Bianca

- Ha nem álltok kettes sorba, senki sem fog síelni. – jelentettem ki határozottan. Minden rendetlenkedő gyerek visszasorolt a párja mellé, miközben Pete visszajött a sportszerraktárból. – Sho, Martin! – szóltam rá a két legelevenebb kisfiúra. Párba álltak, és besoroltak két kislány mögé. – Még egy rossz húzás, és negyed órával kevesebbet síelhettek! – figyelmeztettem őket. Sho behúzta a nyakát, és megrántotta Martin kabátujját.

- Kettesével jöhettek be felöltözni, lányokkal kezdjük! – Pete kitárta az ajtót, mire az első páros berontott oda, és leültek, hogy átcseréljék a bakancsukat. Az ajtó mellett támasztottam a falat, és figyeltem, hogy egyik gyerek se kezdjen randalírozni a folyosón, Pete pedig odabent segített felcsatolni a sícuccokat.

- Bi! – egyből felismertem Shay hangját, így a folyosó vége felé kaptam a fejemet. Madison társaságában sétált felém, mindketten igencsak meggyötört arcot vágtak. Sejtettem, hogy én is hasonlóan nézhetek ki, ugyanis az egész éjszakát végigaggódtam. Madison nem jött vissza, és tudtam, hogy Shay is vele van. Féltem, hogy Noah talán mégsem tudott úgy vigyázni rájuk, ahogy kellene. Megkönnyebbült sóhajt szakadt fel belőlem, amikor odaértek hozzám. Lehunyt szemmel öleltem át Shay-t, és néma hálát rebegtem, amiért sértetlenül visszakaptam őt.

- Hol voltatok egész éjjel? – vontam őket azonnal kérdőre. Madison szeme alatt vagy egy tucat hullahopp karika díszelgett, az arca sápadt volt. Shay reszketett, és a semmivel össze nem téveszthető riadalom tükröződött rajta. – Mi történt? – kapkodtam a fejem közöttük. Madison zavartan vakarta meg a tarkóját.

- Noah-val és Blake-kel. – mondta. – Történt egy kis... egy kis baleset. – éreztem, hogy a folyosó forogni kezd körülöttem, és a látókörömből teljesen kivesztek a gyerekek, a barátaim, minden. Elfogott a félelem, görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy Noah-nak talán valami baja esett. – Kórházban van. – sütötte le a szemét Madison. Ennyi bőven elég volt nekem. Félretaszítottam az útból a szobatársamat, és határozott léptekkel indultam az ajtó felé. Hallottam, ahogy a gyerekek és Pete is a nevemet kiáltják, de nem voltam hajlandó lefékezni. Kirontottam az épületből, és a friss havon végiggyalogolva, félig átfagyva igyekeztem a kerítés felé, ahhoz a részhez, ahol legutóbb is kiszöktünk. – Bianca, állj már meg, az Isten szerelmére! – sietett utánam Madison. Elkapta a csuklómat, és szembefordított magával. Kirántottam a kezemet a szorításából, és elszántan pillantottam vissza rá.

- Látnom kell! – kiáltottam el magam. Madison a fejét csóválta.

- Este kimegyünk. Blake eljön értünk. – felelte.

- Mi történt vele? Autóbaleset? – túrtam idegesen a hajamba. Madison a cipője orránál összegyűlt hókupacra szegezte a tekintetét. – Hogyan sérült meg? – üvöltöttem, totál kikelve magamból. Madison pislogott párat, bár nem tudtam eldönteni, hogy annak érdekében-e, hogy ne sírja el magát, vagy egyszerűen csípte a hideg a szemét.

- Verekedett. – bökte ki végül. Hogy. Mi? Noah verekedett? Oké, nem mintha nem tudnám róla elképzelni, de ez akkor is abszurd. Annyira megverte volna valaki, hogy kórházban kötött ki? – Törött bordák, beszakadt koponya. – elfogott a hányinger. Mégis hogyan képes valaki ennyire elintézni egy másik embert? Betörni a koponyáját, te jó ég... Hirtelen nagyon megörültem neki, hogy a szabad levegőn vagyok, ellenkező esetben biztosan összecsuklottam volna.

- Ha tegnap este én is kimegyek... - jutott az eszembe. Ha ott lettem volna, segíthettem volna rajta. Tanultam önvédelmet, megakadályozhattam volna, hogy ilyen csúnyán elbánjanak vele! Madison azonban egyből a fejét rázta.

- Ha tegnap este te is kijössz, akkor a pszichológián feküdnél, amiért szemtanúja voltál a dolognak. – hát, ennyire bízik a lelki stabilitásomban. Mindegy.

- És hogy van? – kérdeztem, előre rettegve a választól. Madison vállat vont.

- Nem ez az első eset. – ezt meg hogy érti? Máskor is verték már félholtra Noah-t? – Hozzá van szokva. Még örül is, hogy ennyivel megúszta. – mélyet szippantottam a fagyos levegőből, ami, ahogy elérte a tüdőmet, végigkarcolta azt.

