» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Koncetrálva, hogy ne pusztítsam el a fél erdőt, meglendítettem a kezemet és egy nagyobb fának löktem a szörnyet.

– Nem tud mozogni többé – egyenesedtem fel és félnéztem a többiekre, akik fellélegezve bólintottak a hosszú összetűzés után.

– Viszont még a naplemente előtt meg kell találnunk a házat – húzta el száját fáradtan Mina.

– Javaslom, hogy szóródjunk szét és, ha valaki megtalálta a szállást, akkor jelezze valahogy – javasolta Iida, amiben mindenki egyetértett.

Zsebredugtam kezemeit és a számomra ideális irányba indultam meg, ahonnan a levegő gyorsabban áramlott.

– Várj, Manami-chan! – szólt utánam Uraraka – Nem lenne jobb, ha kettesével, vagy egy kissebb csapatban mennénk? Úgy biztonságosabb lenne – magyarázta, nekem pedig nem volt ellenvetésem és vállaimat vonogatva értettem egyet.

Így történt az, hogy legalabb hat ember akart együtt menni velem, ami őszintén megdöbbentett. Megrökönyödve hátráltam pár lépést, amíg egy fának nem ütköztem. Körbenézve megállapodott a tekintetem Shouton, akin látszott, hogy egészen jól szórakozott a jeleneten és esze ágában sem volt segíteni rajtam. Szemeimet forgatva próbáltam kieszelni egy menekülési tervet.

– Nézzétek, egy szörny! – mutattam a hátuk mögé, és amikor mindenki ijedten megfordult, én beszaladtam a fák közé.

– Oi, Szélgörcs! – ordította Bakugou, de az arcát már nem láttam az engem körülvevő bokrok miatt.

~•••~

Több órája bolyongtam az egyre sötétedő erdőben és éreztem, hogy sokkal közelebb kerültem az úticélhoz, ami megnyugvással töltött el.

– Egész jó kis terv volt – hallottam meg magam mögül egy ismerős hangot, de még így is ugrottam egy nagyot ijedtemben.

– Ne csináld ezt, majdnem kiugrott a szívem a helyéről – néztem Todoroki-ra összeszűkített szemekkel.

– Az ijedtségtől vagy valami egészen mástól? – mosolyodott el halványan, én pedig ledermedtem a kérdés hallatán és ma már sokadszorra pirultam el a fiú miatt.

Eddig nem mondta ki ilyen bátran az ehhez hasonló szövegeket, ezért volt egy olyan érzésem, hogy Denki nagy szerepet játszott ebben...

– I-Inkább menjünk – motyogtam hátat fordítva a rajtam szórakozó Shouto-nak.

– Te tudod, hogy merre kell menni? – zárkózott fel mellém Shouto, miközben bólintottam – Akkor miért akartál leszakadni a többiektől?

Egy elégedett mosoly ült ki arcomra.

– Ennek a kirándulásnak a lényege, hogy megerősödjünk. Tulajdonképpen ez egy edzőtábor, és csak akkor van értelme, ha átverekedjük magunkat a nehézségeken, így tapasztalatot gyűjtve – magyaráztam el a saját látásmódomat.

Todoroki hümmögve bólintott, de láttam rajta, hogy valami zavarta őt. Igazság szerint, furcsán viselkedett azóta az ominózus pillanat óta, amikor megtörtem előtte. Az eset utáni napokban többet láttam Denki-vel is, néha pedig magukhoz rángatták a dühös Bakugout is, amit nem igazán értettem. Mármint, az állandóan ideges fiú és Shouto nem ápoltak olyan jó kapcsolatot, ha úgy vesszük Katsuki egyenesen ódzkodott tőle.
Sóhajtva a fölénk magasodó fákra néztem, szemeim pedig követték a felbukkanó szentjánosbogarak táncát. Fényesen ragyoga vettek körbe minket, amit elcsodálkozva figyeltem, miközben magamon éreztem a mellettem haladó fiú tekintetét.

– Gyönyörű – suttogtam elnyílt ajkakkal.

– Igen, az – értett egyet Todoroki, viszont szemem sarkából láttam, hogy egy pillanatra sem nézett el rólam.

Halványan elpirulva fordultam el tőle, hogy ne lássa az arcomra kiűlő széles mosolyomat. Mióta megismertem, mindig tudott valami újat mondani vagy mutatni, amitől még jobban megszerettem az idő elteltével. Persze úgy, mint egy barát..egy nagyon jó barát.
Mégis, amikor rámnéz vagy csak megajándékoz egy halvány mosollyal, a szívem őrületes tempóban kezd dobogni a mellkasomban és olyankor úgy érzem, mintha bármire képes lennék az ő támogatásával. Szerettem vele lenni, megnyugtatott a közelsége, de neki ezt nem kellett tudnia. Számtalan okot tudtam volna felsorolni, amiért nem akartam, hogy rájöjjön a feltörő érzéseimre. Jobban meg akartam ismerni. A múltját, a gondolkodásmódját, a szívében rejlő érzelmeit: Todoroki Shoutot.

