Csupán néhány kisebb-nagyobb változtatást csináltam a könyvben, és itt is lenne az  új rész! Köszönöm a több, mint ezer(!!) olvasót, örülök, hogy az eddigi fejezetek tetszettek nektek, remélem, a következők is tetszeni fognak!:) 💕

| Reader |

-Köszönöm, hogy hazakísértél, Todoroki-kun. Nagyon kedves tőled.-A házunk kapuja előtti kerítésnél álltam, halvány mosollyal az arcomon. A velem szemben levő, vöröses-hófehér hajú fiú semmit mondó arckifejezésétől ezelőtt már rossz érzésem támadt volna, de most már tudtam, hova kell ilyenkor nézni. Mivel habár maga az arca lehet, nem fejez ki semmit sem, a tekintete, a szemei mindennél többet elmondanak számomra.-És köszönöm a 'figyelem-elterelést' is, hálás vagyok.

Ahogy az ajkaimon kiejtettem a 'figyelem-elterelés' szavakat, a gyomrom kellemetlen görcsbe rándult. Vajon mi lehet Izukuval most? Jobban van? Lehetséges, hogy már elmúlt a gonosztevő varázsa?

-Szívesen.-Válaszolta Todoroki.-Ha szükséged van valamire, akkor...Engem mindenképpen hívhatsz, bármikor.-Motyogta el a végét, szavaitól kellemes érzés kerített hatalmába. Közelebb léptem hozzá, és két kezemmel óvatosan körbeöleltem őt.

Ez az illat, amely körbelengte őt, teljesen más volt. Talán eper? Nem tudnám pontosan megmondani, azt viszont igen, hogy hihetetlenül jól esett most mindkettőnknek ez a kis baráti ölelés. Ahogy megéreztem a fiú karjait lassan, szinte hezitálva rásimulni a hátamra, melegség töltött el belülről. Ez viszont más volt, mint amit Izukuval éreztem. Amikor vele voltam, a pillangók teljesen megállíthatlanul repdestek a hasamban, és a torkomban dobogott a szívem, minden egyes alkalommal, amikor hozzám ért, vagy csak hozzám szólt. Itt viszont nem éreztem semmit sem, és ez teljesen jó volt így. Mindkettőnknek kellett most egy barát, akire támaszkodhat.

-Todoroki-kun, én is itt vagyok neked, ha bármi lenne, rendben?-Motyogom, érzem, hogy a szavaimra kissé megremeg, majd bólint egyet. Végül eltávolodok tőle, és a szemeibe tekintek, melyben őszinte hálát látok. Lefogadom, hogy most biztosan én is így nézek rá. És ezt egyáltalán nem is szeretném elrejteni.-Nos, majd írok, rendben?

Csak bólintott. Elsétáltam a kapumig, majd még egy utolsót intettem a bejárati ajtónknál, amit Shoto is viszonzott. Ezután beléptem a fa bejáraton, és felmentem a szobámba. Mivel édesanyám nem volt jelenleg itthon, mivel dolgozott, ezért sajnos nem tudtam elmondani neki ezt a kedves gesztust, amivel Todoroki megajándékozott.

Azonban ez nem jelentette azt, hogy nem mondhattam el ezt senkinek sem. Uraraka-san pont jókor hívott, ugyanis az én ujjam is a lány hívásgombján volt. Mindenekelőtt elmeséltem neki a ma történteket, ami után eléggé furán viselkedett, hiszen nem igazán tudta elhinni, hogy Todoroki ilyet csinált.

-Wow, [Név]. Nem gondoltam volna róla...

-Én sem. Viszont...-Sóhajtottam.-Szerintem meglátogatom Izukut. Tudnom kell, hogy hogy van.

-Elkísérjelek?-Szólt bele kedvesen, de én csak megráztam a fejemet. Miután rájöttem, hogy ezt valószínűleg nem láthatja, bele is szóltam egy "nem"-et.

-Tényleg, a múltkor nem is mondtad. Ugye meglátogattátok Izukut, igaz?-Ugrott hirtelen eszembe, s a még ki nem mondott kérdésem válaszain aggódtam, már előre.

-Igen.

-Emlékezett rátok?

Síri csend. Fogalmam sincs, hogy azért, mert a válasz 'igen', csak Uraraka nem szeretne megbántani engem, vagy, mert 'nem', és még ő sem tudta feldolgozni ezt. Az ajkaimat összepréselem, miközben türelmesen várom a barna hajú lány válaszát a vonal másik végéből.

-Igen.

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a szívem újból megreccsent volna. Miért? Miért én vagyok az egyetlen, akit elfelejtett?

-Mindenkire?

-...Mindenkire.

MIÉRT?

Tudom, hogy önző és rossz dolog ilyenre még csak gondolni is, de abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak lett volna valaki, akivel osztozhatnék ezen az egészen. Akár Sero, vagy Kaminari...! Csak ne egyedül kelljen ebben a gondolatban élnem.

Gondolatban felpofoztam magamat. [Név], örülnöd kellene, hogy legalább őket nem felejtette el!

A belső hangomban ismét igaza van. Hiába vagyok ezzel én így egyedül, attól még nem kívánhatom azt, hogy valaki csatlakozzon hozzám. Ez a bunkóság legjava, és én nem szeretném, ha a barátaim közül akár egyvalaki is szenvedjen, ugyanúgy, ugyanabban, amiben én.

-Értem.-Köszörülöm meg a torkomat.-Nos, örülök annak, hogy legalább rátok emlékezett akkor. Viszont most én megyek is akkor, rendben? Szia Uraraka~!

Ahogy letettem a telefont, egy pár mélyről jövő sóhaj után bementem a fürdőbe, és megmostam az arcomat. A hidegvíz igencsak jót tett a felhevült arcomnak, ami hirtelen kétségbeesésem következményeként vállt ilyenné.

A tükörben megpillantom magamat. Szó se róla, hogy sokat változtam, negatív irányba az elmúlt hetekben. Az arcom immár kissé beesett, a szemeim alatt pedig csúnya karikák éktelenkednek, a hajam pedig szinte minden egyes percben kócos. Nem is igen törődtem ezzel.

Lehunyom a szemeim, majd még egy sor sóhajtás után, elindulok a kórház fele. Azon az úton jártam újból, ahol sem az utóbbi időben, de még a jövőben sem akartam egyszer sem menni, s mégis, szinte napi rendszerességgel kerültem ezekbe az utcákba.