» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Feszengve lépkedtem a lányok mögött, izzadt kezemmel a Momo-chantól kapott fekete ruhát gyűrködtem és idegesen rágcsáltam alsó ajkamat.
Egészen kényelmes volt, a sminkem se volt túl kihívó, de még a vak is látta, hogy valami megváltozott rajtam.

- Manami-chan, ne aggódj, gyönyörű vagy - tette vállaimra kezeit egy nyugtató mosoly kíséretében Ochaco-chan.

Nehezen véve a levegőt bólintottam.

- Oh, itt vagytok - lépett elő Kirishima a fal takarásából, majd amint meglátott, szinte leesett az álla - Wow, Manami-san! Csodaszép vagy!

A bók hallatán képtelen voltam nem elpirulni.

- Köszönöm, de nem nagy ügy - vontam meg vállaimat zavartan lesütve tekintetemet.

- Menjünk, még a végén itthagynak a többiek - tapsolt kettőt Momo-chan, mire mind beleegyezően bólintottunk.

Mélyen beszívva a levegőt léptem ki az udvarra, tekintetemet végigjárattam a zöldellő lombokon, míg végül szemeim összekapcsolódtak a lefagyott Shouto-éval. A fiúk egytől egyig elpirultak a látványomon, persze Bakugoun kívül, aki csak felhorkantva elfordult.

- Öhm, mehetünk? - fordultam körbe vörös arccal és igyekeztem nem a folyamatosan engem figyelő Todoroki-ra nézni.

- Tetszel neki - bökött oldalba Hagekura kuncogva, míg én szemeimet forgatva elmosolyodtam.

Nem tudom, miért, de volt egy olyan érzésem, hogy a lányok terveztek valamit, mégsem hoztam fel, mert ki szerettem volan várni, hogy mi sül majd ki ebből az egészből. És ez egy jó döntés volt felőlem.

~•••~

Hogy eljussunk a városhoz, az erdőn átvezető tágas ösvényen kellett átvágnunk, ami nem kevés ideig tartott. Míg én teljes nyugodtsággal lépkedtem és élveztem a természetet, addig a többiek majd' meghaltak a két kilométer után. Egy kis lágy szellő végigsöpört a lombok között, belekapva tincseimbe, szárnyra hívva azokat, miközben én elmosolyodva felpillantottam az égre. Szerettem kint lenni és csak élvezni minden egyes percét az egyedüllétnek, de be kellett látnom, hogy ha a barátaimmal lehetek, akkor minden sokkal színesebb körülöttem.
Szemem sarkából láttam, ahogyan Denki nem túl diszkréten felém mutogatva magyarázott az őt csöndben hallgató Shouto-nak. Elfojtva a mosolyomat pillantottam vissza az ösvényre, és a levegő áramlásából éreztem, hogy a város már nem volt olyan messze. Ekkor Todoroki lépett mellém. A közelsége miatt halvány pír szökött fel arcomra, majd beugrott a reggeli kép is, ahogyan békésen szuszogott mellettem. Szólásra nyitotta ajkait, ám egy hangos kiabálás szakította félbe, még mielőtt belekezdhetett volna. Hátrafordulva Chio néni unokáit láttuk, ahogyan Ayame kalimpálva szólítgatott minket, mögötte pedig az unott tekintetű Rei cammogott zsebredugott kezekkel.

A lány térdeire támaszkodva kifújta a levegőt, majd elbizonytalanodva felnézett a kíváncsi társaságra.

– Ano...Arra gondoltuk-

– Te gondoltad – morogta a fiú megszakítva Ayamet, aki csak morcos tekintettel rámeredt.

– Szóval. Arra gondoltam, hogy körbevezethetnénk titeket a városban, nehogy eltévedjetek – zavarában a földet pasztázta.

Mina elvigyorodva megragadta a kezét és boldogan maga után húzta az összezavarodott lányt. Fejemet ingatva néztem utánuk, aztán tekintetem találkozott a feket hajú Rei-el, aki felvont szemöldökkel nézett velem farkasszemet. Ekkor Momo-chan mosolyogva fordult felénk - feltehetőleg közölni akart valamit velem -, mire a fiú láthatólag lefagyott Momo-chan jelenléte miatt. Egy kissebb pírt is felfedeztem Rei arcán, akinek tekintete már nem undort sugárzott, hanem őszinte szimpátiát Momo-chan felé. Elvigyorodva a lány felé fordultam.

– Ne, Momo-chan, nem akarod, hogy Rei-kun körbevezessen? – ragadtam meg a vállainal fogva és szembefordítottam a fiúval.

– Oh, nos. Miért is ne? – mosolyodott el kivirulva és beszélgetésbe egyeledett a mostmár szélesen mosolygó sráccal.

Merengve figyeltem őt, és valamiért saját magamra emlékeztetett. A zord hangulata ellenére, amint meglátott egy számára tetsző személyt, azonnal feloldódott és a sötétség köddé vált a szívében. Nem ismertem túl hosszú ideje, de egy dologban biztos voltam: szüksége volt valakire, aki megmelengette a szívét.
Nem akartam tovább zavarni őket, ezért magamban mosolyogva visszasétáltam Shouto-hoz, aki egészen eddig minket figyelt.

– Ez kedves volt tőled – mosolyodott el halványan.

– Nem tudom, miről beszélsz – sandítottam fel rá szerényen.

– Mondtam már, hogy milyen csodálatos személy is vagy? – szaladt ki száján.

