Deku szemszöge:

Sziasztok, Midoriya Izuku vagyok! Gondolom, bővebben nem kell bemutatkoznom, mert már úgyis ismertek. Én vagyok All Might utódja, ezért mindent meg kell tennem, azért, hogy első számú hős legyek. De egy valaki ebben visszatart. Bakugou Katsuki, a gyerekkori barátom. Most azt gondolhatjátok, hogy azért mondom, hogy visszatart, mert Ő is az akar lenni, de nem... Azért, mert szerelmes vagyok belé, és képtelen vagyok riválisként tekinteni rá.

- Midoriya, már megint magadban motyogsz. - szakította meg gondolatmenetemet Mirio-Senpai. - Ijesztő vagy ilyenkor.

- Áhh~, gomene Senpai. - nevettem kínosan, miközben a tarkómat vakargattam.

- Jobban kéne erre figyelned, mert a végén dilisnek fognak tartani. - mutatja fel figyelmeztetően a mutatóujját Togata.

- I-igyekszem. - le a témát, majd hátradőlve hallgattam a repülőgép motorjának zümmögését. [Írói megj.: Bocsánat, ha valamit rosszul írtam le ezzel a "zümmögés"-sel kapcsolatban, de soha nem ültem még repülőn😅]

Újra belemélyedtem gondolataim hadaiba. Vajon hogy fognak fogadni az osztálytársaim? Mi történt az alatt az egy év alatt, amíg nem voltam ott? Hogy van Kacchan? Nem változott? Vajon még van remény, hogy ad legalább még egy esélyt?

- Kedves Utasaink! Nem sokára elérjük úticélunkat. Kérjük, ne hagyjanak semmi szemetet vagy holmit a repülőn. Reméljük, hogy jól telt az utazás, és semmi baj sem volt. Eto... Most hallom csak egyik kollégámtól, hogy Midoriya Izuku és Mirio Togata is gépünkön utazik! Nagyon remélem, hogy nekik is jól telt az út. További sok sikert kívánunk a két fiatal embernek! - itt kitört a tapsvihar, amire csak felálltunk Mirio -val és meghajoltunk, majd visszaültünk üléseinkre. De tisztán hallottam, hogy az emberek halkan sutyorogni kezdenek. Csak egy-egy szót tudtam elcsípni, amik ezek voltak; Eri-chan, megmentették, Kai Chisaki, Gonosztevők Szövetsége és Nightoeye. - Kívánunk minden utasunknak további szép napot és jó utat. Azumi Keiko voltam, a kapitány.

- Egy kicsit meghatódtam, amikor meghallottam, hogy bemondják a nevünket. - szólalt meg Togata.

- Én meglepődtem, de nekem is jól esett. - mosolyogtam barátomra. - És amúgy mi a helyzet veled és Amajiki-senpai -al?

- Áhh~, meg vagyunk. - legyintett egyet a kék szemű. - És te? Neked mikor lesz barátnőd?

Nekem soha se lesz Mirio-Senpai...

- Nem tudom. Lehet, ahogy hazamegyek már fog rám várni valaki. - jelentettem ki szórakozottan, mire Mirio elkezdett harsányan nevetni.

- Annyira jó veled beszélgetni ilyenkor.

- Ezt meg hogy értsem Senpai? - néztem rá értetlenül.

- Úgy, hogy akkor jó veled igazán beszélgetni, amikor nem vagy az a kis félénk öt éves. - mosolygott rám.

Fél óra utazás után már ott is lehettünk a repülőtéren. Összeszedtük csomagjainkat, és amikor már indultunk volna kifelé, egy fiatal körübelül 22 éves barna hajú nő odajött hozzánk, és ezt mondta;

- Bocsánat, ha zavarom önöket, csak annyit szerettem volna mondani, hogy nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy az én gépemen ilyen híres és kedves emberek ülhettek. Ezt pedig fogadják el az egész légitársaság és az én nevemben. - nyújtott felénk egy repülőgép alakú dobozt.

