- Iza -

A karácsony annyira unalmas már.

Annyira elavult.

Annyira kétszínű.

Ilyenkor mindenki kedves mindenkivel, senki nem akar megbántani senkit.

Miért csak ilyenkor? Az emberek az év háromszázhatvanöt napjából háromszázhatvankettő napon gonoszok a másikkal. A maradék három pedig a karácsonyt és a két fél születésnapját takarja.

Persze vannak kivételek, hiszen mindig vannak. De a tanárainktól is megtanulhattuk volna már.: "A kivétel erősíti a szabályt."

Most jöhetnék a sok "Romlott a társadalmunk és megérettünk a pusztulásra." szöveggel, de ez a történet pont arra a csodálatos kivételre fókuszál, aki miatt megérte élni. Akinek a lelke annyira, de annyira a helyén volt, hogy néha napján, mikor szükségem volt rá, befoltozta az enyémen esett réseket is.

---

Csak egy szokásos csütörtök este volt, azt leszámítva, hogy már egy hete betegen feküdtem otthon, rongyosra nézve a kedvenc sorozataimat.

Habár a kedvenc románcaim bámulása egészen lekötött, nem szabadultam attól, ami a tudatalattimat nem hagyta nyugodni. 

Mert valami fura volt. 

Dominik ma még nem keresett, sőt, nem is válaszolt arra, amit írtam neki, még kettőkor. Mármint magyarban kettőkor. Akkor New Yorkban még csak reggel nyolc volt és könnyen meglehet, hogy akkor még mélyen aludt, de azóta eltelt hét óra. Hét egész óra. 

Ennyi idő alatt az ember csak válaszol azoknak, akik fontosak számára, nem? 

Félreértés ne essék, eszem ágában sem volt túl gondolni az utóbbi héten tapasztalt viselkedését, hogy aztán ott lyukadjak ki, hogy ezalatt a két év alatt rám unt, és már csak a terhére vagyok a minden napos hívásokkal meg azzal, hogy annyira ragaszkodom hozzá.

Nem. 

Én nem vagyok olyan, nem tartom magam olyannak, akit a saját gondolatai elbizonytalanítanak.

Régen az voltam és ez sok rosszba vitt már bele, de Dominik akkor még itt volt és kirángatott a hülyeségből. Megtanított értékként tekinteni saját magamra. Miatta olyan önbizalmam lett, amivel már könnyedén kiálltam magamért anélkül, hogy a kis lelkemnek bántódása esett volna.

Amíg itt volt, minden tökéletesen alakulni kezdett az életemben. Először kiszakított a problémás körletből még mielőtt tragédiába torkollott volna az életem, aztán neki köszönhetően végre lett egy társaság, ami a tagjaként tekintett rám, végre tartozhattam valahova. Mindentől megvédett, akárcsak egy pótbáty, akit sohasem kaphattam meg. Elkezdett kiegyensúlyozott életem lenni.  

Aztán mikor elment, minden zuhanórepülésbe kapcsolt és miután a társaság is lemondott rólam, nem sokon múlt, hogy ismét a szargödör legalján találjam magam, a telepen, a többi füvessel. Magamat kellett megvédenem és azt hiszem ez sikerült is, de a tény, hogy csak telefonon tarthattuk a kapcsolatot, hétezer kilométerre egymástól, ráébresztett, hogy Dominik sokkal többet jelentett számomra, mint egy pótbáty.

Folyamatosan búgó hangra eszmélek fel és azt veszem észre, hogy irdatlanul elbambultam, hiszen a főszereplő csaj, aki a rész elején boldogan ugrált, kezeiben pompomokkal, most vérbe fagyva fekszik holtan a képernyőmön.

Nincs is időm ezzel tovább foglalkozni, hiszen azonnal fogadom a hívást amint meglátom Dominik nevét.

- És láss csodát Világ! A tékozló fiú! - szólok bele, kissé éreztetve, hogy egész nap hírét sem hallottam. Ő csak halkan nevet, és a hangja, minta egyenes úton a szívemben rezegne.

