordult elő, hogy el kellett takarjam a sebeit. A vattakorongot vettem elő és egy kis fertőtlenítőszerrel áztattam át a finom anyagot. Darren engedelmesen felbillentette a fejét és felszisszent, amikor oda érintettem a szert.

-Ne haragudj- automatikusan óvatosabb mozdulatokkal kezdtem el letörölgetni a vért a bal szemöldökének végződéséről.

-Nem sajnálod, imádod, ha szenvedek- vigyorodott el.

-A vérfoltokat lemosni valahogy nem tölt el akkora örömmel, Dash- komolyodtam el, mire lehervadt a mosolya. Kicseréltem a vattát, majd áttértem a szája szélére. Olyan finom voltam, amennyire csak tudtam, de még így is enyhén megrándult. Komoly fájdalmai lehettek, még sem mutatta. Ő ilyen volt amióta csak ismertem. Mindent elviccelt, érzéseit pedig egy vigyorgó maszk mögé rejtette. Talán az apukája halála okozhatta. Melanie pár éve bevallotta, hogy azért is örült, hogy nem csak egy házvezetőt kapott tőle, hanem egy gyermeket is vele, mert akkoriban mély gyászban volt a családjuk már egy jó ideje. Azt hiszem mindkét családnak áldás volt, hogy ily módon összehozott minket a sors. Anyu és az én életem megélénkült a Hayes család által, az ő életük pedig mi általunk. Darrent akkor láttam utoljára boldogtalannak, mielőtt engem elkezdett piszkálni. Azóta minden egyes napját bearanyozza, ha borsot törhet az orrom alá.

-Tesin az egyik srác tárgyiasítani kezdett egy lányt. Én csak megvédtem- azonnal kiszakadtam a gondolatmenetemből, amikor halkan megszólalt.

-Darren- sóhajtottam fáradtan – Az más, hogyha megvédsz egy lányt, meg ha arcoskodsz és fenyegetőzől- elhallgatott. Ismertem, mint a tenyerem és ezt ő is tudta. Elővettem egy tapaszt és lefedtem a szemöldökén átívelő sebet. Mézszínű íriszeivel engem vizslatott, míg tevékenykedtem az alapozóval – Tudod...jó az, amit közölni próbálsz, csak az eszközeiden kell változtatnod. Nemes cél vezérel, de olyan...heves vagy- ártatlanul pislogott, amikor szétmázoltam a kékes-lilára feldagadt arcát.

-Hmmm...-gondolkozott, úgy tűnt fontolóra vette, amit mondok. Majd megszólalt – Egy hölgy sem panaszkodott még a heves természetem miatt- durván a szivacsot az arcának nyomtam, amire megrándult.

-Egy disznó vagy- morogtam az orrom alatt, mire öblösen kuncogott. Megtámaszkodtam a vállán, míg a korrektorral igyekeztem eltakarni a véraláfutásokat. Egészen megfeledkeztem róla, hogy félmeztelenül ült előttem és igyekeztem újra kitörölni a gondolatot az elmémből.

-Egy hálás disznó- nézett fel rám, tekintetünk összeakadt, amíg ismét pamacsoltam -Anyu tuti kinyírna.

-Szép is lenne- most én mosolyogtam féloldalasan, míg ő forgatta rám a szemét.

-Mi lenne veled nélkülem Delaney?

-Kevesebb munkám- erre mindketten felnevettünk. Be kellett vallanom magamnak, hogy igenis utáltam Darrent az idő kilencven százalékában, de abban a maradék tízben tűrhető volt a társasága. Sőt, alkalom adtán élvezetes.

-Néha elfelejtem, hogy van humorod.

-Az irigykedés nem szép dolog- elhátráltam tőle és oldalra biccentettem a fejem, hogy jobban megszemlélhessem – Nem tudom teljesen eltűntetni. Az arcod be van duzzadva, de legalább már nem egy konkrét ököl nyoma látszódik a bőrödön. Mondhatod, hogy pofára estél futáson- mutogattam körbe az arcán.

-Azt hiszed be fogja venni? - felállva a tükör elé sétált. Darren izmos mellkasára tévedt a tekintetem. Nem mintha nem láttam volna nap, mint nap. Előszeretettel sétafikált a házban csak egy szál pizsamaalsóban. Elfintorodtam a kósza gondolaton és inkább visszapakoltam az elsősegély dobozba. Mellettem a fiú ebből semmit nem vett észre, csak elismerően hümmögött a tükörnek

– Nem tudom eldönteni, hogy most magad szereted ennyire vagy elismered a sminkes tehetségem.

