Bianca

- Szarok én bele a kurva szabályzatba, azonnal engedjenek be hozzá! - üvöltötte Noah, magából kikelve. 
- Nagyon sajnálom, de az édesanyjának pihenésre van szüksége. Nem mehet be hozzá - csóválta a fejét az orvos. 
- Noah - próbálkoztam elhaló hangon, és a fiú remegő keze után nyúltam, de mielőtt elérhettem volna, elindult az intenzív osztály kezdetét jelentő, kétszárnyú ajtó felé. 
- Uram! - szólt utána a doki. - Mr. Connor, nem mehet oda be! - indult el Noah után az orvos is, és épp mielőtt beronthatott volna az elkülönített folyosóra, elkapta a csuklóját. Vészjóslóan halk hangon beszélt hozzá. - Az édesanyja kómában van. Muszáj pihennie. Az ő érdekében kérem, hogy néhány órát várjon, amíg bemegy hozzá - Noah hosszasan nézett az orvos szemébe, míg végül kirántotta a csuklóját a szorításból, és a fejét az ajtóablakhoz támasztotta. Ököllel ütni kezdte a kilincs alatti alumíniumrészt. A doktor odalépett hozzám, és kicsit félrevont, hogy Noah biztosan hallótávolságon kívülre kerüljön. - Maga a barátnője? - végignéztem magamon. A nadrágom alja és a cipőm csupa sár lett, amikor Noah a lehető legpiszkosabb helyre parkolt a kórház előtt, nekem pedig egyedül kellett kiszállnom. A kabátom az alkaromon hevert, a felsőmet teljesen átizzadtam. A hajam összecsomósodott. Megértem, hogy sokkal inkább hajléktalannak nézett, mint Noah barátnőjének. Az elmúlt két órában én sem éreztem magam annak. Végül mégis bólintottam, bár elég bizonytalanul. Az orvos nagyot sóhajtott. 
- Beszélje rá, hogy ne menjen be az anyjához! - kérte. - Pihennie kell, mielőtt megpróbáljuk felébreszteni - ismételten bólintottam, és igyekeztem felfogni a férfi szavait. Biccentett egyet, majd elindult az ellenkező irányba, köpenye zsebébe dugva a kezeit. Hajnali két óra volt, nekem a Csillagfény épületéből sem szabadott volna kitennem a lábamat, erre itt ácsorgok a Szent Bernárd kórház intenzív osztálya előtt, és olyasvalakiért aggódok, akit még sosem láttam. Halkan odamentem Noah-hoz, és gyengéden megfogtam a kezét, amivel már szétütötte az alumíniumot. Hagyta, hogy elvezessem onnan, egészen a folyosón árválkodó műanyag székekig. Leültünk egymás mellé, de a kezét továbbra sem engedtem el. Tekintetét a fertőtlenítőszagú padlóra szegezte, méghozzá nagyon makacsul. Egy darabig próbálkoztam, megsimogattam a karját, apró köröket írtam le a hüvelykujjammal a kézfején, és a fejemet a vállára hajtottam, de egyik mozdulat sem érte el a várt hatást. Noah-t semmi sem érdekelte. Aztán belém hasított a felismerés. Bár évente kétszer találkozom az anyámmal, havonta egyszer kommunikálok vele, utoljára a hetedik születésnapomat töltöttük együtt, és tulajdonképpen semmit nem tudunk egymásról, mégiscsak ő az anyám, és ha a szétvert ajtó túloldalán ő feküdne kómában az egyik kényelmetlen kórházi ágyon, minden bizonnyal felgyújtanám az egész világot fájdalmamban. Rájöttem, hogy Noah nem fog megszólalni, nekem pedig a legkevésbé sem szabad erőltetnem. Egyszerűen nem tudok többet tenni. 

Nem tudom, hány óra telt el, amikor felfigyeltem a Noah zsebéből zenélő telefonra. A fiú elbóbiskolva döntötte neki a fejét a kórház zöld falának, észre sem vette, hogy csörög a telefonja. Egy egyszerű mozdulattal kiszabadítottam a készüléket Noah zsebéből, és meglepve láttam a sarokban lévő órát. Hajnali fél négy, és Madison neve villogott a kijelzőn. 