- Hallgass Virágszál, inkább nyisd ki az ajtót! - Sokk. Pár másodperces csend, azt lesem vajon tényleg ennyire hülyének néz-e. Az nem lehet, hogy...á, képtelenség. De aztán... - Na mi az, nem engeded be, azt, aki ilyen kitartóan vár az ajtód előtt? - emeli meg az egyik szemöldökét, hangjában kihívás táncol és egy kis szórakozottság. Még mindig néma vagyok, egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy ez komoly. - Iza, nyisd ki! Kopognak. - már épp megszólalnék, hogy ez nem igaz, mikor ritmusos kopogás hallatszik az ajtómon. És a vonal másik végéről is. 

- Tudod kivel szórakozz, baszki Dominik! Mutasd hol vagy! - kérem miközben kipattanok a takaróm alól, mint akit kilőttek, de fejben már teljesen kába vagyok, mert érzem. Egyszerűen érzem, hogy itt van. 

Szemeim már azelőtt könnyekben áznak, mielőtt a szoba ajtómat kitárva megpillantom Őt. Őt, aki itt áll a küszöbömön, több hetes fáradtság jeleivel az arcán, de hullócsillagként csillogó szemekkel és egy hatalmas, levakarhatatlan, boldog vigyorral. 

Kezeit kitárva invitál egy ölelésre, mire felszakad belőlem egy "Istenem!" felkiáltás és zokogva a karjaiba borulok. Kissé hátra tántorodik és velem is megfordul a világ, így csukott szemmel a mellkasába burkolózva, de pár pillanattal később már stabilan állunk és a lehető legszorosabban öleljük egymást, próbálva beleadni mindent, amit az elmúlt két év elvett tőlünk.

Meg vagyok győződve róla, hogy az agyam képtelen felfogni, hogy újra visszakapta őt. Ha csak egy percre is, ha csak egy álom megálmodásának idejére is, de itt van és újra a karjaimba zárhatom és ez a világon a legboldogabb emberré tesz. 

Két éve álmodozom, mennyi mindent mondanék mikor eljön ez a pillanat, de most, hogy itt van velem, semmit sem tudok mondani, mert annyira boldog vagyok. Csak sírni tudok, ahogyan a mázsás súly rekord gyorsasággal enged fel a mellkasomban. Mert a szívem és a lelkem megkönnyebbült. 

- Dominik -

- Csak álmodom igaz? Nem is vagy itt igazából? - sírja keservesen, miközben mellkasomhoz préselődve úgy szorít magához, mintha nem lenne holnap. A homloka szinte lángol, ezt a pulóveremen keresztül is könnyedén érzem és ez aggaszt.

Belázasodott, miután húsz kerek perce a szobája küszöbén állunk és ő nem hagyja abba a bőgést. Mégis mikor felnéz könnyekben úszó szemei mérhetetlen boldogságot tükröznek. Egy pillanatra elgondolkodom, nem-e csak a magam érzései köszönnek vissza. Persze nem az tesz boldoggá, hogy életem értelme a karjaim közt zokog mintha menthetetlen tragédia történt volna. 

Nem. 

A mérhetetlen boldogságom oka az, hogy itt vagyok és egyáltalán a közelemben tudhatom. Olyannyira hiányzott, kétségtelenül jól döntöttem. Végre úgy érzem, haza értem. Ő az otthonom. Ránézek és végre tisztán látom a jövőt. Mert új élet kezdődik. 

Órákkal később sem tudom levenni a szemem róla. Egyszerűen képtelenség, mert olyan régóta várok erre a pillanatra.

Nem sokat változott ez alatt a két év alatt.

A haja, ugyanolyan csokoládébarna és most is szinte a fenekéig ér.

Az illata, istenem, de imádom a kókuszos illatát.

A szemei, pontosan ugyan olyan tengerkékek, mint mikor utoljára vesztem el bennük.