-Valójában...inkább az első- vallotta be – De azért nem rossz. Jövök eggyel- lehajoltam, hogy visszategyem a dobozt a helyére.

-Ha itt tartunk, ne hagyd szanaszét a szobában az aktuális partnereid alsóneműit- felálltam és hátat fordítva neki kisétáltam a fürdőből.

-Azért ne kérj lehetetlent- kiáltotta utánam, de az ajtó csapódásának a hangja elnyomta őt.

☾☼

Vacsoránál szokásosan a hatalmas étkezőben foglaltunk helyet. Míg anyu felszolgálta a vacsorát, én megpróbáltam felráncigálni a gyerekekre az előkét. Azt hittem James már tíz évesen jobban odafigyel, de múltkor kétszer is sikerült magára és a húgára borítania az ételt, így jobbnak láttam óvintézkedéseket tenni. Melanie az asztalfőnél ült, a jobb oldalán Nathan, a legidősebb fiú, Nina és James. A bal oldalon az asztalfő mellett azonnal anyukám, én, majd Darren.

- Nina, minél többet ficánkolsz, annál később kapsz enni- mondtam kedvesen, míg hosszú haját ide-oda csapdosta.

- Csokit szeretnék! - sikította, mire James azonnal befogta a fülét, én pedig összerezzent arcizmokkal néztem miféle magas hangok jönnek ki abból a kis torokból.

- Vigyázz, forró- szólt anyu Jamesnek, aki valamiért az égbe emelte kezét rázni kezdte, pontosan a forró lábas alatt pár centivel. Na igen, ezek szoktak lenni a vacsorai idillek mifelénk.

- És akkor konkrétan becsúszott és olyat huppant. Beterítette a padlót az összes vendég előtt- Melanie hangos vihogása csapta meg a fülem az asztal végéről. Könnyét törölgetve mesélt Nathannek, aki sandán rám mosolygott. Az arcom égett, ahogy visszaemlékeztem a pár nappal ezelőtti "incidensre". Nina megtalálta a dugi csokit és azzal kezdett el rohangálni, én pedig igyekeztem a szennyeskosárral a kezemben utolérni. Mindebből az született, hogy hanyatt vágódtam az előszobában, pontosabban a nappali ajtaja előtt, ahogy Mel teadélutánt tartott a környékbeli gazdag hölgyekkel. Természetesen Darren a közelben volt és furcsa mód csak egy ponton csúszott a padló, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag. Ingerülten a fülem mögé tűrtem a hajamat és igyekeztem legyűrni a pillangókat a gyomromban a Nathan felém irányuló mosolyától. Lehet picit furcsa... inkább szörnyen furcsa, de Nathan mindig tetszett nekem. Szöges ellentéte volt Darrennek. Ő mindig kedves volt, törődő, illedelmes, okos és még sorolhatnám naphosszat. Számomra a tökéletes férfi. Csak rám vert négy évet hét hónapot és tizenkilenc napot. Na de ki számolja? A legcikisebb az egészben, hogy évek alatt, sosem akadtam még össze egy hozzá hasonló fiúval, ő pedig kishúgaként tekintett rám, tehát a szerelmi életem annyira plátói volt, hogy az már fájt. Ott kezdődtek a bajok, hogy valahogy neki megállt az idő múlása és még mindig a tizenéves énem látta bennem. Hiába értem nővé, amit Darren előszeretettel hangoztatott csak, hogy piszkálhasson. Nate egyszerűen ugyanazt a kislányt látta bennem, aki akkor voltam, amikor ide kerültem. A kezdetektől fogva ő vett a szárnyai alá, hiába fogalmazódott meg bennem serdülőkorom küszöbén, hogy igenis többet érzek iránta, ő úgy tűnt ebből a skatulyából nem igazán enged semerre lépni.

- Ez annyira jellemző rád, Lina- mosolygott rám kedvesen, egy pillanatra nem figyeltem és Nina már nyúlt is az őrizetlenül hagyott kések felé, amit sikeresen kirántottam a kezéből. Mély levegőt vettem és ügyesen a kislány nyakára aggattam az előkét. Esküszöm, egyszer ebbe fogok beleőszülni. Vagy ami még rosszabb, levágják egy végtagjukat.