- Szia - szóltam bele suttogva a telefonba. Felálltam, és kicsit arrébb húzódtam, nehogy felébredjen Noah. - Történt valami? - masszíroztam meg a homlokomat. 
- Ezt én akartam kérdezni - durrogott Madison. - Mégis hol a francban vagy már? Néhány óra, és ébresztő! Mi a tökömet hazudjak? - elfojtott hangon beszélt, de éreztem, hogy legszívesebben magából kikelve ordítana. 
- A Szent Bernárd Kórházban vagyok - sóhajtottam, remélve, hogy ez elegendő magyarázat lesz számára. 
- Mi? - érkezett a meglepett válasz. - Mi történt? Verekedni vitt az az agyalágyult? 
- Nem - ráztam a fejem. - Az anyukáját úgy megverte az apja, hogy kómába esett. Vérrög keletkezett az agyában, a kismillió belső vérzésről meg zúzódásokról nem is beszélve - avattam be a barátnőmet. 
- Ezt nem hiszem el - sziszegte. - Csak ti vagytok ott? Blake? - kérdezte, és hallottam, hogy húzódik egy cipzár a háttérben. 
- Nincs itt. Az orvos Noah-t hívta, mi azonnal iderohantunk, de másnak nem szóltunk - magyaráztam. Madison nagyot sóhajtott.
- Jól van. Sietek - mondta, és kinyomta a telefont, mielőtt ellenkezhettem volna. Lezártam a telefont, és visszasétáltam Noah-hoz, aki időközben felébredt. 
- Ki volt az? - dörzsölte a szemét álmosan. Nyújtózkodott, miközben leültem mellé. 
- Madison. Idejön - mondtam. Noah hirtelen dühbe gurult, és felpattant. 
- Elmondtad neki, hogy mi történt? - kérdezte idegesen. 
- Igen - feleltem zavartan. - Sajnálom, nem tudtam, hogy titok...
- Apám kis híján agyonverte anyámat - nevetett fel hitetlenül, a tarkóját vakarva. - Szerinted szívesen osztom ezt meg minden szembejövővel? - tárta szét a karjait. 
- Figyelj - álltam fel én is, kicsit közelebb lépve a fiúhoz. - Madison az unokatestvéred. Egy család vagytok. Mégis kivel osztanád meg a történteket, ha nem vele? - a hangom elhalkult a mondandóm végére. Óvatosan Noah keze után nyúltam. Arra számítottam, hogy ellök magától, ehelyett azonban hagyta, hogy összekulcsoljuk az ujjainkat. 
- Oké, igazad van - temette szabad kezébe az arcát. - Ne haragudj - csóválta a fejét, mintha saját magában is csalódott volna. - Nem akartalak lekiabálni - magához húzott, és szorosan átölelt. Végre úgy éreztem, van valami hasznom. Mélyen beszívtam Noah cigarettafüst, gázolaj, az utóbbi órákban felszedett kórházszagát, és lehunytam a szemem. Ez a pillanat akár tökéletes is lehetett volna, ha a jelenet nem egy kórházban zajlik le. 
- Elnézést - köszörülte meg a torkát mellettünk egy férfi. Elhúzódtunk egymástól, és az orvossal találtuk szembe magunkat. - Ellenőrzöm az édesanyja állapotát - mondta. - Ha rendben találom az értékeit, bemehet hozzá - Noah megkönnyebbülten sóhajtott fel, és köszönte meg a dokinak, aki eltűnt az intenzív osztály ajtaja mögött. 
- Sajnálom - bökte ki Noah, teljesen váratlanul. Értetlenül fordultam felé. A kórházi folyosó annyira kihalt volt, hogy a suttogás is fülsiketítőnek hatott. - Sajnálom, hogy így alakult az esténk. Nem így terveztem. 