És a rózsaszín ajkai, melyek most a már jól ismert csíntalan mosolyra formálódnak.

- De mégis, érzem ahogyan bámulsz. Szinte ég a bőröm a pillantásod alatt, hát mégis valóságos vagy? - kérdezi szipogva, arca piroslik a magas láztól mégis kábán, de vigyorog.

- Megmondom én mitől ég a bőröd. - tapasztom a tenyerem a homlokához. - Vagy negyven fokos a lázad. Jó ég! Pihenned kell. - habár kicsit túlzás a negyven fok, elkezdem tolni az ágya felé, igyekezve, nehogy túl tolakodóan tegyem, óvatosan érintve, mintha csak törékeny porcelánból lenne.

- Ne! Veled akarok lenni. - nyüszíti és még a szája is legörbül, mire legszívesebben újra magamhoz ölelném és sosem engedném el. De erre nem most van a megfelelő alkalom.

- Itt vagyok. - nyugtatom és próbálom minden érzésemet a pillantásomba sűríteni. Biztosan sikerül, mert egy sóhaj után magától lép az ágyhoz.

Amint bebújik az ágyba egyből be is takarózna, de nem engedem neki. Egy morcos pillantást kapok cserébe, mire eszembe jut, hogy a hosszú ujjú felső sem "láz kompatibilis". Mire felfognám mit művelek, már le is kaptam róla, amit ő látszólag készségesen hagy, azonban mikor a fején is áthúzom az anyagot olyan szórakozott pillantásokkal illet, amitől őszintén szólva, zavarba jövök kissé. És aztán mikor megszólal, ott folytatódik minden, ahol abbahagytuk kettő évvel ezelőtt.

- Két éve nem láttál személyesen és mikor hazajössz, az első dolgod levetkőztetni? - és ismét szembesülök azzal a csíntalan mosollyal. Mielőtt bármit mondhatnék, felkacag és ez ahogyan könnyes szemei és piros arca ragyognak miközben nevet, engem is megnevettet. Ennél szebb látványban még sosem volt részem.

---

- Ideje mennem, neked pedig aludnod. - búgom halkan mire csak annyit felel:

- Nem. Aludj velem! - mosolyogva ingatom a fejem.

- Tudod, most, hogy van egy lakásom, laknom is kéne benne. - hozom fel a - szerintem - meggyőző érvet, de nem is ő lenne, ha nem makacskodna tovább.

- Francokat. - motyogja ismét félálomban. - Lakj itt, velem! - Erre halkan felnevetek.

Iza. - szólítom meg, mire felemeli a fejét a mellkasomról és komoly tekintettel próbál rám nézni, de arcán látszik mennyire kába. Mielőtt azonban elmagyarázhatnám miért kell, a saját lakásomban lakjak, megelőz.

- Félek, hogy ez nem a valóság és megint arra ébredek, hogy hétezer kilométerre vagy tőlem. - homályosul el ismét a tekintete, mire magamhoz húzom és olyan szorosan tartom, hogy elhiggye valóságos vagyok. - Ígérd meg, hogy itt leszel! - szuszogja halkan pár perc elteltével, mikor kimászom az ágyából és az ajtó felé indulok.

- Megígérem, hogy itt leszek. És hozok csokis fánkot reggelire. - és fogalmam sincs, hogy az én, vagy a sütemény gondolata, de végre egy őszinte mosolyra húzta a száját és csak ez volt a lényeg.

- Dominik! - szólít meg mielőtt kilépek a küszöbén. Istenem, ahogy a nevemet ejti. Szinte elvesztem az önkontrollt az agyam felett. A józan eszem felett. Felé fordulok. - Hiányoztál! - nagyot kell nyelnem, mert most az én látóterem homályosul.

- Te is nekem Iza. Nagyon hiányoztál! - egy gyors, szelíd mosoly után nagyot sóhajtva lépek ki az előtérbe és becsukom magam után az ajtaját.