- Eto... Ha megkérdezhetem mi van a dobozban? - kíváncsiskodott Mirio.

- Mochi és sok más édesség. Gondoltuk, a gyakorlatok utánra jól jöhet. - mondta szórakozottan a nő. - El is felejtettem. A nevem Azumi Keiko. A "Kaede" kapitánya vagyok. - nyújtotta a kezét. [Írói megj.: A Kaede juharfát jelent.]

- Midoriya Izuku.

- Mirio Togata.

- Szóval ti mentettétek meg Eri-chant. Biztos nagyon szerethet titeket. - engedte le jobb kezét magam mellé Azumi.

- Azt garantálom Azumi-san. - vigyorodott el Mirio.

E mondat után - mintha időre lett volna beállítva - megcsörrent a telefonom. Anya neve villogott rajta.

- Gomene'. - hajoltam meg bocsánatkérésként, majd felvettem a telefont. - Szia anya!

- Szia Izuku! Most indultam otthonról. Már megérkeztetek? Nincs semmi baj?

- Igen, anya már meg, és semmi bajom sincs. - mosolyodtam el.

- Akkor jó. Ott leszek egy olyan bő négy perc múlva. Mirio -t nem kell haza vinni?

- Nem Midoriya-san. Meg vagyok. - jelentette ki a szóban forgó.

- Jól van. Akkor nem is szaporítom tovább a szót. Ott leszek pár perc múlva. Szia Izuku!

- Szia anya! - köszöntem el, majd leraktam.

- Nagyon kedves anyukád lehet, Midoriya-kun. - mosolygott rám Keiko.

- Igen, nagyon kedves Midoriya anyukája ezt magam is kijelenthetem. Főleg ahogy tud főzni. Az isteni! - áradozott Togata, amitől nem kicsit jöttem zavarba.

- Senpai azért nem kell túlzásba vinni. Anya csak próbál mindenkivel kedves lenni.

- Öhm... Midoriya-kun... - mutatott a hátam mögé Keiko. - Az a hölgy ott nem az anyukád?

Vettem egy 180 fokos fordulatot, és láttam, ahogy anya futva szalad felénk. Persze amit lehet nála nevezni futásnak.

- Izuku! - borult a nyakamba anya. - Már úgy vártalak. Nagyon hiányoztál.

- Te is anya. - nyomtam egy puszit bal orcájára.

- Nos, hoztam még valakit, akinek nagyon örülnél. - mosolyodott el sejtelmesen a nő, majd elő kapta telefonját, és megcsörgette azt a bizonyos személyt.

Nem sokkal később egy sovány ember jelent meg az ajtóban. Sajnos a napfénytől nem láthattuk az arcát, de amikor közelebb jött, már felismertük.

- A-all Might... - suttogtam, majd a férfi felé kezdtem el szaladni. - ALL MIGHT!

- Midoriya-Shounen! - kiáltotta el magát a kék szemű, majd percekig tartó ölelésbe vont.

- Talán Todoroki-kunnak igaza volt. Olyan, mintha az apám lenne. - gondoltam magamban.

- Mirio-Shounen! Hát te is épségben hazajöttél? - vonta be ölelésünkbe a szőke hajút is.

- Igen, én is. - szipogott egy-kettőt Togata is.

A két nő a távolban mosolyogva figyelte az eseményeket. Azumi mondott valamit anyának, amire ő csak bólintott. A mai napig sem tudom, hogy mit mondott neki...

- Gyere Izuku - fogta meg a csuklóm anya. - Majd hívlak Keiko! Szia!

- Várj anya! Még elköszönök Mirio-Senpai - tól. - szaladtam vissza, majd egy gyors szóváltás után haza fele vettük az irányt a megszokott panelházi lakáshoz...