- Az a legfontosabb, hogy anyukád rendbe jöjjön! - szorítottam meg a kezét. Noah elmosolyodott, de ahogy a folyosó végén megpillantott valamit, grimaszba torzult az arca. 
- Mrs. Rooney! - kikerült, és a közeledő nő elé sietett. - Mit keres itt? - ahogy odaértek a hadiszállásunkhoz, elfogott a tudat, hogy én ismerem ezt a nőt. A sötét haja és szeme, a bőre különös fénye, a belőle áradó béke és szeretet nagyon ismerős volt. Túlságosan is. A vezetékneve azonban idegenül csengett. 
- Hogy van édesanyád? - kérdezte a nő, a nyakát nyújtogatva, mintha Noah anyukáját keresné. 
- Most vizsgálják - felelte Noah. - Tudja, hogy mi történt? - faggatta. Hirtelen rájöttem, miért olyan ismerős. Ő csakis Blake anyukája lehet, és azért nála érdeklődik Noah, mert közvetlen szomszédok, így talán Mrs. Ronney látott vagy hallott valamit. 
- Zajt hallottam, nem sokkal éjfél előtt - a nő lerogyott az egyik műanyag székre, mi pedig mellé telepedtünk. - Ezúttal más volt, mint általában. Greg és én átrohantunk hozzátok - Greg valószínűleg Blake édesapja lehet. - Anyukád akkor már a földön feküdt, véresen. Greg apád után indult, hogy felelősségre vonja, de ő akkor már a kocsijában ült, és elhajtott. Azonnal hívtuk a mentőket, akik értesítették a rendőrséget is. Eddig tartott a kihallgatás, átvizsgálták az egész házatokat. Greg-nek be kellett mennie velük a kapitányságra, hogy vallomást tegyen a korábbi esetekről is - magyarázta Mrs. Rooney. - Annyira sajnálom, Noah! - elsírta magát. - Ez az egész a mi hibánk! Sokkal hamarabb kellett volna cselekednünk, és akkor nem fajultak volna idáig a dolgok! - Noah átkarolta őt, a nő válla pedig úgy rázkódott, mint egy kiöregedett mozdony. Furcsa. Az én életemet az erőszak szőtte körül, ezért elküldtek ide. Az ittenieknek azonban nincs hova menekülni. 

Noah

Életem legszebb éjszakájának hittem, ehhez képest a legszörnyűbbé vált. Órákat töltöttünk a kórházban, egy darabig csak Bianca és én, később csatlakozott hozzánk Mrs. Rooney is, Blake anyukája. Aztán szép sorban megérkezett mindenki: Greg, Blake apukája, Madison, majd az őt ideszállító Blake is. Az orvos nagyjából háromnegyed órát töltött az intenzíven, bár kétlem, hogy végig anyámnál lett volna. Amikor végre kijött onnan, ő is meglepődött a hirtelen megsokszorozódott várakozókon. 
- Mr. Connor - lépett oda hozzám. - Jöjjön velem, kérem - belökte az intenzív ajtaját, én pedig követtem. Az ajtó mögötti folyosón megtorpant, és szembe fordult velem. - Az értékek egyre javulnak, azonban egyelőre nem próbáljuk meg felébreszteni az édesanyját - bólintottam, jelezve, hogy felfogtam, amit mond, de annyira elkeseredtem, hogy legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, ott helyben. Anyám naponta szenvedte el apám ütéseit, de idáig még sosem fajultak a dolgok. Akármennyire is fáj beismernem, de apám általában megállt egy-egy pofonnál, csak olyankor ment messzire, amikor igazán dühös volt. Fogalmam sem volt, mit tehetett anyám, ami miatt ennyire elvetette a sulykot. - Nézze - az orvos levette a szemüvegét, és a köpenye zsebébe rakta. - Mivel az édesanyja sérülései láthatóan nem maguktól alakultak ki, kénytelen vagyok értesíteni a rendőrséget.