A nappaliból nyíló fürdőszobát szerencsére üresen találom, ezért a pulóveremet gyorsan leveszem és a csap fölé hajolva hideg vízzel arcot mosok. A csap szélén két kézzel megtámaszkodva felnézek a tükörképemre. Sikerült. Minden sikerült. Most már minden rendben lesz.

- Minden rendben Drágám? - Anettre kapom a tekintetem, a fürdőszoba ajtóban áll és fürkésző tekintettel figyel. Hangja aggodalomról árulkodik. Halványan elmosolyodom és bólintok.

- Igen, Iza alszik, már megyek is, csak arcot mostam. Remélem nem baj! - húzom el a számat, mert véletlenül sem szeretnék a terhére lenni vagy, hogy úgy érezze pofátlanul beesek és ki is használom! Azonnal rázni kezdi a fejét és közelebb jön. Egy fél fejjel alacsonyabb nálam ezért fel kell néznie rám, mikor az arcomat megtörli és a hajamat megigazítja. Gyanítom azóta könnyes a szeme, mióta beengedett pár órával ezelőtt. Anya és ő legjobb barátnők voltak, szinte egész életemben velem volt. Miután anya elvesztette a józan eszét, abba ő is kicsit beleroskadt.

- Nagyon figyelj rám Dominik! Amíg én élek, ebből a házból, ettől a családtól megkapod amire csak szükséged van, érted? Ez a te otthonod is. Ez az otthonod. Nem New York. - sír halkan ahogyan magához ölel. Nem mondja ki, de tudom, hogy haragszik az apámra. Haragszik, mert sosem volt igazán jelen, mégis mikor lehetősége adódott megkapni a felügyeleti jogot, elvitt, minden szó nélkül kiszakított innen. Elszakított az emberektől, akiket szerettem. 

- Anett. - szólítom meg mire kibontakozik az ölelésből, és a haját hátra túrva próbál mélyeket lélegezni és összeszedni magát. - Senki nem fogja neki megbocsátani, soha! Még talán ő maga sem. De amíg vele éltem jelentős jellemfejlődésen ment át. Ezt tudnod kell. - semmi okom nem volt mentegetni, csak az igazságot akartam mindenképpen kimondani. Ha új életet akarok, ahhoz az előzményeket le kell zárnom.

- Meddig maradsz? - kérdezi gyanakodva.

- Soha többet nem megyek vissza! - mosolyodom el, erre pedig ő is a vidámság apró jeleit mutatja.

- Ezt ő is tudja? 

- Már azon az éjjelen közöltem vele, mikor elrángatott. Belenyugodtam, mert bele kellett. Tizenhét évesen nem igazán tehettem mást, csak vártam. És ezt ő is tudta. Tudta, mert minden nap elmondtam neki, hogy amint hivatalosan is felnőtt leszek és meg tudok állni a saját lábamon, dobbantok. Dolgoztam, nagyon sokat, de megérte. Magántanulóként fejeztem be a tanulmányaimat és talán, ha teljesen egyenesbe jövök, szóba jöhet a felsőképzés. De ezeket már tudod... - meséltem nagy hévvel.

- Iza mondta, persze azt a részt leszámítva, hogy mindezt itthon tervezed. Mert erről fogalma sem volt. Jókor döntöttél jól Dominik! Az utóbbi időben minden egyes nap azt láttam rajta, hogy nem kerek valami az életében. - meséli miközben kikísér engem az előszobáig. Nagyot sóhajtok. Elhúzom a számat de mondani semmit nem tudok. - Biztos nem maradsz éjszakára? Van hol laknod, ugye? - Tereli el a témát arra, ami még jobban érdekli, mert látja rajtam, hogy úgysem szeretnék erről most beszélni.

- Persze, hogy van és ideje lenne laknom is benne. Pár héttel ezelőtt vásároltam meg két egymás mellett elhelyezkedő lakást az egyik tömbben, két utcával feljebb. Egyelőre káosz van, de minden erőmmel azon leszek, hogy minden összeálljon. - mesélem büszkén, majd két gyors puszi után felkapom a pulcsimat és mielőtt kilépek az ajtón még jó éjszakát kívánok. 

