» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Régen sosem értettem, hogy anya és apa miért ölelkeznek annyit, miért csókolják meg egymást. Hogy miért néznek egymásra úgy, ahogy. Csak fancsali képet tudtam vágni mindehhez, mert nem fogtam fel azt a fajta szeretetet, ami őket kötötte össze. De nem akartam megérteni, azt bizonygattam magamban, hogy én sosem fogok ilyesmit érezni egy személy iránt sem, mert én beértem csupán a szüleim szeretetetével is. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta érzelem kettészakadt, amikor anya meghalt.

~•••~

Nem akartam elsírni magam, mégis képtelen voltam megállni, hogy ne hullajtsak el pár könnycseppet.

– Miért vagyok ilyen gyenge? – nevettem fel erőltetten, miközben eltávolodva Shouto-tól szemeimet dörzsölgettem.

– Egyáltalán nem vagy gyenge – rázta fejét azonnal a fiú, és a szokásos módon megpaskolta fejem búbját.

– Utálom, ha ezt csinálod – jelentettem ki unottan.

– Tudom – mosolyodott el és vállaimat átkarolva húzott magához, majd elindultunk vissza a házba.

Amikor benyitottunk a nappaliba, minden a teje tetejére állt. Mina, Kirishima, Sero és Denki párnacsatát vívtak, míg Iida próbálta fegyelmezni őket, addig Izuku és Ochaco-chan a kanapé mögé bújva védték magukat, a többiek pedig próbáltak észrevétlenül elslisszolni a káosz elől. Egyedül Bakugou ácsorgott a sarokban, miközben egy "Your Tears" feliratú bögréből szürcsölgette a...nem is tudom milyét.

– Azt honnan a fenéből szerezte? – fehéredtem le megsemmisülve, majd hirtelen beugrott egy kép.

Ugynaz a bögre volt, amiből reggel Rei valamit ivott.

– Tőlem csórta, addig üvöltözött, amíg oda nem adtam neki – állt meg mellettünk a fekete hajú szemeit forgatva.

– Szokatlanul csendben van – állapította meg Shouto, mire mindketten bólintottunk.

Ahogyan azt sejtettük, Bakugou - mint egy időzített bomba - percek múlva robbant ki, és egyszerűen megelégelve a hangoskodást, leüvöltötte a társaságot.

– Beszélni akarok veled – fordult felém hirtelen Rei és kérdőn Shouto-ra nézett, aki hideg tekintettel bólintott egyet.

Így történt az, hogy ismét a verandán kötöttem ki a fekete hajú fiú társaságában, aki nem zavartatva magát leült a lépcsőre. Vonakodva lehuppantam mellé.

– Bocsánat – krákogta pár perc néma csend után.

Felvont szemöldökkel fordultam felé.

– Ennyi, egy bocsánat? – döbbentem le, majd halkabban folytattam – Már nem minta én bármit is szólhatnék..

– Nem tudtam az igazságot édesanyádról, csak az emlékek beszéltek belőlem – nevetett fel keserűen, maga elé meredve.

– Miért? Veled is történt olyan dolog, ami a mélybe taszított és nem bírtál kimászni belőle? – kerdeztem fájdalommal teli hangon.

– Nos..igen. Meghaltam – jelentette ki egyszerűen, mire kitágult szemekkel meredtem rá – Ayame mentett meg a képességével. Öcsém, ha pár percet késik, akkor ezekben a percekben a föld alatt rohadnék – mosolygott keserűen.

Nem szóltam semmit, hagytam, hogy folytassa.

– Nem baleset volt – suttogta – Én akartam véget vetni az életemnek.

Elnyílt ajkakkal figyeltem rezzenéstelen arcát, ajkai mosolyra húzódtak és nem tudtam megmondani, hogy őszinte volt-e vagy nem.

– Miért? – Csak ennyit kérdeztem.

– Ki tudja? Lehet, hogy megbolondultam, de amikor láttam, ahogyan az az alak lekaszabolta a szüleimet...akkor valami eltört bennem. Érted? – temette tenyereibe arcát – Csak nyugalomra akartam találni...

– Rei-kun? – hallottunk meg egy ismerős hangot magunk mögül.

A fiú nem fordult meg, én viszont lassan bólintottam és felállva átadtam neki a helyem. Tudtam, hogy ebben a pillanatban csakis egy személy van, akire Rei-nek szüksége volt. És az a személy Momo-chan volt, aki egy különleges kapcsolatot ápolt a fiúval, mégha nem is ismerték egymást sok ideje. Még egyszer visszanéztem, a látvány pedig szívszorító volt. Rei remegve Momo-chanra dőlt, aki szomorúan elmosolyodva ölelte át, közben nyugtató szavakat suttogva a fülébe.
A srác egészen idáig magában tartotta a sérelmeit, a fájdalmát, ami belülről kezdte felemészteni, és hosszú idő után talált valakit, akinek kiöntötthette a lelkét. És akkor jöttem rá, hogy valójában én is ilyen voltam, még mielőtt Shouto megmentett volna a sötétségből.

~•••~

Késő este volt, de Aizawa-sensei és Chio néni még mindig nem értek vissza, ami kezdett zavarni minket.

– Ez egyre aggasztóbb – motyogta Ochaco-chan.

– Csak semmi pánik, biztos vagyok benne, hogy ennek a nagy erdőnek az átkutatása sok időbe telik – próbált lenyugtatni minket Iida, de továbbra is feszült volt a légkör.