- Ne fáradjon - csóváltam a fejemet. - A mentők hívták őket, még a helyszínen. A szomszédaink a kihallgatásról jöttek ide - a doki úgy bólintott, mintha meg sem lepődött volna. 
- Kérdeznem kell még valamit, Mr. Connor - elképzelni sem tudtam volna nagyobb szarkupacot ennél, úgyhogy kíváncsian néztem az orvosra. - Ez nem az első eset volt, igaz? - amikor lesütöttem a szememet, a doki egyből megértette a válaszomat. - Tud még olyan személyről, akit az édesapja bántalmazott? - te jó ég, még csak meg sem említettem, hogy apám tette, és ő rögtön levágta. Tényleg okos doki. - Esetleg önt, vagy a testvérét... - találgatott.
- Egyke vagyok - vettem elejét a gondolatmenetének, még azon az áron is, hogy hazudtam neki. - És már nem lakom otthon - mondtam, ami persze szintén csak részben volt igaz, de ez most nem számított. Apám valószínűleg egy rendőrautóban csücsül, és afelé tart, amit évek óta megérdemel. Az orvos bólintott, és váratlanul a vállamra tette a kezét.
- Nem maga az egyetlen - mondta, jelentőségteljes pillantást vetve rám, aztán sarkon fordult, és az intenzív osztály belseje felé sétált. Pár percig még lecövekelve figyeltem az orvos távolodó alakját, aztán nekidőltem a falnak, és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem sírtam. Már nem tudtam egy ideje. Inkább dühös voltam, amiért nem léptem korábban, és hagytam, hogy anyám ilyesminek legyen kitéve. Ez sokkal hamarabb is megtörténhetett volna, csak a szerencsén múlott, hogy anyám teste és lelke ennyi éven keresztül tűrte a folyamatos veréseket. 
- Noah? - dugta be a fejét a lengőajtón Madison. Felpillantottam rá, mire ő belépett, és elengedte az ajtót, ami hangos nyikorgással mozgolódott, amíg a rugó el nem fáradt, és meg nem állapodott csukott pozícióban. Madison elém lépett, és zavartan a farzsebébe mélyesztette a kezeit. Meggyötört arccal pislogott felém. - Hogy van anyukád? - kérdezte csendesen.
- Az értékei javulnak, de még nem próbálják meg felébreszteni. Gondolom, megvárják, hogy tök stabil legyen, vagy ilyesmi - vakartam meg a tarkómat. Madison váratlanul odalépett hozzám, és magához ölelt. Annyira meglepődtem ezen, hogy hirtelen fogalmam sem volt, hogyan kéne visszaölelnem. Bianca közeledése más volt, rá vágytam, őt akartam, Madison azonban egyfajta védőbástya érzetét keltette bennem. Azt üzente, hogy a barátom, és mellettem fog állni. Tetszett az érzés, habár Blake-től hasonló támogatást kaptam. Borzasztóan éreztem magam, aggódtam anyáért, és szörnyen dühös voltam az apámra, de mégiscsak éltetett a tudat, hogy ennyien mellettem vannak. Hogy van egy csodálatos lány, aki az éjszakát a tiltás ellenére is velem töltötte, ráadásul egy kórházban. Hogy itt van Madison, aki megtestesíti a családomat, most, hogy anya eszméletlenül fekszik, apa fél lábbal a börtönben van, a nővérem meg a világ másik felén. Van egy legjobb barátom Blake személyében, aki egész életemben segített, a szüleivel együtt. Kifújtam egy nagy adag levegőt, és eltoltam magamtól az unokatestvéremet. - Vissza kéne mennetek - mondtam, mire Madison csak a fejét rázta.
- A nagynéném kórházban van. Szerinted mennyire érdekelnek a buggyant iskola buggyant szabályai? 