- Neked is Drágám! Örülünk, hogy újra itthon vagy! - Anett szavai melengetik a szívem, miközben kilépek a fagyos decemberi utcára. Most valamiért kedvem támad sétálni hazáig, ezért a kocsimból csak kikapom a kabátomat és bezárva ott hagyom az Erdősi család ablaka előtt. 

A lakásba lépve megcsap a hideg, dohos szag. Körülnézek, végig az üres helyiségeken. Körbevesz a káosz mégis mosolyognom kell a gondolatra, ami már nagyon régóta nem hagy nyugodni. Ezt a két lakást nem csak magamnak vettem. Nem egyedül tervezek itt élni, ebben a hatalmassá alakított otthonban, de ez még a jövő zenéje. 

Egyelőre rengeteg munka vár még rám, mielőtt egyáltalán lakható lesz. A két lakást elválasztó főfal teljesen le van rombolva, hatalmas káoszt hagyva a két külön álló rész 'küszöbén', beborítva mindent téglaporral. Mindkét oldal fürdőszobáinak falai vannak csak teljesen meghagyva, mert azok bonyolult elmozgatást igényelnének, ha egyáltalán lenne értelme elmozdítani őket. Mivel nincs, azok felszereléssel együtt maradtak a helyükön. És mivel nem sokkal előbb érkeztem, mielőtt Izáékhoz mentem, nem volt időm átgondolni, hol fogok ma éjjel aludni. Így jobb ötlet híján, a káddal rendelkező fürdőszobára esett a választásom, mint rögtönzött hálószobám. Nagyot sóhajtva léptem a földön heverő bőröndjeim és táskáim halmához. Majd a négy sporttáska mellett elhaladva a tizenkettő hatalmas bőrönd közül kiválasztottam azt a kettőt, amin az "ágynemű 1" és "ágynemű 2" feliratú sebtapaszok voltak. Kizipzárazva szinte kipattant belőle a tiszta huzatban összehajtogatott paplanom és a hófehér lepedőm. Nos, ágyra számítottam. Majd a másik bőröndből előkerítve a két párnámat azonnal vettem is az irányt a fürdő felé, majd szépen "beágyaztam magamnak", mégpedig oly módon, hogy a paplan került alulra, rám pedig a lepedőm, hogy ne egy megbetegedéssel indítsam én is a decembert.

Itteni idő szerint állítottam magamnak egy ébresztőt reggel hétre és gyötrelmesen konstatáltam, hogy alig hét órám maradt aludni. Még küldtem egy üzenetet Izának, hogy megbizonyosodjak róla, lement a láza, de láttam, hogy nem elérhető már jó ideje, ezért nem vártam választ, én is lefeküdtem aludni.

---

 - Iza -

Pénteken magamtól ébredtem fel és pár pillanatig csak a mennyezetet bámultam. Azon agyaltam, hogy mennyivel jobban érzem magam, mint eddig és nagyon örültem, hogy végre hatottak a gyógyszerek. Már a közérzetem is jobb volt. Aztán beugrottak képek a tegnap estéről és hirtelen megijedtem, hogy csak egy álom volt az egész. Azonnal a telefonom után kaptam és mikor elolvastam Dominik éjjeli üzenetét, megnyugodtam és melegség terült szét mellkasomban.

Rekordgyorsasággal kaptam magamra egy fekete melegítő alsót, a pizsi felsőmet átcseréltem egy trikóra meg egy szürke kardigánra, majd a telefonomat a zsebembe süllyesztve kisétáltam a konyháig, ahonnan nevetgélő hangokat hallottam.

- Jó reggelt! - köszöntem mosolyogva mikor beléptem a helyiségbe. 