♠

Otthon elpakoltam minden ruhát, ami csak a bőröndömben volt. A hősruhámat is elraktam a szekrénynek egy olyan részére amit csak én ismerek.

Miközben pakolásztam, hallottam, ahogy rezzen egyet a telefonom.

- Valaki írt... - gondoltam magamban, majd félretéve az egyik adag ruhahegyet, asztalomhoz sétáltam, hogy megnézzem ki írt. Remélem. hogy Kacchan az!

Beléptem a Messengerre, és láttam, hogy az osztálycsoportba írtak;

Alien Quenn👽:
Sziasztok!
Nincs valakinek kedve eljönni YaoMomoékhoz?

Manly Man🤜🤛:
Én jövök!

Pikachu⚡:
Ki nem hagyom!

Uravity🌌:
Mi jövünk a csajokkal, az biztos!

Bakugou💥:
Én is jövök

🔥Todoroni❄:
Ha már mindenki...

Alien Quenn👽:
Akkor mindenki jön, szuper! Kár, hogy Midoriya nincs még itthon😔

Én:
De itthon vagyok. És én is jövök, ha nem baj...

Bakugou💥:
Ha? Jól látom, hogy a szaros Deku haza húzta a seggét?

Én:
Kacchan...

Ezzel befejeztem a beszélgetést. De ahogy kiléptem, egy bejövő hívásom volt Urarakától. Most az egyszer a hátam közepére sem kívántam, hogy beszéljek vele. De addig-addig vonakodtam magammal amíg fel nem vettem.

- Szia Deku-kun! Hogy vagy?

- Szia Uraraka-san, jól köszi. Amúgy miért hívtál? - szóltam bele a készülékbe kicsit idegesen.

- Oh, csak azért, hogy nem megyünk-e együtt Yaoyorozou -ékhoz.

- Persze, mehetünk. - egyeztem bele. - Akkor a kapujuk előtt tali!

- Oké. Szia Deku-kun!

♠

- Szia Uraraka-san! - köszöntem a barna hajú lánynak.

- Szia Deku! - ugrott a nyakamba. - Nagyon hiányoztál mindenkinek.

- Mindenkinek?

- Igen, minde-... - itt elhallgatott egy másodpercre. - Ja, hogy úgy... Hát nem tu-

- Ne itt az útban nyáladzatok már! - hallottam meg azt a jellegzetes hangot, amibe beleszerettem. - Menjetek be vagy valamit csináljátok már idióták.

- O-oké Kacchan... - dadogtam, majd Urarakával az oldalamon besétáltam.

Egyedül csakis a lány tudta, hogy mit érzek Katsuki iránt. Másnak nem mertem elmondani főleg neki. Tuti biztos, hogy visszautasítana...

- Tessék uram, az öltönye. - nyomott a kezembe egy fehér inget és egy fekete zakót egy alacsony, testesebb férfi. [Írói megj.: Olyan ruhát kapott Deku, ami fent van a képen.]

- Köszönöm. - vettem el, majd elmentem átöltözni.

Uraraka egy kicsit előbb készen volt, mint én. Látszik, hogy sokat járt itt. De miért?

- Mehetünk? - kérdezte a lány, mire csak bólintottam egyet.

Amikor kitártult előttünk az ajtó, lesokkoltam. Amit ott láttam, az nem volt semmi...

Moshimoshi Explosion Friends!
Nos, itt is vagyok!
Két rész egy nap alatt, Atyám...
Na most gondolhatjátok, hogy hol van az a rész, ahol Deku a TV -ben látja a kapu előtt lévő osztálytársait. Az egy visszaemlékezés lesz. Amúgy ezek az írói gondolatok utánra rakok majd mindig egy Bakudekus képet.
Na megyek én is aludni, mert már késő van. Addig is legyen veletek Bakugou és a Baku-power!
PLUS ULTRA ÉS BAKU-GOOO!💥💥

/Words:1320/