- Akkor legalább Bianca-nak - nyújtogattam a nyakamat, hogy a kis ablakon keresztül megláthassam. Ott ült Blake mellett, és egek, gyönyörű volt. A haja kissé kócosan állt, de ki hibáztatná ezért ez után az éjszaka után? Idegesen tördelte az ujjait. - Visszaviszem - közöltem, majd kilöktem a lengőajtót, és odaálltam Bianca elé. Szürke arccal pillantott fel rám, amikor a kezemet felé nyújtottam. Hagyta, hogy felsegítsem, aztán ráadtam a kabátját is. - Hazaviszem Bianca-t. Itt maradtok addig? - fordultam körbe, mindenkihez intézve a kérdésemet. Mindannyian bólintottak, én pedig egy hálás biccentést követően kézen fogtam Bianca-t, és kivezettem a kórház épületéből. 
- Hé - rántotta ki a kezét az enyémből, amikor kiértünk a szabadba. - Nem akarok visszamenni oda. Melletted akarok lenni! - jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. 
- Ez a hely nem neked való - csóváltam a fejemet. - Ráadásul ha megtudják, hogy kiszöktél, kirúgnak. 
- Ki a picsát érdekel? - csattant fel. Még én is meglepődtem a heves reakcióján. Óvatosan a keze után nyúltam, és a mellkasomhoz szorítottam. 
- Bianca, figyelj - apró csókot nyomtam a kézfejére. Tetszett, hogy libabőrös lett tőle. - Ez az én gondom. Megoldom. Most az a legfontosabb, hogy visszaérj a Csillagfénybe ébresztő előtt - Bianca szótlanul bámult összefonódó ujjainkra. Valahogy így kellett volna véget érnie ennek az estének. Így kellene állnunk a sulija kerítése előtt, és búcsúzkodni, nem pedig egy kórház előtt beszélgetni. 
- Korábban is történt ilyesmi? - kérdezte elfojtott hangon. Tudtam, mire céloz. Hogy korábban verte-e meg annyira apám anyámat, hogy kórházba kerüljön. A fejemet ráztam. - Akkor most mi vezetett idáig? 
- Fogalmam sincs - vallottam be. - Majd a rendőrök kiderítik.
- Te nem vagy kíváncsi? - billentette oldalra a fejét. 
- Dehogynem, de kétlem, hogy kideríthetnék bármit is.
- Menjünk el hozzátok! - javasolta. - Nézzünk szét, hátha találunk valamit, ami magyarázatot ad erre - szorította meg a kezemet. Én cseppet sem tartottam ezt jó ötletnek.
- Nem foglak elvinni oda, ahol apám félholtra verte anyámat - közöltem vele, mire ő sértetten kapta el a kezét tőlem. 
- Ne már, nem vagyok hatéves. Apám a Pentagonban dolgozik, anyám meg haditudósító, azt hiszed, nem tudom, mi az erőszak? - fonta össze maga előtt a karjait. Imádnivalóan csücsörített az ajkaival. Megfigyeltem már, hogy mindig ezt csinálja, amikor az igazát próbálja bizonygatni. 
- Ez akkor is más - erősködtem. - Ráadásul - gyors pillantást vetettem a karórámra. - Háromnegyed öt van. Ki fognak csapni, ha nem érsz vissza idejében - Bianca odalépett hozzám, és megszorította a kezemet.
- Leszarom - nézett mélyen a szemembe. - Egyébként is utálom azt a helyet - tette hozzá, majd anélkül, hogy válaszolhattam volna neki, elindult a kocsim felé, amivel tilosban, egy nagy sártócsa közepén parkoltam le. Egy darabig csak azt figyeltem, hogy odaugrik az anyósülés ajtajához, és türelmetlenül rángatja azt, és az járt a fejemben, hogy mivel érdemeltem ki én ezt a lányt. Aztán észbe kaptam, és én is csatlakoztam hozzá. Beültünk a kocsiba, de mielőtt beindítottam volna a motort, ránéztem. 
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Noah, indíts! - kiáltott rám, én pedig, bár tartottam tőle, hogy egyszer majd megbánja, beindítottam a kocsit, és ahelyett, hogy balra fordultam volna, a Csillagfény irányába, jobbra tekertem a kormányt, hogy megvizsgáljuk a bűnügyi helyszínné vált házunkat. Abszurd.