- Az volt a legviccesebb, hogy valami barna foltot hagyott maga után a hófehér padlón- fogta a hasát Melanie és az ég felé emelve fejét kacarászott, az egész asztal felnevetett, nekem pedig égett az arcom - Én persze tudtam, hogy Nina a ludas a csokoládé őrületével, de ha láttad volna azoknak a gazdag perszónáknak az arcukat- kifújta a levegőt és megigazgatta haját- Ne haragudj, szívem-kért bocsánatot, de a szemében még mindig ott volt a derű.

- Nem baj, csak szálljunk le a témáról- kelletlenül mosolyogtam, beharaptam az ajkam és Jameshez léptem, hogy rá is aggathassak egy partedlit.

- Én már nagyfiú vagyok, nekem nem kell- szegte fel állát.

- Ez a nagyfiú, alig egy hete kétszer borította le a levest az ölébe. Szerintem szükséges- vonakodva, de megengedte, hogy a nyakába akasszam a partedlit. Már épp indultam volna a helyemre, ugyanis az egész asztal rám várt, amikor Nathan lehengerlő tekintettel felnézett rám. Ha ettől a sráctól nem olvadnak el a jégsapkák, akkor semmitől.

- Tudom, hogy én következnék soron, de én már tényleg nagy fiú vagyok- villantotta ki nekem fogsorát, mire felkuncogtam.

- Most az egyszer elengedem neked, Nate- ütögettem meg izmos vállát és a helyemre sétáltam. Igyekeztem minél hamarabb leülni, ugyanis kezdtek elkocsonyásodni a lábaim a bizsergető érzéstől, amit a tenyeremen hagyott a vállának az érintése. Amikor lehuppantam, a mellettem ülő Darren rám kacsintott. Megforgattam rá a szemem és inkább minden másra igyekeztem figyelni. Ahogy körbe néztem az asztalnál, konstatáltam magamban, hogy a vacsora volt a kedvencem. Anyu nagyon jókat főzött, mellesleg ilyenkor mindenki egybegyűlt és megbeszéltük kivel mi történt aznap. Az asztal túlsó fele kezdte, Nina arról mesélt, hogy a hajába ma rágó ragadt, ami engem nem ért váratlanul, ugyanis egy órás szenvedés után én bányásztam ki neki. James nyert egy sakkversenyen. Nathan sikeresen átment az egyik nagyon fontos anatómiai vizsgáján, ami nem volt meglepő, szörnyen elhivatott volt. Melanie vett egy új táskát, most a neon színekért élt-halt. Anya elkísérte Melaniet és arról nyilatkozott, hogy szörnyen csúnya zöld színű és próbálta lebeszélni róla a kedves barátnőjét, de hajthatatlan volt. Én következtem soron, de csak megrántottam a vállam.

- Az egy órás procedúrán kívül, amikor kiműtöttem Nina hajából azt a rágógumit, nagyon semmi nem történt- rántottam meg a vállam és kanalaztam egyet a paradicsomlevesből.

- Khm...lúzer- köhécselt mellettem Darren, mire az anyukája rámordult és Nathan is csúnya pillantással ajándékozta. Mondjuk még a csúnya nézésétől is összefolytak a belsőszerveim.

- És veled mi történt Darren? – terelte el a szót Melanie.

-Igen, mi történt ma? Olyan furcsa az arcod- támaszkodtam meg az államon és széles mosollyal, ártatlanul pislogtam felé. Az arrogancia egy pillanat alatt lefagyott az ábrázatáról és ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy éppen elküldene egy melegebb éghajlatra.

-Valóban- vette jobban szemügyre Melanie – Ugye nem verekedtél már megint?!- rivallt rá az anyja, Darren feje pedig tagadhatatlanul elvörösödött.

-Nem. Vagyis igen. De nem úgy- hebegett-habogott és nem akartam bevallani magamnak, de a kárörömnél nem volt édesebb számomra semmi. Sandán rám pillantott, de még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elrejtsem az öntelt mosolyom. Hátra vetette magát a székben, míg feszült csend állt be - Ma megvédtem egy csajt- vallotta be.

- Mitől védted meg?- érdeklődött Nina egy kis paradicsomlevest kanalazva inkább az előkéjére, mint a szájába.

- Egy hatalmas tahótól- kacsintott kishúgára.

- Akkor nem jártál sikerrel- fordultam felé, mire Darren bokán rúgott az asztal alatt- Ouch- húzódtam arrébb.