Sóhajtva Shouto vállára döntöttem fejemet, miközben összekulcsolt kezinket néztem.
Minden olyan kusza volt, a gondolataim, ez az egész. Minden. A helyzet kilátástalan volt számomra, egyetlen nyom se volt, ami ahhoz az alakhoz vezett volna, aki pár napja követett minket. Nem tudom, hogy mit akarhatott, vagy hogy mi vezérelte őt a tetteire, de valamit tennem kellett.
Alig telt el pár perc, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt és az unott ábrázatú Aizawa-sensei lépett be rajta, mögötte Chio-nénivel.

– Na, mi történt? – ugrottunk fel egyszerre.

– Nem találtunk semmit – sóhajtotta az osztályfőnök, majd rámnézett, szemeivel azt üzenve, hogy később beszélni akar velem.

Nagyot nyelve, alig bólintottam és idegesen megfeszítettem állkapcsomat.

– Manami – szólt halkan Shouto, mire elkeseredetten felnéztem rá.

– Manami-chan.. – jött közelebb aggódva Tsuyu-chan és Uraraka.

– El fogjuk kapni – mosolyodtam el elszántan – Ugye..?

– Még szép! Szétrúgom a seggét! – vicsorogta Bakugou.

– Manami, ne aggódj, mert mi mind itt vagyunk – bíztatott Izuku, a többiek pedig bólogatva fejezték ki egyetértésüket.

Halkan felnevettem és meghatódva néztem végig a társaságon, Shouto kissé rászorított kezemre, mintha azt sugalta volna, hogy nem hagyja, hogy bárki is bántson engem.

De most én leszek az, aki megvédi őt.

~•••~

– Feltételezem, hogy nem mondtál el nekik mindent – köszörülte meg torkát a fekete hajú férfi.

Már mindenki visszament a szobájukba, csak én és Aizawa-sensei tartózkodtunk a nappaliban. Frusztráltan kifújtam a levegőt.

– Nem tudhatják meg, hogy kinek a lánya vagyok. Nem akarom, hogy úgy csalódjanak bennem, hogy tudják, hogy többre lennék képes – feleltem csendesen, ölemben az ujjaimmal játszadozva.

– Ez a te döntésed. Viszont lenne egy kérdésem – lassan bólintottam – Tudsz olyan személyről, aki nem igazán szívlelte apádat vagy édesanyádat? Esetleg egy gonosztevő, akivel régen meggyűlt a bajuk?

Összeráncolt szemöldökkel megráztam fejemet.

– Nem tudok senkiről...

Aizawa-sensei egy pillanatig csendben bámult rám.

– Ne okold magad – mondta, majd felállt a kanapéról – Holnap sok dolgunk lesz, pihend ki magad.

Sóhajtva utánanéztem, ahogyan eltűnt a fal mögött. Mivel még nem voltam álmos, úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejemet a levegőn. Ahogyan kiléptem az ajtón, az esti szellő megcsapta arcomat, amitől sokkal jobban éreztem magam.
Leültem a lépcsőre és hátul megtámaszkodva kezeimmel felnéztem a csillagos égre. Elámulva figyeltem a fénylő pontokat, amelyek már sokadszorra is elvarázsoltak.
Hirtelen egy meleg kezet éreztem meg vállamon, majd Shouto foglalt helyet mellettem.

– Mindent hallottál, igaz? – kérdeztem rá sem nézve.

Némán bólintott, de nem szólt semmit. Tekintetemet arcára vezettem, pontosabban a szeme alatti sebhelyre. Régóta meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy honnan szerezte, de biztos voltam benne, hogy ez érzékeny téma lehetett számára.

– Shouto – kezdtem bele halkan – Nem akarok tolakodni, de hogyan keletkezett a sebed?

Éreztem, ahogyan teste megfeszült, ezért hirtelen hadonászni kezdtem kezeimmel a levegőben.

– Nem muszáj válaszolnod, csak-

– Apám mindig is túl akarta szárnyalni All Might-ot – vágott szavamba – Ezért sokszori kudarc után rájött, hogy csakis az utódja tudná véghezvinni a tervét. Mivel a testvéreim nem voltak alkalmasak rá, itt jöttem én a képbe, és kis korom óta más nevelésben részesített engem – lehunyta szemeit és próbálta összeszedni gondolatait, bátorítóan összekulcsoltam ujjainkat – Anyám ezt nem akarta, emiatt pedig apám sokszor túlment a határokon és... – megrázta fejét, mintha el akarta volna űzni az emlékeit – Ezek után az anyám nem bírta tovább. Egyik este hallottam, ahogyan a nagyival beszélt és azt mondta, hogy többé nem tud engem saját fiaként nevelni. Arra emlékszem, hogy a bal oldalamat elviselhetetlennek nevezte, mielőtt forralt vizet öntött volna rám..

Visszatartott lélegzettel hallgattam azt a fiút, aki egészen idáig engem óvott és segített, miközben nem vettem figyelembe az ő érzéseit. Könnyeimmel küszködve öleltem át, ő pedig viszonozva ezt nyakhajlatomba temette arcát. Nem szóltam semmit, lassan felvezettem egyik kezemet a fejére és nyugtatóan simogtani kezdtem haját. Mert tudtam, hogy olykor a tettek többet mondanak pár üres szónál.