- Ki tette ezt vele? – ráztam a fejem hitetlenül. Madison a zsebébe süllyesztette a kezeit, és belerúgott egy hókupacba. – Valami dühös ex-barátnő, vagy ki? – tártam szét a karjaimat.

- Nem egészen. – válaszolta Madison. – Figyelj, ha Noah akarja, úgyis megmagyarázza, és ha nem, akkor nem. Ő nem az a fajta srác, akit irányítani lehet. – közölte keserű mosollyal Madison. – De biztos, hogy örülni fog neked. – lépett oda mellém. – Tényleg érdekled őt, Bi. – lökte meg az oldalamat. Hátrahajtottam a fejemet, és az égen kavargó hófelhőket figyeltem.

- Bianca! – rohant oda hozzánk Shay. – Pete téged keres, és elég ideges. – mutatott az épület irányába a barátnőm.

- Menj. – biccentett bíztató mosollyal Madison. – Este találkozunk. – összezavarodva indultam vissza. Magyarázatra volt szükségem. Noah-tól, nem Madison-tól. Sosem vártam még ennyire, hogy valami szabálytalanságot kövessek el, de szinte számoltam az órákat estig.

Noah

Sötétség. Fájdalom. Kínzó, maró fájdalom, ami először a mellkasomra, majd a fejembe nyíllal. Összekuporodom, hogy csökkentsem a felületet, amit eltalálhat ez a vadállat. Vajon az én általam legyőzöttek is ezt gondolják rólam? Hogy vadállat vagyok? Mi van, ha tényleg az vagyok? Egész életemben küzdöttem az erőszak ellen, miközben végig abban éltem. Az várt rám otthon, az utcán, mindenhol. Tényleg azt hittem, hogy különb vagyok az apámnál? Mindketten verekszünk, és én őt lenéztem emiatt. Mintha nem ugyanazt tenném nap mint nap... Sokkal hamarabb kellett volna ezt a fejsérülést elszenvednem, én mondom.

- Noah? Noah! – hallottam anya hangját. Lassan nyitottam ki a szememet, éreztem, hogy fel van dagadva. Hány óra telt el, mióta kiütöttek? Anya megragadta a kezemet, és lágy csókot nyomott rá. – Kisfiam! – anya könnycseppjei végigszánkóztak a bőrömön.

- Mi... Mi történt? – préseltem ki magamból a szavakat. Anya az ágyam mellé húzott egy széket, de a kezemet nem engedte el.

- Verekedtél, Noah. Még tegnap este. Hányszor kell még elmondanom, hogy hagyd abba? – sírdogált tovább anya. – Megoldjuk, Noah, kérlek, fejezd be ezt a butaságot! – anya a tenyerembe temette az arcát, mire szorosan lehunytam a szemem. Megtettem azt, amihez a legjobban értek. Csalódást okoztam annak, akit szeretek.

- Hol vagyok? – pislogtam, amikor észrevettem, hogy nem ismerős a szoba, amiben fekszem.

- A Szent Bernárd Kórházban, szívem. – simogatta a kezemet anya.

- Mi van Madison-nal, Shay-jel meg Blake-kel? – fel akartam ülni, ezért a könyökömre támaszkodtam, de túl gyenge voltam ehhez.

- Blake visszavitte őket az iskolához, miután behozott a kórházba. Mégis hogy jutott eszedbe olyasmi, hogy kiszöktesd Madison-t és a barátnőjét? – vont kérdőre anya ismét. Szerettem volna elmondani neki, hogy igazából nem miattuk ragaszkodom az együtt töltött estékhez, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Kopogást hallottunk az ajtó felől, bennem pedig egyből felcsillant a remény, hogy Bianca az, bár tudom, hogy lehetetlen. Világosan a tudtomra adta, hogy köztünk nem lehet semmi, akkor meg ugyan miért akarna engem meglátogatni? Blake nyitott be a kórterembe.

- Jó napot, Mrs. Connor! – nyalt az anyámnak. Ha nem fájt volna ennyire a bordám, elröhögtem volna magam.

- Szia, Blake. – anya eleresztette a kezemet, fölém hajolt, és megpuszilta a homlokomat. – Odakint leszek. – mondta, majd kisétált. Blake becsukta mögötte az ajtót, és odacsörtetett az ágyamhoz.

- Te idióta faszfej! – sziszegte, félve attól, hogy anya talán meghallja odakint. – Mi a fene ütött beléd? Sosem veszítesz. – nem, tényleg nem szoktam, de ezúttal túl hirtelen jött a meló, nem volt időm felkészülni rá. Blake leült a székre, amit korábban anya foglalt el. – Az a mogyorónyi agyad még meg is rázkódott! – kopogtatta meg a halántékát.

- Azt is tudod, hogy mitől fáj ilyen kibaszottul a bordám? – ráncoltam a homlokomat. Blake előrehajolt.

- Kettőt tippelhetsz, te zseni.

- Csak nem eltört? – grimaszoltam. Blake biccentett.

- Elég szar természeted van, haver, úgyhogy nem éred be eggyel, rögtön eltörtél négyet.