- Szép jó reggelt álomszuszék, hasadra süt a nap! - apu a konyhapultnak dőlve mosolygott rám kávéval a kezében, mire a mikró tetején lévő digitális órára kaptam a tekintetem. Tíz múlt huszonöt perccel. Elhúztam a szám és úgy néztem Dominikra, akinek éppen anya mutogatta a régi családi albumot. 

- Felkelthettél volna. - mondtam miközben megöleltem hátulról, mert kellemetlenül érintett, hogy esetleg sokat várt rám. Aztán a szemem a kezében lévő két képre tévedt és megengedtem magamnak, hogy szörnyülködjek benne egy picit. - Jézusom! - és még a szememet is lehunytam egy pár pillanat erejéig mire anyu és Dominik is csak felnevettek. 

A képeken az egyik óvodai farsang volt megörökítve. Az egyiken még teljes díszben Törpillaként vigyorgok, hiányos fogsorral és kócos szőke parókával, a másikon anyu próbálja levarázsolni a bőrömről a kék festéket a kádban, míg én teli torkomból üvöltök. Felejthetetlen emlék marad, az biztos.

- Jól állt a kék. - kötekszik, mire megforgatom a szemem. - Egyébként nem rég jöttem csak. A fánk a mikróban van, ha éhes vagy. - mosolyog rám, majd folytatja a képek nézegetését.

- Jobban vagy Kincsem? - Kérdezi anya, félig felém fordulva, mikor kiveszem a mikróból a reggelimet. 

- Sokkal jobban! - vigyorgok teliszájjal, mire mindhárman rám mosolyognak.

---

- Szóval nem mész vissza? Véglegesen hazaköltözöl? - csodálkozva nézek a szemben ülő Dominikra az egyik kávézóban, ahova beültünk. Az, hogy nem tervez visszautazni New Yorkba, csak még csodálatosabbá teszi ezt az egészet. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik.

- Véglegesen. - mosolyogva kortyol bele a forró italába.

- Mi lesz a sok tervvel? Azt mondtad egyetemre szeretnél menni, ha egyenesbe jössz.

- Azt megtehetem itthon is. - ránt vállat. - Nincs értelme tovább húznom a hazaköltözést. Most, hogy összeszedtem magam és a saját talpamra tudok állni, már boldogulok itthon is. 

- Miért? 

- Mit miért Virágszál? - Lehajtott fejjel somolygok. Imádom mikor így hív.

- Ne érts félre, imádom, hogy itthon vagy és az, hogy azt mondod maradsz, a világ legboldogabb emberévé tesz. De mi az oka ennek? Tudni szeretném, miért mondasz le a külföldi felsőoktatásról, mikor tudod, hogy azzal jóval többre vihetnéd.

- Miattad. - mondja ki olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk éppen. - Mindenem megvan, de ha te hiányzol az olyan, mintha semmim sem lenne. Ennyi. - és megint. Mosolyog, csillogó szemekkel és süt róla az őszinteség. Túlságosan hiányoltam ezt az embert. Most úgy érzem, ha megint el kellene tőle szakadnom, abba belehalnék.

- Dominik -

Reggel körbe telefonáltam. A helyben létező legjobb szakembereket kerestem és szerencsémre másfél órás kutatgatás és kérdezősködés után sikerült összecsődítenem összesen hat embert. Nehéz manapság jó szakembert találni, de mindent megold, ha az embernek bőven van pénze. 

Azonnali kezdést csak négyen vállaltak, így az első utam a kocsimig vezetett, vissza Anették lakásához. Egyetlen villany sem égett, így beköszönés nélkül beültem a vezető ülésre és elindultam sorban felvenni a négy munkásomat.

Körülbelül fél órába telt mire felvettem mindegyiküket és miután túl voltunk egy jó negyven perces anyagvásárláson már kezdtem aggódni, hogy kénytelen leszek megszegni az Izának tett ígéretem, miszerint ott leszek mire felébred. Amíg sorban álltunk, megnéztem elérhető-e és megnyugodtam mikor láttam, hogy még nem is látta a tegnapi üzenetemet sem. 