Elpirult, amint a szavak elhagyták ajkait, de szemeiben láttam, hogy nem bánta meg. Nagyra nyílt pupillákkal néztem fel rá, és egy pillanatig sem habozva, karjai közé vetettem magam. Arcomat belefúrtam mellkasába, miközben ő szorosan átölelt izmos karajaival.

– Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy hallotta.

Abban a pillanatban nem volt szükségem másra, csak a közelségére, hogy a jelenlétével támogasson. Egy olyan kapcsolat volt alakulóban közöttünk, aminek megmagyarázása felesleges lett volna és biztos voltam benne, hogy ezt később meg fogom bánni. Mégsem tudtam tűrtőztetni magamat a közelében. Akkor találkoztunk, amikor egyikünk sem számított rá és észrevétel nélkül közeledtünk egymáshoz. Hálás voltam, hogy megismerhettem őt és ezen semmi az ég világon nem változtathatott.

~•••~

A városba érve elámultunk, ugyanis nagyobb volt, amire számítottunk és sokkal forgalmasabb is. Ahogy elhaladtunk egy kisgyerekekből álló csoport mellett, az egyikük kíváncsiam felnézett rám, én pedig elmosolyodva leguggoltam elé.

– Ti hősök vagytok? – kerdezte csodálattal teli szemekkel.

Egy pillanatra hátranéztem a vállaim felett az éppen nevetgélő társaságra, ha jól láttam Seron mulattak olyan jól. Tekintetem megtalálta Shouto-ét, aki eközben Deku-val beszélgetett, majd halványan elmosolyodva visszafordultam a kisfiúhoz.

– Nos, ha én nem is számítok annak, de ők ott.. – hátramutattam hüvelykujjammal – Ők igaz hősök.

A nap sugarai felcsillanva vetődtek vissza szemeiben, miközben áhítattal teli tekintettel meredt rám. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki felnézett ránk, akik egy napon hősökké válnak és sorban mentik majd meg a bajbajutottakat.

– Szerintem te is hős vagy – jelentette ki elpirulva, amitől meg szélesebb lett  a mosolyom.

– És egy napon te is az leszel – borzoltam össze haját, majd mielőtt még felálltam volna, egy sötét csillanást véltem felfedezni szemeiben.

– Remélem – mosolyodott el szélesen, de nem ugyanúgy, ahogyan azelőtt. Valami megváltozott benne; a kisugárzása, ahogyan rámnézett.

Elfutott, amint szólásra nyitottam volna ajkaimat. A nyugtalanító érzés a mellkasomban nem hagyott alább, ezért nagyon lassan felállva körbekémleltem a terepet. A fiú eltűnt, ahogyan a csoport gyerek is. Egy vonallá préseltem ajkaimat, kezeimet remegve szorítottam ökölbe, és úgy éreztem, mintha figyeltek volna. A látásom elhomályosult, a fejemben összekuszálódtak a gondolatok és mintha össze akart volna roppanni. Felszisszenve halántékomhoz kaptam, míg a fájdalom egyre csak erősödött. Állkapcsomat megfeszítve megkíséreltem felnézni és emberek helyett fekete árnyakat láttam magam körül. Pupillám kitágult a félelemtől, ahogyan az egyik sziluett megindult felém. Sikítani akartam, de a torkomon egy hang sem jött ki, csak azt éreztem, ahogyan a sötét kéz közrefogta nyakamat.

– Manami? – kapkodva a levegőt fordultam hátra Shouto-hoz, aki aggódva fürkészte arcomat.

Minden olyan volt, még mielőtt a kisfiú megjelent volna. Az emberek gondtalanul kerültek ki minket, a nap fényesen sütött az égbolton, a barátaim pedig élveztek az együtt töltött időt.
Kicserepesedett ajkakkal néztem vissza az előttem álló fiúra. Nem voltam biztos abban, hogy az előbbi jelenet igazi volt-e, legalábbis az elmém ezt akarta elhitetni velem, de mélyen legbelül tudtam. Tudtam, hogy mindez megtörtént, tudtam, hogy valaki mindvégig figyelt minket. Nem. Engem figyelt.

– Jól vagy? Az előbb akármennyiszer is szólítottalak, nem reagáltál – hajolt hozzám közelebb Shouto, megbizonyosova arról, hogy érzékelem a jelenlétét.

– Persze, csak elvesztem a gondolataimban – erőltettem mosolyt az arcomra, de láttam, hogy nem igazán hitte el.

– Manami-

– Hé, srácok! Ayame-chan és Rei-kun elvisz a város legjobb kajáldájába – szökkent mellénk Ochaco-chan boldogan, majd nyugtatlankodva kapkodta közöttünk fejét – Minden rendben?

– Hogyne, csak elbambultam – biztosítottam a jólétem felől és meg mielőtt bármit szólhattak volna, elléptem tőlük és elindultam a többiek után.

Hirtelen fájdalom hasított a bal szemembe, pontosan abba, amely a "Véralvadás" képességemmel bírt. Reflexszerűen összeszorítottam, még mielőtt bármi más történhetett volna, de ahogyan újra felnéztem, egy pillanatig ismét a sötét alakokat láttam. Majd minden elcsendesedett a fejemben és a hangok nem szóltak többé hozzám. Csak a testemet mardosó fájdalom maradt meg, ami felért minden kínzó ütéssel, amelyeket valaha is az apámtól kaptam.