- És milyen a lány?- érdeklődött a bátyja, aki most az asztalra könyökölve állát a tenyerébe támasztotta, úgy figyelt.

- Jó bőr. Olyan...egyben van- merengett el.

- Olyan "egyben van"? Hogy mondhatsz ilyet egy lányra, jesszusom! - temettem az arcom a tenyerembe, majd fújtattam. Ha Darrenen múlna a férfiasság, kihalna a fajunk egy másodperc töredéke alatt.

- Az én barátnőmnek csillogó szeme van, rágógumi illata és tündéri mosolya- mondta elpirulva James, aki pont előttem ült.

- Ez nagyon édes, James- bólintottam mosolyogva.

- Ja, az se rossz- rántotta meg incselkedve a vállát Darren.

- És van neve is ennek a hölgynek?- kérdezte mellőlem anyu.

- Persze- vigyorgott át a fejem felett Dash, ami nem volt nehéz házimanó termetemből adódóan. Hirtelen rám siklott tekintete, láttam valami gonoszat átsuhanni íriszein, majd ismét fölém emelte tekintetét - Elizabeth Parker.

- HOGY MICSODA?!- kiabáltam a fiúra, mire az egész asztal lefagyott, Darren görcsösen felnevetett.

- Hohó, tudtam, hogy kiakadsz- védekezően maga elé emelte a kezét - De nyugi, én gondját viselem Lizznek.

- Annak, akit az előbb úgy emlegettél, hogy "jó bőr"? Meg "egyben van"? Biztos nem mész a barátnőm közelébe Darren Elliot Hayes!- pattantam fel dühtől lángoló arccal. Az asztal többi tagja megvilágosodva hallatott egy "óóó"-t, ugyanis eddig ismeretlen volt számukra haragom forrása.

- Darren, ez tényleg nem jó ötlet, ha Laney nem szeretné. Tudjuk milyen a kapcsolatod a lányokkal és biztosan akad még hát...más hal a tengerben, ha lehet így fogalmazni- tanácsolta Nathan, én pedig helyeselve bólintottam.

- Ez az én életem, hol érdekel, engem mit akar a cselédlány?- rántotta meg a vállát, bennem pedig megakadt a lélegzetem. Az otthonos, meleg környezet hirtelenjében annyira rideg lett, hogy még a levegő is megfagyott a helyiségben. Hitetlenül bámultam Darrenre, akinek tekintetén mintha csak egy pillanatra megbánás futott volna át, karba tett kezekkel lesütötte a tekintetét. Sok mindent hallottam és kaptam már Darrentől az évek során és nem a jó értelemben. Négy éve keseríti az életem intenzíven, de az, hogy az anyjának tett ígértét, miszerint családtagként kezelnek minket, megszegi...az nem éppen rá vallott. Az anyja szavát nagy becsben tartotta. Arról nem is beszélve, amit a cseszegetések ellenére tettem érte. Az arcán lévő halvány foltra néztem és belém hasított a gondolat, hogy délután még a fürdőszobában nevettünk. Hiába volt a viszonyunk olyan amilyen, mindig volt egy bizonyos határ, amit nem léptünk át. De most nem csak konkrétan átlépte, hanem megalázott az egész családunk előtt egy egy éjszakás kalandért. De nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy elgyengüljek. Kiütöttem a kanalat a kezéből, amivel foglalatoskodott csak hogy ne kelljen rám néznie és letenyereltem elé az asztalra. A fiú szemei csészealjnyi nagyságúra kerekedtek, ahogy szembe nézett velem. Lehajoltam, az arcunkat alig pár centiméter választotta el és őszintén megnyúlt az arca a döbbenettől.

-Hát pedig most nagyon megszívtad, mert ez a "cselédlány" mindent meg fog tenni azért, hogy Elizabethnek még rád nézni se legyen ingere- veszélyesen halkan súgtam oda neki, de a ráncokból, amik komoran összefutottak a homlokán tudtam, hogy tisztán hallotta minden szavam - Köszönöm a vacsorát- kilöktem a székem és ott hagytam a félig megevett levesem társasággal együtt. Hallottam még, hogy Melanie közli Darrennel, hogy sosem csalódott még ekkorát benne, de ekkor már kifordultam a hallba. Sebesen szedtem kis lábaimat a lépcsőn, felérve pedig becsaptam magamra az ajtót és ledőltem az ágyamba. Csak arra tudtam gondolni, hogy teljes szívemből gyűlölöm Darren Hayest.