Miután magukra tudtam hagyni a szakembereket a munkával, sietősen vettem két csomag csokoládés fánkot a pékségben, majd amilyen gyorsan csak tudtam siettem Izáékhoz.

Szerencsére még aludt, mikor odaértem, ezért Zsolttal és Anettel beszélgettem egy keveset és megnézegettük a kiskori képeinket. 

Miután Iza megreggelizett megmutattam neki a telefonomon a lakásról a képeket, mire közölte, hogy képtelenség, hogy még egyszer a kádban aludjak. Erre mindketten Zsoltra néztünk, aki mondván, már elég nagyok vagyunk, hogy eldöntsük, nem szólt bele. Iza ezt elkönyvelte úgy, hogy igenis vele alszom én pedig belementem, mert rendkívül kényelmetlen a kádam.

Délután beültünk kávézni és végre volt időnk beszélgetni mindenről, Iza önfeledt volt és mesélt sok mindenről. Aztán engem kérdezgetett sok mindenről. Elvoltunk, de aztán egyszer csak Iza hangulata megváltozott, mire én is az ajtón belépőkre szegeztem a tekintetem.

- Ki az Balázzsal? - kérdezem megilletődve, mert két év után teljesen fura volt látni a volt legjobb haveromat valami agyonsminkelt fruskával.

- Dominik, bemutatom Tóth Kamillát. Az instasztár, hidrogénszőke, kacsa szájú Barbie babát. - mondja hányást imitálva, mire rázni kezdem a fejem.

- Neeeem! Az lehetetlen. - hitetlenkedek felhúzott szemöldökkel. 

- Mondtam, hogy megváltozott. - vonja meg a vállát miközben látom, hogy amint észrevesznek elindulnak felénk. Erre tágra nyílt szemekkel Izára kapom a tekintetem.

- Azt mondtad megváltozott, nem azt, hogy elvitték az ufók. Jézusom, mikor utoljára láttam írtórövid fekete haja volt és fekete füstös sminkje és visszahúzódó személyisége és gyűlölte az emberiséget. - az utolsó pár szót már csak halkan hadarom mert odaérnek hozzánk.

- Sziasztok! Jajj Dominik, de jó látni! Annyira hiányoztál! Meddig maradsz? - nyüzsög nyájas hangon Kami, mire szinte sokkot kapok. Öt évig barátok voltunk, de ennyit nem hallottam még beszélni. Balázs is észreveszi ezért gyorsan cselekszik. 

- Haver! Hogyhogy itt? - teszi zsebre a kezeit.

- Hazaköltöztem. - válaszolok tömören és röviden, jelezve, hogy miután Izát csak úgy, egyik napról a másikra elfelejtették, én sem vagyok kíváncsi rájuk. 

- És...-kezdte volna Kami újra, de Izának azt hiszem el fogyott a türelme.

- Zavartok. - jelentette ki, anélkül, hogy rájuk nézett volna. Balázs már kész volt távozni, de Kamillából kitört a hiszti.

- Hisztis picsa vagy Iza! - erre az említett komótosan kortyolt egyet az italából, majd felnézve a lányra, aki ott állt előtte, unottan megkérdezte.:

 - Mert nem szeretném, hogy a közelemben mérgezzétek a levegőt, mert zavartok? Egészségedre. 

- Ó, és mit zavarunk olyan nagyon? - váltott gúnyosra, mire halkan felnevettem.

- A randinkat. - erre azonnal meglepetten rám nézett. Felhúzott szemöldökkel végig mért, de a mosolyomból semmit sem olvashatott ki ezért visszapillantott Izára. Ő mintha csak ezt várta volna, megajándékozta a lányt egy ezer wattos mosollyal, mire az begőzölt és egy lesajnáló pillantás után követte Balázst az ajtóhoz.

Miután eltűntek, egyszerre szakadt fel belőlünk a vihogás.