– Közel vagyunk – a bambulásomból Todoroki hangja rázott fel, és felnézve a tábortűz jellegzetes, narancssárgás fényét láttam átszűrődni a növények között.

– Kíváncsi vagyok, hogy ki ért már oda – jelentettem ki őszintén.

– Szerintem mi vagyunk az elsők – rontotta el az általam elképzeld illúziót, miszerint a többi osztálytársunk nem is olyan hülye, mint általában mutatták magukat, és már a legtöbben megtalálták a szállásunkat.

– Ne légy pesszimista – boxoltam vállába dorgálóan.

– Csak realista vagyok – húzódtak pimasz mosolyra ajkai, amitől képtelen voltam nem felnevetni.

Szerettem, amikor ezt váltotta ki belőlem, csak ő tudott megnevettetni.

Pár perc séta után sikerült kitámolyognunk a bokrok és egyéb növények közül, és sikeresen konstantáltam magamban, hogy megtaláltuk a szállást.
Shouto-nak igaza volt, mi voltunk az elsők, akik megérkeztek, csak Aizawa-sensei és a három vendéglátó sziluettjét vettem ki a sötétségben. Iida tervét követve, nagy mennyiségű szelet fújtam a fák közé, ezzel megadva a ház elhelyezkedésének pontját a többiek számára.

– Ez fárasztó volt – nyőgtem fel a magasba emelve karjaimat, és Todoroki felé fordultam, aki abban a pillanatban elvörösödve elkapta tekintetét – Mi az?

Értetlenül lenéztem magamra a nyújtózás közepette és megvilágosodva kaptam magam elé kezeimet. A tapadós pólóm miatt az idomaim most sokkal jobban kirajzolódtak, és az előbb általam kiadott hang kissé félreérthető volt.

– Öhm, szólj Aizawa-senseinek, hogy megérkeztünk, én figyelem a többieket – motyogtam és sietős léptekkel távoztam a fiú mellől.

~•••~

– Baka Shouto – temettem arcomat tenyerim közé, miközben fel-alá járkáltam az osztálytársaimat várva.

Mióta a U.A.-be járok, rendszeresen vörösödök el vagy jövök zavarba csupán egyetlen egy fiú miatt, és ezért néha teljesen hülyét csinálok magamból, amit nagy valószínűséggel már ő is észrevett. Valamit ki kellett találnom, vagy talán bosszút is állhatnék, mivel - ha nem is látszik rajta-, de jól szórakozik az esetlenségemen. Már csak meg kellett szoknom a megnyilvánulásait, és úgy sikerülne őt csapdába csalnom, anélkül, hogy én zavarbajönnék.
Míg a tökéletes tervemet szövögettem, az egyik bokor megrezzent előttem, majd néhány hosszúnak tűnő másodperc múlva, Uraraka, Deku, Tsuyu és Momo-chan bukkant fel a levelek mögül.

– Oh, megérkeztetek – pattantam fel boldogan, ám szemeim megakadtak a horzsolásokkal teli testükön és szétcincált ruháikon – Veletek meg mi történt?

– Hogy mi történt? – hallottam meg a többiek mögül Bakugou hangját – Az történt, hogy amíg te otthagytál minket, egyszerre hat kibaszott szörny támadt ránk a kibaszott semmiből! – bukkant fel végül.

Pislogás nélkül meredtem a kifáradt barátaimra.

– Minket miért nem támadtak meg? – néztem fel értetlenül.

– Gondolom látták, ahogyan nekibasztad a társukat a kurva fának és megijedtek mihaszna képességedtől – morgott rám, miközben elhaladva melettem direkt nekiütközött a vállamnak.

– A lényeg, hogy végre idértünk – mosolygott rám Ochaco-chan – De, hogy érted, hogy "minket"?

– Oh, Shouto-val jöttem egész végig – feleltem természetesen.

– Egy romantikus séta? – ábrándozott Momo-chan, míg a lányok szerelmes tekintettel meredtek maguk elé.

Izuku zavartan elpirulva felémfordult.

– Hol vannak a többi.. – hirtelen az önkívületi állapotban lévő Denki esett ki a fák közül, miközben az osztálytársaink unottan átlépték őt. Mindegyikük ruhája piszkos volt és fáradtnak tűntek.

– Itt vagyunk – jelentette ki Mineta-kun, majd elterült a földön.

– Legalább élnek – jelentette ki Tsuyu-chan megtörve a csendet.

Ennyire nehéz lett volna a szörnyek elleni harc...?