- Biztosra kell menni, tudod. – vontam vállat, ám ekkor erős fájdalom hasított a kulcscsontomba is. – Még valami? – hunyorogtam. Blake a fejét rázta.

- Pár zúzódás, meg beszakadt a fejed. – legyintett. – Az meg neked már úgyis mindegy.

- Mi van Madison-nal és Shay-jel? – sóhajtottam. Blake a folyosó irányába mutatott.

- Kérdezd őket. – a haverom felállt, és az ajtóhoz sétált. A küszöbön három lány állt, én azonban nem tudtam levenni a szemem az egyikükről. Gyönyörű volt. Leírhatatlanul gyönyörű. Meg egy kicsit ijedt is. Madison odaszaladt hozzám, és tüzetesen végigmért.

- Oké, a külsődnek nem esett baja. A lényeg megmaradt. – nevette el magát. Éreztem a hangján, hogy oldani próbálja a feszültséget, ami Shay-t és Bianca-t nyomasztja. A másik két lány is beljebb lépett, de egyelőre egyikük sem szólalt meg.

- Nem foszthattam meg a világot ettől a csodától. – mutattam végig magamon. Madison tovább nevetett, de Shay és Bianca komoran meredtek maguk elé. – Sajnálom. – váltottam komolyabbra a témát. – Nem így terveztem az estét.

- Én sem szerettem volna hajnal négykor a sürgősségin kikötni az ájult legjobb barátommal, de már mindegy. – tárta szét a karjait Blake. – Végül is, te vagy a hülye.

- Valaki elmondaná, mi történt? – szólalt meg végre Bianca. Egyenesen a szemembe nézett, tekintetében félelem csillant. Félt. Nem tőlem, de félt. Tudom, milyen folyamatosan rettegni, így mindenképpen el akartam kerülni, hogy ő ebbe az állapotba kerüljön. Szerettem volna átölelni, és megígérni neki, hogy mindig mellette leszek, és megvédem, történjen bármi.

- Noah majd elmeséli, úgyis elemében van. – mondta Blake, majd egy diszkrét mozdulattal kitessékelte Madison-t és Shay-t a kórteremből. Becsukta maga után az ajtót, így kettesben maradtunk Bianca-val.

- Örülök, hogy nem voltál ott. – kezdtem. Bianca pár lépéssel közelebb jött az ágyamhoz, de nem ült le. – Sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha végig kell nézned.

- Jártam katonai alapismeretekre. Meg tudom védeni magam. Volt már dolgom erőszakkal, Noah, az apám a világ egyik legnagyobb katonai szervezetének a feje! Szerinted elájultam volna egy verekedéstől? – hadarta. Meglepett a határozottsága és az indulata, de tetszett. Sajnos, egyre jobban tetszett. – Az igazságra vagyok kíváncsi. Ki tette ezt veled, és miért? – mutatott végig az ágy mellett csipogó gépeken, meg a csöpögő infúzión.

- Volt pár srác, akiknek nem tetszett, hogy az utcán vagyunk... - próbáltam ködösíteni.

- Az igazat, Noah. – vetett rám egy jelentőségteljes pillantást. Francba már!

- Mióta nincs állandó lakhelyem, pénzért verekszem. – közöltem lehunyt szemekkel. Bianca eltátotta a száját, a hitetlenség minden árnyalata átfutott az arcán. – Az apám vert minket. A nővéremet is, engem is, anyámat is. Nem bírok egy fedél alatt élni vele, de anya nem hajlandó elhagyni őt. Csak olyankor járok haza, amikor tudom, hogy dolgozik, egyébként Blake-nél vagyok. Érettségi után nem tanultam tovább, nem kerestem rendes munkát, hanem elvállaltam ezt. Könnyebbnek tűnt. – soha, senkinek nem mondtam még el így, kerek perec, hogy mi késztetett erre az életmódra. Bianca lerogyott a székre, és a térdein támasztotta meg a könyökét. – Nem akartam, hogy így tudd meg. – tettem hozzá. A lány a fejét rázta, miközben a tenyerébe temette az arcát.

- Tudod – pillantott fel. – irigyeltelek téged. – kibuggyant belőlem a nevetés, ami miatt egyből úgy éreztem, egy konyhakést forgatnak a bordáim között.

- Ugyan miért? – kérdeztem.

- Szabad vagy. – vont vállat. – Azt tehetsz, amit akarsz, oda mész, ahová akarsz, azzal barátkozol, akivel akarsz. Nekünk még a telefonálásunkat is korlátozzák. – magyarázta. Itt ült mellettem, és gyönyörű volt. Annyira gyönyörű! A keze pont elérhető távolságban pihen az ágy szélén. Ennél szarabb úgysem lehet a helyzet, ugye? Óvatosan a kezéért nyúltam. Amikor összeért a bőrünk, olyan volt, mintha áramütés ért volna. A keze puha volt, de hideg. Felnézett rám, egyenesen a szemembe. Összekulcsoltam az ujjainkat, és a hüvelykujjammal apró köröket írtam le a kézfejére. Már nem éreztem fájdalmat.